AZ EGYIK FIÓK
2012 június
Drága Fonya,
szomorú szívvel értesültem Jevgenyij bátyánk haláláról. Nyinocskának is írtam, és küldtem pénzt is, hogy Kátya meg a lányok (szégyellem, de a kisebbek nevére nem emlékszem) fekete kesztyűket vehessenek. Tudod, Nyina milyen takarékos, de én nem szívelem az ilyesmit, meg vitatkozni sem akarok. Erről tehát ne is ejtsünk több szót.
Jól tetted, hogy hazautaztál a temetésre, és így legalább egyikünk tisztességgel elbúcsúztatta szegény Jevgenyijt. Én nem is gondolhattam utazásra, Doktor Michoux még azt is megtiltotta, hogy a parkban sétáljak, csak kocsiznom szabad. Biztosan jól megértenétek egymást a doktorral, ő is éppen olyan szigorú, mint Te. Úgy látszik, ez a mesterségetekkel jár.
sokat kínlódom
Fonyácska, most, hogy testvéreink közül már csak mi ketten maradtunk, egyre többet gondolkodom a fiatalságunkról. Azt mondják, ahogy öregszik az ember, a régi emlékek könnyebben eszébe jutnak, mint ami aznap történt, de én igen sokat kínlódom, hogy felidézzem a múltat. Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő, mintha a Mama szekrénykéjében turkálnék. Emlékszel? Akkor úgy tűnt, legalább ezer fiókja van annak a kis komódnak, és mindegyikben más lapul: csipkeszalag, lepréselt virág, üres orvosságos üvegek, madártollak. Amikor felnőtt fejjel, London után hazalátogattam, megszámoltam: csupán nyolc fiókja volt. Nyolc!
De vissza az emlékekhez: vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek. Gyakran azonban hiába hessegetek, mert nem tisztul a kép, és már az is előfordult, hogy azon kaptam magam: hangosan mormogok magam elé, hogy felidézzem az elfeledett neveket, s azt a rengeteg embert, akivel életem során összesodort a sors a világ nagyvárosaiban.
Különösnek tűnik, hogy egyetlen család emléke mégis élesen megmaradt az emlékezetemben, pedig több mint ötven év eltelt, hogy elkerültem tőlük. Te már biztosan nem emlékszel, hogy Mravszkij gróf, akinél először álltam alkalmazásban, főbe lőtte magát. A grófnőnek fogalma sem volt róla, hogy teljesen eladósodtak. Mindent el kellett adnia, de mielőtt vidékre költözött a gyerekekkel, igazán tisztességesen gondoskodott a személyzet minden tagjáról. Ő ajánlott be Lady Kinville-hez, aki orosz nevelőnőt keresett a fia mellé, hogy a gyerek megtanulja az apja nyelvét is. Így kerültem Skóciába.
a tóparti kastély
A Belgrave téri palota tükörtermének éles világításában Lady Kinville sötét ruhás alakja a szokottnál is szikárabbnak tűnt. Tonya hallotta a szóváltást, és türelmesen várakozott, míg a véres arcú Grigorjev Nyikityics feltépte az ajtót, és elviharzott a hosszan kanyargó folyosón. Várt pár pillanatot, majd halkan bekopogott. Lady Kinville az egyik virágvázát rendezgette, nem fordult felé, a hangja nyugodt volt és hűvös, mint a Loch Calder éjkék vize. Csomagoljon be, Tonya. Elviszi az úrfit a birtokra, egy óra múlva indulnak. A birtok Skócia északi felének java részét jelentette, és az úrfi, az ötéves Bruce Boris Kinville-Gyemidov, akit skót és orosz keresztneveinek rövidítéséből mindenki Bebének szólított, hetek óta könyörgött az anyjának, hogy menjenek haza, mert halálosan unta a londoni parkokat. Tonya mindennap újabb és újabb felfedezőutakra vitte, bebarangolták az egész várost, de Bebének hiányzott a pónija, a kutyái és a nagybátyja, akivel egész napokat töltött a horgásztó partján. A grófnő maga is szívesebben rejtőzött a tóparti kastélyban, de Grigorjev újabb és újabb meghívókat hordott haza, a legtekintélyesebb arisztokraták házaiba. A báli szezon idején egymást érték az estélyek, és Grigorjev még mindig jóval fiatalabbnak tűnt cári egyenruhájában, mint a grófnő, aki a ranggal és vagyonnal együtt hosszú orrot, sápadt bőrt és kese színű hajat örökölt.
A Kinville-családban női ágon is továbbszállt a rang, és a könyvtárban külön polcon őrizték a legendás női rokonok történeteit. A legrégibb a távoli Magyar Királyságban született Skóciai Szent Margitról szólt, aki a 11. században bibliai történeteket olvasott férjének, hogy meglágyítsa a vad skót király, Malcolm szívét. Lady Kinville, akinek kislányként meg kellett tanulnia összes jeles őse tetteit, ettől a rokonától különösen irtózott. Életrajzírója szerint Szent Margit minden éjfélkor felkelt imádkozni, és minden étkezés előtt a szegények lábát mosta. Lady Kinville, aki szintén a Margaret nevet viselte, de vallásos hevület helyett nagy adag józan ésszel áldotta meg az ég, gyakran eltöprengett, vajon a skót királyi udvarban kifejezetten azért tartottak piszkos lábú szegényeket, hogy a jámbor királynőnek legyen kit mosdatnia, vagy minden étkezés előtt be kellett hívni valakit a környékről.
Szerettem azt a skóciai birtokot, és Bebével is jól megértettük egymást. Törékeny, fekete hajú-szemű kisfiú volt, szinte mindenben az apjára hasonlított, csak a szemét örökölte az anyjától, a jégkék, tűnődő pillantást. Gyorsan vágott az esze, és alig pár hónap után már folyékonyan beszélt oroszul. Esténként azokat a meséket mondtam el neki, amiket még Marfától hallottunk gyerekkorunkban, s akárcsak neked, kedves Fonya, Bebének is a tűzmadár volt a kedvence, amelyiknek a szárnya arany, a szeme meg kristály. Amikor kifogytam az otthonról hozott történetekből, ő mesélte el a dadusa legendáit, vérbeli skót mondákat, mert a dadus Caithnessből való volt, az ország észak-keleti csücskéből, ahol úgy süvít a tenger felől a szél, hogy a fókák is összehúzzák magukat a bőrükben, az emberek meg a házaikba zárkóznak és különös történetekkel szórakoztatják egymást.
Én egy szót sem értettem a dadus beszédéből, de Bebe a tejjel együtt magába szívta azokat a furcsán hörgő hangokat, és sorra elmagyarázta nekem, miféle szerzet a boobrie, a Nuckelavee vagy a glaistig. Akkoriban eszünkbe se jutott, hogy egy ötéves gyereknek nem kellene ilyen szörnyekről hallania. És látszólag minden rendben ment, amíg el nem utaztunk Londonba.
keservesen megbánta
Lady Kinville élete során egyetlen alkatommal engedett az érzelmeinek, és utóbb keservesen megbánta. Grigorjev Nyikityics Gyemidovot egy bálon mutatták be neki, azt suttogták, a családjának hatalmas vagyona van, a vékony, egyenruhás fiatalembert körülvették a fegyvergyárak, bányák, óriási birtokok és rubelmilliók vonzásának engedő angol arisztokraták, a diplomaták érdeklődve vizsgálták a cári család jóindulatába fogadott, angolul, franciául és németül folyékonyan társalgó Gyemidovot, ezzel lehetne valamit kezdeni, hümmögött Lord Melbourne.
A grófnő akkor már harminchét éves volt, a szülei jó pár évvel korábban meghaltak, öccse volt az egyetlen rokona, aki gyengeelméjűnek született, s hatalmas testű, jóindulatú óriássá nőtt. Naphosszat a kastélytó partján üldögélt vagy a birtokon bóklászott, és unokaöccse születéséig az istállófiúkkal barátkozott. Ügyet sem vetett Gyemidovra, aki a megismerkedésük után pár hónappal feleségül vette a grófnőt, és csak a kisfiú születése zökkentette ki a mindennapi kóborlásból. Órák hosszat ringatta a bölcsőjét, és amikor Bebe nagyobb lett, minden kívánságát teljesítette: széles hátán lovagoltatta a gyereket, átvágott vele a sziklás mezőkön is, és ha Lady Kinville megszidta, mert felsebzett tenyeréről, térdéről csurgott a vér, boldogan nevetett.
A grófnő Bebe születése után nem sokkal rajtakapta Gyemidovot az egyik lakájjal, akit a férje Londonból hozott magával. A felfedezés váratlanul érte, de ahogy gondolatban végigfutott a szülő- és gyerekgyilkosokon, a vérfertőző testvérszeretőkön, a kiugrott apácákon és tucatnyi gyereket nemző szerzeteseken, a Kinville nemzetség történelmének ismert és elhallgatott epizódjain, be kellett látnia, hogy ez sem rosszabb, nem rosszabb semmivel, csak átkozottul kellemetlen. A lakáj még aznap este elutazott, és egy ideig úgy tűnt, minden rendben lesz, bár Lady Kinville esténként gondosan kulcsra zárta a hálószobáját. A felvidék elzártságában botránytól sem kellett tartania, és ha vendégek érkeztek, Gyemidov elragadóan játszotta az odaadó férj szerepét. Senki nem sejtett semmit.
Persze a legutolsó konyhalány is jól tudta, hogy a grófnő és Grigorjev Nyikityics házassága puszta színjáték. Az úr olykor hosszú kirándulásokra indult a szigetekhez, de közben Invernessben vagy Aberdeenben látták. A grófnő sosem volt nagy szépség, és jó pár évvel idősebb lehetett Grigorjev Nyikityicsnél, így aztán senki nem csodálkozott – még becsülték is, amiért nem az otthoni szolgálólányokat hajkurássza. Aztán valamelyik istállófiúnak eljárt a szája. Szodómia! De mindenki hallgatott, a napok teltek-múltak, hetekké, hónapokká kerekedtek, s ahogy egyik évszak követte a másikat, a legfőbb gondom az lett, hogy minden estére új történetet találjak a kisfiúnak. Szabad időmben a családi könyvtárat bújtam, elolvastam a Kinvilie család jeles tagjainak cselekedeteit, és esténként újabb és újabb rokonokkal ismertettem meg Bebét. Ott volt például Sir Alastair, aki hirtelen haragjában három faluját gyújtotta fel, és megtiltotta a jobbágyoknak, hogy eloltsák a tüzet. Ezt persze nem meséltem el róla, csak hogy a Szentföldön három napon át egymaga védelmezett egy tornyot a muszlimok ellen, míg megérkezett az erősítés. Lady Donelda meg arról vált híressé, hogy a nagy himlőjárvány idején saját kezűleg ápolta a jobbágyok gyerekeit. Az életben maradt gyerekeket maga mellett tartotta, és taníttatta. Ez a történet különösen tetszett Bebének, ezért nem mondtam el neki, hogy Lady Doneldával végül két neveltje végzett: éjszaka törtek rá, megbecstelenítették és elvágták a torkát. Gondoltam, szegény gyereknek elég a saját apja, bár meg kell hagyni, nem sokszor láttuk, mert a fiával egyáltalán nem törődött.
szörnyűséges kép
Igazán különös, hogy míg ezt a levelet írom, a skóciai kastély egyes szobáit tisztán fel tudom idézni, de csak homályos emlékeim maradtak a gyerekszobáról, ahol a legtöbb időt töltöttem. Talán mert a hosszú évtizedek során összemosódott a többi gyerekszobával, ahol megfordultam, vagy mert emlékezetem makacsul megtagadja, hogy felidézzem azt a szörnyűséges képet.
Lady Kinvilte csak hosszas húzódozás után állt rá, hogy Londonba utazzanak. Gyemidov boldogan sodródott egyik bálból a másikba, s mert a grófnő rendszerint korán hazatért, rászokott, hogy hajnaltájt érjen vissza a Belvedere téri palotába.
Késő délután ébredt, az arca duzzadt volt, a szeme véreres, de Lady Kinvilte csak akkor fogott gyanút, mikor egyik nap felhasadt szájjal, kékre verve támolygott haza. Úgy tűnik, rossz helyen kopogtatott, jegyezte meg hűvösen, és háromszor csengetett, ami a házi szokás szerint azt jelentette: az úrnő hívatja a nevelőnőt. Egy csengetés a komornyik, kettő a szobalány, három a nevelőnő.
Gyorsan kellett csomagolnom, mert a kocsi már előállt, és aznap estig jó darab utat akartunk megtenni. Bebe is sürgetett, és a nagy kapkodásban az útra szánt mesekönyveket az egyik láda mélyére raktam. Így a hosszú-hosszú úton zötykölődve új történeteket kellett kiagyalnom, hogy elszórakoztassam, s mikor már semmi nem jutott eszembe, ő vette át a szót, és Ghillie Dhúról, a fákat védő tündérről beszélt, akinek sötét a haja, zöld moha a ruhája és legszívesebb nyírfában lakik, meg a farkasfejű wulverről. Mondd, csak, drága Fonya, hogyan lehetséges, hogy még ma is emlékszem a békésen halászó farkasember történetére, de hiába próbálom, képtelen vagyok felidézni a kocsisunk alakját vagy nevét, pedig napokig tartott az út a birtokra? A lady és a férje csak néhány nappal utánunk érkezett, Grigorjev Nyikityics arcán addigra a duzzanatok kékes-sárga színbe fordultak, a grófnő pedig a szokásosnál is hallgatagabb és sápadtabb lett. Talán a magány tette, de egyre többször üldögélt a gyerekszobában, és hallgatta, ahogy Bebével oroszul beszélgetünk. Eleinte angolra fordítottuk a szót, ha belépett, mert a grófnő semmit sem értett oroszul, de ő intett, hogy ne zavartassuk magunkat. Akkoriban a cirill betűkre tanítgattam a gyereket, kidugta a nyelvét igyekezetében, úgy kanyarította egymás alá a sorokat, s ha elfáradt, a mesékben hallott különös lényeket rajzolgatta. Néhány jól sikerült rajzát eltettem, de hogy hol lehetnek azok a papírok, már nem tudom: elkeveredtek az évtizedek alatt gyűjtött levelekkel, amelyeket kedves tanítványaimtól kaptam a világ minden tájáról. Pedig egyiken talán felbukkanna az a különös, lóformájú lény, a kelpie, amelyről akkoriban annyit suttogtak a környéken. Azt beszélték, a sörényéből mindig csöpög a víz, fekete bőre sima, mint a fókáé, és jéghideg, akár a halál. Szépségével elcsábítja a gyanútlanokat, s aki a hátára kapaszkodik, magával rántja a víz mélyére.
Lady Kinville halálát mindenki másként magyarázta. A gyerekszoba padlóján találtak rá, csuromvizes teteme mellett szűkölve kuporgott hatalmas testű öccse.
a kelpie
A nyomokból annyit sikerült kideríteni, hogy az asszony a közeli tó vizébe fulladt, a behemót onnan hozta ölében a házba. A hatóságok biztosra vették, hogy ő végzett a grófnővel, és egy távoli, szigorúan zárt intézetbe küldték a férfit, ahol hamarosan meghalt. A palota személyzete Grigorjev Nyikityicsre gyanakodott, mert a temetést követően azonnal visszautazott Londonba, és a fiáról is megfeledkezett. Bebe egy távoli nagybácsihoz került, aki hallani sem akart az orosz rokonokról, és francia nevetőnőt fogadott a gyerek mellé. A falubeliek azonban bizonyosra vették, hogy Lady Kinville-t a kelpie vitte magával.
Látod, Fonyácska, mennyit fecsegnek az öregek, ha felbukkan bennük egy régi emlék: belekapaszkodnak a szörnyűséges részletekbe. Úgy tűnik, a fiókok közül azok nyílnak meg először, amelyekben a legsötétebb titkok lapulnak. Olykor eszembe jut a kis Bebe, s hogy megőrizte-e a tenger sok történetet, amelyeket az évek során elmeséltünk egymásnak. Talán elfeledett mindent, s így boldogabb ember lett belőle; ki tudná megmondani? S mi is, drága Fonya, öregségünkre vajon nyugodtabb szívvel tekintenénk-e az életünkre, ha néhány fiók sosem nyílik meg?
Ölel szerető nénéd,
Tonya