Kovács Gábor

AZ EGYDIMENZIÓS EMBER ESETE A TECHNOKRÁCIÁVAL

2006 május

AZ EGYDIMENZIÓS EMBER ESETE A TECHNOKRÁCIÁVAL

Az újbaloldal rendszer- és technológia-kritikája a hatvanas években

Az ötvenes évek második felének ideológiai apálya után az újbaloldal váratlanul jelent meg a politikai színen. Meglehetősen közkeletű vélekedés volt, hogy az ideológiák kora véget ért, s a politikai kérdések már nem képesek olyan szenvedélyeket ébreszteni, mint korábban. Tudjuk, az ideológia végéről szóló jóslatok tévesnek bizonyultak. Az ötvenes évek után a nyugati világban társadalmi és ideológiai értelemben egyaránt mozgalmas időszak következett. Az újbaloldal az Amerikai Egyesült Államokban született, de hamarosan megjelent Nyugat-Európa országaiban is, és komoly hatással volt a kelet-európai marxizmusra. A tény, hogy az újbaloldal a társadalmilag és politikailag nagyon különböző USA-ban, Franciaországban és Nyugat-Németországban szinte egyszerre tűnt fel, továbbá hogy mindenütt összekapcsolódott a diákmozgalmakkal, önmagában is jelzi, hogy volt közös társadalmi-ideológiai közeg.

a technológia imperatívusza

A különbözően fejlett országok társadalmi rétegződését mutató statisztikák a maguk ellentmondásaival együtt is jelezték, hogy csökken a hagyományos, többnyire fizikai munkát végző munkásosztály létszáma, s dinamikusan nő a bonyolultabb technológiai apparátusokat kezelő és kiszolgáló alkalmazotti rétegeké, vagyis a tudás és a szakképzettség szerepe ugrásszerűen nagyobb lett. Mindez a technológiára irányította a figyelmet. A hatvanas évek újbaloldali technológia-kritikájára jelentős hatást gyakorló Jacques Ellul állította, hogy a technológia imperatívusza minden egyéb tényezőt maga alá gyűrve határozza meg a modern technológiai társadalom szerkezetét. Ő dobta be a köztudatba a technokrácia később oly nagy karriert befutó fogalmát. Úgy vélte, az új korszak uralkodó osztálya a technokrácia, amely a régi, tőketulajdonnal rendelkező uralkodó osztályt háttérbe szorítva, a technológiai hatékonyság legfőbb elvét szem előtt tartva vezeti a társadalmat. Mások, ha nem is mentek ilyen messzire, abban egyetértettek, hogy a hagyományos kapitalizmus társadalmát felváltó új ipari társadalom szerkezetét tekintve alapvetően különbözik elődjétől. Komoly nézetkülönbségek fogalmazódtak meg arról, hogy az új társadalom működésmódjai mennyire demokratikusak. C. W. Mills sok vitát kavaró könyvében a demokrácia színfalai mögött működő hatalmi elitekről írt, Raymond Aron vagy Robert Paul Wolf viszont vitatták ezt a tézist, és az ipari társadalom nyugati formáját pluralisztikusnak és demokratikusnak tartották. A liberális Raymond Aron úgy nyilatkozott, hogy ha összehasonlítjuk az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió jelenlegi állapotát azzal, ami a köztársaság alapító atyáinak, illetve a szocializmus 19. századi prófétáinak szeme előtt lebegett, az Egyesült Államok közelebb van az eredeti elképzelésekhez.

Az újbaloldal teoretikusai megállapították, hogy a munkásosztálynak már nincs forradalmi ereje, mert integrálódott a kapitalizmusba. Ez azonban a marxi elmélet egyik alaptételének revízióját igényelte. Arról a tézisről van szó, amely szerint a kapitalizmus megdöntése a munkásosztály történelmi hivatása, vagyis ez az osztály lesz a szocialista forradalom szubjektuma – ironikus kifejezéssel: a kapitalizmus sírásója. A problémát kétféleképpen akarták megkerülni. Vagy megkíséreltek más csoportokat megtenni a jövendő forradalom hordozójának – a diákságot vagy más marginális helyzetű réteget –, vagy megpróbálták bizonyítani, hogy – bár társadalmi pozíciója megváltozott – mégis a munkásosztály lehet a leendő forradalmi átalakulás hajtómotorja. Ez az elképzelés hívta életre az új munkásosztály koncepcióját, amelyre az amerikai újbaloldal írói is hivatkoztak, de a politikai gondolkodásra mindenekelőtt a francia André Gorz és Serget Mallet által kifejtett formájában hatott. A teória kiindulópontja, hogy a technológia fejlődése maga után vonja a munkásosztály szakképzettségének erőteljes emelkedését; ez viszont olyan új igények és szükségletek kialakulását segíti, amelyek az új munkásosztályt érdekeltté teszik a kapitalizmus megdöntésében.

Alain Touraine az osztályszempontok mellett a különböző szervezeti hierarchiák növekvő társadalmi szerepére hívta fel a figyelmet, valamint arra, hogy a modern kapitalizmusban a munka csak az egyik integráló tényező, s hogy az individuális és csoportidentitásnak egyre erőteljesebb eleme a fogyasztás. Touraine ezzel kapcsolatban a hatvanas évek baloldali gondolkodásának kedvenc toposzát használta, s azt a konklúziót vonta le, hogy a kizsákmányolás társadalmát az elidegenedés társadalma váltotta fel. Ő is felhívta a figyelmet a technokrácia növekvő társadalmi súlyára, illetve arra, hogy míg korábban a tulajdon volt az uralkodó osztályhoz tartozás kritériuma, most ezt felváltja a felsőfokú oktatási intézményekben megszerezhető szakképzettség.

Ugyancsak Touraine mutatott rá – komparatív módon vizsgálva a hatvanas évek diákmozgalmait –, hogy jóllehet a különböző országok oktatási krízise mögött nagyon eltérő társadalmi-politikai állapot húzódik meg, mégis közös a technológiai társadalom igényei szerint életre hívott egyetemi tömegoktatás, az egyetemi ifjúság növekvő társadalmi szerepe, de egzisztenciális bizonytalansága is, valamint az egyetem bürokratizálódása miatti frusztráció.

new left

De mit is jelentett a hatvanas évek újbaloldalisága, s miben különbözött a hagyományos baloldaltól? Az Amerikai Egyesült Államoknak kitüntetett hely jutott ebben a történetben, s itt a közvetlen előzmény éppen a régi, hagyományos baloldaliság szétesése volt. A hatvanas évek elején a néger polgárjogi mozgalomra, a hagyományos universityt felváltó megaversity létéből következő oktatási válságra, valamint a kiépülő fogyasztói társadalom növekvő életszínvonalának tényeire már nemigen lehetett választ adni a marxi elnyomorodási elmélettel. Massimo Teodori, az amerikai újbaloldal kutatója dokumentumgyűjteményének monografikus igényű bevezető tanulmányában öt olyan ismérvet sorolt fel, amelyek szerinte a new leftet megkülönböztetik történelmi elődjétől. Ezek a következők: 1. Erős igény az egyén morális forradalmának megvalósítására, amely összekapcsolódik az élet összes területére kiterjedő nonkonformizmussal, végső soron az életmód forradalmával. 2. Története során az egyes elszigetelt tiltakozó akciók fokozatosan átfogó mozgalommá nőttek össze, a korporatív liberalizmus technokrata rendszerét bírálva radikalizálódtak, és elutasították a „Rendszert”. 3. A mozgalom radikalizálódása során fokozatosan elvetette a nyomásgyakorlásra és az érdekalapú koalíciókra törekvő politikát, és inkább a közvetlen akciót tekintette a posztindusztriális társadalomban megfelelő politikai módszernek. 4. A mozgalom határozottan nem ideológiai jellegű, a problémák megoldására nem kínál koherens és kötelező jellegű doktrínát, ám különböző csoportjai egyaránt vallják a participatív demokrácia eszméjét. 5. A new left szervezeti értelemben elhatárolja magát a régi baloldaltól, ugyanis elveti az avantgárd jellegű ideológiai párt és az ezzel járó fegyelmezett párttagság gondolatát. Decentralizált, a szervezeti és strukturális pluralizmus híve. A tagszervezetek működésükben a közvetlen demokrácia önkormányzati alapelveit követik, elutasítják az intézményesült politikai bürokráciát, a vezetők és a tagok megkülönböztetését. A mozgalom nem kizárólagos jellegű, az ideológiai pluralizmus híve. Teodori rámutat, hogy az amerikai újbaloldal szociológiai összetétele is erősen különbözik harmincas évekbeli elődjétől, amennyiben ennek társadalmi bázisát nem a különböző etnikumú bevándorló csoportok adják, hanem az angolszász eredetű amerikai középosztály gyermekei.

A laza, hálózatszerű jellegből persze számtalan probléma adódott. A spontaneitás, az ad hoc reagálás, a decentralizáltság nagyfokú rugalmasságot tett lehetővé, ám a mozgalom a szó hagyományos értelmében vett országos politikai párttá nem tudott, és – jóllehet erről éles viták zajlottak – nem is akart válni. A dilemma lényege, hogy a hagyományos parlamenti politizálás az újbaloldal filozófus- és diákteoretikusai számára az olyannyira gyűlölt Rendszerbe illeszkedéssel volt egyenértékű, függetlenül attól, hogy ez a Rendszer Johnson Amerikáját, De Gaulle Franciaországát, vagy Erhard Nyugat-Németországát jelentette. Az aktivista jellegű, közvetlen akciókra épülő politizálás viszont nem tudott tartós hatást elérni. Amerikában, de másutt is felmerült az ellenintézmények kiépítésének gondolata; alapegységeik a mozgalom helyi szervezetei lettek volna. A hagyományos politika elutasítása, és az emberi élet egészét átalakító, a politikai szférát átlépő forradalom motívuma viszont összekapcsolódott egy ellenkultúra megteremtésének igényével.

Roger Scruton a nyolcvanas években az újbaloldali gondolkodókról írott monográfiájában úgy vélte, üzenetük voltaképpen egyszerű. Az újbaloldal alapvető meggyőződése, hogy minden hatalom elnyomó jellegű, ezért a hatalom intézményének felszámolásától várta a társadalmi igazságosság megvalósulását. Ez utóbbit pedig összekötötte a felszabadulás gondolatával. Scruton definíciója persze talán túlságosan is leegyszerűsítő, mert a mozgalomban kétségkívül jelen levő anarchista tradíciót teszi meg közös ismérvnek, ám vitathatatlanul igaza van abban, hogy központi elem az egyéni felszabadulás-felszabadítás mozzanata. Ebből következik az egyént felszabadító forradalom motívuma, amely két dolgot is jelentett az újbaloldal gondolkodóinak. Egyrészt a politikai intézmények forradalmát, amelytől a burzsoá képviseleti demokrácia látszatintézményeinek megszüntetését, legalábbis reformját, a decentralizált jellegű hatalomgyakorlást lehetővé tevő közvetlen vagy participatív demokrácia megvalósítását várták. A politikai forradalmat azonban nem tartották elégségesnek, úgy vélték, hogy össze kell kapcsolódnia az életmód forradalmával. Itt hangsúlyozták a fiatalok szerepét, az új nemzedéket sokszor osztályként emlegették, mégpedig a marxi elméletben a rendszerbe integrálódó munkásság szerepét átvevő forradalmi osztályként. Ezek az elképzelések – tehát forradalom, elidegenedés, participáció és antikapitalizmus – sajátos eszmetörténeti összefüggésbe ágyazódtak. Mindenekelőtt a nagyon lazán értelmezett marxizáló tradíciót kell itt említeni, középpontjában az 1844-es Marx-féle Gazdasági-filozófiai kéziratokban kifejtett elidegenedés-elmélettel, szembeállítva a fiatal Marxot, a filozófust és az idős Marxot, a közgazdászt. Trockij és az anarchista szocializmus eszméi hatottak, és – mindenekelőtt Nyugat-Németországban – a húszas évek ún. baloldali kommunizmusa, főleg Karl Korsch és Lukács György, utóbbi elsősorban a Történelem és osztálytudat című fiatalkori könyvével. Nyugat-Németországban közvetlen befolyása volt a frankfurti iskolának az újbaloldalra és a diákmozgalomra, jóllehet ez a kapcsolat korántsem volt konfliktusmentes; elegendő utalni Habermas és Marcuse vitáira a diákokkal. A frankfurti iskola kritikai elmélete azonban jelentős mértékben meghatározta az amerikai újbaloldal kapitalizmus-kritikáját is, hiszen az iskola a nácizmus elől Amerikába menekült, így a háború alatt megjelent, de hatását a hatvanas években kifejtő könyv, Adorno és Horkheimer műve, A felvilágosodás dialektikája a fasizmus mellett az amerikai élményekből táplálkozott. A mű kultúriparról szóló, talán legtöbbet emlegetett fejezete pedig mindenekelőtt a modern amerikai kapitalizmus manipulációs mechanizmusait és társadalomintegráló módszereit kritizálta. Az iskola első generációjához tartozó Herbert Marcuse – egy ideig az újbaloldal és a diákmozgalom ünnepelt filozófusa – hatvanas évekbeli, angolul írott és Amerikában megjelent műveiben, az Erosz és civilizációban, vagy Az egydimenziós emberben ezt a kritikai hangnemet folytatta, tudatosan elegyítve a marxi koncepciót és a freudizmust. Franciaországban a hatvanas években Jean-Paul Sartre kísérelte meg a marxi elmélet újraértelmezését; ő a marxizmust az egzisztencialista hagyománnyal próbálta ötvözni.

Az újbaloldal politikai eszméit tehát – eszmetörténeti forrásaikat és tartalmukat is – meglehetősen erős eklekticizmus jellemezte. Ezért a vázlatos eszmetörténeti-ideológiai körkép után célszerű két olyan gondolkodót kiemelni, akik kétségkívül meghatározó személyiségei voltak a nyugati újbaloldali gondolkodásnak. Herbert Marcuséről és Theodore Roszakról van szó. Mindenekelőtt Marcuse Az egydimenziós ember című 1964-es könyvét és Roszak Az ellenkultúra megteremtése című 1968-as művét elemzem.

halvány reménysugár

Az egydimenziós emberben Marcuse A felvilágosodás dialektikája gondolatmenetét folytatva a modern kapitalizmus hatalmi rendszerét vizsgálja. A könyvet ma már ritkán emlegetik, de a maga idejében bestsellernek, mintegy az újbaloldal egyik szakrális szövegének számított, bár szerzője később tagadta, hogy a mozgalom ideológusa. Népszerűségének egyik titka lehetett, hogy oldottabb stílusú, sokkal kevésbé érezhető nála az a filozófiai szakzsargon, amely az átlagolvasó számára nehezen megközelíthetővé teszi például A felvilágosodás dialektikáját. A mű alaptézise az első oldalakon megjelenik: „Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával mintsem Terrorral gyűri le, a lenyűgöző teljesítőképesség és az emelkedő életszínvonal bázisán.” Marcuse sok korabeli ortodox marxistától eltérően nem próbálja meg a marxi elnyomorodás-koncepciót metaforikus magyarázattal menteni, hanem abból indul ki, hogy Marx ebben a kérdésben tévedett. Ő is alapvető fontosságot tulajdonít a modern technológiának, amely a kapitalizmus számára a társadalmi integráció új eszközeit teremtette meg. A technológiának az egész könyvben kiemelt szerep jut, olyannyira, hogy Marcuse – a határozottan technofób Roszakkal ellentétben – éppen ebben látja a potenciális kitörést a modern kapitalizmus világából. Ez azonban csak halvány reménysugár marad, amely alig-alig világítja be a könyv rendkívül komor perspektíváját. A borúlátás oka is megfogalmazódik már az első oldalakon: a modern ipari társadalom integrálja az ellentéteket, a burzsoázia és a proletariátus egyaránt érdekelt a status quo fenntartásában, ami persze azt is jelenti, hogy a proletariátus megszűnt forradalmi osztály lenni. Ebből következően a társadalomkritika státusa is kétségessé vált. Ha ugyanis nem lehet a társadalomban olyan erőket felmutatni, amelyeknek érdekében áll a rendszer forradalmi átalakítása, a kritika nem több üres fogalmi absztrakciónál. Ilyen viszonyok között maga a nonkonformizmus válik értelmetlenné. A technika segítségével gyakorolt társadalmi kontrollhoz nincsen szükség erőszakra, mert a javak bősége garantálja az ellenállás leszerelését, másfelől a termelőapparátus totalitáriussá válását is maga után vonja, mert a hatalmassá nőtt fogyasztás révén ez a termelőapparátus nemcsak a munka szféráját irányítja, hanem a magánéletbe is behatol. Így a modern ipari társadalom technikai univerzuma politikai univerzummá, mégpedig zárt politikai univerzummá alakul, s benne elveszítik létalapjukat azok a politikai szabadságjogok, amelyekért oly sok harc folyt a korábbi polgári korszakban. Ez azért lehetséges – fejtegeti Marcuse –, mert ezek a fennállóval szembeforduló kritikai eszmék voltak, s a kritikának többé nincs társadalmi alanya, hiszen a fennálló minden kritikát képes magába fogadni. „A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik” – állapítja meg némiképpen Tocqueville-re emlékeztetően. A polgári demokrácia intézményrendszere ebben az új helyzetben csupán pszeudopluralizmust tesz lehetővé: „A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az egyén milyen tág keretek között választhat, hanem hogy miből választhat és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy a szolgákat. A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat – vagyis az elidegenülést – tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik.”

Később viszont – az előző gondolatnak ellentmondva – azt fejtegeti, hogy ez a társadalom mégsem elidegenült, mert a rendszerbe integrált egyén oly mértékben azonosul a rákényszerített társadalmi szereppel, hogy hiányzik az elidegenülésnél mindig jelentkező boldogtalan tudatban megnyilvánuló belső distancia. De éppen ezért még rosszabbak a változás esélyei, hiszen az egyén boldogan és dalolva olvad egybe a „Fennállóval”.

Marcuse számára is a szükségletek kérdése a legalapvetőbb. A represszív tolerancia – ezzel a címmel tanulmányt is írt – társadalmának stabilitását ugyanis a szükségletek manipulálása biztosítja. A státusfogyasztás körének bővülése nem a társadalom demokratizálódásának jele, hanem a status quót fenntartó integráció finomodásának és tökéletesedésének: „Ha a munkás és főnöke ugyanazt a televíziós műsort élvezi és ugyanazokra az üdülőhelyekre jár, ha a gépírónő ugyanolyan vonzóan van kikészítve, mint munkáltatójának lánya, ha a négernek Cadillacje van, ha mindnyájan ugyanazt az újságot olvassák, akkor ez a hasonulás nem az osztályok megszűntét jelzi, hanem azt, hogy milyen mértékben részesedik az alávetett lakosság ama szükségletekből és kielégülésekből, amelyek a Fennálló fönntartását szolgálják”. Voltaképpen itt is az ún. radikális szükségletek problémájáról van szó. Ez a kérdés az új munkásosztály-problematika kapcsán merült fel: vannak-e ennek az új munkásosztálynak olyan radikális szükségletei, amelyek a kapitalizmus rendszerének forradalmi átalakítására ösztönzik. Marcusénél azonban a két problémakör nem kapcsolódik össze, mert meggyőződése, hogy a munkásosztály véglegesen és reménytelenül integrálódott a rendszerbe.

megbicsaklik

A gondolatmenetnek ezen a pontján ismét csak a technika bukkan fel olyan archimédeszi pontként, amelyből esetleg kibillenthető az egyébként reménytelen helyzet. Hosszas gondolatmenetben elemzi, hogy az ipari társadalom a technológia fejlődése következtében immár nagyon közel van ahhoz a stádiumhoz, amelyben a létfenntartásra irányuló szükségletek kielégítéséhez szükséges munkaidő a töredékére csökken, a társadalom tagjai idejük nagy részét szabad időként birtokolják. Ekkor bekövetkezik a létezés pacifikálásának állapota, vagyis – mondja Marcuse, átvéve az ismert marxi koncepciót – az ember a szükségszerűség birodalmából átlép a szabadság birodalmába. Voltaképpen tehát azt a marxista elgondolást alkalmazza, amely szerint a termelőerők fejlődése egy adott ponton túl a termelési viszonyok megváltozását eredményezi. A koncepció logikája itt megbicsaklik, hiszen korábban azt fejtegette, hogy az ipari társadalom egyik fő jellemzője épp a szabad idő gyarmatosítása, az ebben jelentkező szükségletek kommercializálása, tehát nem világos, miként lehetne a szabad idő által kitörni. Csak akkor, ha lenne olyan radikális szükséglet, amely alanyát a kapitalista viszonyok átalakítására ösztönzi. A gondolatmenet azért is torpan meg, mert a könyv egyik kiinduló hipotézise, hogy a rendszer minden centrifugális erőt tökéletesen integrál. Igaz, emellett felvesz egy másik kiinduló hipotézist is, nevezetesen, hogy mégiscsak vannak olyan erők, amelyek képesek a status quo felrobbantására – de ez meg is marad hipotézisnek, szemben az előbbivel, amelyet nemcsak a könyv egyes gondolatmenetei, hanem egésze nagyon is meggyőzően támaszt alá. Minden ellenáll a minőségi változásnak; a modern ipari társadalom technikai univerzuma áttörhetetlen egydimenziós politikai univerzummá alakul át. Ebben az egydimenziós politikai univerzumban az uralom átváltozik adminisztrálássá – mondja Marcuse –, ami az osztálykonfliktusok gyengülését eredményezi. Ezzel voltaképpen ugyanazt fogalmazza meg, mint Alain Touraine, aki írásaiban ugyancsak a társadalom uralmi apparátusának növekvő szervezetszerűségére mutatott.

A modern kapitalizmusra többé nem érvényes Marx értéktöbblet-elmélete – fejtegeti Marcuse –, mert az érték forrása nem a munka, hanem a technológia által biztosított, és egyre növekvő hatékonyság. A technika szerepe ambivalens: kitörési pont lehet, aktuálisan azonban „a technológia fátyla” takarja el a valóságos viszonyokat. Ez tehet arról, hogy a fejlett ipari civilizáció rabszolgái nem ismerik fel eszköz-lét mivoltukat, hogy – bár boldog és elégedett rabszolgák – mégiscsak rabszolgák, Marcusenak a freudista terminológiára utaló kifejezésével: szublimált rabszolgák. Ez a tézis persze ismét gyengíti a technika felszabadító potenciáljára vonatkozó elképzelést.

Marcuse – Az egydimenziós ember előtt nem sokkal kritikai elemző könyvet írt a szovjet marxizmusról – a szovjet típusú bürokratikus szocializmust az ipari társadalom egyik változatának tartja, de túlbecsüli technológiai versenyképességét, mert úgy véli: itt az egyéni profitszerzés motívumának és a kapitalista rendszerbe épített pazarlás hiányának következtében – és a gazdasági tervezésnek köszönhetően – hosszabb távon jobban érvényesül a hatékonyságot szem előtt tartó technológiai imperatívusz. Jól látja, hogy a szovjet ipari társadalom a fejlődés alacsonyabb fokán áll, mint a nyugati, és politikai értelemben ott diktatúráról van szó. Ám – s ez az eddigiek alapján nem meglepő – relativizálja a két politikai rendszer közötti különbséget, amikor az ipari társadalomra jellemző adminisztráció két típusáról szól: Keleten totális adminisztráció, Nyugaton plurális adminisztráció kormányozza az alávetett társadalmat, célját tekintve viszont a nyugati plurális adminisztráció ugyanúgy akadályozza az egyén felszabadulását. Mindkettőben a rendszer racionalitásával van baj – mondja –, egyik oldalon a nagyvállalkozók hajlandók lemondani a tőkés rendszer alapelvéről, a szabad versenyről, a másik oldalon a szocializmus építése a fokozódó uralom körülményei között folyik. Mégis úgy látja, számítani lehet a szovjet típusú rendszer liberalizálódására, tehát a status quo megváltoztatására. Erre az adhat elméleti lehetőséget, hogy itt – a nyugati helyzettel ellentétben – a termelési folyamatba nem épült be az új politikai osztály és a közvetlen termelők ellentéte, ezért a politikai osztály eltávolítható anélkül, hogy a társadalom alapvető intézményeit meg kellene változtatni. Nem sokkal ezután viszont úgy véli, hogy ennek a változásnak forradalom formájában kell végbemennie: „Az igazság másik fele az, hogy még mindig hátravan a mennyiségi változásnak minőségibe való átcsapása: az Államnak, a Pártnak, a Tervnek stb. mint önálló, az egyénekre rákényszerített erőknek az eltűnése. Amennyiben ez a változás a társadalom anyagi alapját (az államosított termelési folyamatot) érintetlenül hagyná, pusztán politikai forradalomról beszélhetnénk. Ha azonban önrendelkezéshez vezetne magában az emberi egzisztencia bázisában, ti. a szükséges munka dimenziójában is, akkor az a történelem legradikálisabb és legteljesebb forradalma lenne.”

Észrevehető, hogy Marcuse voltaképpen a hatvanas évek újbaloldali gondolkodásának kedvelt toposzára, a szabad termelők társulására utal. Arról, hogy a szabad termelők társulásának megvalósítása milyen intézményi változást igényelne, Marcuse a könyv végén csak annyit mond, hogy a központosított hatalom és a közvetlen demokrácia valamiféle kombinációjára van szükség Keleten és Nyugaton is. Az eltérő fejlettségi fok miatt ennek Nyugaton a represszív termelékenység leépítésével, a túlfejlettség megszüntetésével, a túlságosan magas, a már tárgyalt negatív következményekkel járó életszínvonal csökkentésével, végső soron az életmód forradalmával kellene együtt járni. Azt azonban Marcuse nem tudja, ki lehetne ennek a változásnak a szubjektuma. Miután látja, hogy a munkásság nem, könyvét a marginális társadalmi csoportok forradalmának utópikus víziójával zárja: „Az egydimenziós társadalom totalitárius tendenciái hatástalanná teszik a tiltakozás hagyományos módjait és eszközeit, sőt talán veszélyessé is, hiszen fenntartják a népszuverenitás illúzióját. Ebben az illúzióban van némi igazság: ’a nép’, amely azelőtt a társadalmi változás élesztője volt, ’fölemelkedve’ a társadalmi kohézió élesztője lett. A fejlett ipari társadalom új módon rétegzett jellege inkább ebben, mintsem a javak újraelosztásában és az osztályok egyenlősítésében ragadható meg.

A konzervatív tömegbázis alatt azonban ott van a számkivetettek, a kívülállók altalaja: a más rasszba tartozó, más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és munkaképtelenek. Ők a demokratikus folyamatokon kívül léteznek: életük maga az elviselhetetlen viszonyok és intézmények megszüntetésének legközvetlenebb, legvalóságosabb szükséglete. Az ő szembenállásuk tehát forradalmi, még ha tudatuk nem is az. Szembenállásuk kívülről sújt le a rendszerre, s ezért nem is vezethető le a rendszeren belül: elementáris erő, amely megsérti a játékszabályokat, s ezzel leleplezi, hogy a játékot cinkelt lapokkal játsszák. […] Az a tény, hogy kezdik visszautasítani a játékban való részvételt, talán egy korszak végének kezdetét jelzi.

Semmi sem utal arra, hogy ez jó vég lenne. […] De fennáll az esélye annak, hogy ebben a periódusban újra találkozhat a két történelmi véglet: az emberiség legfejlettebb tudata és legkizsákmányoltabb ereje. Ez csupán esély, semmi több. A kritikai társadalomelmélet nincs birtokában olyan fogalmaknak, amelyek át tudnák hidalni a jelen és jövő közötti szakadékot; minthogy nem tartalmaz ígéretet és nem mutat sikert, negatív marad. Így akar hű maradni azokhoz, akik – remény nélkül – a Nagy Megtagadásnak adták és adják az életüket.”

hamis igények

Az egydimenziós ember végső konklúziója jól érzékelteti, hogy a mű a reménytelenség könyve. A Great Refusal, a Nagy Megtagadás nem több mutatós, heroikus gesztusnál, egyáltalában nem derül ki, miért vezetne ez a rendszer átalakulásához. A bőség társadalmának kisemmizettjei és számkivetettjei, kezükben kockakővel, fejükben a kritikai elmélet fogalmaival – meglehetősen abszurd kép. Az újbaloldalra ugyancsak nagy hatást gyakorló Theodore Roszak joggal mutatott rá az elképzelés irrealitására, mikor megjegyezte, hogy azok a marginális rétegek, amelyektől Marcuse a forradalmat várta, nem a rendszer megdöntését, hanem a bőség társadalmába jutást akarják. Marcuse maga is érezte álláspontjának gyengeségét: a felszabadulásról szóló, 1969-es esszéjében ismét visszatért a forradalom alanyának problémájához. Az írás kiindulópontja, hogy vállalni kell az utópizmust, mert a fejlett kapitalizmus világában az utópiának helye van az adott történelmi univerzumban, tehát nem pusztán észbeli konstrukció, hanem olyan lehetőség, amelyet a Fennálló represszív struktúrái nem engednek kibontakozni. Ezeket a lehetőségeket a modern technológia hordozza. Vagyis Marcuse továbbra is fenntartotta a technika felszabadító potenciáljába vetett hitet, és megismételte a munkásosztály integrációjáról szóló tézisét, de ez utóbbit módosította: a munkásosztály objektív értelemben még mindig forradalmi erő, szubjektív értelemben viszont konzervatív és rendszerintegráló tényező. Ebből a koncepcióból egyenesen következik, hogy a munkásosztálytudatát kell megváltoztatni, hogy képes legyen a rendszer által rákényszerített hamis igények meghaladására. Marcuse a korábbi műveiből jól ismert freudista fogalmi apparátus segítségével arra a következtetésre jutott, hogy ehhez egy új szen- zibilitás kialakításán keresztül vezet az út, tehát pszichikai forradalomra van szükség. A gondolatmenetnek azonban – amint arra Kelemen János is felhívta a figyelmet – tagadhatatlanul van olyan olvasata, hogy a forradalmat akkor is végre kell hajtani, ha az istenadta nép nem akarja, hiszen ez az istenadta nép manipulált hamis tudatával nem ismeri fel a maga valódi szükségleteit. Ebből pedig elég direkt módon következik a jó szándékú, felvilágosítói attitűddel megáldott, a társadalmat akarata ellenére is felszabadítani’ igyekvő élcsapat gondolata.

Theodore Roszak 1969-es könyve, Az ellenkultúra megteremtése Marcuse művéhez hasonlóan az újbaloldal, illetve a diákmozgalmak sokat emlegetett szövege volt. Roszak lényegében egyetértett Marcuséval abban, hogy a modern ipari társadalom egydimenziós társadalom, amely képes az ellene irányuló erőket és tendenciákat maradéktalanul magába fogadni, felszámolva saját alternatíváit. De arról, hogy ez ellen mit lehet tenni, igencsak különbözött a véleménye a frankfurti iskola filozófusától. Láttuk: a marginalitás forradalmának koncepcióját elutasította, mert a társadalom marginális rétegei nem a bőség társadalmának felszámolását, hanem a bőségből való részesedést akarják. Ami kettejük koncepcióját elválasztja, az a technológia szerepének különböző megítélése. Marcuse a modern technológiát a kitörés eszközének tartotta, Roszak viszont minden baj forrását ebben látta. Gondolatmenetének kiindulópontja a technokrácia Jacques Ellultől kölcsönzött fogalma. Nézete szerint ugyanis a modern ipari társadalmak – függetlenül attól, hogy magántulajdonon alapuló tőkés társadalomról vagy kollektivisztikus, magát szocialistának nevező társadalomról van szó – lényegében technokratikus társadalmak. A fogalmat Roszak így definiálta: „Technokrácián azt a társadalmi formát értem, amelyben az ipari társadalom eléri szervezeti integrációjának a csúcsát. Ez az az ideál, amelyet az emberek általában szem előtt tartanak, amikor modernizálásról, korszerűsítésről, racionalizálásról, tervezésről beszélnek. Olyasféle megkérdőjelezhetetlen imperatívuszokat felmutatva, mint a hatékonyságra, a szociális biztonságra, az embereket és az erőforrásokat magában foglaló tervezésre, a bőség mind magasabb szintjére és a kollektív emberi hatalom mind meggyőzőbb megnyilvánulásaira való törekvés, a technokrácia eltünteti az ipari társadalom anakronisztikus jellegű folyamatossági hiányait és szakadásait. Az az aprólékos szisztematizáció, amelyet egykor Adam Smith olyannyira dicsért nevezetes szöggyáráról beszélve, ma az élet minden területére kiterjed, olyan emberi szerveződést teremtve, amely vetekszik az általunk létrehozott technikai szervezet pontosságával. Ily módon olyan korszakba jutunk el, amelyben a vállalkozói tehetség működésének terét kiterjesztve az ipari komplexumot körülvevő egész emberi világ áthangszerelésére vállalkozik. Politika, nevelés, szabad idő, szórakozás, a kultúra egésze, sőt mint később látni fogjuk, a tudattalan késztetések mind tiltakoznak a technokrácia ellen. Ugyanis ezek mind a tisztán technikai jellegű vizsgálódás és a tisztán technikai jellegű manipuláció tárgyaivá váltak. Az egész vállalkozás célja az, hogy egy olyan új társadalmi organizmust hozzon létre, amelynek egészsége azon múlik, hogy sikerül-e fenntartani a technológia szívdobbanásainak folyamatosságát.”

Ez Roszak szerint egyfajta technokrata totalitarizmust eredményez, amelynek kulcsfigurája a szakértő, aki nemcsak a közélet szerkezetét határozza meg, hanem az intim szféra olyan területein is a megfelelő szaktudás birtokosának pozíciójában lép fel, mint a szexualitás vagy a gyermeknevelés és a szórakozás. A technokrácia térnyerését elősegíti, hogy saját tevékenységét apolitikusnak tünteti fel; a politikusok jönnek, mennek, a technokrácia marad, és tetteit a technikai imperatívusszal legitimálja. Roszak lényegében egyetért Marcuséval, hogy a rendszer totalitárius jellege tökélyre fejlesztett asszimilációs képességéből fakad, és ennek eredménye a teljes integráció. Roszak a hagyományos baloldal kritikájaként fogalmazza meg tézisét, hogy nem ismerte fel: a fő szempont már nem a profitmotívum, mert ez alárendelődik a teljes integráció és a tökéletes társadalmi kontroll igényének. A fő ellenfél nem a kapitalizmus, hanem a technokráciát vezérlő technológiai imperatívusz. Így a kapitalizmus vége nem jelenti a technokrácia végét, amint azt a kelet-európai kollektivisztikus társadalmak példája is bizonyítja. A technokrácia nem a kapitalizmus, hanem az ipari társadalom szülötte.

saját elkényeztetett gyerekei

Ennek a koncepciónak kettős következménye van. Roszaknak föl kell tennie a kérdést, vajon melyik társadalmi réteg lehet a változtatás potenciális kiindulópontja, és arra is választ kell adnia, hogy ennek a forradalomnak milyen legyen a természete. Ami az első kérdést illeti, forradalmi osztályként nála föl sem merül a munkásosztály. Ezt a szerepet véleménye szerint legnagyobb eséllyel az ifjúság tudja betölteni. Ez a koncepció tette művét a diákmozgalmak résztvevői között oly népszerűvé. Az amerikai new lefttel összefonódó diákmozgalmak egyik fő tézise ugyanis ez: az ifjúság önálló társadalmi erőt jelent. Roszak érvelése szerint az amerikai ifjúság sajátos társadalmi-politikai és kulturális miliőben nőtt föl. A 60-as évekbeli fiatal korosztály a bőség társadalmát természetes adottságnak tekintette. Ez volt az a generáció, amely a középosztály körében általánossá vált liberális nevelési gyakorlat következtében visszautasította az autoritás minden formáját. Roszak határozott kritikai éllel azt is megfogalmazza, hogy ennek a nevelési módszernek a következtében ez a középosztályi nemzedék egy része infantilizálódott, eleve adott emberi jognak tekinti a gondtalan és szabad életet, s nem érzékeli, hogy elnyeréséhez személyes erőfeszítésen és a felelősségvállaláson keresztül vezet az út. Szerinte a technokrata Amerika burzsoáziájának legfőbb potenciális ellensége nem a gyárakban dolgozó, jól fizetett munkásság soraiból kerül ki, hanem a reggelizőasztalnál ülő, saját elkényeztetett gyerekei közül. Mivel támasztja alá Roszak ezt a meglepően hangzó állítását? Miért lehet ez az elkényeztetett ifjúság forradalmi erő? Válaszának meggyőző ereje, amellyel könyvének induló hipotézisét alapozza, erősen vitatható. Két mozzanatot tart fontosnak: hogy ez a középosztályi fiatalság még nem kényszerült a rendszerbe illeszkedésre. S hogy ez a korosztály képzettsége révén kritikus szemléletű: látja a távolságot a hivatalosan vallott eszmények és a valóság között. Az eredmény, hogy visszautasítja az integrálódást a vidám robotok társadalmába. De érdekes módon nem teszi fel Roszak az egyébként eléggé kézenfekvő kérdést: vajon a fiatalság kritikai attitűdje nem csupán átmeneti diszpozíció eredménye-e. A későbbiekben kifejtett koncepció az ellenkultúráról és az életmód forradalmáról persze az ifjúságnak mint forradalmi osztálynak a tézisére épül. Roszak generációs forradalommal számol, amely még csak a kezdetén tart. A 60-as évek végének helyzetét a munkásmozgalom chartista fázisához hasonlítja. Úgy véli, a tiltakozás nem fog eltűnni, amikor a hatvanas évek nemzedéke megöregszik, mert a protest-szellemet átadja a következő generációknak. Ez pedig a születőben levő ellenkultúra segítségével lehetséges.

Igaz, ez az ellenkultúra még csak kezdeményekben létezik, nagyrészt olyan potencialitás, amit ezután kell létrehozni. Erre utal a könyv címe. Az életmód forradalmának közege az ellenkultúra lesz. Nem intézményes forradalom, hanem az emberi személyiség forradalma következik el. A technokráciát nem lehet megszüntetni pusztán pártok vagy új intézmények segítségével. Roszak nagyon rezignáltan nyilatkozik a politikai forradalom lehetőségeiről. Szerinte a 20. század elmúlt ötven éve jó bizonyíték a politikai forradalom végső haszontalanságára. Ez ugyanis legfeljebb a technokrácia erődjének tornyait cseréli ki, maga az épület sértetlenül marad. Véleménye abból a meggyőződésből fakad, hogy végső soron az individuális attitűdök határozzák meg a politikai intézmények szerkezetét, tehát egy valóban eredményes forradalomnak mindenekelőtt ezeket az emberi attitűdöket kell megváltoztatnia. Roszak életforma-forradalma Marcuse dilemmáját próbálja megoldani, hogy miként lehetséges a tökéletesen integrált egydimenziós társadalom társadalmi-politikai univerzumának felrobbantása. Az újbaloldal által használt közkeletű toposzt, a participatív demokráciát Roszak ugyancsak az életmód forradalmának szempontjából értékeli. Nézete szerint ez egy kisközösségekből álló társadalom politikai formájaként képzelhető el. Az ellenkultúra számára a hagyományos politikai célok nem elégségesek. Példaként a társadalmi igazságosság fogalmát említi. Ennek követelése – mondja – a hagyományos baloldal alapvető tétele. Ez azonban önmagában kevés, mert csupán a marginális rétegek bebocsátását követeli az ipari társadalomba, nem pedig a társadalmi szerkezet megszüntetését. Ezen a ponton ő is szóba hozza a munkásszövetség kérdését. Az 1968-as francia tapasztalatokra, illetve Gabriel és Daniel Cohn-Bendit könyvére hivatkozva úgy véli, a munkások a tulajdonosokhoz és a technokratákhoz hasonlóan érdekeltek a növekvő termelékenységben és hatékonyságban, vagyis a technokratikus rend stabilizáló tényezői. Ebből következően a sokat hangoztatott munkásellenőrzés sem érheti el célját, sőt hozzájárulhat a rendszer még olajozottabb működéséhez. A participáció könnyen válhat a hivatalos politika jelszavává. Tehát a munkásellenőrzést célul kitűző demokratikus szocializmus sem jelent valóságos megoldást, mert a technokrácia a termelési egységek koordinálása révén megtartja a maga hatalmát és befolyását. A szakértők pozíciójának megszüntetése csak az ezek végső legitimációját jelentő tudományos világkép uralmának megszüntetése révén lehetséges. Ehhez pedig az út az ellenkultúra megteremtésén keresztül vezet. A már említett pszichikai forradalom is csak ennek közegében lehetséges. Roszak meggyőződése szerint csak ez a forradalom tudja felszámolni az elidegenedést; pusztán az intézmények megváltozását célul kitűző politikai forradalom erre nem képes. Roszak a pszichoanalízistől és a hippimozgalomtól a pszichedélikus szerek használatáig sorra veszi azokat a kulturális irányokat, amelyekből megteremthető lenne az az ellenkultúra, amelyben lehetővé válna az egyén felszabadulását eredményező terapeutikus forradalom. Végső cél amint azt az 1968-as párizsi jelszavak már megfogalmazták – a képzelőerő és az emberi kreativitás helyreállítása; új közösségi és politikai formák kialakítása csak az így létrejövő új személyiség bázisán lehetséges, Roszak ebben a célkitűzésben – annak perszonalista beállítottsága miatt – mint lehetséges szövetségest tartja számon az újbaloldalt.

Az új embernek új világkép is kell; méghozzá az ember lényegi erőit mozgósító transzcendens világkép. Roszak 1973-as könyvében úgy nyilatkozik, hogy fő cél a politikai élet vallási dimenzióinak feltárása. Sokatmondó a cím: Where the Wasteland Ends, vagyis Ahol az Átokföldje véget ér – utalás T. S. Eliot 1922-es versére. Fő célként itt is a forradalmat jelöli meg, amelyet posztin- dusztriális forradalomnak nevez, s amelynek fő törekvése az ipari civilizáció átalakítása és a kisközösségek társadalmának megvalósítása. Egyértelműen elutasítja a gondolatot, hogy a kelet-európai kommunizmust a nyugati kapitalizmussal szemben politikai opciónak lehetne tekinteni. Mint kifejti, a marxizmus-leninizmus fejlődésideológiája a 19. századi polgári szcientizmus karikatúrája. De finomítja a technokráciára vonatkozó korábbi tételét. Megállapítása szerint tagadhatatlan, hogy a nyugati politikát továbbra is a demokrácia nyelve és ikonográfiája uralja. Ez a politika azonban elitista jellegű, továbbá a technokrácia ideáljai és intézményei segítségével belülről bomlasztja a demokratikus homlokzatot. A helyzet másutt is ez; a technokrácia mindenütt alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Ennek következtében a különböző ipari társadalmakban a technokrácia különböző típusai jönnek létre. Ezek egyike sem tiszta forma, Roszak fattyú technokráciának nevezi őket. A nyugati változat lágy technokrácia, mely a bőséggel és manipulációval integrál, a kelet-európai kollektivista variáns ellenben terrorral, valamint kemény represszív ideológiai kontrollal. Roszak a torz technokráciákhoz azokat sorolja, amelyekben a technológiai imperatívusz rasszista és nacionalista ideológiával keveredik. Ebbe a típusba tartozott a náci Németország. Végül jellegzetesen harmadik világbeli formának tartja az operett-technokráciákat, ahol a kormányzó elit preindusztriális környezetben próbálja megteremteni a modern technológia szigeteit. A változatok közös jellemzője a törekvés a technológiai hatékonyságra, amelyet azonban nagyon eltérő hatásfokkal tudnak megvalósítani.

Roszak politikai opciója az új életformamodellekre épülő erősen transzcendens beállítottságú kisközösségi társadalom, amely alternatívákat tud felmutatni az indusztriális-nagyvárosi életmóddal szemben. Ennek megvalósításában szerinte támaszkodni lehet az anarchista-szocialista tradíciókra. Elképzelése nem jelent visszatérést valamiféle primitív törzsiséghez, hanem emberléptékű technikát és erre épülő közösségiséget. Roszak nézetei nem maradtak visszhangtalanul: az újbaloldal számos elképzeléséhez hasonlóan a nyolcvanas években megerősödő zöld mozgalmak egyik ideológiai forrását jelentették.

Irodalom
Aron (1977) Aron, Raymond: The Opium of the intellectuals. Westport, Connectitut, 1977, Greenwood Press, Publishers.
Bíró (1987) Bíró Dávid: Ellenkultúra Amerikában. Tények – szociológiai értékelések. Budapest, 1987, Gondolat.
Ellul (1964) Ellul, Jacques: The Technological Society. New York, 1964, Vintage Books.
Kelemen (1970) Kelemen János: Herbert Marcuse. A felszabadulásról. Valóság, 1970/1, 107–108. p.
Marcuse (1958) Marcuse, Herbert: Soviet Marxism: A Critical Analysis. New York, 1958, Columbia University Press.
Marcuse (1965) Marcuse, Herbert: ‘Repressive Tolerance.’ In: Robert Paul Wolff-Barrington Moore Jr. – Herbert Marcuse: A Critique of Pure Tolerance. Boston, 1965, Beacon Press, 81–123. p.
Marcuse (1969) Marcuse, Herbert: An Essay on Liberation. London, 1969, Penguin Books Ltd.
Marcuse (1969b) Marcuse, Herbert: ‘On The New Left.’ In Teodori, Maximo (ed.) The New Left. A Documentary History. Indianapolis–New York, 1969, The Bobbs-Merrill Company 468–473. p
Marcuse (1990) Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember. Fordította Józsa Péter. Budapest, 1990, Kossuth.
Roszak (1969) Roszak, Theodore: The Making of a Counter Culture. Reflections on the Technocratic Society and Its Youthful Oppostion. Garden City–New York, 1969, Doubleday.
Roszak (1973) Roszak, Theodore: Where The Wasteland Ends. Politics and Transcendence in Postindustrial Society. Garden City–New York, 1973, Anchor Books–Doubleday.
Scruton (1985) Scruton, Roger: Thinkers of the New Left. Longman, Harlow, 1985 Teodori (ed ) (1969) Teodori, Maximo (ed.) The New Left. A Documentary History. Indianapolis–New York, 1969, The Bobbs–Merrill Company.
Touraine (1971) Touraine, Alain: The Post-Industrial Society. Tomorrow’s Social History: Classes.
Conflicts and Culture in the Programmed Society. New York, 1971, Random House.
Weiss (2000) Weiss lános: Tizenkét előadás a Frankfurti Iskoláról és a diákmozgalmakról. Budapest, 2000, Áron.
Wiggerhaus (1995) Wiggershaus Rolf: The Frankfurt School. Translated by Michael Robertson. Cambridge, 1995, Politity Press.
kép | adobe.com