Brian Tokar

AZ ELLENHATÁS

1996 augusztus

AZ ELLENHATÁS

A természeti erőforrások bölcs használata több mint száz éve szerény, közös célkitűzése környezetvédőknek, természetvédőknek, a szabadtéri sportok kedvelőinek és a középutas vagy baloldali beállítottságú emberek többségének. Magát a kifejezést F. G. Pinchot-nak tulajdonítják, aki 1907-ben így határozta meg a természetvédelmet: „a természeti erőforrások bölcs használata”. Ő volt az első főnöke az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálatának, amelyet Theodore Roosevelt hozott létre 1901-ben a kormány tulajdonában lévő, az indiánoktól korábban eltulajdonított hatalmas erdőségek észszerűbb kezelésére. Ezek egy részéből alakították ki a nemzeti parkokat és egyéb természetvédelmi területeket, melyek közül az első 1872-ben a Yellowstone Nemzeti Park volt.
A természetvédők érdeke azonban kezdettől szemben állt a kormány elsődleges céljával, a Nyugat betelepítésével és gazdasági fejlesztésével. Az első világháborút követő nagyarányú fejlődés időszakában az Erdészeti Szolgálat és a Földigénylő Iroda a természetvédelem ellenfeleinek kezébe került, akik a természeti kincsek „bölcs használatának” jelszavát már úgy értelmezték, hogy a közterületeket minél inkább kiaknázhassák a bányaművelés és a fakitermelés céljaira.

szövetség

A környezetvédők nyelvének kisajátítása ma is folyik. 1988-ban egy nevadai konferencián több mint kétszáz szervezet szövetkezett „a környezetvédelem megsemmisítésére”. Nevada, amely kaszinóvárosairól, nagykiterjedésű sivatagjáról, valamint lakóinak szélsőségesen individualista beállítottságáról híres, épp megfelelő színhelynek bizonyult, hogy összehozzák a szövetséget a nagy ipari szervezetek, mint az Exxon, a Dupont, Macmillan Bloedel, Louisana Pacific, Weyerhauser, beleértve környezetvédőellenes ügyvédi irodákat, továbbá motorkerékpárosok és terepjárók rajongóinak klubjait, olyan becsvágyó jobboldali publicistákat, mint Ron Arnold és Alan Gottlieb, akik a Szabad Vállalkozás Védőinek Központja (CDFE) nevet viselő szervezet tagjait. Arnold a fakitermelő-ipar, illetve a rovarirtógyártás védelmében írt erőszakos cikkeivel alapozta meg hírnevét, míg Gottlieb Reagen elnöki kampányának egyik fő pénzszerzőjeként vált ismertté republikánus körökben. Ő egyébként két lőfegyveres szervezetnek is az elnöke.

Az 1989-ben megjelentetett Wise Use Agenda óta (A Bölcs Használat napirendje: honpolgári kalauz a természeti erőforrások kérdéséhez) lett Arnold és Gottlieb a környezetvédelem-ellenesség fő szószólója. Az Agenda 25 olyan rendszabályt sorol fel, melyeket a nyersanyag-feldolgozóipar már régóta próbál érvényesíteni a közterületek használatát korlátozó szabályozás ellenében. Ezek a rendszabályok növelnék a petróleum- és fakitermelést a ma már védelem alatt álló alaszkai területeken, megengednék további őserdők kivágását, megemelnék a fakitermelési kvótát a nemzeti erdőségekben, kiterjesztenék az üzleti koncessziókat a nemzeti parkok természeti kincseinek kihasználására, a szövetségi tulajdonban lévő vizeket és földterületeket haszonbérbe adnák vagy az egyes államok tulajdonába, valamint állami fedezetet biztosítanának a motoros terepjárók számára építendő őserdei csapások kiépítéséhez.

A könyv hitetlenkedik a globális környezeti problémákat illetően (pl. ózoncsökkenés, savas-eső). Javaslatokat tesz a környezetvédők működésének megnehezítésére: vonják felelősségre őket ,,akadályozás” címen, ,,mezőgazdasági termékek rossz hírbe hozásáért”; a környezeti hatások emlegetésének ellensúlyozására pedig a fejlesztések gazdasági és társadalmi hasznát hangsúlyozó nyilatkozatokat szorgalmaz.

Arnold beutazta az Egyesült Államok nyugati államait, hogy az iparvállalatokat rábeszélje helyi érdekképviseleti szervezetek megalakítására, mondván: „a polgári csoportosulásoknak van hitele, az iparnak nincs”, s egyúttal saját közreműködésének finanszírozására is rávette őket. Az Ontario Erdészeti Iparosok Szövetsége közgyűlésén mondta a következőket: ,,A közvélemény meg van győződve róla, hogy az ipar csak saját érdekeit tartja szem előtt. Ezért a megoldás az iparpártoló polgári mozgalom, amely az ipar hatásos és meggyőző szószólója lehet; kihasználva a család szentsége és ehhez hasonló archetípusok vonzerejét, a helyi közösség erejét, valamint a természethez közel élők természetes bölcsességét. Ez a közvéleményt ellenségeink ellen képes fordítani… Idővel, azt hiszem, ezt az egyik legbölcsebb beruházásuknak fogják tartani.”

Magától értetődő, hogy a legtöbb Wise Use csoportnak populista hangzású neve van: Emberek a Nyugatért, Bőséges Vadon Társaság, Védjük meg a Földjeinket!, sőt: Környezetvédelmi Szövetség. Többségük jelentős adományokat kap fakitermelő, bánya- és kőolajipari társaságoktól, és igénybe veszi az ezek szolgálatában álló ,,public relations” irodákat. Eközben azt állítják magukról, hogy az egyszerű, dolgozó embert képviselik, akinek megélhetése állítólag a környezetvédelmi rendszabályok miatt forog veszélyben, valamint a kistelek-tulajonosokat, mert őket korlátozzák a beépítési és övezet-szabályozások, a lápvidékek védelmének kiterjesztése és a lakott területekhez közeli érzékeny ökoszisztémák védelme.

iparág

Politikai kampányszakemberek szerint a bázisszervezeteken keresztüli lobbizás, „a közösségi támogatás demonstrálásának megtervezése és irányítása bázisszervezetek és aktivisták mozgósítása révén” évi 800 millió dolláros iparággá fejlődött. Több mint száz cég működik ezen a területen; fele kifejezetten a „társadalmi összefogás” megszervezésével foglalkozik. Ron Faucheaux egy cikkében azt állítja, hogy ,,a mai technológia mellett önkéntes szervezeteket létrehozni olyan egyszerű, mint kitölteni egy csekket”. Részletesen leírja, hogyan bérelnek fel szakértőket egyes törvényjavaslatok legfőbb támogatóinak felderítésére, a törvény által érintett nagyvállalatok alkalmazottainak mozgósítására, választott tisztségviselők és befolyásos helybéliek közti személyes kapcsolatok elmélyítésére.

A Wise Use és az ehhez hasonló környezetvédelem-ellenes csoportok népszerűsködő és kormányellenes retorikája dacára tényleges javaslataik csak az ingatlanspekulánsok és az üzleti társaságok érdekeit szolgálják. Ez utóbbiaktól több millió dolláros hozzájárulást kapnak, többek között a 20 millió dollár éves költségvetéssel dolgozó Heritage Foundation (Örökség Alapítvány), az Amerikai Vállalkozási Intézet és a liberális Cato Institute közvetítésével. E szervezetek mindegyikének saját népes kutatógárda, írók, jogi tanácsadók és politikai aktivisták állnak a rendelkezésére. Fáradhatatlanul dolgoznak olyan javaslatokon, melyek célja az üzleti életet korlátozó kormányrendeletek érvénytelenítése.

Az ügyesen irányított kampányok erőteljesen hozzájárultak a környezetvédelem-ellenes kezdeményezések sikeréhez. 1989 óta a környezeti kérdések iránti érdeklődés a médiában 60%-kal csökkent. A tévéhálózatok egyre inkább a propagandaügynökségek kész riporjait vásárolják. Amerikában az emberek többsége nem jut pártatlan tájékoztatáshoz, ami szükséges volna a környezetvédelem-ellenes álláspontok képviselőinek ellensúlyozására. A vietnami háború óta a kereskedelmi média alaposan megtanulta, hogy a propaganda vagy annak hiánya kritikus szerepet játszik a társadalmi mozgalmak kibontakozásában vagy hanyatlásában. Legnagyobb figyelemre a íölingerelt, hangoskodó helyi csoportokat méltatja, különösen amikor ezek egy húron pendülnek a társaságok szándékaival.

A kilencvenes évek elején a környezetvédelem-ellenes megmozdulások közül a legnagyobb port a fakitermelő és fűrésztelepi munkások gondosan megszervezett tüntetései verték fel. Az őserdők és a veszélyeztetett északi pettyes bagoly védelmezői ellen léptek fel. A környezetvédelem ellen háborgó famunkások tüntetéseiről bemutatott képeknek sikerült életben tartaniuk a „munkahely vagy környezetvédelem” mítoszát, amit a nagyvállalatok terjesztenek. Az érintett államokban a falakat és a gépkocsikat elborították a helyi közösségek fennmaradását veszélyeztető két ellenséget – a pettyes baglyot és a környezetvédőket – becsmérlő jelszavak.

E megmozdulások némelyike valódi, fokozódó létbizonytalanság következménye. (A fakitermelést automatizálták, illetve az üzemeket Mexikóba költöztették.) A gondos szervezés eredményeként maximális médiasikert értek el. A fakitermelő cégek lefizették a munkásokat, hogy részt vegyenek a tüntetéseken, és még a környezetvédelem-ellenes szervezetek tagsági díját is kifizették alkalmazottaiknak.

aktivisták elleni halálos fenyegetések

Ron Arnold szent háborút hirdetett ,,az új pogányok ellen, akik a fákat imádják és föláldozzák az emberiséget”; a New York közelében lévő Adirondack-hegység ingatlantulajdonosainak szószólója, Dale French pedig így beszél: „Ellenségünknek kell tekintenünk mindegyiket (ti. a környezetvédőket), mert ez háború.” A dél-kaliforniai terep-kerékpározók klubja, a Sahara Club hírhedt az ismert környezetvédelmi aktivisták elleni halálos fenyegetésekről. Egyik szervezőjük azt mondta egy újságírónak: „az öko-mániásokat nem lehet meggyőzni, csak megfélemlíteni.” Ronald Reagen egykori belügyi államtitkára, James Watt 1993-ban így nyilatkozott: „Ha a környezetvédők bajkeverését nem tudjuk a bíróságon vagy a szavazóurnáknál elintézni, akkor a lőszeresládákat kell igénybe venni.”

Aktivisták otthonait gyújtották fel, autóikat megrongálták és kormányirodákat támadtak meg. 1990-ben az észak-kaliforniai vörösfenyőerdőben az Earth First! két vezető aktivistája, Judi Bari és Darryl Cherney súlyosan megsérült, amikor Bari autójának ülése alatt bomba robbant. Az eset kivizsgálása aggasztó bizonyítékokkal szolgált a fakitermelő társaságok és az FBI közti összejátszásról.

Az egyik legszélsőségesebb mozgalom az állattenyésztő farmerek szervezete, a County Rule (Megyei Önkormányzat), amely a nyugati legelőterületek fennhatóságát a kormány kezéből a megyei közigazgatás kezébe akarja átjátszani, ahol a helyi földtulajdonosok könnyebben találnak barátokra. A nevadai Nye County-beli farmerek például újra megnyitották az Erdészeti Szolgálat által lezárt utakat, megtagadták a közlegelők használati bérletének kifizetését (jóllehet ez csak töredéke a magánkézben levő legelők bérének), bányákat nyitottak engedély nélkül. A szövetségi kormány földkezelési hivatalnokait Nevadában, Új Mexikóban és Idahoban fegyverrel fenyegették, robbantásokat hajtottak végre kormányzati épületekben. Több mint száz nyugati megye hozott határozatot a közterületek kisajátításáról, megtagadtak szövetségi rendeleteket, és eljárásuk védelmére élenjáró jobboldali ügyvédeket fogadtak. Az ellenvéleményt gyakran a fegyveres polgárőr csoportok beavatkozásával fenyegetőzve némítják el.

A vidéki polgárőr mozgalom az 1995 áprilisi Oklahoma City-beli kormányépület felrobbantása óta vált közismertté. Az elsőrendű gyanúsított, Timothy McVeigh és feltételezett tettestársai közül többen tartanak szoros kapcsolatot a michigani polgárőrökkel, az egyik legelszántabb szervezettel. A fegyverviselés szenvedélyes hívei, jobboldali összeesküvési teóriák megszállottjai, csalódott háborús veteránok és más hasonló csoportok gyülekeznek nehezen megközelíthető helyeken, hogy hadgyakorlatot tartsanak, és a fehérek felsőbbrendűségéről értekezzenek. Ezek a magánjellegű fegyveres alakulatok nemcsak a hagyományos jobboldali szervezetekkel tartanak kapcsolatot, hanem a fehér faj uralmát hirdető titkos szervezetekkel is, beleértve a neonáci Árja Népek, illetve Keresztény Azonosság mozgalmakat. A hidegháború vége óta ezek a személyi szabadság legfőbb ellenségének az Egyesült Államok kormányát tekintik, s ennek egyik legfenyegetőbb megnyilvánulását a környezetvédő rendszabályokban vélik felfedezni. Ugyanabból a reakciós társadalmi környezetből verbuválódtak, ahonnan a harcos kereszténység nevében nőgyógyászati klinikákat robbantók vagy az abortuszt végző orvosok gyilkosai.

környezetellenes álláspontok

Az újonnan választott Kongresszus republikánus képviselői közül többen nyiltan támogatják ezeket a környezetvédelem-ellenes kampányokat. Beszédeiket a polgárőr mozgalom tagtoborzó alkalomként használja, a jobboldali fegyveres csoportok jelenléte pedig felbátorítja a politikusokat környezetellenes álláspontok törvényesítésére.

De mi teszi a Wise Use szervezeteket vonzóvá az elmaradott vidékek és kisebb települések lakóinak szemében?

1. Gazdasági bizonytalanság és széles körű politikai kiábrándulás.

A tömeges elbocsátások és a szociális juttatások drasztikus lefaragása nyomán milliókat fenyeget a létbizonytalanság. Az életszínvonalbeli különbségek az iparilag fejlett országok közül máris az Egyesült Államokban a legszélsőségesebbek. Különösen sötét azoknak a nyugati városoknak a jövője, amelyek megélhetése a hatalmas fakitermelő és bányaipari cégek kénye-kedvétől függ.

2. A populista jobboldali mozgalmak létrejötte.

Legerősebb ezek közül a Christian Right (Keresztény Jobboldal), amely a Republikánus Párton belül a legnagyobb szervezet. A republikánusok előretörése nyomán erősen túlméretezett politikai szerephez jutnak olyan szervezetek, mint a Nemzeti Lőfegyver Szövetség, a Keresztény Koalíció, de még a fehérek felsőbbrendűségét nyíltan hirdető fegyveres csoportok is.

3. Visszásságok a kormányhatározatok végrehajtása körül.

A kisemberek kihágásait megbüntetik, míg a nagy társaságok el tudják kerülni a bírósági felelősségrevonást és a szabályokat jogászi csűrés-csavarással a maguk előnyére fordítják. Így a környezetvédelmi rendeletek végrehajtása aránytalanul terheli a kisvállalkozásokat és megteremti azt a réteget, amely a szabályok visszavonását követelve végeredményben ismét csak a hatalom birtokosainak hajt hasznot.

4. A Clinton-adminisztráció passzivitása a jobboldali támadásokkal szemben.

Clinton aktívan támogatta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szerződést, a népjóléti kiadások csökkentését, a ,,hulladék fakitermelést” az állami erdőségekben stb. Ez olyan politikai légkör kialakulását segítette elő, ami egyre ellenségesebb a környezetvédelem előmozdítása és más haladó követelésekkel szemben.

5. Megosztottság a környezetvédelmi mozgalmon belül.

Több vezető környezetvédő csoport mentalitása alapot szolgáltat az egész mozgalmat érintő elitizmus vádjához. A nagyobb szervezetek alkalmanként ugyanazoktól az alapítványoktól és cégektől kapnak támogatást, amelyek a környezetvédelem-ellenes kezdeményezéseket pénzelik.

6. A függetlenség mítosza, amely jelentős mértékben az ingatlanok magántulajdonán alapul.

A „Vadnyugat” lakóinak többsége ugyan városokban él, és az iparban, kereskedelemben, oktatásban vagy katonai és kormányzati munkakörben dolgozik, de a mitikus egyéniségkultusz továbbra is eleven és könnyen fordítható reakciós célok felé.

7. Az amerikai néplélek erkölcsi kényszere a vadon megszelídítésére.

Az Egyesült Államok terjeszkedését nyugat felé az a mitológia táplálta, hogy a nemzet „kinyilvánított rendeltetése” az akkoriban végtelennek tűnő lakatlan vadon meghódítása. Ez a szemlélet igazolta a bennszülöttek kipusztítását, az erdőirtást, a vizek szabályozását és kiaknázását. A kormányzati támogatás dacára a Nyugat telepesei többnyire egyedül önmagukat tekintették a meghódított területek gazdáinak. Az amerikai kultúra termelésközpontúsága a század elején ösztönözte a munkásmozgalom kibontakozását is, de a félreérthetetlenül jobboldali populista irányzatokét is.

 
kép | shutterstock.com