AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN
1997 február
Éjfél után mint távoli hajókürt búg, közelít, kitart, tovább búg – ez még nem az éber álomban mozgó, asztalhoz ülő, ragyogó fehér ingben beköszönő halottak ideje; talán meglesz az is, majd hajnalfelé, ha valamennyi ilyen-olyan alvás sikerül. Az éjfél utáni órákban tisztán hallani a kábelekben, csövekben, különféle vezetékekben zajló nyüzsgést: vad horkanás, bugyborékolás, tompa lüktetés, percegés: erek, belek, idegszálak dolgoznak csitíthatatlanul; mintha minden – te magad is – túlműködne már, szánalmasan és nevetségesen. Kényszeresek a próbálkozások, az erre és arra fordulás, a párna csücskének gyömöszölése, a takaró lerúgása vagy tested gondos bugyolálása, hogy számolsz és szavalsz, a gép az agyban, egészen a lelkek és göröngyökig, meg hogy Szoktatom szívemet a csendhez és Hazatér a földmíves, aztán meg Nem félsz – Kibírod! ezt újra és újra, Nem félsz – Kibírod!, Nem félsz – Kibírod!, és hogy ne engedd a bajt!; kényszeresen kérdezed magadtól, miféle bajt, és kényszeresen hessented a kérdést, a hajókürtféle búgás közben is közelít, egyre közelít, kitart.
elfogy az idő
Rettenetesen hosszúak ezek az éjszakák, pedig százszor is kérdezed, késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?, beburkolózol a kérdésekbe és mondásokba, aztán lerúgod, újra be, és újra le, és szorongsz, hogy elfogy az idő, eltelik ez az éjszaka is. A búgással legtöbbször koldusok jönnek koldusjelmezben, kacska kezüket mutatják, erdélyi menekült vagyok, éhes vagyok, a beteg kisfiamnak, csak egy pár forintot tessék, hegedűtokkal és papírpohárral, fehér bottal és rongyos sapkával nyomakodnak, fel, fel, hozzád jönnek, mit akarsz? megszólítanak. Neked nyögik, sóhajtják, vinnyogják: jaj. A koldusok között koldus árusok, egy keletlen tésztaarcú asszony, csúf szája meg-megnyílik, de más hangokat formál a szája, mint ami hallatszik: nyertem ezt, de túl kell adnom rajta, túl kell adnom, és óvón tartja hatalmas, vörös kezét a fehér műanyag tokok felett; nagy halom fehér tok, és tudjuk, hogy a tokokban idő van, az asszony megnyert ideje. Jaj, túl kell adnom rajta.
A búgás közelít, mégis háttérben marad, mindvégig hátrább, távolabb, legelöl a sokféle jaj, a légcsövedben, nyelőcsövedben, sustorog, kotyog, szörtyög, jaj, és nem lesz belőlük soha arctalan kórus, ha legalább kézhez-szívhez simulna, szelíden, nem, nem lehet, pedig mind azt tudja, csak azt, hogy jaj, kényszeresen és kényszeredetten, jaj, jaj; Nem félsz – Kibírod! mit? miféle bajt? Azt hiszed, ilyenkor látsz a legvilágosabban, az éjszaka közepén; a kibírhatatlanság tényei tündökölnek, és kajánul és szégyenkezve tudod közben, hogy nem kibírhatatlan; mindennapi tapasztalatod ez a kajánság és szégyen. Egyszerre. Nappali magadra villansz, az alkalmazkodás az egészség jele, nem kibírhatatlan, persze hogy nem, már most tudod, hogy a poros fényben majd mintha bájital hatása után ocsúdnál: nahát, rossz hangulatok, múló nyomottság, vagy komédia, szenvelgés magadnak, ha aztán nevetsz, szeretsz, dolgozol, kibírod, nagyon is ki, jól van így, bár látod, bőrödön nem évek, inkább napok, órák gyűrűi sokasodnak – mitől?, és melyik az igazibb?, az éjjeli vagy a nappali tudásod?
kapaszkodsz a párnába
Búg és buffog, morajlik, a friss kráterbe, szakadékba iszonyatos tömeg zuhan, kapaszkodsz a párnába; nappal ilyen higgadtan, ennyire józanul nem érzékeled a dolgokat: a szoba másik sarkában levelet hullatott a kroton. Reggel majd felveszed a szőnyegről. Szemeteszsákba dobod. És másnap látod, hogy a kuka fedelét felcsapja, a fagyos mocsokba hajol, kutakodik, a te zsákodba is belenyúl egy barna kabátos; a kuka fölött pára, és mintha mégis üres volna az a tartó, mert a mélyéből visszhangos búgással szól, hogy jaj.