AZ ELLINGWOOD-DILEMMA
2007 július
Fabula a barátságról
Hepplewhite talán olyat evett, amit nem kellett volna; nem sütötte át azt a kutyahúst, nem mosott meg egy mangót?, vagy épp a vízben voltak környékbeli holtak kórokozói?, sosem derül ki már. Azt se tudta, hogy még Timoron szedett össze valamit (timori vibriót), vagy csak útközben (Arafura spirillumot), míg három társával egy lélekvesztőn Új-Guinea felé „csorogtak” az Arafura-tengeren, mint sodródó csuhéra kapaszkodó bogarak; netán különböző paraziták, vírusok, baktériumok nagykoalíciója kormányozza testét? Mindenesetre csak néhány napja hagyták el Timor ligeteit, mikor gyakran szédült már, árnyékban is kiütötte a veríték, és undorodott a víztől. Ez utóbbi kiváltképp kíméletlen tünet volt, tekintve, hogy a bambuszból tákolt katamaránról heteken át egyebet nem is láttak, csak körös-körül vizet: azúrfodrosat, opálosan rezgő közepén fekete szemet, smaragdzöld hullámverést az atoll felett, sorba rendeződő hófehér tajtékfejeket, alkonyban bíborszínűt, ahogy feszül a korallzátonyok között, mint a selyem, viharban pedig olyan magasra csap, hogy habzó tornya épp csak a felhők habcsókjaiba nem ér.
meg kell szabadulni tőle
Társai gyanakodva, növekvő félelemmel figyelték, amint Hepplewhite állapota nap nap után romlik; ahogy akkora karikák nőnek a szeme köré, mintha összeverték volna; ádámcsutkája kukoricatorzsává dagad, nyakán az erek kidüllednek, bőre megsárgul, szeme vérágas lesz, hangja rekedt; ahogy az életerős, szigorú ember átalakul csöndes-szótlan, csüggedt mártírrá; nem nézi már a hajóhoz szegődő fregattmadarakat és cséreket; fekete pörgettyűjével nem méri a szélrohamokat a katamarán orrán állva; nem jegyzetel, nem vitatkozik, semmihez hozzá nem szól, noha az expedíciót ő agyalta ki; ennek az útnak Scottja, Amundsene volna, és mégis!; ha kérdezik, alig felel, akkor is vonakodva, nemlétbe lógó apátiával. Az első napokban még odaadóan ápolgatták, takargatták, itatták; hátha csak egy erősebb napszúrás!, azután a gondoskodást és barátságot felváltotta a félelem; ez valami titokzatos trópusi kór lehet, amit egyszer az Arafura-tengerről neveznek el Arafura-vésznek, vagy Hepplewhite-láznak hívják majd, vibrió okozza vagy spirillum?, tucatnyi mikroba konstellációja?, ki tudja?; hátha ragályos!, minden bizonynyal!; adtak hát pirulákat is, löttyöket, rumot és kinint, s amikor elérték az első szigeteket, már Hepplewhite gyermekkori barátjában, Ellingwoodban is motoszkált a gondolat: meg kell szabadulni tőle!; legalábbis jobb tartani a tisztes távolságot (hol van már a cambridge-i krikettklub?), ki tudja, hogyan terjed, mennyire fertőz? Ellingwooddal ellentétben a másik kettő már a szigetek elérése előtt odáig jutott, hogy a köhögési rohamok alkalmával szíve szerint vízbe lökte volna Hepplewhite-ot. Az első szigetek igen aprók voltak, némelyiken kikötni sem érdemes (három bandárfa és egy mangrovegém), de esténként – mikor Hepplewhite lázálomba zuhant, és motyorászva, nyugtalanul dobálta lesoványodott testét – odébb húzódtak, és Hepplewhite sorsáról sutyorogtak a tűz fényében összebújva, mint három riadt állat, akikre váratlanul rávicsorgott a szivárványszínű trópus; ahogy egymásba kapaszkodnak ijedten, mint a hajón, ha a monszun fenyegette őket; mint most, amikor a zátony mumusa a fülükbe súg: „Lám, lám, mily könnyedén válik Pokollá, amit eddig Paradicsomnak hittetek! Elég hozzá néhány membrán, egy kis nukleólusz és némi riboszóma! Egy fehérjekapszulába csomagolt csöppnyi nukleinsav-plasztik. Elég egy közeli tüsszentés, egy rossz szó vagy egy apró tüske!”
A másik kettő – nevezzük most már néven őket: Escow és Ruyley – sokáig nem merte megszólítani Ellingwoodot Hepplewhite ügyében, hisz tudták, hogy gyermekkori jó barátja; nemcsak a krikettklubban játszottak együtt, nemcsak az egyetemen voltak padtársak a szemináriumon, de a vasárnapi ebédeknél is gyakran ültek egy asztalnál, hol Hepplewhite, hol Ellingwood családjának birtokán; látták, hogy viaskodik még; Ellingwood viszont bizonyos idő után látta a másik kettő szemében, hogy voltaképp döntöttek már, csak őrá várnak, szar ügy!; ezt pedig elnevezhetnék akár róla is: Ellingwood-dilemma.
van esélye a túlélésre
Fölmerült, hogy megálljanak, várják ki a haláltusa végét, távol tartva magukat a zanzásodó Hepplewhite-tól, ám közelgett a trópusi viharok időszaka, az édesvíz fogytán; se víz, se idő nem elég a várakozáshoz; így-úgy, ezért-azért, ez nem jó megoldás. Ellingwood is belátta: „Kockáztassuk az életünket, csakhogy végignézhessük, amint Hepplewhite-on végleg úrrá lesz egy woodoo varázslat? Mi értelme volna?” Néhány nap múlva – amikor mégiscsak tovább hajóztak, méghozzá Hepplewhite-al együtt –, s a beteg váratlanul felült, mint a szarkofágban felriadó múmia, s egyetlen erős ökrendés után sugárban, vérrel hányta végig a kis hajó tatját, Ellingwood és Ryley lábszárát is, tizedmásodperc alatt megszületett a döntés, s mit ad Isten? Épp jött egy jókora sziget, édesvízzel, árnyas esőerdővel, gyümölcsfákkal; „jó sok bandárfa és csomó mangrovegém”. Találni ennél jobb helyet? Itt, ha megúszná a betegséget, van esélye a túlélésre; van víz és gyümölcs, némi szerencsével felveszi majd egy holland hajó. Másnap reggel az eszméletlen Hepplewhite mellé vizet készítettek kulacsokban (mintha mozogni bírna még, enni-inni egyedül), körberakták gyümölcsökkel, banánnal, papajával és mangóval, maori dióval és hárfaléppel, hagytak neki némi rumot és a kinint, meg néhány londoni pirulát, mintha helyi szokás szerint így adnák meg a végtisztességet a még élő Hepplewhite-nak (épp csak virágfüzért nem akasztottak vézna nyakába, s nem tűztek lantmadártollat az üstökébe); amint barbár avarok a halott mellé lovat és elemózsiát temetnek; épp csak nem raktak a nyelve alá révpénzt, nehogy ideát hagyja lelkét Caron!; mondhatnánk így is: Arafura-ravatal – de legalábbis különös.
Nem ébresztették föl, hogy elbúcsúzzanak, mit is mondtak volna?; vigyázz magadra!?, ne felejtsd el beszedni a gyógyszereket!?; és persze nem akarták, hogy Hepplewhite esetleg könyörgőre fogja a dolgot; hát szépen beugráltak a hétszer is tisztára mosott kis hajóba és elvitorláztak. Minden jót! Egyél sok papaját, sok benne a magnézium és a dévitamin!, s különösen sok hárfalépet! Viszlát Hepplewhite! Irány Pápua-föld! Otthagyták a szigeten, ami újabban a C157-es korallzátonyként ismert, noha Hepplewhite Island kellene legyen a neve; ámde Ellingwood és tsai. sosem beszéltek arról, hol marad el Hepplewhite; sem a krikettklub smaragdzöld gyepén, míg rémült kiniglik közt ütögetik a labdát, sem akadémikusok ünnepi, halál-tudományos ülésének színe(java) előtt; úgy tudni, hogy Pápua Új-Guineától nyugatra, félúton Kepulauan Aru felé, egy tájfun során – banális eset – a vízbe fúlt.