R. Várkonyi Ágnes

„AZ EMBERI DOLGOK NYUGODT SZABADSÁGA”

2000 december

„AZ EMBERI DOLGOK NYUGODT SZABADSÁGA”

Ránézésre mintha csillagévnyi távolságban keletkezett volna ez a gépirat; a szöveg képe a Continental 340 háború előtti típusára vall, az „e” betű törött, a „b” halvány, úgy látszik, a henger elöregedett, s ma Word 2000-re írunk. Átfutva a kezembe akadt sárgult kéziratlapokon, látom, ez a szöveg nem is nagyon régen, alig több mint két évtizeddel ezelőtt hangzott el, a XV. Nemzetközi Történettudományi Kongresszus egyik fő témája, a békekötések történetének vitáján, 1980. augusztus 14-én, csütörtök délután Bukarestben. Röpködtek a békekötések, a középkoriaktól a századunkbeliekig, lengyel és japán, szovjet és finn, amerikai és albán, magyar, nyugat- és kelet-német, és sok más ország tudósai között, különböző felfogásokban, különböző korok és nemzetek nézőpontjaiból. Igaz, sok volt a séma, az ismerős pengeváltás, szót kapott a sok boldogtalanság, mégis kifejeződött más is. A közös gondolat, hogy Grotiusszal kezdődött a modern világ, és hasonlók. Valami nagyon lényeges, talán az elemi igény a történettudomány tisztaságára. Talán valami monumentális hiányérzet. Az anyag ugyan minden visszhang nélkül temetődött el a világ nyelvein a Kongresszus hivatalos köteteiben, az ilyen kiadványok merő látszat-nyilvánosságnak, az örökkévalóságnak készülnek, s a történelem ráér, összecsúsztat századokat és évtizedeket.

„A 17. századi politikai gondolkozásból a béke értelmezésére vonatkozóan három témát emelek ki. Ezek: A béke fogalma. A béke joga. Végül a béke feltétele.” A béke fogalmát egy erdélyi diák 1660-ban a leideni Unversitason megvédett disszertációjából idéztem: a béke „az emberi dolgok nyugodt szabadsága”, „tranquilla rerum humanarum libertas.”
teljesen elfelejtették
Nadányi János (1643 k.—1707) a De jure pacis című disszertáció írója személyes sorsában szenvedte meg a két nagyhatalom között a túlélésért küzdő ország viszonyait, 18 évesen kezdte egyetemi tanulmányait Utrechtben, s itt érte a hazai hír, hogy apjának, a fejedelemség ítélőmesterének — amint Szalárdi János historikus (1601—1666) írja — „Fogarasban feje elüttetni parancsoltatott vala.” Az egykori diákot disszertációjával együtt teljesen elfelejtették. Talán mert 1663-1664 telén Angliában tevékenykedett, Zrínyi mozgalma érdekében, s ezt a mozgalmat több mint két évszázadra kiiktatták a hazai történelemből. Valószínűbb azonban, hogy könyve miatt lett hazájában persona non grata. 1663-ban latinul Amszterdamban, majd 1664-ben angolul Londonban jelent meg a Florus Hungaricus című munkája. Magyarország történetét összefoglalva azt hangsúlyozta, ami mostanában ezredfordulónkra emlékezve is sokszor elhangzik, a kereszténység felvétele óta Magyarország története szerves része Európa históriájának. Mesének mondta Antonio Bonfini (1427—1503) némely szép részletét, s Thúróczy János (1436—1489) Chronica Hungarorum című Brünnben 1488-ban megjelent híres művének azt a tetszetős vélekedését, hogy a szkíták Herculestől erednek, ugyancsak a mesék világába utalta. Ezzel szemben a források józan kritikáját kívánta, közel egy időben azzal, hogy napvilágot látott Jean Mabillon (1632—1710) Benedek-rendi szerzetes műve, a De Re Diplomatica a hamis és átírt oklevelek tárgyszerű vizsgálatáról, amelyet — megjelenési évét, 1681-et úgy minősítve, hogy „fontos dátum az emberi szellem történetében” — korszakos jelentőségűnek emlegetett az a Marc Bloch (1886—1944), akiben az Annales egyik megalapítóját tiszteli a történészvilág, s akit 1944 egyik nyári estéjén állítottak kivégzőosztag elé.

varkonyi052

didattica.uniroma2.it

Gondoljuk meg, a húszéves erdélyi diák 1663 tavaszán már olyanféle igényeket fogalmazott meg, amelyeket magasabb történetismereti szinten, büszke századunkban a francia történetírónak is követelnie kellett: kerülje a meséket a történettudós, ne legyen érzelmes, szenvedélyeitől se hagyja elragadtatni magát, mindig a valóságot mondja, „mert nagy dolog történelmet írni!”
a hierarchikus gondolkozásmód taláros testőrei
Nadányit nemcsak hogy elfelejtették; hazatérve a nagyenyedi kollégiumban tanított, René Descartes (1596—1650) elvei szerint a tudomány szabadsága jegyében, és a hierarchikus gondolkozásmód taláros testőrei a diákság egy részét is megnyerték ellene, vagyis manipulálták, nagy botrány keletkezett körülötte. A meghurcolt tanárt Apafi Mihály fejedelem (1660—1690) védte meg, s a romantikus álmokat hüvelyező utókor együtt zárta őket — képletesen szólva — elmegyógyintézetbe, mondván, a fejedelem „iszákos”, védence pedig „összeférhetetlen, rabbiátus ember.”

Ma már tudom azonban, hogy Nadányi János disszertációját nem emiatt lepte be a feledés pora olyannyira, hogy a teljes ismeretlenségből kellett felfedeznem. Akkoriban jöttem rá, hogy a korábbi évszázadokban más volt a békekötés kultúrája, mint évszázadomé. Nadányi János az 1660-ban megjelent és először minden bizonnyal a bukaresti nemzetközi kongresszuson idézett disszertációja lapjain Hugo Grotius (1583—1645) De jure belli ac pacisA háború és béke joga című művének gondolatait szólaltatja meg. Bőven idézi a németalföldi tudóst. Természetes is, hiszen az 1625-ben napvilágot látott könyv megrázta a harmincéves háborút élő Európát, mert az új tűzfegyverek szétrombolták a városokat, felégették a földeket, s az éhségükben félőrült katonák kifosztották a békés polgárokat. Grotius nemcsak a kiszolgáltatottakat vette védelmébe — még az élőfák kíméletéért is érvelt —, hanem kulcsszava a természetjog, a mérséklet, az önmérséklet, és századokra kiható érvénnyel az országok együttműködésének jogi alapelveit fogalmazta meg népeik túlélése érdekében. Századunkban viszont valami furcsa emlékezetkiesés, vagy a történeti érzékenység hiánya folytán még 1961-ben is úgy tudták: Magyarországon csak a felvilágosodás korában, a XVIII. század végén ismerték meg Grotiust, mert nemzetünk — és az értelmezések behelyettesíthetők —; „mindig is harcias”, „a nyugat műveltségétől elzárkózó”, „elmaradott” volt, vagyis így vagy úgy, kiesve élt Európából. Ami ebbe a furcsán önvigasztaló, kompenzációs képbe nem illett bele, az nem is volt.

Századunk az emberi dolgok nyugodt szabadságának égető hiányát mint a térség hosszú távú adósságát növelte meg kamatostól. Az erdélyi kartéziánusok első nemzedéke, orvosok, tanárok, tudósok életbevágónak tekintették, hogy megszüntessék ezt a hiányt, és megvalósításán sokat töprengtek: „a belső béke alapvető feltételének tartották a földesúri hatalmaskodások megfékezését, az állami jobbágyvédelmet — vagyis a szociális gondoskodást —, a közjó, a közügy szolgálatát. Mindez szervesen összefüggött művelődéspolitikai programjukkal. Ennek alapelveit még az 1650-es években Apáczai Csere János fogalmazta meg. Nadányi a De jure pacist Apáczainak is ajánlotta, s társaival együtt a tudományos vizsgálatok szabadságát, a toleráns valláspolitika és az anyanyelvi műveltség elvét vallotta… Iskolát bármely felekezet szabadon alapíthat, szabadon taníthat. Az egyházak kötelessége, hogy falusi iskolákat fundáljanak.” Tények s elemzések sora után a sárguló szövegben következnek a konklúziók: „… A béke feltételének több ország érdekeinek összehangolását tartották… s az, ami Európa bármelyik sarkában történik, minden országot érint… a legkisebb nemzet békéje is csak a különböző országok összefogásával biztosítható.”

varkonyi051

camillesourget.com

Nadányi volt az első történetírók egyike, aki a történelem Giovanni Battista Vicónál (1668—1744) kifejtett spirálmozgását leírta, korának gondolati fogalmaival: a történelem színpadán csak a szereplők változnak, a szituációk — tragédiák és komédiák — ismétlik önmagukat.
fojtott félelmek
Nemzedékünk 1947 őszén fojtott félelmekkel, de remények között lépte át még az Egyetem Trefort-kerti épületében a magasabb tanulmányok küszöbét, s a humán kar most tér ide vissza négy évtizedes ideiglenes szállásáról, a piarista rendház és gimnázium épületéből; a költözködés jóvoltából került kezembe ez a kiadatlan kéziratom.

Tudom, hogy az idő már jó ideje csomagol, a kiürülő polcokon már finom por őrzi a vaskos kötetek helyrajzi értékhatárait, és a csupasz falakon elszíneződött foltok jelzik az egykori térképek nyomait. Mégis, most is az utolsó percekben számlálja a halottakat, a kivégzetteket, a megölteket, a megraboltakat, keresi az eltűnteket, az emlékezetből kiesett gondolatokat, a szavak hitelét, mindazt, amivel a letűnő század adósa maradt a már 1900-ban megszületett gyermekeinek is.

Költözködünk. És visszük magunkkal az egykori erdélyi diák disszertációját, címlapján a megújulás szimbólumát, a máglyán égő főnix madarat. A reményeit.

Az írás az Ami a 20. századból kimaradt című összeállításba készült.
felső kép | Jacques-Louis David: A szabin nők, resgerendae.files.wordpress.com