Dániel Anna

„AZ EMBER FÁJ A FÖLDNEK”

2003 október

„AZ EMBER FÁJ A FÖLDNEK”

Egy könyv a háborúról

3358 év folyamán 3130 esztendőben gyilkolta egymást tervszerűen az ember, 277 a békés, pontosabban háborúmentes. A magyar származású francia író, Jean Bacon hiteles dokumentumokkal, írásban fennmaradt, nyomtatásban megjelent szövegekkel, uralkodók, diktátorok, hadvezérek kijelentéseivel, papok, írók, politikusok nyilatkozataival, statisztikai adatokkal és bőséges jegyzetanyaggal bizonyítja a kétségbeesés jogosságát. Könyvéből az emberiség önmagát és Földjének életét leleményesen pusztító folyamata tárul elénk.

Kezdjük a címmel: Les Saigneurs de la guerre. Saigneur, vagyis érvágó, vérszívó – a francia kifejezés alakilag csupán egyetlen betűvel különbözik a nagyurat jelentő, hangzásra vele azonos seigneur-től. Az alcím: A háború és a háborúskodók rövid története. Elsorjáznak előttünk az öldöklés minden rendű-rangú vérszívói.

kétségbeesett gúnykacaj

Az elismeréssel nem fukarkodó francia kritika Juvenalishoz méltó humort is emleget a könyv kapcsán, az én fülemet olvasás közben olykor a kétségbeesett gúnykacaj csapta meg Arany Nagyidai cigányokjából.

Felsorakoznak a pusztításra ösztönző indítékok. Mindenekelőtt a birtoklás vágya – ne kerteljünk: a harácsolás. „A háború a zsákmányszerzés és a kiontott vér okozta öröm.” A napóleoni hadjáratok idején Szentpéterváron időző diplomata és filozófus, a mélyen vallásos, konzervatív Joseph de Maistre megállapítása pontos.

A zsákmányolás!… Klovis a középkorban így biztatta embereit: „Kövessetek! Én oda vezetlek titeket, ahol aranyra és ezüstre leltek.” A fiatal Bonaparte tábornok itáliai hadjáratában katonáiba a bőséges fosztogatás lehetőségével önt kitartást, harci kedvet. Császárként példás tömörséggel fogalmaz: „A háborút a háború tartja el.” Dr. Goebbels sem rejti véka alá a célt: „Háborúnkban alapanyagokért, gumiért, petróleumért, vasért, ásványokért harcolunk.” A pénzpiac „munkára, harcra készen” figyeli a háborúk alakulását. A The Economist 1951. július 7-i száma aggasztó hírként közli: „Kínában talán kitör a béke, s ez katasztrofális következményekkel járhat a gazdasági szférában.” Néhány hét múlva a The Daily Telegraph megkönnyebbülten állapítja meg: „A béke lehetetlennek bizonyult, a New York-i tőzsdén olyan emelkedés van, amelyre három hónap óta nem volt példa.”

De a leplezetlen közlés ritka. A háború valódi célját általában hangzatos jelszavak fedik el: a kereszténység védelme és terjesztése, elnyomottak felszabadítása, a civilizáció áldásainak megismertetése a színes bőrűekkel, háború jogos sérelmek megtorlásáért, s a leghatásosabb és leghazugabb: háború az országokat, világrészeket átölelő béke létrehozásáért. Már a Római Birodalom hódítóinak is kedvelt jelszava volt a „pax”, Nagy Károly is hangoztatta hadjárataiban. Napóleon, aki az elfoglalt országokba gyakran léptette trónra vér szerinti vagy beházasodott rokonát, a francia császárság vezette európai államszövetséget emlegetett. Hitler programjában a zsidók és a cigányok kiirtása után a békésen együttműködő nemzetekből álló Európa szerepel – nyilvánvaló: német irányítás alatt. De nem szükséges a múlthoz fordulni példákért!

A temérdek megtévesztő frázis, cinikus hazudozás áradatában tiszteletreméltónak tartom Dzsingisz kán őszinteségét. A kínai bölcs kérdésére, hogy két világrészre zúdulva miért pusztítja az embereket tömegestül, a hódító némi tűnődés után azt válaszolta: mi mást tehetnék velük.

újjáteremtő lángelme

A háború vérszívó nagyurai nem érik be a zsákmányolással s a tömegek engedelmességével. Rajongást is követelnek. Mussolini és Hitler dicsőítése aligha marad el az isteni rangra emelt római császároké mögött. Könyvünk közli a nyolc-tizenkét éves olasz fiúcskák, a balillák a Hiszekegy mintájára készült fogadalmát… hiszek Mussolini újjáteremtő lángelméjében, s az olasz nép kimagasló, értékes, tevékeny szellemében”. A Hitler ötvenedik születésnapjára írt szöveghez képest Mussolini dicsőítése eltörpül: „Ezen a napon képmásodhoz közeledek. Ez a képmás természetfölötti és határtalan, elsöprő erejű nagyságról tanúskodik. Kemény, magasztos, fenséges képmás. Egy személyben apánk, anyánk, fivérünk.” (Hiányolom a Sztálint magasztaló szöveget!)

Milyen iszonyatosak és infantilisak a dicsőség és siker hajszolói. Nagy Sándor felgyújtatta Perszepoliszt, hogy rendkívüli látványban legyen része. Napóleon a földre vetette magát, s egy óra hosszat zokogva hempergett a szőnyegen, amikor arról értesült, hogy egyik tábornoka kapitulált. Hitler üvöltözött és toporzékolt, ha ellentmondtak neki. Mussolini állát öklelő tartásban előreszegezve élvezte a katonai parádékat és a személyére áradó hódolatot.

Bacon joggal figyelmeztet, hogy az ünnepeltetés vágya, ez a veszélyes vírus nem csupán a fehér és színes bőrű államfőkben és államfőjelöltekben tenyészik. Nem csak a katonai parancsosztókba fészkeli be magát. Alacsonyabb szinten is fertőz. Könyve önvizsgálatra int.

Eltűnődhetünk, miért kerülnek a hatalomra a többség akaratából – nem trónutódlás folytán – nagyzási hóborttól fűtött pszichopaták, középszerűségüket önimádatba burkolók. Ösztönös meghunyászkodás, mazochizmus, ősi bálványimádás maradványa, vagy a rajongóikat, követőiket még inkább hajtja a felelősségtől menekülés?

Könyvünk számos megnyilvánulását közli a kiontott vér okozta örömnek, amelyről Joseph de Maistre is ír. Barbarossa Frigyes sok száz fül és orr lenyirbáltatásától kezdve a sorozatban megerőszakolt vietnámi gyereklányig, akit a kielégült katonák végül agyonlőnek. A hosszú sort zárjuk le a színes bőrű gyerekkel macska–egér harcot játszó, végül repülőgépéből halált osztó amerikai katonával.

A vérszívó nagyurak köré sorakoznak a háború ideológusai, politikusok, írók, publicisták, szociológusok. Papok is vannak köztük, nem is kevesen. A háború helyeselésére vagy egyenest magasztalására késztető indítékok tömkelege olykor szövevényesen bonyolult.

S az ellentétek különös párhuzama. A háborúból a technika rohamos fejlődésével egyre inkább kiszorul az egyén bátorsága, de a háborúról szóló írások, nyilatkozatok lelkendezve magasztalják a harcosok önfeláldozó hősiességét. Szerzőnk bő választékot közöl a hazudozás, önáltatás, gyűlölet, ostobaság betűformát öltött jelenségeiből.

Lucie Delarue-Madrus versét annak idején középiskolai francia tankönyvemben olvastam. Az anya megbélyegzi mindazokat a férfiakat, akik nem forgatják a fegyvert a fronton. Ami a szívén, az a száján: fiamat inkább holtan lássam, mint gyávának. S amikor megtudja, hogy fia elesett: „szeretem ezt a halált. Nagy és szent.” Egy másik anya egy másik versfaragó irományában büszke és boldog, mert három fiát adta a hazának.

Akárcsak nálunk, Magyarországon, az első világháborúban. A kérlelhetetlenül igazmondó Nagy Lajostól hallottam, s anyám is megerősítette, asszonyok mellükre tűzve viselték a feliratot: Én is egy drága főt adtam a hazának.

A népszerű írónál több, jelentős alkotónál kevesebb, Európa szerte megbecsült Paul Bourget a békével járó elpuhulástól félti nemzetét, a hatásos jobboldali publicista, Maurice Barres azt fejtegeti, milyen magasztosan szép látvány a lövészárokban lapuló katona. A szépségnek fontos szerepe van a háborút dicsőítő versekben: az amputált végtag helye szebb, mintha ott volna a kar vagy a láb. A csonkaság lenyűgöző látványa visszatérő motívum, mint a homéroszi jelző.

Úgy rémlik, nálunk Prohászka Ottokár püspök is ejtett szavakat a háborúban megcsonkolt test felemelő látványáról.

testileg-lelkileg alsóbbrendű ellenség

Bacon könyvét olvasva megdöbbenve állapítottam meg, hogy a két világháború francia verseiben, prózájában megjelent a visszataszító, testileg-lelkileg alsóbbrendű ellenség, a boche. Hitler elméletének előfutáraival Jean Bacon könyvében találkoztam.

A francia sovinizmusról voltak már személyes tapasztalataim. Egyetemi hallgatóként ösztöndíjjal Párizsba kerülve egy leányotthonban laktam, ahová németeket nem fogadtak be. De ez semmiség a gyűlölettől fűtött szövegekhez képest. A boche, vagyis a német „genny, kolera és pestis nemzője” s „a patkányok, a sertések, a kígyók rokona. Egy indulatos hazafi, hivatása szerint katolikus pap versében az ellenség elpusztítása után sírja letiprására is buzdít.

A xenofóbia az állatok közt sem ismeretlen jelenség – közli Bacon. A Távol-Keleten élő bivalyok nem tűrik a fehér ember szagát. Rávetik magukat, ha a közelükbe kerül. A sárga bőrűekkel semmi bajuk sincs. Ha beszélni tudnának, feltehetően azt mondanák: nem bírják elviselni az európait.

Szerzőnk megállapítja, hogy ez a tünet bizonyos embercsoportokban is megnyilvánul. Nem logikai vagy szociológiai kategóriába sorolható indítékoktól ösztönözve egy bizonyos embercsoport támad, ítélkezik. „Nem bírja elviselni a másik embercsoport szagát”, írja Bacon.

*

A háború a transzcendens létről szőtt elképzelésekbe is behatol. A Fidzsi-szigetek elhunyt harcosainak közölniük kell, hány embernek oltották ki életét, hány falut dúltak fel. Ha a szám a megállapított alsó határt nem éri el, a harcosnak nincs helye a Paradicsomban. Az aztékok közül csak a hős előtt nyílik meg az élvekkel teli túlvilág, a többiek civilnek minősülnek, és föld alatti sötét, csúf üregbe kerülnek.

Szerzőnk elkalandozik példákért a hindu, a skandináv mitológiában, majd rátér a világképünktől elválaszthatatlan Ó- és Újtestamentumra.

A Tízparancsolat „ne ölj” szavai, Jézusnak az ellenséget is elérő szeretetet hirdető tanítása után idővel nagy vargabetűk következnek. Szent Ambrus még arra int: Isten művét pusztítja, aki embervért ont, akár háborúban is. Origenész azt vallja: a keresztény egyedül imáival harcol. Csakhogy az eleinte üldözött Egyház kiegyezett a világi hatalommal. Augustinus jogosnak ítéli a háborút, ha az a békéért folyik. S utána egyházatyák, egyházfők adták áldásukat, jóváhagyásukat a háborúkra.

Az egymással hadban álló országokban egyaránt elhangzott, elhangzik az „Isten velünk van”. „A mindenható megajándékoz bennünket a győzelemmel”, jelenti ki Baudrillard francia püspök a II. világháborúban. S ugyancsak ő 1941 júliusában megállapítja: „Hitler háborúja nemes vállalkozás az európai civilizáció védelmének érdekében.” Magasztalja azokat a fiatalokat, akik a Wehrmacht egyenruháját felöltve esküvel fogadták meg a Führernek: „részt vesznek a haza nagy újjászületésének feladatában.”

A háború vérszívói résen állnak. A renitenskedő megkapja a magáét, rangja, pozíciója nem védi. Az atombomba ellen tiltakozó orleans-i püspököt a saját kormánya inti le. „Egyetlen nemzet gazdasági vagy politikai érdeke sem igazolhatja az atombomba bevetését.” A szavak 1973. július 10-én hangzottak el, Franciaország USA nagykövete július 14-én, nemzete ünnepnapján, tévelygő elmék elkalandozásának minősítette. A francia miniszterelnök gúnyos megrovással állapította meg: a történelem folyamán mindig balul ütött ki az egyház számára, ha a fegyverkezés kérdésével foglalkozott.

nem voltak teljes körűek

Bacon könyvét olvasva eltöprenghetünk gyilkos téveszméknek behódoló papokon, önmagukat hívő kereszténynek valló politikusokon, akik baráti vacsoraasztalnál beszélik meg a gázkamrák hatásosabb működésének lehetőségét, de a nagy rejtély – Bacon ezt sejteti – Krisztus helytartója, XII. Pius. „Az Evangélium letéteményese, a megértő türelmet, nagylelkűséget, felebaráti szeretetet hirdető Vatikán vajon szemet hunyt afölött, miként bántak el az apostolok leszármazottaival? Vagy azt kell vélnünk, hogy a Szentszéknek nem volt tudomása az üldözésekről, a haláltáborokról, a gázkamrákról?”, kérdezi ironikusan a szerző. Válasszal is szolgál. XII. Pius egy interjúban, amely a Gazette de Lausanne 1945. november 15-i számában jelent meg, a riporter kérdésére azt állítja: „Soha nem értesültünk a náci elnyomás embertelenségeiről.” S az újságíró firtatására, miként történhetett, hogy a Vatikán német földön működő diplomatái, megbízottai nem tájékoztatták a Szentatyát, a válasz: „Információik nyilván nem voltak teljes körűek, és azokat nehéz volt eljuttatni hozzánk.”

Mellőzzük egyházi méltóságok, politikusok megállapításait, amelyeket Bacon felsorol a Vatikán alapos informáltságáról, érjük be a megállapítással: XII. Pius óvatosan irányt változtatott a háborút illetően. Az őt követő két egyházfő XXIII. János és VI. Pál a békéért folytatott munkássága köztudomású. Fájlalom, hogy a két pápa méltatása mellől hiányzik az áldozatos munkásságot folytató II. János Pálé.

*

A könyv azokról is szól, akik lelkesítő jelszavak nyomán vonultak be, és ráeszméltek a valóságra. Fiatal francia és német katonák leveleit, feljegyzéseit olvashatjuk, reménytelenségbe zárkózott, öngyilkosságba menekülő, rezignáltságba süppedt fiatalok gondolataival, búcsúzással, számvetéssel, ítélkezéssel szembesülünk. A közölt írások nyomtatásban 1974-ben Sztálingrádi levelek címmel jelentek meg.

„Két franciát temettem el, okmányaikat elvettem. Családi levelek. Egy nő ezt írja: ’icipici, aranyos, jó gyerek’. A másik halottnak vízálló kesztyűt meg fejvédőt ígérnek otthonról. Minden akárcsak nálunk. A leveleket olvasva a gyűlölet utolsó szikrája is elhal a franciák ellen, feltéve, hogy volt az emberben.”

„Éjszaka felriadtam, azt a németet láttam, akit megöltem. Még a kiáltozását is hallottam.”

„Anyám, nagyon szomorú hírt kell közölnöm veled… Anyám, te arról ábrándoztál, hogy ragyogó pályát futok be, s én csalódást okozok neked. Beléptem az öngyilkos pilóták közé… Ha arra gondolok, hogy többé nem látlak, őrjöngök bánatomban.”

Egy német katona üzeni tábornok apjának: „Eljön az a perc, amikor Németországban minden épeszű ember átkot mond ennek a háborúnak őrületére, amikor felméred ürességét a zászlónak, amelynek nevében győznöm kellett… Tábornok úr, nincs győzelem.”

A technika szédületes méretűre növelte a pusztítást. A háborúról lehullott a valódi s a ráaggatott hősiesség. Egyetlen gombnyomást követően világrészeken semmisülhet meg az élet és mindaz, amit az ember létrehozott, Jean Bacon francia nyelven írt könyvétől Vörösmarty szavaival búcsúzhatunk: 

Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért olly idős e gyötrelem?

kép | Portonaccio szarkofág, wikipedia.org