AZ EGÉSZSÉG ÉS A TISZTASÁG MINT ÚJ VALLÁSI CÉL
2002 július
„A héberek szerint mindnyájan az eredendő bűnnel születünk meg, amit Ádámtól örököltünk. Tény, hogy amikor az ember a földre jön, szennybe mártják. Ezért tűrhetetlen az, amit életnek hívnak. Ha aztán valaki ezt nem lénye tisztátalanságának fogja fel, hanem a külvilág tulajdonságának, akkor olyan őrület keletkezik, mint amilyen Tisztánéé… Tisztáné, mondom, a szennyet a külvilágba vetítette, egész nap súrolt, kefélt, forrázott, szappanozott, dörzsölt és takarított. Mintha valami aszkétikus gyakorlatot végzett volna, önkínzása árán. Bárgyú aszkézis, mert ebből legfeljebb elmebaj lesz, más nem… Mainapság ez az elmebaj növekvőben van. Alig múlik el hét, hogy ne találjanak ki új tisztítószert, és a gyógyászatba ne vezessenek be új higiénikus módszereket. Gondolkozásának középpontja a háború a piszok ellen. Semmit sem tud oly tisztelettel kiejteni, mint azt, hogy: tiszta asszony. Ez annyi, mint élve fog a mennybe szállni és örök időkre zsoltárokat fog énekelni. Háború a kilincsek, a tányérok, a lábasok, a törlőruhák, a bőre, haja, körme, lába, az asztalok, a székek, a szőnyegek, az ablakok, a padló, a bili ellen, de semmi ellen sem annyira, mint végbélnyílása és vizelőszerve ellen, amelyek a tisztátalanság főfészkei. Okkulttá itt válik, ez az, ami leginkább vonzza és taszítja egyszerre.”
(Hamvas Béla: Bizonyos tekintetben1)
Az ismert világtörténelemben még soha nem volt jellemző a higiéniának az a fajta tisztelete, amit ma a nyugati társadalmakban tapasztalhatunk. Sem a Nyugat előző periódusaiban, sem más kultúrákban nem találunk ehhez foghatót (még az antik korban sem), amelyek közül pedig jó néhány rendelkezett a tisztálkodás olyan kifinomult eszközeivel, mint pl. a fürdők, gondoljunk csak az arabokra vagy éppen a távol-keleti kultúrákra – legalábbis a maguk fénykorában. Elég bekapcsolni a televíziót, s reklámok százai tájékoztatnak a számtalan különböző szappanról (minden bőrtípusra, testrészre más és más), dezodorról, intim- és tisztasági-betétről stb. A tisztálkodás összefonódott a gazdasággal is, szinte korlátlan piacot teremtve a gyártóknak. A piac pedig új igények bevezetésével – köztudottan – mindig tovább bővíthető.2 A napi minimum kétszeri zuhanyozás, a mindennapi hajmosás és egyéb szokások mind azt mutatják, hogy a tisztálkodás fokozatosan elrugaszkodva eredeti funkciójától mára kulturális kötelezettséggé, az etikett részévé vált.
Ettől a tisztaság-kultusztól elválaszthatatlan a másik nagy bálvány, az Egészség kultusza. Egyre szélesebb körben terjed az esti/reggeli kocogás, számtalan fitnesszcentrum, sportklub nyílik, ahol egyszerű emberek is „jó formába” hozhatják testüket. Reformszakácskönyvek tömege jelent meg, s a táplálkozás egyfajta tudománnyá vált, melynek új fogalmait, szakkifejezéseit az átlag háziasszonynak is el kell sajátítania (pl. a koleszterinszint vagy a száj ph-értéke). Az egészségkultusz azonban nem csupán a test fiziológiai karbantartására, illetve a táplálkozási szokások módosítására irányul, mindezek mellett a társadalmi és kulturális szokások megváltozását is magával hozta. Gondoljunk pl. a – főként az USA-ban tapasztalható – már-már hisztérikus színezetet öltő dohányzás elleni kampányra, vagy a rolleren és görkorcsolyán közlekedő (főként nyugat-európai) üzletemberekre és nyugdíjasokra.
közérdekű információ
És habár ez a kultusz már vagy jó száz-százhúsz éve megszületett, az utóbbi évtizedekben egyre fokozódó, szinte az abszurd erősödését láthatjuk. A társadalom legfelsőbb szféráit is áthatja, és meghatározó tényezővé vált a politikában is, ahol a betegségek vállalása radikális változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A hatvanas években a test kóros működése még a legféltettebb titkok közé tartozott. Mára köztudott például, hogy J. F. Kennedy háborús eredetű gerincsérüléséről a szűkebb családján kívül senki nem tudott, pedig az elnök olykor mozdulni sem tudott a fájdalomtól. Ronald Reagen vastagbélproblémájáról viszont már teljes részletességgel tájékoztatott a média. Az utóbbi időkben pedig az állami vezetők egészségi állapota közérdekű információvá vált. Itt nem pusztán arról van szó, hogy az állam polgárainak joguk van tudni, az általuk megválasztott személy képes-e ellátni a feladatát. Mivel az állam vezetői az állam képviselői, betegségük is szimbolikus jelentőségű. Nem elsősorban a kórkép fontos az állampolgárnak, hanem hogy országa szimbóluma egészséges legyen, erős, mert akkor azt a benyomást kelti, hogy az ország is virágozni fog. Így egy politikai vezető a hajdani szakrális király szerepében tűnik fel, akinek betegsége az ország sorvadásával párhuzamos, akárcsak a Grál-legendában. Antall József betegsége például szinte összeforrt az MDF sorvadásával.3
A tisztaság és egészség hajszolása természetellenes, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Kialakulásában valószínűleg fontos tényező a késő-indusztriális, majd a posztindusztriális társadalmak megszületése. Hogy egy elcsépelt közhellyel éljünk: a betonrengetegben, amikor fél órát kell utazni, hogy – jóllehet beteg levelű, de mégiscsak – fákat lássunk, amikor táplálékunk java génkezelt, tartósított, mesterséges színezékkel és ízekkel ellátott, nem csoda, hogy az ember elidegenedik a környezetétől. Nos, a beteges tisztálkodási mánia és az egészség bálványozása vélhetőleg ennek az elidegenedett, természetellenes életmódnak a kompenzációjaként született. (Persze, mint minden kulturális jelenség, tudattalan kompenzációként.) Elsőre voltaképpen egyfajta „kollektív neurózisként” is felfogható, pontosabban: a kollektív neurózis egyik tüneteként. De a „neurotikus” jelző érvényes magára a jelenségre is, mivel a kultusz (vagy mánia – nézőpont kérdése) ebben a testileg és lelkileg egyaránt egészségtelen környezetben a kényszeresség jellegzetes tüneteit mutatja. Így például a tisztálkodás a kényszeresség révén ritualizálódik. Az ember testének minden porcikáját hihetetlen körültekintéssel és alapossággal csutakolja le naponta akár többször is; a környezetében is kíméletlen harcot vív a „tisztaságért”. Szinte kényszeresen ügyel külsejére, fogyókúrákkal, edzésekkel sanyargatja testét.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt nem a vallásokból jól ismert önsanyargatással állunk szemben. Ott az aszkézis jutalma a spirituális üdvözülés, manapság ez az új típusú aszkézis viszont magáért a testért folyik, azaz valamiféle e világi boldogulásért, amelyben a testnek egyre kitüntetőbb szerep jut: a jó megjelenés, az „eladható” én. A kényszeres tisztálkodás, a higiénia a társadalom kollektív kontextusában nyeri el sajátos kultikus, sőt: vallási értelmét4. Bizonyos új vallási mozgalmakban (pl. a New Age irányzataiban) már kifejezetten a vallás céljává válik, s több szegmensében szakralizálódott. Nyugodtan kijelenthetjük: a Tisztaság és Egészség jelenkori nyugati kultuszát amolyan jelenkori „kvázi-vallási” jelenségként is lehet értelmezni. Persze egy ilyen kijelentés óhatatlanul felveti a vallás definiálásának problémáját. A társadalomtudományok – elsősorban a vallásszociológia, illetve a kulturális antropológia – képviselői szinte tudományáguk születésétől próbálják meghatározni, mit is érthetünk valláson. A megközelítések többsége leegyszerűsítve a „szent” és a „profán” szféra megkülönböztetését állítja definíciójának középpontjába5. Ha (jobb híján) elfogadjuk ezt a szemléletmódot, azt mondhatjuk, az egészség és tisztaság vallási jelenséggé váltak, hiszen korunkban már nem pusztán hétköznapi értelemben vet célok, hanem attól elrugaszkodtak, szimbolikus jelentésekkel ruházódtak fel, kollektív képzetek kapcsolódtak hozzájuk, sőt már-már transzcendenssé, emberen túlivá, vagyis vallási céllá váltak.
életerős individualizmus
Christopher Lasch híres könyvében, Az önimádat társadalmában a szerző a hatvanas évek Amerikájában bekövetkezett pszichológiai fordulatot elemzi: „A huszadik század szorongástól, depressziótól, homályos hiányérzetektől, belső ürességtől gyötört „pszichológiai embere” nem személyisége felnagyítására és nem is lelki transzcendenciára vágyik, hanem lelki békére.” A gyógyítókhoz „fordul abban a reményben, hogy eléri a megváltás modern megfelelőjét, a ”elki egészséget”. A terápia mind az életerős individualizmus, mind pedig a vallás egyenes ági leszármazottja, ám ez nem jelenti, hogy a „győzelmes terápia” a maga jogán vallássá vált volna. A terápia antivallás. (…) Aligha jut eszükbe (…), hogy arra bátorítsák a pácienst, rendelje alá szükségleteit és érdekeit valaki másnak, egy rajta kívül álló ügynek, hagyománynak.”6 Nos, szerintünk Laschnak abban kétségkívül igaza van, hogy az egészség és tisztaság kultuszában nem jelennek meg az olyan „hagyományos” vallási célok, mint pl. az Istennel történő egyesülés, vagy a misztikus értelemben vett megvilágosodás. Itt maga a tisztaság és egészség elérése a legfelsőbb cél, aminek alárendelődik a „hívő”. Márpedig éppen ez teszi a terápiát vallássá. Mi azonban némileg vitatkoznánk Lasch felfogásával: nézetünk szerint a tisztaság-, ill. egészségkultusz a vallásosság majd minden jellemzőjével rendelkezik. Ráadásul kettős természetű: amellett, hogy a higiénia, illetve az egészség kultikus, ez a kultusz kiemelt szerepet kap bizonyos konkrét vallásos irányzatokban is. Itt elsősorban az olyan nem-keresztény spirituális mozgalmakra, ezoterikus irányzatokra gondolhatunk, mint a New Age, a Nyugaton egyre divatosabb buddhizmus (az előbbi számtalan elemét átvette, sőt azzal egyfajta kulturális szimbiózisba került), vagy éppen a szcientológia, a természetgyógyászat, az agykontroll, illetve a jóga és egyéb hasonszőrű dolgok. Ezekben az egészség és a tisztaság centrális pozíciót foglal el.
Így tehát, amikor a nyugati ember egészség és tisztaság kultuszáról beszélünk, kétféle dolgot is érintünk: egyrészt magának e kultusznak a meglétét, annak meghatározó, kultúránk szerves részét képező mivoltát, másrészt a kultusz bizonyos tényleges vallási formákon belüli megjelenését, illetve kiemelt szerepét ezekben az irányzatokban.
E két jelenség szorosan összefügg, mindkettő a jelenkori nyugati kultúra része, sőt jellegzetes sajátja. A tisztaság és egészség kultusza és a kultúra kapcsolatát így ugyancsak kétféleképpen közelíthetjük meg: 1. A vallás mint a kultúra szerves része követi a kultúrát, abba ágyazódik bele. 2. Az új vallási formák az egészség- és tisztaságkultusz szakralizált, spirituális megjelenési formái. A két megközelítés között nem kell és nem is lehet választani, valószínűleg mindkettő egyformán s egyszerre érvényes.
divatjamúlt tudományos eljárás
A nyugati kultúrára jellemző tisztálkodás a 19. század második felében válik egyre általánosabbá, mondhatni: ekkortól beszélhetünk a jelenség tényleges megszületéséről. (Nem számítva az olyan előzményeket, mint pl. a francia forradalom utáni kultúra szembehelyezkedése a rokokó elpuhult, és a higiéniára semmit sem adó kultúrájával.) Ebben valószínűleg nagy szerepet játszottak a számos fertőzéses megbetegedést, és nem ritkán halált okozó mikroorganizmusok (bacilusok, kórokozók) megismerése, és az orvostudomány más felfedezései. Pasteur, Semmelweis és társaik bebizonyították, hogy egyszerű tisztálkodás, higiénia segítségével a fertőzések megelőzhetők. Ezzel a tisztálkodás szinte mindent gyógyító csodaszerré változott, s alternatív gyógymódok jelentek meg, amelyek az új felfedezésre építették a kezelést. Szemléletes példája ennek Sebastian Kneipp vízkúrája, amely pusztán hideg és meleg vizes fürdők, borogatások, gőzölések stb. alkalmazásával számtalan betegség gyógyítását ígéri. A hagyományos orvoslásban azonban természetesen továbbra is a kémiai szerek alkalmazása maradt a domináns, az alternatív gyógymódok legfeljebb csak kiegészítették a kezelést. Alternatív mivoltuknál fogva azonban már a századelőn az okkultizmus és ezotéria iránt érdeklődők figyelmének középpontjába kerülhettek, mint sok más alternatív vagy divatjamúlt tudományos eljárás, így például a delejezés vagy a köpölyözés. A 20. század elején az okkultizmus világában a gyógyulás/gyógyítás azonban elhanyagolható szerepet játszott, csak a század második felében vált az ezoterikus vallási mozgalmakban hangsúlyossá, a kultúra változásával párhuzamosan. Vagyis amint a tisztaság és egészség egész kultúránk meghatározó tényezője lett, egyre nagyobb szerephez jutott a nyugati ezoterikus irányzatokban is.
A modern tisztaság- és egészségkultusz, a higiéné jelenkori „vallási” megjelenése, és a majd minden vallásban – a hagyományos vallásosságban – meglévő tisztálkodási aktusok merőben más tartalmúak és jellegűek. Ez utóbbinál ugyanis a tisztálkodás elsősorban rituális aktus, a tényleges higiéniához általában kevés köze van7. A másik fő különbség: a tisztálkodás aktusa, illetve a „tisztaság” fogalma, eszméje, valamint az ezzel összefüggő dolgok a legtöbb vallásban ugyan fontos szerepet játszanak, hagyományosan a tisztálkodás valamiféle magasabb szellemi vagy lelki cél elérésére szolgáló rituális eszköz, s fő funkciója előkészíteni a hívőt a vallásgyakorlás (ima, meditáció stb.) során a vallási cél (kapcsolat Istennel, üdvözülés, megvilágosodás stb.) elérésére. Vagyis előfeltétel és nem lényeg, eszköz és nem cél. Ezzel szemben a tisztaság jelenlegi kultusza, „kvázi vallás” célja és lényege. Ám a rítus itt is megjelenik.
Az ezoterikus (nem keresztény) új vallási mozgalmakban megjelenő tisztaság- és egészségkultuszhoz először „társadalomtudósként” próbáltunk közelíteni, megkíséreltük tipológiába rendezni, jellemzők szerint csoportosítani hit-elemeiket. Próbálkozásaink azonban rendre kudarcot vallottak. A New Age irányzatainak ugyanis egyik fő jellemzője, hogy a határok elmosódtak, a hívők rugalmasan, könnyedén váltogatják, illetve válogatják össze a vallási elemeket aszerint, hogy igényeiknek, várakozásaiknak éppen mi a legmegfelelőbb. Ezért bármiféle kategorizálás csak felszínes lehet. A valóságban az irányzat követői egy szinkretista rendszerben hisznek, ahol a keleti vallások nyugatizált elemei jól megférnek az indián, a kelta, az ősmagyar sámán és egyéb hagyományokkal, mindezt pedig tudományos beszédmód, illetve a modern tudomány egynémely (félig felfogott, átértelmezett) eredménye fűszerezi. Az irányzatok elkülönítése legfeljebb a vegyeslevesben lévő arányok különbségéből adódhat.
Jobbnak láttuk tehát, ha nem bajlódunk az aprólékos osztályozással, inkább az alapvető hit-elemeket gyűjtöttük össze. Ennek alapján elmondható, hogy legyen bár szó homeopátiáról vagy aromaterápiáról, reikiről vagy kineziológiáról (és még sorolhatnánk a különféle gyógyászati irányzatokat és praktikákat) szinte kivétel nélkül mindegyikük az alábbi világkép alapján képzeli el a gyógyítást, gyógyulást: A világban létezik egyfajta „életerő” vagy „egyetemes energia” („Qi” vagy „Chi”, „Prana”, „Mana” – az elnevezés irányzatonként változik), ami jelen van a növényekben, állatokban, a vízben, a kövekben, az élelmiszerekben, a levegőben és minden másban bolygónkon. Ezt az „életenergiát” „csakráinkon”, „auránkon”, illetve táplálkozással és légzéssel juttatjuk be a szervezetünkbe. Testünket energiavezetékek hálózzák be, ezek gondoskodnak arról, hogy szerveink megfelelő energiaellátást kapjanak. Mivel az életenergia átáramlik a csakrákon is, befolyást gyakorol lelki és szellemi állapotunkra. Egy egészséges testben egyenletesen áramlik az életenergia és a két erő, a „Yin és Yang” egyensúlyban van. Ha az energiavezetékek eltömődnek (stressz, egyéb pszichikai problémák, helytelen táplálkozás vagy előző életekben elkövetett bűnök miatt), felbomlik az egyensúly, amit a betegségek megjelenése követ. Ezért a legfontosabb feladat a betegségek megelőzésében az energiavezetékek tisztántartása, illetve a test, lélek, szellem harmóniájának fenntartása. A gyógyulásra, illetve a betegség megelőzésére irányuló praktikák három típusba oszthatók, attól függően, hogy a test, a lélek vagy a szellem szférájában fejtik ki elsődleges hatásukat.
E hármas szféra ugyanakkor nem csupán ezekre az új vallási elképzelésekre vonatkoztatható, segítségével a nyugati kultúra egészére jellemző általános tisztaság- és egészségkultuszt is leírhatjuk. A tisztaság és az egészség kultuszának így tehát három szintjét különíthetjük el: 1. Külső higiénia 2. Belső higiénia 3. Szellemi higiénia. Az első szint az egész társadalomra érvényes. A második átmenetet képez: habár a társadalom nagy részére jellemző, itt már megtalálhatók azok az elemek, amelyek kimondottan az új vallási mozgalmak világa felé mutatnak. A harmadik szint már „igazi” vallásos szféra, az új vallási cél végső, legmagasabb formája.
az észlelhető forma
A külső higiénia lényegében a testi megjelenés, ápoltság, szépség. Az én megnyilvánulásaiban a test az észlelhető forma, ami benyomást kelt. A test árulkodó jel: akaratunk ellenére is beszél rólunk. Amikor először találkozunk valakivel, semleges, banális témákat és közhelyeket hangoztatunk, így próbáljuk „megúszni” az interakciót, ám a testünk leleplezi személyiségünket. Külsőnk voltaképpen belsőnkről beszél, sőt szándékaink ellenére módosítani tudja kommunikációs szituációinkat is, meghazudtolva szavainkat. Természetesen megpróbáljuk feloldani ezt a problémát, ehhez különböző stratégiák állnak rendelkezésünkre. Megváltoztatjuk testünk változtatható részeit (a nők a szájukat rúzsozzák, festik magukat, híznak, fogynak, a férfiak bajuszt, szakállt növeszthetnek, testépítő szalonokba járhatnak stb), ám minden hiába, testünk gonosz manóként leleplezi valónkat. Ezért a test örökké hálás piaca lesz a fogyasztói kultúrának, mivel újabb és újabb „megoldásokat” kínálva az örök fiatalság és ápoltság ígéretével kecsegteti a vásárlókat8. A „valósítsd meg önmagad” divatos szlogenje mögött a teljesen egyforma, szép, fiatal, egészséges emberkép elérésének célja húzódik meg. Kvázi-vallásossá viszont mindez ott válik, amikor az emberrel elhitetik, hogy legyőzheti a betegségeket, a szenvedést és a halált, amennyiben bizonyos rítusokat elvégez. Egyébként ha figyelemmel kísérjük a reklámokat, az is kiderül, voltaképpen nem önmagában a tisztaság elérése a cél.
Belső higiéniának az egészség kultuszát nevezzük, mivel az végső soron a higiénia átvitele egy finomabb, mélyebb szintre. Itt már nem csupán a külsőleg alkalmazható kozmetikumok kapnak szerepet, hanem az egészséges táplálkozás, az életforma, a természetgyógyászat stb. Ezt a szintet célozza meg a reklámoknak az a típusa is, amely az áruk egészséges voltát bizonygatja. Az egészség megőrzése itt nem csupán azt jelenti, hogy megfelelünk a társadalmi elvárásoknak, hanem egyfajta kiválasztottság jele.
Aki egészséges (valamint szép és fiatal), az már itt a földi életben üdvözül, hiszen majd minden téren sikereket tud felmutatni. A betegség ezzel szemben a kudarccal, a sikertelenséggel függ össze, maga az „elkárhozásra” utaló jel – sőt, azzal mintegy azonos.
profán színben
Ezen a szinten tehát már megjelennek a „vallás papjai” is, az orvosok, illetve a természetgyógyászok. Ők közvetítenek a transzcendens misztikum és a hívők között. A modern orvostudomány egyfajta „bürokratikus egyházzá” szerveződött, tudásáról, szakértelméről elhitette, hogy azok ezoterikus tanok, amelyeket a laikus hívők nem érthetnek meg. Tudományuk így eltávolodott a hétköznapoktól, transzcendenssé vált. A természetgyógyászok ezzel szemben varázslói vagy olykor prófétái e vallásnak. Gyakran propagandisztikus eszközökkel szállnak szembe a hivatásos orvostársadalommal, annak módszereivel, szemléletmódjával, világképével, s magukat az el nem ismert, sőt olykor az üldözött szerepében láttatják. Felismerték, illetve megérezték, hogy az embereknek kézzelfogható dolgok kellenek, amelyek a köznapjaikban velük vannak. A természetgyógyászat könyveit a laikusok is könnyűszerrel megérthetik, s úgy érzik, általuk valódi tudás birtokába jutnak. Mindkét „egyház” profán színben tünteti fel a másikat, hogy kirekeszthesse a „spiritualitás” területéről. A természetgyógyászokat az orvosok sarlatánnak, hozzá nem értőnek, a népi babona modern képviselőinek tartják, és azzal fenyegetőznek, hogy a hozzájuk forduló betegek (vagyis a hívők), ha nem fordulnak időben szakemberhez, krónikus, gyógyíthatatlan beteggé válnak, ami ebben a gondolatrendszerben voltaképpen egyet jelent az elkárhozással. A természetgyógyászat viszont explicit módon hirdeti, hogy a valódi orvosok csak tüneti kezelést nyújtanak, a testet gyógyítják, ám mivel a betegség túlmutat a földi szférán – lévén spirituális jelenség –, kezelése is csak úgy lehet hatásos, ha a transzcendens alapokat érinti. Az orvosok a hatalom és az intézmény, a természetgyógyászok a hit képviselői. Íme, a középkori katolikus–eretnek ellentét egyik modern megjelenése.
Bár a természetgyógyászat tanai közérthetőek, éppen ezért kevesebb tekintélyt vívnak ki maguknak. Ugyanakkor a tudomány – ahogyan minden transzcendens jelenség – az emberen túli tekintélyével rendelkezik. Ezért a természetgyógyász, ha sikereket akar elérni, gyakorta kénytelen magára ölteni a tudományosság köntösét, különösképpen a külsőségekben. Egyszerű mondandóját tudományos ízű szóhasználatba csomagolja, szakralitást hordozó fehér köpenyt ölt magára, „tudományos segédeszközöket”, műszereket, grafikonokat stb. használ.
Míg a hagyományos orvoslás esetében a gyógyulás biokémiai folyamatok hatásának köszönhető, amelyek alkalmazása magas fokú – világi – mesterségbeli tudást előfeltételez, az alternatív gyógyulásnak McGuire kétféle módját különbözteti meg. A gyógyító erő vagy valamiféle transzcendens forrásból származik (ezt nevezhetik istennek, kozmikus tudatnak, univerzális életerőnek stb.), vagy a gyógyító erőt mindenkinek saját magában kell meglelnie, felélesztenie. Az első megközelítésben ezt a transzcendentális erőt megpróbálják a betegre irányítani (pl. imával, rítusokkal, kézrátétellel, energia-átadással stb.), a második megközelítésben viszont az embernek saját belső erejére kell támaszkodnia például úgy, hogy meditációs gyakorlatok segítségével megteremti magában a belső harmóniát, vagy az egyensúlyt a fizikai, érzelmi, spirituális stb. életében, majd ezt az erőt hozza összhangba a kozmosz, a többi hívő, vagy éppen istenség erőivel9.
Többéves személyes tapasztalataink alapján úgy tűnik, a természetes gyógymódokban hívő ember számára minden esemény, ami nincs összhangban a hittel, jelentéktelen kivételnek minősül. Az ilyen gyógymódról nem derülhet ki, hogy rossz, legfeljebb egy adott pillanatban nem volt elég hatásos. A gyógyulatlan beteg tehát még jobban hisz, inkább csak azt bánja, hogy a csodaszer, ami mindenkin segített, épp az ő esetében nem vált be10. Hitüket az is erősíti, hogy nagyobb a szerepük a kezelésben, mint a hagyományos gyógyászatban, ahol durván leegyszerűsítve naponta 3×1 pirula bevételére korlátozódik a tevékenységük.
A természetes gyógymódok esetében egész nap dolguk van: füstölők égetése, meghatározott étrend összeállítása és beszerzése, meditáció stb. Így olyan fokú elkötelezettség épül ki, ami csak akkor volna csökkenthető, ha az ember szembesülne következetlen, ostoba stb. cselekedeteivel. Mivel az emberek ellentmondásmentes világképre törekednek, a bizonytalanság disszonáns érzésétől csak a folyamatos elköteleződés válthatja meg őket. A rítus – akárcsak más vallási rendszerekben – itt is a kultusz gerince, a világkép elemi őrzője, funkciója ugyanaz, ami mindenkor: a hívő, vagy ha úgy tetszik: törekvő általa tartja fenn isteneit, hitét, világképét és önmagát.
profán földi tér
Az egészség és tisztaság kultuszának harmadik, legfelsőbb szintje a szellemi higiénia. Bizonyos szempontból csupán egy hajszál választja el az előző szinttől. Az egészségkultusz révén a betegségek szellemi tartalmat kapnak, azaz túlmutatnak önmagukon. Minden nem-keresztény új vallási mozgalom (főként a New Age-hez sorolható irányzatok) teljes skáláját áthatja a tisztaság és egészség kultusza, ám ezen a szinten megjelenik ennek explicit formája is: groteszk módon a betegségek kultuszában. A betegségeket itt általában egyfajta furcsa megbecsülés övezi. Számos könyv jelent meg az utóbbi időben a betegségek szimbolikájáról, melyek szerint a kór valami másnemű valóságból jövő információt próbál a beteg tudomására hozni.11 A betegségek tehát misztikus titkok hordozói, megfejtendő jelek, mint az asztrológiában a csillagok konstellációi. A különféle kórok értelmezésekor úgy érzi a megfejtő, hogy valami rejtett létezővel lépett kapcsolatba, valami nem e világi jelenséggel kommunikál. A betegségek szimbolikájáról szóló könyvek ezt nyíltan ki is mondják, amikor arról beszélnek, hogy betegségeink „pszichénk”, „tudatalattink” nekünk szóló kódolt üzenetei. Nem csoda, hogy ezekben a körökben sokan szinte arra vágynak, hogy felfedezzenek magukon valamilyen betegséget, és ezáltal kapcsolatba kerüljenek „mélyebb valójukkal”, „tudatalattijukkal”, „szellemi lényükkel”, azaz közvetlen bizonyítékot nyerjenek arról, hogy a világ nem pusztán az a profán földi tér, amelyben napjainkat töltjük, hanem azon túl létezik másfajta valóság is. A piac persze nem késlekedik, hogy az efféle igényeket betöltse, s olyan új betegségek garmadáját „fedezik fel”, amelyeknek számos tüneti jele lehet, s mindenki magára ismerhet, hogy azután üdvözüléséről alkudozhasson. Ha valaki fel tud mutatni egy-két (semmiképpen sem súlyos) betegséget, saját személyiségét erősítheti meg, „kiválasztottnak” érezheti magát, mert egy transzcendens valóság direkt neki küld üzeneteket.
Így paradox helyzet áll elő. A betegségeket ugyan társadalmunkban titkolni kell, mindenkinek jó benyomást kell keltenie, amibe értelemszerűen nem illik a betegség gondolata. Ugyanakkor a betegségek mint a „transzcendensből” jött titkos üzenetek ezeket az embereket örömmel, kiválasztottságuk tudatával töltik el. A paradoxont az oldja föl, hogy az üzenetként értelmezhető betegségek valójában társadalmi konstrukciók, olyan tünetegyüttesek, amelyek nem igazán kellemetlenek, viszont annál gyakoribbak. Megfogalmazásuk pedig olyan általános, hogy jóformán csak az nem ismer magára, aki nem akar12. Az igazán komoly betegségek esetén (rák, AIDS, májgyulladás stb.) viszont még a legelvakultabb ,.hívők” is felkeresik a hagyományos orvosokat. Persze számos vallásban kimondva-kimondatlanul felmerül, hogy a betegség valójában Isten (vagy istenek) büntetése, vagy legalábbis démonoknak, rossz szellemeknek köszönhető, ám az ezoterikus irányzatoknál kialakult betegségkultusz esetében némileg másról van szó. A betegség itt nem pusztán sorscsapás, ami ellen küzdenünk kell. A kór esély az emberi teljesség és tökéletesség megvalósítására. Meg kell érteni üzenetét, mert így kapunk feleletet arra az alapvető kérdésre, hogy mi az élet értelme. Ezért tölti el örömmel a „hívőket” saját testük vizsgálgatása. Ez az alapvető szempont, ami megkülönbözteti a betegségek hagyományos vallásokban található felfogását az ezekben a vallási mozgalmakban megjelenő betegségkultusztól.
A szellemi higiénia szintjén mennek végbe a „vallás” „beavatásai” is, amin elsősorban bizonyos, a világképből eredő képességek megszerzését értjük. „Beavatási” eredmény például, amikor a törekvő hirtelen képes lesz az aura látására. Az aura ezekben az irányzatokban egyfajta energiamező, ami körülveszi a testet. Ha az aura „gyenge”, az egyén könnyen megbetegszik, illetve befolyásolhatóvá válik, könnyen negatív hatások alá kerül. Ezért arra kell törekedni, hogy az aura „erős”, „vastag”, „fényes” legyen. Hogy ezt elérjük, „meg kell tisztítani” az aurát a káros energiahatásoktól. Ennek többféle módja van: étrend, meditáció, testmozgás stb. Az embert háromféle aura veszi körül: 1. a fizikai testet egy „éterikus” aura, amely a test energiával való feltöltéséért felelős, 2. ezt öleli körbe egy „emocionális” aura, amely az asztráltest burka. Az asztráltest olyan finom test, amelyben a halál után a lélek tovább él. 3. Végül a legkülső héjat a mentális aura veszi körül, vagyis az intellektus, az elme eszköze13. Látható, hogy az aura elképzelésében a testhez újra spirituális tartalom kapcsolódik; a hármas aura-elképzelésben lehetetlen nem észrevenni a test, lélek, szellem hármasságát.
Ugyancsak a szellemi higiénia szintjén érhető el a vallási cél is: „a tudat megtisztulása”. Ez az alapja minden csodának és élménynek, amit ezek az irányzatok kínálnak, és lehetőséget nyújt számos képesség megszerzésére. A Transzcendentális Meditációt ismertető egyik könyvben például ezt olvashatjuk: „A Transzcendentális Meditáció nem közvetlenül foglalkozik a problémákkal és negatívumokkal, hanem arra teszi képessé az elmét, hogy erőfeszítés nélkül megtapasztalja a tiszta tudatosság állapotát, a lelki tisztulás legtökéletesebb formáját. A tiszta tudatosság minden fejlődés alapja. A fejlődés pedig a testi és lelki tisztulás által teljesedik be. Nyilvánvaló tehát, hogy a tisztulás alapvető fontosságú a fejlődés szempontjából.” 14 Így a „tudat megtisztítása” önmagában is gyógyítás, mivel a „tiszta tudat” révén lehet alámerülni a „tudatalatti csodálatos birodalmába”, s ezáltal testileg és lelkileg gyógyulni. „Tudatalattink” révén lehet elnyerni bizonyos mágikus képességeket is, amiket azután a mindennapi életben praktikusan alkalmazhatunk, például a párkapcsolatok javításában, pénzcsinálásban, karrierben.
előző életek
A „tudat megtisztulása” már csak azért is rendkívül fontos eleme ennek a hiedelemrendszernek, mert ennek révén lehet visszaemlékezni az „előző életekre”. Ez utóbbi is orvoslás, gyógymód, méghozzá nem is akármilyen. Gyógymód a szó átvitt értelmében, mert a visszaemlékezések az „előző életekre” „mélyebb önismeretet adnak”, gyógyítják a pszichét, elűzik a depressziót, értelmet adnak az életnek, és nem utolsósorban feloldják a halálfélelem miatti görcsöt, mert egy „előző élet” megtapasztalása a halhatatlanság reményét csillantja meg. A reinkarnáció hite és átélése a mentálhigiéné egyik fontos megjelenési formája. De gyógyítás konkrét értelemben is, hiszen se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amelyekben a páciensek beszámolói szerint valamely jelenlegi betegségük az előző életükre történt visszaemlékezés révén gyógyult meg. Judy Hall Reinkarnációs terápia című könyvében olvashatjuk: „A reinkarnációs terápia holisztikus terápia, ami annyit jelent, hogy nemcsak a testre terjed ki a gyógyítás, hanem a tudatra, az érzelmekre és a szellemre is. Visszaviszi a pácienst a születése előtti életébe, egy másik élettérbe, hogy rájöhessen, milyen nehézségekbe ütközik jelenlegi élete során (…) A megelőző életből származó okok a jelenben fóbiaként, krónikus betegségként vagy rossz fizikai állapotként, függőségként, szellemi fogyatékosságként, kapcsolatteremtési zavarokként, bizonyos személyek iránti megmagyarázhatatlan vonzalomként vagy viszolygásként, visszatérő rémálomként vagy egyszerűen csak rossz közérzetként manifesztálódhatnak.”15
A betegségek egy része ugyanis „karmikus”, azaz valamely előző életbeli nem megoldott probléma vagy baj erre az életre áthozott emléke, annak mai megjelenése, a testen (ill. testben) megjelenő jele, megfejtendő üzenete. Emellett a kór esetleges „karmikus” voltának eszméje egy másik funkciót is betölt: legitimálja és magyarázza a természetgyógyászat esetleges kudarcait. Terepmunkánk alatt számos esetben megfigyeltük, hogy amikor a természetgyógyász (vagy jógi, guru stb.) nem tud valakit meggyógyítani, a fiaskót gyakran azzal magyarázza, hogy az illető baja „karmikus”, azaz előző életből örökölt, és mint ilyen túl nagy volumenű ahhoz, hogy egy kúra révén kigyógyuljon belőle. A megoldást a hosszú, több életen át húzódó „szellemi fejlődés” adja meg, vagyis a gyógyulás a páciens „következő életében” lesz aktuális.
Az új vallási irányzatok közös jellemzője, hogy a „tudat” áll a világmindenség középpontjában, a tudaton keresztül pedig maga az én. Az én az Isten helyetti isten, s ezt egyes irányzatok nem győzik explicite is hangsúlyozni. Az egyik legdivatosabb mai guru, Sai Baba – némileg átértelmezve az ősi hindu misztikus tanításokat – így fogalmaz: „Az Én az Atmára vonatkozik, amely mindig, mindenütt jelenlévő (…) Az Atma Isten. Te Isten vagy. Isten mindenütt jelenlévő. Ez az Én te vagy. Ez az Én is te vagy. Te vagy Mind.”16
a személytelen lényeg
A szcientológia alapítója, L. Ron Hubbard is gyakorta hangsúlyozza, hogy mi magunk vagyunk Isten – természetesen sokkal inkább a modern individualizmus talaján állva, semmint az archaikus-misztikus tanok értelmében. Más irányzatok – például a Nyugaton oly divatos buddhizmus – ezt a lépést burkolt formában teszik meg. Habár ősi eredetű vallási alaptanításaik a személytelen lényegre, az éntelenség tanára alapulnak, az egyes szám első személy centrumba állításával mégis annak kultuszát űzik. Az egyik legnépszerűbb buddhista tanító, Ole Nydal mondja: „Mi ugyan azt hisszük, hogy létezik egy én, de nem maradandó semmi sem a testből, sem a gondolatokból, sem az érzelmekből (…) A cél, amit mi keresünk, olyan állapothoz hasonlítható, mint amikor a hegytetőn állsz: 360 fokban látsz körbe, vagyis rendelkezel az abszolút látásmóddal, ugyanakkor lelátsz a hegy oldalára is, és látod az utat, amin keresztül felértél oda. Együtt vagy a lényekkel, akikkel találkoztál az úton, ugyanakkor tudsz dolgozni azért, hogy őket is ugyanabba az örömállapotba hozd, mint amiben te vagy.”17 De ha nincs én, test stb., akkor ki az, aki örül? Láthatjuk az idézet nyelvi-logikai abszurditását, önellentmondását. Ráadásul ennek praktikus szintje, hogy elszigetelt egyéneknek kell törekedniük, akik mindent magukra vonatkoztatnak, s így a test mint személyiségük hordozója jelenik meg. Persze a mi kultúránk adta kontextuson belül már maga az egyes szám első személyben történő beszéd is az én fontosságát rejti, a tartalmi részről, vagyis a szubjektum kiemelt szerepéről nem is szólva. E tanítások szociokulturális kontextusa egészen más, mint az ősi Keleten, s így még az eredeti tanok is egészen mást jelentenek egy modern individualista társadalomban, mint egy archaikus kultúrában. És ezt az eltávolodást tovább fokozza, hogy a Nyugatra került keleti irányzatok számos nyugati elemet vettek fel a kulturális idomulás, illetve az „eladhatóság” miatt. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az európai vagy amerikai buddhizmus – vagy az itt virágzó hinduista eredetű irányzatok – az „én hiányát”, illetőleg annak megsemmisítését, mi több: ontológiai tagadását, illúzió voltát hirdetik. Itt nem az én az illúzió, éppen ellenkezőleg, annak megtagadása.
Az én-kultusz ezoterikus, új vallási megjelenésének oka nyilvánvalóan a kultúránk alapját képező, sokat emlegetett individualizmusban keresendő, s mintegy annak a spiritualitás világában történő kulturális lecsapódásaként értelmezhető. Az ego fő hordozója a test bálványában jelenik meg a legkézzelfoghatóbban. Ezért olyan népszerűek ezek az irányzatok, ill. módszerek, mint amilyen a jóga, az agykontroll, vagy más, közvetlenül a testhez kapcsolódó, spirituális töltetű gyakorlatok. Egyáltalán, az ezoterikus, nem-keresztény új vallási mozgalmakban a vallási élet is gyakorlat, a testgyakorlatok analógiája. Jellemző, hogy pl. a buddhizmusban a vallás követőjét nem hívőnek, hanem törekvőnek vagy gyakorlónak nevezik, s a vallás gyakorlása sem a hit gyakorlását, hanem konkrét testi (pontosabban: testre alapuló) gyakorlatokat jelöl.18 Így viszont azt mondhatjuk, hogy az én kultusza – méghozzá mindenfajta kultusza a nyugati kultúrában – voltaképpen a test kultusza, még ha áttételesen, esetenként a legszubtilisabb, legrafináltabb formákban jelenik is meg.
Ugyanakkor az én – azaz közvetve a test – e kultuszán keresztül mégis visszatér valami abból a fajta régi spiritualitásból, amit korábban a lélek (pszükhé, anima) és a szellem (pneuma, spiritus) materializmus által megsemmisített, pályán kívülre állított ideái hordoztak. A test kultuszában – ezen belül is főként az egészséghez és tisztasághoz kapcsolódó érzések, hiedelmek hálójában – számos olyan elem jelenik meg és szublimálódik szellemi szintre, amely a hagyományos spiritualitásban a szellemhez és a lélekhez kötődött. Vagyis ironikus módon a materialista világkép által generált testkultusz révén a kidobott lélek és szellem (pontosabban azok bizonyos attribútumai) visszakerülnek a hiedelemvilágba: persze egészen más minőségben.
divattá vált
A tisztaság és egészség kultusza tehát nem csupán elszigetelt vallási irányzat szerves része, hanem egész társadalmunkat átszövi, ezért óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen is az a társadalom, ahol az egészség és tisztaság kultusza megjelenik. Hagyományos, felvilágosult értékrendünk alapján azt hihetnénk, az alternatív gyógymódok hite, illetve az egész kultusz az alsóbb, iskolázatlan társadalmi rétegeket érinti, akiknek ráadásul nincs elég pénzük, hogy a költségesebb gyógymódokat megfizessék. Valójában éppen ellenkező a helyzet. Az ezoterikus színezetű új vallási mozgalmak, illetve azok bizonyos önállósult elemei (pl. a jóga vagy a természetgyógyászat), úgy tűnik, elsősorban éppen a középosztályt vonzzák, sőt divattá váltak a felsőbb társadalmi rétegekben is, főként a művészvilágban. (Elég csak arra gondolni, hány amerikai sztár lett buddhista, vagy más ezoterikus színezetű új vallási mozgalom híve az utóbbi egy-két évtizedben.) Persze a kérdés nem ilyen egyszerű, mivel egy átlag felső tízezerbeli egyelőre még nem lesz azonnal szcientológus vagy buddhista, vagy éppen a New Age híve. A felső társadalmi osztály tagjai megengedhetik maguknak, hogy a testükre költsenek, s divatvallás ide vagy oda, általában meg is elégszenek ennyivel, legfeljebb a legfelszínesebb ezoterikus elemeket (pl. az asztrológiát, vagy bizonyos keleties külsőségeket) engedik be világukba. Az ő misztériumaik csodái egyelőre még mindig inkább a plasztikai sebészeté, mintsem a meditációé. A középréteg (főként az alsó közép) viszont, habár kulturális igénye természetesen meglenne rá, anyagilag ezt nem nagyon engedheti meg. Ezért, mintegy kompenzálásképpen, a higiéniát szublimált síkra emeli. Eddigi tapasztalataink szerint főként innen kerül ki a keleti vallások, illetve a legkülönfélébb ezoterikus irányzatok híveinek döntő többsége is.19 A társadalom alsóbb rétegeiben, a perifériára szorult csoportokban (szegény falusiak, romák, egyszerű munkások) még nem jelent meg ez a kultusz, aminek oka csupán részben anyagi, javarészt inkább kulturális. Az ő esetükben nemcsak arról van szó, hogy nem tudják megvásárolni a szuper kozmetikumokat, a kultuszhoz tartozó szokásokat sem követik. (Például a nőknél csupán a legutóbbi egy-két évben divatos a szőrtelenség, de itt is inkább a legfiatalabbaknál.) Ezekben a rétegekben nem is hódítanak a tisztaságkultuszt magukba építő új vallási mozgalmak, irányzatok sem. Ha vallásosak, akkor a hagyományos vallási formákat követik, s számukra az alternatív vallásosságot is a keresztény szekták jelentik. Egy szegény paraszt, roma vagy kültelki munkás sokkal hamarabb lesz Jehova tanúja, mint a szcientológia híve vagy buddhista. Úgy tűnik, nem csupán a tisztaság kultusza jár együtt a nem keresztény új vallási mozgalmakkal, hanem az előbbi hiánya az utóbbi hiányát is mutatja. Az ezekben a rétegekben, közösségekben esetlegesen megjelenő „tisztaság-kultusz” (pl. a romák tisztálkodási szokásai) inkább a hagyományos rituális tisztaság keretein belül értelmezhető.
Hogy mi lehet az oka az egészség és tisztaság kultuszának, nos, ez nyilván sokrétű, s az okok többsége egészen triviális, sőt banális. Bizonyára jelentős szerepet játszott kialakulásában, hogy a hagyományos vallásosság, vagy pontosabban: a vallásosság hagyományos formái, gondolatrendszere, főként hiedelmei és képzetei a huszadik században hitelüket vesztették és alapjaikban rendültek meg, s a jelenlegi multikulturalitás csak még jobban elmélyítette válságát. Az egymással versengő világnézetek tengerében az egyének egyedül maradtak, biztos tájékozódási pont nélkül. „Minden állításnak létrejött a tagadása, a bírálata, és az egyénnek magának kell megtalálnia és megalkotnia világképét. Ezt a feladatot korábban a nagy kulturális intézmények és egyházak végezték el… A vallási élmény, a transzcendencia közvetlen személyes megtapasztalása lehet az elveszett bizonyosság megtalálásának alapja. A vallási tapasztalás mai felértékelődése és elterjedése a legkülönfélébb vallási irányzatokban ezzel a bizonyosság iránti vággyal magyarázható.”20 Minél kevesebb szerep jut a közösségnek, minél inkább egyedül marad a hívő, annál nagyobb szüksége van az olyanféle bizonyosságra, amely belül, az egyénben van, nem pedig kívül, valamely intézmény tekintélyében gyökerezik. Minthogy az egészség és tisztaság olyasvalami, ami közvetlenül megtapasztalható, továbbá a jelenkori társadalom általában is nagy hangsúlyt helyez rájuk, nem csodálkozhatunk, hogy a vallás új útjait keresők is megtalálják.21
szakemberekre bízzuk
Másrészt az embert gyermekségétől tanítja a társadalom, hogyan is viszonyuljon a testéhez. Mit illik és mit nem megmutatnia a testéből, mit kell eltitkolnia, hogyan használja – a mások által meghatározott szabályok épülnek be reflexként, azaz az idegenből sajáttá tett reakciók válnak belsővé, az ember legbelsőbb valóját a társadalom konstituálja újra, s így szinte minden kapcsolata elvész igazi önmagával. Már nem értjük testünk működését, ezért szakemberekre bízzuk, ám ők is csak egy-egy részletére specializálódnak, így az ember egységes egész mivolta is megkérdőjeleződik. Az egyén végképp elidegenedik saját testétől, mely mint külső, irracionális hatalom nehezedik rá.22 Ez a kiszolgáltatottság azután találkozik a huszadik század materialista látásmódjával, amely mint nem létezőket száműzte a szellemet és a lelket. A test maradt meg egyetlen valós létezőnek, s óhatatlanul kiemelt jelentőségre tett szert. Mivel elidegenedett az egyéntől, könnyen válhatott a spiritualitás célpontjává. A testi tisztaság és egészség kultusza voltaképpen a test egyfajta spirituális létezővé szublimálása. A testben kényszerűen meglelt spiritualitás fordul vissza újra a szellemhez és a lélekhez.
