Ács József

AZ ÉLET SZITANYOMATAI

AZ ÉLET SZITANYOMATAI

Olvasónapló Horgas Béla A ködevő című prózakötetéhez

 

A szitanyomás sokszorosító grafikai eljárás, ahol a szitára felvitt és lehúzókéssel rásimított festék rajzolja ki az alsó felületen a szövetre kent kitöltő anyag mintázatának negatívját. Sokszínű ábrát úgy készítenek, hogy ugyanarra az anyagra szitát és festéket cserélve további mintákat nyomnak. Ha türelmetlenek vagyunk, és a rétegek közt nem várjuk ki a kellő száradási időt, a színek elkenődnek és összekeverednek.

tágabb érvényű igazságunk

A huszadik század korábban nem látott technikai csodái és a csodákat azonnal kiaknázó módszeres kegyetlensége, összetartozó dolgokat szétszakító, majd politikai-gazdasági érdekek szerint összekapcsoló igyekezete nyomán gyorsuló ütemben alakult át az élet. Olyasmi következett, amit addig még senki se látott: mint egy váltott sablonokkal, eltérő színű és minőségű festékekkel készült, zűrzavaros többszörös nyomaton, egymás mellé, egymásra és egymásba préselődtek különböző korok és létmódok, világfelfogások és életrendek rétegei. Az emberek tájékozódását az ugyancsak gyorsuló ütemben bontakozó-gyarapodó sajtó látszott szolgálni, s hogy ez látszat volt csupán, azonnal megértjük, ha átfutjuk a huszadik századi napilapok címoldalát. Hol, merre keresse az igazságot, aki nem éri be, hogy papíron a kezébe nyomják, katódsugárcsövön az arcába villantják, telefonján pár ujjmozdulattal fellapozhatja – aki nem éri be, hogy maga is sokszorosított nyomat legyen? Hogyan keressük személyes, mégis tágabb érvényű igazságunkat? Van-e még, ami látszik, mégsem látszat csupán?

Mit jelent élni? Mi volt ez az egész tulajdonképpen? S mi most? Ezek Horgas Béla végleges érvénnyel megválaszolhatatlan, s ekként örök kérdései.

Kérdezhetjük, mi értelme megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni. De aki nem kérdez, sodródik. Megszokásai rabja. A körülmények függvénye. Öntőformák sorozatterméke. Aki nem kérdez, az nincs magánál. Aki kérdez, az magához tér.

Ezért készül ez az olvasónapló. Kollázs Horgas Béla és a magam életének egymásba préselődött síkjain lelt mintázatokból.

 

ALAGÚT

A fogalmazás emlékezés: visszafelé igyekszik az alagútban, amit puszta létezésünkkel húzunk az időben. „Háttal megyek, csak az kerül elém, / amit már elhagyok”, írta Tandori Dezső Egymás című korai versében. Walter Benjamin Klee Angelus Novus című festményének figurájában a történelem vihar sodorta angyalát látta, aki a jövőnek háttal igyekszik összerakni a múlt széthulló cserepeit, feltámasztani a holtakat, persze hiába, ahogy Tandori Hommage-ában sem lehet többé életre kelteni az élen nyargalók halálra hajszolt, útszélre hullt lovait.

A kötetnyitó Alagút elbeszélője precízen meghatározott pontról rugaszkodik el: 1982. szeptember 19-én délelőtt tíz órakor gyürkőzik neki az írásnak. Elbeszéli, amint egy nyári hétfő reggel a lánchídi alagúttal szembeni OTP bejárata előtt áll, a sorban ötödikként, s közben mondatokat formál. Meg lehet-e örökíteni mindent, ami történik? Lehetőleg utólagos átértelmezések és önkényes kihagyások nélkül, úgy ahogy van, ahogy adódik? Eggyé válhat-e az átélés a megfogalmazással? fejemben mondatok, hogy állok az OTP előtt, ötödik vagyok a sorban, barna kordban, lábamon szandál stb.

Mit akarok leírni, mi mindent?

A kérdés mélyebbre visz, mint gondolnánk. Egyáltalán, mi történik tulajdonképpen? Hogy az ember voltaképpen egy koordinátarendszerben ide-oda mozgó figura, a ráció kényszerképzete csupán. Hányszor megesik, hogy az ember másutt van, mint ahol van, más tájon jár, más időben! Mielőtt fogalmainkkal megragadnánk az életet, nem az idő egyetlen pontján, nem Descartes terében és nem tárgyak között tartózkodunk, hanem a magunk világában. Összefüggések, ránk kényszerített, önként vállalt és lehetséges szerepek sűrű szövedékében élünk.

… hogy ülök szemben az alagúttal, ültem szemben a kórház aprócska szobájának nyitott ablakával, egyik ágyon anyám, a másikon apám feküdt, közeledett az éjszaka, a gesztenyefa sötétzöld lombja mögött az indigókék eget néztem, hajnalban is ezt nézem majd…

Egyetlen mondat elegendő, hogy az OTP-től második világháborús amerikai bombázók búgásáig és az állítólag a kút oldalfalából nyíló menekülőalagutakig jussunk. Kell-e megírni mindent, bár úgysem lehet, kérdezi az elbeszélő, de a kérdőjel már nincs ott a mondat végén: zubogva áradnak az emlékek, egymásra torlódnak az összefüggések. A hely, idő és cselekmény poétikai hármas egységének befellegzett: …mohón száguldottam, hogy ezt is, azt is, történetek robogtak északnak, délnek, két-két párhuzamos sávban húztak el, befutottak és kifutottak, esett az eső, jött egy ember és betolta a Lánchidat az alagútba, kinyitottam a szememet…

Mi tartja egyben akkor ezeket az álom és az emlékezés asszociatív logikája szerint haladó képsorokat? Mitől válik ez prózai művé? Nem irodalmi-esztétikai problémát feszegetünk. Mi tartja egyben, mi fogja össze az életünket? Mitől leszünk azzá, aki vagyunk?

Mit akarok ezzel az egésszel? A dolgok belém futnak és kifutnak belőlem, alagút vagyok, vakondok vagyok, nyár volt, ősz van, múlik az idő…

roppant szülőcsatornában

Az élet válságaiban, töréspontjain szünetel a megszokás uralma. A zártnak, végleg elrendezettnek tetsző köznapi világon rés támad. Pőrén állunk a besüvítő kozmikus szélben. A szerző, apja halála után, a kórházból a családi Volkswagen mikrobusszal gurul haza az éjszakai városban. Az átmenet ideje ez. Átkerül korábbi létállapotából egy másikba, ahol úgy érzi, már senki sem áll közé és a halál közé. Az autó a nyáréjszakában a fák alagútján, mint valami roppant szülőcsatornában tör előre. Bársonyosan sima és készségesen megnyíló volt az éj, udvariasan közönyös. […] Ültem a sötét, mozdulatlan kocsiban, és éreztem, tudtam, hogy meg kell feszítenem minden erőmet, föl kell mennem a házhoz, föl a lépcsőn, be a szobába, ahol ég a lámpa.

Meg kell születni. Ég a lámpa: az anyaméh sötétje után a szülőszoba fénye. Újból világra kell jönni.

Anyám is május ötödikén halt meg, akár az Alagút szerzője. Halála hír volt csupán: nem voltam mellette utolsó perceiben. Miután eltávozott, nem csomagoltam össze ruháit, személyes tárgyait, evőeszközeit, és nem tettem meg a jó egyórás utat a János kórházból haza Rákosligetre. Ezeket apám vállalta. Tizennégy éves voltam. A családi élet kereteit addig édesanyám szabta meg, rendkívül határozottan. Ingerülten adta tudtomra, mik a teendőim, s ha, mint többször megesett, kiderült, hogy a kevésbé ínyemre való tevékenységek alól kibúvót keresek, kifakadt. Szemrehányásait máig őrzöm, mint behorpadt, porfödte celofán alatt ráncosra töppedt, szalicilporral megszórt lekvárokat. A sírba teszel! Most eljött a szabadság: megízleltem az emigránsok, a katonaszökevények vagy az utcákon üres zsebbel ténfergő csavargók szabadságát. Pontosabban mai eszemmel ezekhez hasonlítom akkori állapotomat. A véglegesség volt a leginkább letaglózó. „Most már semmi nem lesz olyan, mint eddig”, ismételgettem a közhelyet, melyből persze az égvilágon semmi nem következett. Tanácstalanul ültem az asztalnál az előszobában, feküdtem az ágyamon és néztem a mennyezetet vagy az esőben ázó orgonabokrokat a kerítés mentén: ez az elhagyatottság egyszerre tűnt izgalmasnak és keltett nem múló rettegést bennem. Kezdtem kitapogatni, mi szükséges és mi nem. Minek mi a következménye, mi merre vezet. Kerestem a sötétben az alagút falát. Az alagútét, amelyen, láttam be, ha egyszer elindultam, most már végiglökdösnek.

Alagút az, ami valami nálunk sokszorta nagyobbnak és beláthatatlanul fölibénk tornyosulónak a túloldalára vezet. Bejárata a születés, kijárata a halál. Azon az éjszakán, a kis kórházi szobában ráláttam az életemre, két kezemmel szorítottam a fehér szék karfáit, mint a hiábavalóság és a tehetetlenség tárgyait, mint az oktalan és céltalan élet nyitó- és zárósorompóját, amely között végbemegy az egyszeri történet, és értelmet visz a világba.

Ha észszerű oksági összefüggéseket keresünk az életünkben, persze találunk, ám az efféle tanulságok igazából kielégítetlenül hagynak bennünket, mert a behatárolásnak, egyértelműsítésnek minden eleven, élményszerű, kimondhatatlan, meghatározatlan elem óhatatlanul áldozatul esik: oda az emberi létezés teljessége és szabadsága. Mint amikor az „exitre” érkezett doktornő kezet nyújt, hogy részvétet nyilvánítson… de hogy velem esett meg mindez, hogy kívülről is lehetett szemlélni a maga objektív voltában, hogy létezik a tárgyszerűség – ez volt alig elviselhető. Az élet kívülről, visszafelé szemlélve megítélhető, magyarázható, de csak belülről és előrefelé élhető. Kívülről nézve íve van, belülről sodrása.

Miképpen közelíthetjük meg, ami nem észszerű, nem tárgyszerű benne? A művészi beszéd a kimondhatatlant kimondatlanná, mégis jelenlévővé teszi. A fogalmi megragadás hamissá tenné, ellaposítaná, megölné. A képi, a metaforikus kifejezés elevensége épp lezáratlanságából fakad. Nem zsebrevágható és felmutatható tanulság. Csak az újra átélés révén töltődik fel tartalmakkal, és csak az átélőnek tárja fel magát.

ásni kell

A képzőművészeti inspirációk nyomán is gondolkodó Horgas Béla prózaíróként is költő: anyagát szívesen szervezi a képi logika, a motivikus háló mentén. Szívesen alkalmaz filmes vágásokat: már sötét van, mikor a még életerős apa hazatér az aratásból, s a kertben fáradtan ledől. Telihold alatt világító felsőtestének képe után a kórházi ágyon haldokló lötyögő pizsamában hegyesen előrebökő vállát látjuk. A szándékoltan középpontba helyezett „alagút” szóhoz is számtalan kép kapcsolódik: a legkonkrétabb a Várhegy alatt a Lánchíd folytatásaként átvezető alagúté. A falusi kút oldalából állítólag kivezető járatok nyílnak. A dolgok belénk futnak és kifutnak belőlünk: a világot magunkon fizikai és szellemi értelemben átbocsátó alagutak vagyunk. Mikor a szerzővel a DÉDÁSZ technikusaként Kisbajomban, ha nem is alagutat, de árkot ásattak villanyvezetéknek, megint feltolult benne a kérdés: hová vezet ez? Alagút az is, amiben előrefúrja magát írás közben: nem tudható előre, hová lyukad ki. Ahhoz ásni kell. Ásásra a belső feszültség hajt: az írásnak inkább oka van, mint célja. Alagút a már említett szülőcsatorna, de a halál is „az alagút végén” vár. Apja élete utolsó éveire zárkózottá válik, kórházba kerül, végül július tizenkilencedikén, épp lányunokái születésnapján hal meg. Az elbeszélő saját élete alagútjába más alagutak be- és kijáratai torkollnak. Ott a kórházban, a kicsi szoba kivilágított éjjelében szenvtelenül állapíthattam meg, hogy tessék, ide jutottam, itt van, megvan, elértem, és nemigen tudtam, mi az, amit elértem, de ráláttam, ott volt előttem-mögöttem egy darabban, valami életrajzféleség, ez történt velem, ez vagyok, ezt csináltam magammal és ezt csinálták velem, ez csinálódott!

„Lenned kell valakivé, nem érted?, tenned kell valamit!”, mondja a sötétvörösre rúzsozott szájú technikumi matematika tanárnő A 6-os villamos porából elején. Miért kellene lennem valakivé, ki az a valaki, mit akar tőlem, létezik-e?, kérdezi magában a tizenhat éves gyerek a kamaszok radikalizmusával (én az egyetemi időm kérdéseit hallom bennük). A kórházi szoba világosságában mintha mégis kívülről szemlélhetővé lenne az évtizedek kirajzolta alakzat.

Hasonló helyzet ez, mint az élet lezárulta után, mikor csak külső, tárgyszerű szempontok maradnak, s ez az áttekinthetőség, elbeszélhetőség, elintézhetőség illúzióját kelti. Eleje és vége van: a pályarajz elkészítése körülhatárolt feladat. Az efféle életrajzírás persze korántsem olyan tárgyszerű és elfogulatlan, amilyennek tűnik: a múlt elbeszélése az utókor magára eszmélésének, önértelmezésének része. Elsőre úgy tűnik, a halál zártságot, könyörtelen befejezettséget hoz. Valójában elindítja a továbbgyűrűző hatások hullámverését, ami viszont alig-alig áttekinthető és elbeszélhető. Egyenesvonalúan pedig semmiképp. Ezt épp az Alagút példázza. A halott másokban hagyott lenyomatai egy ideig szinte a gipsznegatívok hűségével őriznek körülrajzolható formát. Ennek a formának azonban saját élete van: lassan körvonalait veszti, és átolvad az élők életébe.

Haló pora lehet-e halottabb ennél; mikor lesz halása befejezett; s ha pora is meghal, látjuk-e: ez halott por csupán: a különbséget sejtjük-e legalább? – kérdezi majd prózába tördelt verssoraival a Haló pora is ott keringél című írás tejjel-kenyérrel hazafelé ballagó elbeszélője a Városmajor fái alatt.

A beszélgetés a láthatatlan jelenlévővel (vagy ennek igénye) csak egy mindent eltárgyiasító nézőpontból obskúrus babonaság. Magam legalább egy évtizedig folytattam késhegyre menő vitákat anyámmal halála után (ezekben rendre alulmaradtam), s most egy halott költővel beszélgetek. Az Alagút nemcsak az „alagútszerű” vonatkozások bejárása, nem egyetlen szó asszociációs hálója tartja össze (ez önmagában eredményezhetne valami önkényes, ezért gyönge lábakon álló konstrukciót is), hanem az apa elvesztésével felbukkanó ön- és világértelmezési kényszer nyomása: nagy tömbökként hevernek a gyomrom alján és a fejemben, a kezem ügyében és a lábam alatt azok a dolgok, amiket szeretnék beleírni.

A magyarázat távolságot tart tárgyától, a megértés belehelyezkedik. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. A megértés nélküli magyarázat egyszempontú, holt képletté redukálja az életet, a távolságtartás nélküli belehelyezkedés, az azonosulás viszont illuzórikus, és kioltja a termékeny feszültségeket. Akár a magyarázat, akár az azonosulás válik kizárólagossá, épp a döntő vonatkozás vész el belőle: az egyik élet azért tekint a másikra, hogy a maga létét mélyebben megértse. Azért gondolja végig mások kérdéseit és a rájuk adott (kapott) válaszait, mert hajtják saját kérdései és kétségei. Csak amíg vannak saját kérdéseink, addig van értelme írásnak, olvasásnak, irodalomnak.

az életét nem vehetem föl

A távolságtartó belehelyezkedés hátborzongatóan konkrét megjelenítése a permetezési jelenet: Ledobtam a farmeremet, szandálomat, sötétkék trikómat, és belebújtam az ő szürkére fakult, agyonfoltozott permetező nadrágjába és zubbonyába, fölvettem papucsát, fejembe csaptam ellenzős sapkáját. Az ócska vasutasruha és a papucs meg a sapka sok-sok permetezés nyomát viselte, és az ő testének formáját, szagát; hátamon a karos, rézből készült, zöldes permetezővel mintha csakugyan apám örökébe léptem volna, de persze tudtam, hogy valójában kívül maradok, kívül vagyok, még ha meg is tanulok néhány fogást, mert csak addig csinálom, míg ő látja, mert a ruháit fölvehetem, de az életét nem vehetem föl, nem vihetem tovább, még a magam módján is alig.

Sok, hajdan kötelességszerűen felmondott, de saját bőrünkön még meg nem tapasztalt lecke csak évtizedek alatt válik saját igazsággá (vagy ismerszik meg hamissága). Megértettük már akkor is? Meg. Mégsem értettük meg. Akár lelkesen azonosulhattunk is vele, mégsem vált sajátunkká.

S milyen mértékű-értékű végül is az a saját sáv? Az övé és az enyém…

Az írás záró bekezdése mintegy visszasétál a szavakkal, mondatokkal fúrt alagút legelejére, a kiindulópontra, az írás első mondatában megadott idő-koordinátára: az a sorban állással kezdődő nyári hétfő feltehetően július tizenkilencedike volt. Az apa halálának leírását olvassuk, úgy, ahogy azt a szerző átélte, szárazan, csupaszon, tényszerűen. A kilépés, az élettelen tárggyá válás jelenete az utolsó alagút-kép. Alagút, melyen belénk suhan a halál: tátott szája fekete lyuk volt, üres, fekete lyuk és semmi más.

 

PAPÍRKÍGYÓ

A ködevő borítóján Horgas Béla festménye: vékony ívek kunkorodnak a fekete, fehér, szürke, barna foltokban. Három helyen ugyanazt a szót látjuk fehérrel felírva: idő.

A huszadik század világát korszakok, életmódok és életrendek felgyorsulva egymásba nyomódó rétegei alkotják. Az időben egymásra következők térben is egymás mellé rendeződnek, mint a családi ebéden a generációk. Van-e egyáltalán közös nevezőjük? Szót érthetnek-e egymással? Szót érthetünk-e önmagunk rétegeivel?

Gimnazista koromban a lét rétegzettsége, mérhetetlen tágassága és a magam szűkössége egyszerre ébresztett bennem csillapíthatatlan szorongást és lelkesedést. Úgy éreztem, csak előre menekülhetek. Vonzott a csavargás (akkor még főleg a képzeletbeli), lecsaptam a szimultanista költészetre, faltam Kassák Cendrars nyomdokain járó poémáját: A ló meghal, a madarak kirepülnek. Szorosra vont életkereteim közt szoktattam magam a szabadság rémületéhez.

A Papírkígyóban legalább hárman találkoznak: az egyik hunyorogva az Adria vizébe bámuló felnőtt, családos férfi, a másik a kálmáncsai pocsolyák vizén mosóteknőt tologató kisfiú, a harmadik az elbeszélő, de az is kettéválik: egyikük kérdez, a másik a választ hallgatja. A tűzhely felszálló melege hajtja a fél krumpliba szúrt bot hegyébe tűzött, papírból kivágott, spirálformában forgó kígyót. Az alakzat a családi mikrobusszal végigjárt szerpentinekre emlékeztet. … hányan is vagyunk? Ne számold…

a jelen is eszméltet

A lét szüntelen mozgása, örök változása összekapcsolja a térbeli és időbeli vonatkozásokat. Látszat csak, hogy egy helyen és egy időben vagyunk. Mi magunk és környezetünk is térben-időben távoli hatások eredménye. Minden valami másra utal, másik helyre, másik időre. De az emlékezés válogatás is: a múlt különböző szempontok szitáin áttört rétegeit préseli egymásra. Elmúlt idők szitanyomatai vagyunk valamennyien. A múlt beszél belőlünk, a múlt reagál, a múlt cselekszik általunk a jelenben, de a jelen is eszméltet, s az eredményt mindig elcsavarja kissé. Az önismétlés nem tökéletes, a kör nem önmagába záródik: spirállá alakul.

Terek sűrűsödnek egy helyre, idők préselődnek egymásra: a Papírkígyó a szimultanista próza mintadarabja.

Városi közlekedőként a magunk autóbuszába zárva nézzük, hogy szalad a világ kétoldalt, de a szűkös helyzetén felülemelkedni vágyó elbeszélő egyszerre látja a piros és fekete csuklós heteseket Kelenföld és a Bosnyák tér között […] Kelenföldön áll a talpa, a Bosnyák térbe lóg a feje, a buszok függőlegesen és oda-vissza járnak benne, látja valamennyit. Miért fordul a közlekedés vízszintesen köröző rendje függőlegesbe? A bibliai Teremtés könyve szerint Jákob álmában föld és ég közé kifeszülő létrát lát, arra támaszkodik az Úr, s rajta fel-le járnak az angyalok. A létra fokai Keresztes Szent János szerint a lelki tökéletesedés fokozatai: a kétirányúság magyarázata pedig, hogy az Isten felé emelkedés állomásai egyúttal a mélyülő alázat fokozatai is.

Az autóbuszút is alázatra nevel. Az utazóközönség nem egyöntetű massza: a városi szokás szerint magukba zárult utasok közt tarka, nagyhangú külvárosi cigánycsalád nyüzsög. A sarokban bőrtáskás, kalapos úr méltatlankodik, az iskolatáskás kisfiú kíváncsian bámul a seregletre, a prémgalléros anyuka fél, a gyereket az ablak felé fordítja.

Az elbeszélő nemcsak valamennyi hetes buszt látja egyszerre, de a párhuzamos világokat is. A kisfiú saját gyermekkorát idézi, a környéken házaló, vizet kérő cigányokat: láthatatlanul ott utazik vele az akkori sereglet. És vele a lelkifurdalás is, hogy negyvennégyben nem engedte be őket a kertkapun. Világok súrlódnak-ütköznek a csuklós busz gumipadlóján. Veszedelmesen más bennük a szavak, gesztusok jelentése. A különbségek ilyenkor könnyen kiéleződnek. Lesz-e robbanás? Időben, térben, felfogásokban párhuzamos világok: mindenki szempontja egyszerre van jelen, mint a hetesek Kelenföld és a Bosnyák tér között.

A dolgok egybelátása szédítő és mámoros érzés, és ellentmondások forrása: az utak megsokasodnak, elágaznak, hálózatuk bonyolult szépsége gyönyörködtet és megijeszt. Világokat hasít ki, kerít körül a szalagút…, írja majd.

Az Adriára készül a család, de előbb ki kell menni az autóért Kőbányára. A taxiablakban elvonuló, forrón-porosan dübörgő nyári város képei egy lélegzetvételnyi szünetet nem hagyó kétoldalas mondatban áradnak. A halmozódó vonatkozásoktól túlzsúfolt lármában lángnyelvként csap elő Petőfi 1849 januárjában írott verse az autórádióból, beat-hangszerelésben (múltat és jelent olvasztva egymásba): Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai, szégyen reá, lecsendesült és szabadságát nem vívta ki, dobhártyájukra dől a dal, fölszakítja az időt, rés támad, […] nem lehet vissza nem pillantani, nem lehet össze nem kötni a pontokat, együtt nem látni a rétegeket, utakat, holtakat, seregeket, nem lehet nem gondolni arra, hogy déli tizenkét órakor így lüktetnek a hályogos napsütésben mindenütt az európai nagyvárosok, hogy a hangos, eszelős forrongás halálos…

Sok mindent kivívtak különféle forradalmak, elvégre az autó ablaka mellett elzúgó, eszementen zakatoló világ nagyon kevéssé emlékeztet Petőfi korának városi tájaira – de hogy a szabadságot?

élet gyártotta kollázsok

Nem csak a rádió harsogása vagy az emlékezet működése teszi, hogy az élet nem a vegytiszta itt és mostban zajlik. Természetéhez tartozik, hogy összekeverednek benne a terek és idősíkok. A feltoluló háborús emlékek önmagukban is az élet gyártotta kollázsok. Hol egy sokezer kilométert végigharcolt, nőre szomjazó szovjet katona tűnik fel a bakterházban, hol amerikai bombázó zuhan a somogyi szántóföldre, a roncsok közt szénné égett katonák. Ma sincs ez másként: … baromfiketrecek fehér tollai behavazzák Európa mocskos betonpályáit, becsapódnak az ablakon a pihék […] robognak pikás kozákjai, repül a nyomukban véres tollözön, benne vagyunk, beszálltunk, alkatrészekként sodor, velőnktől forrósodik, gondolhatsz akármit, lehetsz akárki, így működik, általad; – torkollik pontosvesszőbe az óriásmondat.

A szimultanizmus értelmét fejtegető szöveg a következő bekezdésben prózaversbe hajlik: Valaha azt gondoltam, a hordalékra ne legyen szemed, mert nem a hazád, csak a fénylő-forgó magokat keresd, de ma már tudom, hogy együtt, egyszerre van az egész, és külön-külön nem igaz. Valaha azt gondoltam, a szereplők nem én vagyok, valaha rangsorukat aggályosan kerestem, és rendet ma is szeretnék, de élőt ám…

Élő rend híján azonban csak összefüggéstelenül egymás mellé vagy egymás hegyére-hátára hányt holmik áttekinthetetlen sokasága létezik. A szabadságát ki nem vívott világ trafikosbódé, szemétdomb, tele olcsó magakelletések ezernyi kacatjával. Oligofrén műanyag kacsák és eszelős pléhjelvények társaságában … itt élek, ez néz, ez vagyok, de nem, de igen. A kártyalapokra preparált nők fedetlensége kirakatba tett, megvásárolható termék: ugyan miféle titkok lehetségesek még? Gyermekkorról szóló álmokban tör fel a középpont, a fókusz, a rejtélyes ősforrás keresésének vágya. Sokszoknyás, földből sarjadt nőalak guggol eléje széttárt térdekkel, s lassan felhúzza a szoknyáját. Megnézni, ez volt minden vágya […] Megnézni, nyugodtan, hosszan, szemben állni vele, teljesen szemben, nyíltan.

A Papírkígyó célkitűzése: szembenézni az ősforrásból spirálvonalban szétfutó, ezerféle alakban burjánzó lét tarka tódulatával. Hogyan kell csinálni papírkígyót? Ülsz a hetes autóbuszon, állsz egy bűzfolyónál, fekszel az Adria-part forró kövein, vitéz Berta és a névtelen kavics összetalálkozik – a szereplők mind szóért kiáltanak. Nekirugaszkodom.

Mert a világ, az ember világa, akarja, hogy hangot adjanak neki.

 

BEZÁRTAD A TYÚKÓLAT?

A fraktálok olyan geometriai alakzatok, melyek végtelenül összetettek: bármeddig nagyítjuk azokat, önmagukhoz hasonlóak: rücskeiket jobban szemügyre véve további rücsköket fedezünk fel, azokon még apróbb rücsköket, a végtelenségig.

Az Alagút és a Papírkígyó terek és idősíkok kollázsa. Ez az írás egyetlen helyszínen játszódik, ideje pár éjszakai perc, ám a rétegzettség ezzel a kinagyítással sem szűnik meg. A gyors lüktetésű, de hosszan kígyózó, jelen idejű mondatok félálomban egymásra másolódó tudatfolyamokat közvetítenek: a gyerek fejében keverednek saját gondolatai az anya és az apa szavaival (hol az a bizonyos saját sáv?). De hiába különítjük el a gyerektől származó gondolatokat, azokon belül is, mondjuk, a tyúkudvar képeit, a fraktál közelnézetben szemernyit sem veszít bonyolultságából: ott is számtalan vonatkozással szembesülünk. A ragadozók és a haszonállatok viszonya, az élő állatok viselkedése és a levágott állatok zsigerei, a családi viszonyok, a szülők szavai, gesztusai, a napközben az udvaron tébláboló gyerektől vizet kérő társaság követelőzése és viszálykodása (ez utóbbi a Papírkígyóból ismerős történet) belső feszültségeik ellenére egyetlen szétbonthatatlan konglomerátumot alkotnak. A szétbonthatatlanság azonban még ebben a térben-időben szűkre vont körben sem jelent egyértelműséget. Nem adni egy pohár vizet a jövevényeknek szégyenletes, fellépésük viszont taszító, agresszív, lehet, hogy lopni készülnek, de ezt sem tudni biztosan. Ami érdekes, az félelmetes is, ami féltés, ami gondoskodás, abban erőszak is van, bárhogy ügyeskedünk, sehogy nem lehet az egyiket megtartani a másikat elvetni: az élet összekapaszkodó ambivalenciák körtánca. A ragadozók mindenképp utat találnak. A tyúkólat nem lehet bezárni.

 

A MOSLÉKOSVÖDÖR ÉS VIDÉKE

Miért a moslékosvödör, kérdezem, miért is vonzódom a moslékosvödörhöz; kongó, meleg, mocskos moslékosvödör; a mosogatólében ételmaradékok és főtt krumpli, kukoricaliszt, korpa és döglött, sötétzöld csalán – meztelen tenyérrel belevájni jó, belevájok, összemarcangolom.

vadnyugati hősök

A falusi mindennapok spontán kollázsa, a moslékosvödör egy álom kelléktárából került elő. Nemcsak a korpával, liszttel meghintett, krumplival kevert ételmaradékokban jó puszta kézzel vájkálni, de az eltérő színű, állagú emlékek üledékében is. A konkrétumok, az egyediségek, a soha máskor és máshol össze nem álló egyszeriségek megjelenítése szinte érzéki élvezetet okoz a szerzőnek, s nekem úgy tűnik, főként ez hajtja, nem az „írd meg, amit egyedül te írhatsz meg, rajzold meg az elsüllyedt világot” küldetéstudata. Erről tanúskodnak A tüsszentő király, az Anyarozs, a Selyemhernyók Menzel-filmekbe illő, humorral átszőtt, tarka jelenetei, a kamaszkori játékok, színpadi és színpadon kívüli párhuzamos szerepkeresések képei. Én is csak furakodom, mindenki furakodik, aki él, tolakodik-nyomakodik, van egy kezdete és közepe, onnan kihajol, képekbe állítja magát, valaki lesz a valamiben, írja másutt. A falnak is füle van oldalain a vadnyugati hősök, a céllövölde alakjai és hús-vér emberek másolódnak egymásra. Apja éjszaka titokban feldarabol egy vasúti pályán elütött őzet. Keverednek a képzelt és valós vérontás képei. A 6-os villamos porából című írás elején Bolyai Farkas szól az apa hangán: „Kedves édes fiam! … Az Istenért, kérlek… Hagyj békét a paralleláknak!” A fiú azonban engedetlen: máris párhuzamba állítja Bolyai párhuzamosait a végtelenbe futó sínekkel. A nemcsak odakint, de benne is élő, formálódó, meghasonlásra késztető párhuzamos világok, párhuzamos társadalmak indokolják szimultanizmusát: összefirkált tábla előtt állok […] irtózat és vágy kettős fonadékaitól fűtve-lökve, minden létezőtől, a Putyilov gyár munkásaitól és gyerekkori rémképektől egyként megérintve: negyven vaságy az antennám. Az elbeszélő átlép a tyúkudvar, a bakterház és az erdők világából a pesti technikum és kollégium közegébe: egy lesz a szürke egerek közül Angyalföld közepén. Negyven vidéki kamaszfiú a Rózsák terén, szemközt a templom kettős tornyával, éjszaka a házilag fabrikált és a kollégium emeletes vaságyaihoz kapcsolt rádión washingtoni adók műsorát hallgatja és bugizni próbál. A nappal az „itt és most”, az iskola világa, az éjszaka a „másutt és máskor”. Visszavágynak a szülőhaza otthonosabb tájaira és elvágyódnak az amerikai jazzből sugárzó szabadság, a neonfényes presszók ingerlő és érzéki világába. Közben ráadásul világrendszerek háborúja is zajlik. S ami sokféleség a párhuzamos világok paralleláin, az érzékeny kamaszlélek antennáján fönnakadt, papírra, majd képernyőre került, itt és most, a magam párhuzamos sínpárján olvasom, s bólogatok: kamaszkoromban bennem is az élet rétegesen összetett szerkezetének tapasztalata és a cselekvés egyidejű kényszere ébresztette a mélyebb megértés szellemi igényét, és hasonló feszültség-nyugtalanság térített le a fizikusi pályáról.

 

IRKA

A világ ellentmondásossága semmiképp nem a kamaszkor kialakulatlan, érzelmileg ingatag gondolkodásának terméke. Csak a többé-kevésbé megállapodott felnőtt hatékonyabban zárja el magát az emberi létezés mélyen nyugtalanító vonatkozásaitól, könnyebben kerekíti, zárja, szűkíti világát valamiféle tisztes, polgári szemlélet keretei közé, eredményesebben sáncolja el magát egy készen talált világfelfogás kulisszái mögé: úgy gondolkodik, ahogy a mindennapok rutinja megköveteli. Ha otthona, munkahelye szokott közegéből kilép, autója aurakoporsóként védi a külvilággal való találkozástól. A tömegközlekedés már jobban megmerít a sokféleségben (ezzel a Papírkígyó mellett A ködevő is szembesít). Az Irka olyan helyzeteket rögzít, ahol a köznapi rutin papírburkát átszakítja valami nyugtalanító. A felejtés, az elfojtás, a hárítás rutinjával szemben a jegyzetkészítés nem megsemmisíteni igyekszik a kellemetlent, épp ellenkezőleg: feltárni. Elmélyedni benne, s egyben külsővé tenni, ami a szembenézés előfeltétele. A szintén irkába illő Menü-mese kis szitanyomatán a fodrásznő fecsegése is komikusan többrétegű, a milli hol a hajhosszra, hol a bulvárhír egymillió forintjára vonatkozik, a menü hol a mobiltelefoné (a következő generációé), hol a hagyományos rántott csirkét jelenti pirított krumplival. A szöveg szürrealitása akkor emelkedik magasabb szintre, mikor az ártatlan mondatok közé beékelődnek a vendégtér sarkában zajló fenyegető alvilági beszélgetés foszlányai is. A leszámolás egy másik többgenerációs kollázs, a fogyasztás újdonat temploma és a rendszer „eszmei megalapozásául” állított ötvenhatos emlékmű mellett, egy beforduló kamion takarásában történik meg.

 

ZSILETTPENGÉK

A kommunikációképtelenül egymásba ékelődő világok, a köztük feszülő ellentmondások szitanyomatként a papír síkjába kényszerülve talán tetszetősek lehetnek úgy is, ha nem vesszük magunkra a kérdéseiket, ha nem bocsátkozunk beléjük. De mi történik, ha nem maradhatunk esztétikai kérdéseken mélázó semleges megfigyelők, ha mi magunk szorulunk az ellenpólusok közé?

Mert nyüzsögjön bárhogy a spektákulum, hódítson bármily tempósan, s vonja magára bármily erővel figyelmünket a nagyfelbontású virtualitás, a világ mégsem puszta kép. A cselekvés kényszere is. A szobánk magányában tetszésünk szerint félretehető vagy elővehető elméleti probléma testközelben húsbavágó kérdéssé válik. A Zsilettpengék kínos helyzetet élez ki. A „fővárosi író” „találkozik” „a diákokkal”: „olvasóival”.

Semmi sem az, aminek látszik – olyannyira, hogy már nem is látszik annak. A látszatot mégis – egyre nagyobb munkával – fenn kell tartani. De tulajdonképpen mit is tartunk fenn?

Absurdus szó szerint hamisat, elhangoltat jelent. A különböző hangmagasságok közti összetartozás, a harmónia hiányát. A szándékok nem felelnek meg a helyzet adottságainak, a formák nem illeszkednek, mert máshova tartozó, más értelmű elemeket erőszakolnak idegen összefüggésekbe, az igyekezetek így szükségképp kisiklanak, az erőfeszítések komikusan hasztalanná, a hazugságok, a hamisságok és a látszatok pedig egymás feltételévé és egymás cinkosaivá válnak.

Az abszurd helyzetek egyik velejárója a zavarodottság. A sok egymásnak ellentmondó és egyként hamis beállítás közül végül is melyikhez igazodjunk? A másik: a látszatok rémuralma. Az üresjáratban bőgetett motor, ami a haladás illúzióját kelti. Már az elrendezés is idejét múlt: az alkalomra bedurrantott olajkályha bűzfelhőjében, a vörös terítővel borított asztalra kikészített vizeskancsó és pohár mögül sandít padsorokba terelt „közönségére” az „író” – mint valami dögletesen unalmas ünnepélyre meghívott díszvendég vagy taggyűlési beszámolóhoz készülő párttitkár. A kordonként szolgáló, koporsóforma asztal világokat választ el. Odaát túlkoros cigányfiúk és -lányok vihorásznak, nyakukban gemkapocsláncra fűzött zsilettpengék: voltak, akik szájukba vették a pengét, bordó nyelvükkel görgették, kiköpték és beszippantották, csörgették a fogaik között, rágcsálták és szopogatták, három nyolcadik osztály.

gyerekkorból felrémlő rettegés

A félelem éppúgy kordont képez, mint az asztal, ráadásul láthatatlan és nem olyan könnyű megfogni és odébbtolni. A félelem sokrétegű: ezen a ragacsos szitanyomaton egymás mellé kerül a gyerekkorból felrémlő rettegés a borotvás gyilkostól, a sofőr története, akinek a fiát „cigányfélék” hazafelé menet agyonverték, az iskolaigazgató és a tanárok fakó panaszai, csüggedt, lemondó viselkedésük és egy mozikép: a szeretője torkát intim helyzetben elvágó Gian Maria Volonté alakja egy olasz filmből.

A félelemhez az abszurditás érzete is járul: a költészet, a költő ebben a közegben nevetség tárgya. Petőfi vagy Kosztolányi neve csak ürügy a hülyéskedésre, közbekiabálásra és az idétlen röhögésre. Az asztal mögé ültetett „előadó” szerepe szabályai szerint ezt csakis személyes inzultusnak tekintheti. Hát dögöljenek, fojtsák vízbe egymást, mit akarnak tőlem, miért hívtak, miért jöttem […] olyan nevetséges és reménytelen, olyan áthatolhatatlan és moccanatlan volt az egész, és olyan szánnivalóan röhögséges és fölösleges az a költőkkel ágáló, verejtékező senki ott az ünnepi asztalterítő és a vizeskancsó társaságában, hogy csak dühöt éreztem, sértettséget, hol vannak ide az én verseim, ha Petőfi se, Kosztolányi se, ha ők nem, akkor aztán én végképpen nem, soha nem, soha.

Miféle rendet hagy el a rendhagyó irodalomóra? Következhet-e más egy abszurd helyzet felismeréséből, mint hogy véget vetünk neki? Hogy otthagyunk csapot-papot, és ha kell, gyalog tesszük meg az utat a vasútállomásig-buszmegállóig? Hogy hátra se pillantva távozunk?

Itt nem ez történik. A keretek és a keretekből következő szerep abszurditásának felismerése elkeseredett reakciót vált ki: figyeljetek, üvöltöttem, imádom a tévét, az Alfa holdbázist meg különösen, tízszer is megnézném… Mégis József Attila Mama című verse kerül elő: … az a vége, hogy meghalt a mama, igen, és most olyan óriási, hogy az égboltozat teknőjében oldja kékítőjét, próbáld meg egyszer, gondolj bele, hogy miért olyan óriási?, miért?, azért, mert nincs, azért, mert hiányzik, és akárhányszor olvasod vagy mondod, mindig óriási, mindig hiányzik, és soha nincs, soha, ordítottam, soha!

A szerep kordonja mögé szorított, önmaga körül forgó „fővárosi író” a méltóságán esett sérelemmel foglalkozott. A rutinjába kapaszkodó, a saját kiválóságának igazolását és várakozásainak visszatükrözését kereső embert épp indulatai feltörése tette hitelesebbé a jelenlévők szemében. Vajon miért épp a Mama jutott az eszébe (túl azon, hogy néhányan már szültek a nyolcadikosok közül)? Akkor még őszinte ember voltam / ordítottam, toporzékoltam…

A padsorokban ülők elcsendesedtek, elhallgattak, a vihogás és röfögés helyére benyomult a csönd. A költészet, ha szóhoz jut, saját helyzetünkkel, saját hiányérzetünkkel, félelmeinkkel szembesít. Ez nemcsak a közönségre vonatkozik, de az eléjük tuszkolt „előadóra” is. Ám ahogy a varázs véget ér, minden visszazuhan oda, ahol volt. Megy minden tovább ugyanúgy: a kordon túlfelén folytatódik a zsilettpenge-rágás, tovább szülnek a nyolcadikos lányok, mindenkit magába nyel a televízió, a kordon innenső felén pedig a megúsztam! marad az alapélmény. Ki tudja, hányszor ismétlődik ugyanaz, anélkül, hogy bármiféle változás derengene a láthatáron. Nem lehet, hogy maga az elgondolás hibás? Vagy a választott eszközök alkalmatlanok? Hogy ezt itt így nem lehet? Hogy egészen másutt kellene kezdeni? De hol?

az olló tovább nyílik

Az életformák és velük kölcsönható gondolkodásmódok áthidalhatatlannak tetsző különbségeit az írás óta eltelt idő sem enyhítette: az olló tovább nyílik, mert megváltoztathatatlan adottságként kell elfogadnunk olyan tényezőket (például a valóság és az emberi kapcsolatok virtualizálódását), melyek az eszmélést sokkal kevésbé segítik, mint amilyen hatékonyan erősítik az élveteg passzivitás attitűdjét. A mélyszegénységbe süllyedt cigányság integrálása másfajta életformába túlnyomórészt eredménytelen. Annál sikeresebben integrálta őket sajátos szegmensként a mobiltelefon-piac.

A 19. századi Oroszország nyugati mintákból és nyugatosító önkényuralomból kiábrándult orosz értelmisége misszionáriusként „járt a nép közé”, egyfelől, hogy megismerkedjék a szláv spiritualitás tiszta formájával és a tanulatlan parasztság erényeivel, meg hogy az alsóbb néposztályokat felvilágosítva kiemelje őket a tudatlanság mocsarából. Ám furcsa viselkedésük, idegen észjárásuk miatt a narodnyikok gyorsan ellenszenvessé váltak a cárban és az egyházban bízó parasztok körében. S mert a nép elutasította eszméiket, a Nyugatban-egyházban-kormányban már korábban csalódott, tömegbázisát nem találó szlavofil értelmiség körében terjedni kezdett a mindenféle mítoszt, vallást, eszmét általában is hasztalannak, haszontalannak, sőt kiküszöbölendőnek (tehát kiküszöbölhetőnek) tartó nihilizmus. Ebből a helyzetből visz-e máshova út?

„… rendet ma is szeretnék, de élőt ám…”. A szerzőt arányérzéke megóvja, hogy sértettsége emelvényére hágva önnön szobraként tekintsen szét az alant hullámzó fertőre, valóságérzéke pedig attól, hogy beérje jóindulatú közhelyekkel. Látja, hogy az időnként átfestett homlokzatok mögött láthatólag már rég leomlott az épület – tégláit más célra széthordták. Félelmei azonban nem ölik ki belőle a kapcsolatteremtés igényét, nem ül fel a látszatnak, és nem törődik bele, hogy a számára fontos élmények továbbadása ebben a közegben életszerűtlen. Ugyanakkor nincsenek illúziói saját tevékenysége hatásait illetően sem. Szereplése bármily sikeres, csak közjáték, múló epizód. A rend hiánya nem a szabadság szülte rend: az alávetés legnyersebb, legerőszakosabb formáit termeli ki magából. A káoszból nem a közösség, hanem az uzsorázás és rabszolgaság intézményei bontakoznak ki. A testi-lelki elnyomorodás megállítására vagy fékezésére még a folyamatosan ott dolgozó segítők is alig képesek, nemhogy az odacseppenő „fővárosi író”, aki szabott ideje leteltével megy vissza a maga másféle közegébe.

 

A KÖDEVŐ ÉS A FÜLNOVELLA

A ködevő elején mindent elborít a köd. Egyre kevesebb látható. Ami történik, csak hangok formájában, hallomásként, sejtelemszerűen érkezik el hozzánk: hogy mi lappang a fehér vatta mögött, inkább tudjuk (tudni véljük), mint érzékeljük. Emlékezetből tájékozódunk, s hogy jó irányt veszünk-e, kétséges. A hangok világában a köd megfelelője az állandó fülzúgás, sustorgás és zizegés. Ez kézzelfoghatóbb jelenségnek mutatkozik: süketül, ez az igazság, a készülék is kimutatta tavaly a János kórházban.

Vajon külső vagy belső tényezők nehezítik a tájékozódást a világban? Ez a két novella közös kérdése. Csak mi nem hallunk meg mindent, bennünk válik egyre töredékesebbé, zajosabbá, homályosabbá a kép vagy a világ csakugyan egyre kaotikusabb? Az elbeszélő vonaton utazik Nyékládházára, hogy onnan autón vigyék tovább rendhagyó irodalomórát tartani. Hatvan után mintha sűrűbb lett volna a köd, hangzik a kettős értelmű mondat.

kevesen vannak tudatában

Minden másként van, a legszebb dallam és legszebb kép, a legjobb szándék sem garancia semmire – minden eszközzé tehető más célok érdekében, a látszat csal, a jószándékkal kikövezett út a pokolba vezet, vagy legalábbis máshová, mint ahogy a rajta menetelők hiszik, s minden korban kevesen vannak tudatában annak, mi történik velük. Örök tanulságok ezek: az enyhületet kereső elbeszélő Marcus Aurelius sztoikus elmélkedéseit olvassa a vonaton. Megint a parallelák, ezúttal a megroppanó birodalmak és az emberi viselkedésformák, korok és magatartások párhuzamai. Bizarr jelenet a leváltott rendszer egyik újságírójának temetésén: a gyászolók a nyitott sír mellett, a mélybe süllyesztett koporsón doboló rögök zajában az Internacionálét éneklik: föl, föl, ti rabjai a földnek…

A ködevő címe gyerekkori emléket idéz: a tanító a templomkert végében álló, félig ellőtt fejű, tátott szájú férfiszobrot nevezte el ködevőnek. […] késő délután odament a roncs szoborhoz, és látta, hogy a köd […] vastagon, csomósan ömlik a tátott szájba; de hiába, mert nem lesz kevesebb, pedig a ködevő pillanatnyi szünet nélkül rágja és nyeli a sárgás, zizegős világmindenséget.

A morzsálódó világ ábrája tarka szitanyomat. Apró mintáit a vasúti fülke véletlen sorsolta utasainak párhuzamos, sőt inkább széttartó világai rajzolják ki. A könyvéből felpillantó elbeszélő hol a mozgó-változó tájat nézi, hol a folyosón nyomakodó időseket, fiatalokat, s közben az ablak mellett ülők véget nem érő locsogását hallgatja.

Az alkotó saját világának istene: ő dönti el, mit kapcsol mihez, ki kerül a képre, kit és hogyan ír bele a novellába. Fölényben van saját anyagával szemben: irány Nyékládháza, ez mulattatta, már maga a szó is, gyerünk, föl, föl, szarmaták, rómaiak, proletárok és diszkósztárok között. De ahogy a Zsilettpengékben, itt is kisiklik valami. Ezúttal egy korábbi vonatút emléke tör fel, mikor a büfé kínálatát szemrevételezni induló nő kezébe nyomta alvó csecsemőjét és eltűnt, ő meg egyedül maradt a fülkében az idegen, kockafejű gyerekkel. A következő állomáson a megálló szerelvény rándulására a kislány felébredt és bömbölni kezdett. Az anya sehol. Átfutott a fején az iszonyú gondolat, hátha leszállt a nő…

Megint a cselekvés kényszere, a távolságtartás lehetetlensége billenti meg az írást. […] ezt is föladom, gondolta; egyszer csak nyílik egy rés, és beömlik valami oda nem tartozó; de minden ide tartozik, rá tartozik, átháríthatatlanul.

A szimultanizmustól, tehát az egymás mellett idegenként élő, de egymásba préselődő világok ábrázolásától azt remélné az ember, hogy végül csak megszületik valami nagyobb, átfogó kép, a dolgok távlatot kapnak, és bár halványan, de azért kirajzolódik majd az egész értelme. Ám egyrészt nem tudjuk, így lesz-e, legfeljebb reméljük, másrészt az emberlét kiküszöbölhetetlen sajátossága, hogy hiányos, részleges megértés birtokában is cselekednünk kell. Nem mindig mi kérdezünk, van, hogy minket kérdeznek. Ezért a szimultanista szerző fölénye összeválogatott és tetszetős formákba rendezgetett anyagával szemben jogosulatlan.

Hiába próbáljuk átfogni a sokféleséget, nem érünk a végére, a tanulság pedig nemigen dereng. Ahogy az elálmosodó elbeszélő megállapítja, a világnak egyetlen ősanyaga van, a köd, s hogy mind ködevők vagyunk. A megértés, a felfogás feladata befejezhetetlen, mert minden perc új kérdéseket, új kétségeket hoz: mindez még kevés, csak töredék, minden töredék, holott úgy érezte, már ez a kevés is sok ahhoz, hogy meghúzza az összekötő szálakat, s még egyre jöttek, ötletek és figurák, léteztek körülötte és benne, nyújtogatták a nyakukat, hogy lássák, mi történik, és megértsék, miért vannak itt, mi közük egymáshoz, mire mehetnek egymással.

Az elbeszélő Marcus Aurelius útmutatásaiban lel megnyugvást: Hasonló módon elmélkedj az elmúlt idők korszakairól, egész népeknek sorsáról, figyeld meg, hogy rövid küszködés után mind elestek, és feloldódtak az őselemekben. Főleg azokat vonultasd el lelki szemed előtt, akikről magad is tudtad, hogy hiú dolgokért tülekedtek, és elhanyagolták a saját alkatuknak megfelelő cselekvést.

A világ ellentmondásaival ekként megbékült szerző megint fölénybe kerül anyagával szemben. Megnyugodva leszáll a nyékládházi pályaudvaron, vár öt percet, tízet, tizenötöt.

Az érte küldött „művelődési autó” azonban sehol.

A Fülnovella hőse már nem vadászik a szavakra, inkább menekül előlük. Szeretne elfelejteni bizonyos történeteket, mert nem megvilágítanak, hanem lomposan, alattomosan elfednek valamit. Küzd, hogy fölénybe kerüljön, de alulmarad: fejének belsejében is zaj kavarog, zaj mindenütt, mindenhonnan, külső és belső zajgás hullámzik át egymáson, kocsmazaj, zsebrádió-zaj, ól-zaj, vályú-kongás és csatorna-hőbörgés. Fülledt a délután. A történetdarabkák kiálló mondatai összeütődnek, súrlódnak, egymásba ragadnak, ostromolják.

csak a fülzúgás

A nagyívű párhuzamok helyett egyre apróbb motívumok. Érintkező felületeiken sarjadnak az új jelentések, ezeket éhezi a szürrealizmus – de összeállnak-e értelemmé? A meghallás még nem értés. Ami pedig puszta zaj, csak a fülzúgás, azon nincs is értenivaló. A reklámok észvesztő tarkabarkasága is zajszerű. Agytréning, jóslás, szerelmi mágia és rontáslevétel. Turbószolárium. Intim áfium. Lebetonozás. Az írásban és a kilencvenes évek hirdetéseiben is rendszeresen feltűnő, rettenetes asszociációkat keltő fülbelövés kifejezés nyilvánvaló ellentétben áll a beavatkozás békés céljaival. Mintha ebben a nyelvromlásban a világ nyelv teremtette-közvetítette tartalmai fordulnának egymás ellen. A megbicsakló nyelvből kivész a harmónia.

A nyelvi kifejezés zátonyra futásával kapcsolatos az elbeszélő másik aggálya is: a mélyből feltörő mondatok nem új felismeréseket, csak régi sérelmeket hoznak felszínre. Riadtan érzékelte, hogy együtt, egyben létezik ez az egész, egy vödör moslék, holott feketén-fehéren különbözik, kettéválik az utolsó cseppig minden, és a hazugság – annyi idő után – bűzös ürülékként úszik a felszínen. […] Nem akar szürcsögve-csámcsogva regélni, anekdotázni, vádolni s átkozódni, számon kérni – és megbocsátani sem. Érthető volt, már akkor is érthető.

Amilyen élvezettel markolászta egy másik írás hőse gyerekkorában a régi moslékosvödör tartalmát, az összekevert alkotóelemeket, melyek aztán az életet fenntartva hússá és vérré váltak, olyan undorral fordul el a Fülnovella kórház előtt várakozó figurája a közelmúlt feltoluló emlékeitől. Ezekből a tartalmakból aligha válik valami életteli. A felöklendett sérelmekből inkább rombolás, pusztítás fakad. Újabb parallela, a rádióból most nem Petőfi szól: híreket mondanak. Szarajevóban kilenc embert ölt meg a szerbek gránátja. Vízért álltak sorban egy elhagyott iskolaudvaron.

Mi történik, ha a szerző nem kínál kézreálló tanulságot? Ha nem segít se a szimultanizmus, se a hasonlatok-párhuzamok keresése, se az azonosulás, se a távolságtartás, se a Marcus Aureliustól kölcsönzött sztoicizmus? Mit tegyünk, ha a világból felfogott tartalmak nem tanulsággá, csak sistergő zajjá állnak össze, ha a fekete-fehér elmorzsálódva egyenletes szürkét ad, ha minden visszahullani látszik a köd őselemébe? Ha fennáll ugyan a cselekvés kényszere, de csak rossz és még rosszabb között választhatunk? Mi történik, ha kínzó ellentmondások, nevetségességükben is félelmetes és félelmetességükben is nevetséges abszurditások közepette mégis mindegyre élnünk kell? Ha semmi sem segít? Ha nekünk magunknak kell a présbe kényszerülnünk? Ezekről a megválaszolhatatlan kérdésekről szól Horgas Béla könyve. Sokat kaptam tőle, de választ semmire sem – és ez volt a legtöbb, amit adhatott.

kép | Horgas Béla festményei