Bíró Béla

AZ ASSZIMILÁCIÓ BOSSZÚJA

2006 október

AZ ASSZIMILÁCIÓ BOSSZÚJA

Euripidész Médeiája az idegenség élményét fokozhatatlanná sűrítve éli át. A darab címszereplője nemcsak „barbár” a hellének között, nemcsak nő egy alapvetően férfijogú társadalomban, nemcsak ősi titkok és varázslatok tudója egy tökéletesen titok- és varázstalanított államban, hanem erkölcsi lény az erkölcseiből kivetkőzött világban, melyben – a kar szavaival – „A szent folyamok vize vissza, felfele fut, / megfordul a jog, s valamennyi dolog. / Csellel a férfiak élnek, nincs szilárd / isteni szó, hites eskü / (…) az égbe repült fel a tiszta erkölcs.” (Euripidész 1964. 66–67)

önvédelemre szorul

Médeia a történet kezdetén mindent odaadott az idegenekért és az idegeneknek, mert az idegenségben önnön vonásait fedezte fel: Iászónban olyan „másságot” pillantott meg, mely a „sajátnál” is közelebb állt hozzá. Választania kellett, hiszen mint Bernard Waldenfels megállapítja: „Az egyik rend alternatívája a másik rend, miképpen az egyik nyelv alternatívája a másik nyelv.” (Waldenfels 2005. 138.) Minél radikálisabb egy rend, annál inkább önvédelemre szorul. Az a rend, mely képtelen az idegen elemek integrálására, azaz önmagába zárkózik, kiszolgáltatja magát az idegen rendek destruktivitásának, s az egyént széthullást kockáztató döntésre kényszeríti. Ha egy társadalom el akarja kerülni a dezintegrációt, nem asszimilálnia, hanem integrálnia kell. A rendszer megsemmisülését pusztán „önmaga biztosításának és rögzítésének megfelelő rendszabályok bevezetésével lehet újból és újból kivédeni. A rend éppen az ezt lehetővé tévő instanciát testesíti meg. A rend széttagozódásának és univerzalizálásának a folyamatai lehetségesek, illetve bizonyos körülmények között elkerülhetetlenek, ám ezek végső soron az adott rend lehetőségeinek számát és hatósugarát gyarapítják csak.” (Waldenfels 2005. 138.).

Euripidész Médeiájának alaphelyzete kizárja a másság integrálását. Iászón Kolchisz legféltettebb kincsét rabolja el, Médeia pedig saját népe ellenében segíti őt. Az integráció gondolata csupán görög részről merülhetne fel. De ez sem lehetséges, hiszen Médeia egyedül kerül a görögök közé, és az egyén számára csakis az asszimiláció útja járható. Médeiának az egyik rendet a másikkal kell felcserélnie. Megteheti, mert döntése látszatra nem jelenti személyisége és identitása megszűnését: van, ami az identitáscsere folyamatában is azonos maradhat, s ez személyisége szempontjából annál is fontosabb, mint amiről le kell mondania. Úgy érzi, az új rend szilárdabb garanciákat kínál önmaga megőrzésére, így nem idegen számára, mert relatív „idegenség”-ként már korábban is énjének részét képezte.

shutterstock 1454116094

„Az idegenség nem pusztán rajtam kívül található, (…) létezik idegenség a sajátban [is] – véli Waldenfels. – […] A beszédem, a cselekvésem, az érzéseim soha nem teljesen az enyémek, hiszen akkor nem lehetne megmagyarázni, hogyan képes az Én meghasadni és önmagától elidegenedni. […] A saját az elsajátítás soha véget nem érő folyamatai révén keletkezik. […] Nem létezik totális idegenség, mivel az idegen csupán mint meghatározott idegen emelkedik ki a sajátból.” (Waldenfels 2005. 181–182.). Különleges helyzet alakul ki, ha az idegen a sajátként „felfedezett” idegenségben talál teljesebb önmagára. Ekkor a „normalizálás” egyfajta „tükörképe” jön létre. Nem a saját közösség fogadja magába az idegenséget azzal, hogy kiterjeszti a „normalitás” határait, hanem az idegen „normalizálja” önmagát, önként leszűkítve önnön idegenséggel gazdagodott „identitásának” határait. Ez azt is jelenti, hogy az új rendbe tagozódó egyén a közösség korábbi tagjainál szigorúbban érvényesíti – önmagára és másokra – a befogadó társadalom normarendszerét. Az idegen „normálisabbá” válik a „normálisoknál”, akik önnön „idegenségükkel” szembesülve, ösztönösen a rend kiszélesítésére, az egyéni mozgástér kiterjesztésére törekszenek. Az asszimiláns azonban ezzel kiszolgáltatja magát a többségnek, mert a kedvezőtlen versenyhelyzetbe került „normálisokat” arra késztetheti, hogy – mintegy önvédelemből, „anormalitását” bizonyítva –kitaszítsák maguk közül. És ezt könnyen megtehetik, hiszen származása, gesztusainak és látásmódjának leküzdhetetlen idegensége bizonyos mértékig megmarad. Az asszimiláció – mint a „normalizálás” elhibázott stratégiája – előbb-utóbb szükségszerűen megbosszulja magát.

történelmi szükségszerűség

A francia forradalom vezető személyiségei még alternatívákban gondolkodtak. Az asszimilációra alapozott, központosított nemzetállam modelljével, melyet a jakobinusok próbáltak kikényszeríteni, a girondisták az integrációra alapozott föderalista berendezkedés alternatíváját állították szembe. A jakobinus koncepció korántsem valamiféle történelmi szükségszerűségnek köszönhetően került ki győztesen a forradalmi küzdelmekből, hanem a jakobinus terror és főként a napóleoni centralizáció miatt. A forradalom óta a svájci államszövetségben a másik alternatíva is folyamatosan tovább élt, s a 21. században mintha ez a föderatív alternatíva terjedne el egész Európában. Az ún. egységes nemzetállam fikciója az egységesülő, de nemzeti sajátosságait továbbra is őrző Európa távlatából fokozatosan az egyetemes államfejlődés baljós – egyebek közt két világháborút is előidéző – közjátékának bizonyul.

A franciaországi fejlemények és a nemzetállami nacionalizmus alapvetően meghatározták a modern világ államainak fejlődését. Vajon mi történt volna, ha 1793-ban nem a jakobinusok, hanem a girondisták kerülnek hatalomra, s az eseményeket folyton-folyvást erőszakos közbelépésekkel befolyásoló Párizsi Községtanács hatalmát megtörve, az egységes nemzetállam helyett a helyi társadalmak önrendelkezését tiszteletben tartó és a vidéki Franciaország erőire alapozó szövetségi állam születik?

shutterstock 1481702309

Sajnos, nem ez történt. A föderalizmust a hivatalos francia propaganda két évszázadon át az állam elleni legsötétebb merényletként bélyegezte meg, s ez a látásmód az újonnan létrejövő és súlyos kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő kelet-közép-európai államok politikai elitje számára nagyon is kapóra jött. Ezek az államok a kisebbségi közösségek lerombolásával próbálták kialakítani nemzeteiket. A föderalizmus itt is az állam gyengeségének és sebezhetőségének szinonimájává vált, s ez visszahatott a franciák gondolkodásmódjára is. A második világháború után Németország és Ausztria főként francia nyomásra és mintegy büntetésből váltak föderális államokká. Föderális állam spontán társadalomfejlődés révén csupán a perifériákon maradhatott fenn, illetve jöhetett létre: az Európa többi részétől az Alpok hegyláncával elzárt Svájcban, illetve az amerikai kontinensen. De ezek a föderalizmusok is erősen magukon viselték és viselik a francia nemzetállam hatását. A forradalom alatt egy ideig Svájc is a nemzetállami modellel kacérkodott, s végül a kantonrendszer is nyelvi asszimilációra kötelező mininemzetállamok szövetségeként intézményesült. Nyelvileg és kulturálisan az Amerikai Egyesült Államok is a francia modell rugalmasabb változatát valósította meg. A nemzetállam korszerű alternatívájának tekintett multikulturalizmus is a spontánnak-természetesnek nevezett asszimilációra épül. A nyugati multikulturális társadalmakban a különböző kulturális közösségekből származó egyének együttélését csak a nyelvi-kulturális asszimiláció elfogadásával tartják lehetségesnek.

nem önként adja fel

A társadalomtudomány mind ez ideig nem dolgozta fel, hogy spontán-természetes asszimiláció nincsen: természetesnek csupán a két- vagy többnyelvűség tekinthető. Minden asszimiláció természetellenes, mert az ember soha nem önként adja fel nyelvi-kulturális identitását, a változtatásra minden esetben külső körülmények (sokszor súlyos traumák) kényszerítik (Dahl 1995. 20.). Az egyén megpróbál ellenállni ezeknek a kényszereknek, a többségi társadalomban munkáló ellenérzések azonban előbb-utóbb arra kényszerítik, hogy szembeforduljon saját közösségével, azaz meginduljon az asszimiláció útján.

Az így értelmezett multikulturalizmus tehát alapvetően paradox jelenség. A kisebbségi közösségek úgy kapnak lehetőséget kultúrájuk megőrzésére, hogy közben kénytelenek átvenni a többségi társadalom e kultúrákra vonatkozó ellenérzéseit is. Egy nemrégiben végzett amerikai kísérletsorozat világos bizonyítékokkal szolgál. A kutatók – amint azt Marosán György a New Scientist egyik cikke nyomán megfogalmazza – „közvetlenül bepillantva a kísérleti személyek – ’fehérek’ és ’feketék’ – agyába, egyértelműen kimutatták: a fehér amerikaiak öntudatlanul is negatív érzésekkel viseltetnek a ’feketék’ iránt.” Ez önmagában nem volna meglepő. A meglepetést az okozza, hogy „mintha a ’feketék’ is osztanák a fehérek ’rasszista’ beállítódását”, agyuk amigdalája („vészjelzője”) egy fekete arc láttán a fehérekéhez hasonló, rejtett negatív érzelmeket jelző aktivitást mutat. Bár a következtetések levonásakor a New Scientist szerzői óvatosságra intenek, a kísérlet annyit igazolt, hogy az asszimiláció alapja valóban a saját közösséggel szembeni ellenérzések elsajátítása. Ez a gyakran öntudatlan folyamat a második generációs asszimiláltakkal kezdődően komoly kognitív disszonanciákat eredményezhet, hiszen ők már többséginek tudják magukat. Az irántuk érzett többségi ellenérzéseket – főként ha azok létét, illetve létjogosultságát a hivatalos propaganda még tagadja is – csak súlyos traumaként élhetik meg. S ez a trauma bizonyos esetekben, amint az angliai állampolgárságú arab fiatalok terrorcselekményei is jelzik, rendkívül szélsőséges indulatokat is generálhat. A nyugateurópai társadalomtudomány azonban máig nem gondolta végig a kérdést, annak ellenére sem, hogy az asszimiláció varázsszere egyre több nyugati államban ismételten illuzórikusnak bizonyul. Az elmélet lemaradása a gyakorlat mögött azért is meglepő, mert a folyamat drámai modellje már Euripidész Médeiájában világosan kirajzolódik.

shutterstock 1497830159

A Iászónnal tartó Médeia megtanulja a hellének nyelvét, elsajátítja értékeiket, szokásaikat, azaz a „teljes asszimilációt” választja a dráma jelenében, mégis szembesülnie kell Iászón jellegzetesen „nemzetállami” argumentumaival, melyeket Kreón fenyegetése, a száműzetés perspektívájában csakis kegyetlen gúnyként értelmezhet: „…többet kaptál megmentésemért, / mint adtál, – s nyomban azt is elmondom miért. / Először is nálunk laksz barbár föld helyett, / Hellaszban, megtanultál rendet és jogot, / törvény szerint élsz, nem tipor le nyers erő…” (Euripidész 1964. 69.) Sőt, a szeretett férfi még azt is megkövetelné, hogy Médeia helyeselje a hellén erkölcs és magasabbrendűség nevében elkövetett nyilvánvaló árulást és esküszegést. „hogyan lelhettem volna én, a hontalan, / nagyobb szerencsét, mint királylányt hitvesül! [… ] hogy jót tegyek / veled, s királyi vérből nemzzek gyermeket, / testvérül két fiunknak, támaszul nekünk.” (Euripidész 1964. 71.) S nemcsak a barbárt, a nőt is igyekszik földig alázni: „Beláthatnád, de ágyad pusztasága bánt. / Mert erre néztek csak, ti nők: azt vélitek, / minden tiétek, hogyha rendben ágyatok; / de hogyha nászotokra bármi baj szakad, / a legszebb és a leghasznosabb dolgokban is / hibát kerestek. Bárcsak mástól nemzene / az ember gyermeket, s ne lenne női nem; / nem érné akkor a halandókat semmi rossz.” (Euripidész 1964. 70.)

Nemcsak a hellén hitvesi hűség bizonyul szerfelett csalókának, de a hellén rend és jog is merő önzéssé és számítássá silányodik – racionális látszatokba csomagolt barbársággá. A Dajka már az első jelenetben közli velünk, hogy Médeia „kiáltva (Iászon) esküjét idézi, jobbkezét, / s adott szavát: az istenek tanuk reá, / Iászon szent fogadkozása mennyit ér. / Csak fekszik étlen, fájdalomnak adva át / testét, könnyekbe oldva hosszú napjait, / mióta tudja, férje mit tesz ellene; / szemét föl nem veti, a földtől nem szakítja el / tekintetét: mint szikla vagy tengermoraj, / baráti szóra, intelemre úgy figyel. / Fehér nyakát csak nagyritkán fordítja meg, / mikor siratja kedves apját, otthonát, / s hazáját: mind, mit árulón cserbenhagyott / e férfiért, ki ily csalárdul bánt vele. / Szerencsétlen, balsorsa megtanítja most, / szülőföldünk ha elveszítjük, mit jelent.” (Euripidész 1964. 53–54.)

elborzasztó idegenség

Médeia arra kényszerül, hogy ismét a sajátnak véltben fedezze fel a lényét elborzasztó idegenséget. Iászón képmutatását immár kertelés nélkül leleplezi: „Okod nem ez volt: úgy vélted, rossz hírbe hoz, / ha barbár nővel élsz késő vénségedig.” (Euripidész 1964. 71.) Médeia keserűsége azért is fokozhatatlan, mert Iászón árulásával légüres térbe került. A görögök közt nem maradhat, az övéihez nem térhet vissza. Nincs alternatív rend, melyre az ismét csak álságosnak bizonyult „rendet” felcserélhetné. S Iászón végül még gyerekeitől is meg akarja fosztani. A legelviselhetetlenebb azonban, hogy ellenségei kinevethetik. Cselekedeteinek legmélyebb rugója emberi-női önérzetének megmentése. „Ellenség rajtam nem kacag, szeretteim” (Euripidész 1964. 79.) „…Tán bosszulatlanul / nevessenek ki ellenségeim? Soha! / Kell hogy legyen hozzá erőm! Rút gyávaság, / ha lágy szavakkal megpuhítom szívemet.” (Euripidész 1964. 87.)

A háta mögött kitervelt házassággal, s hogy minderről kész tényként vehet csak tudomást, Iászón barbárként, nőként és anyaként egyaránt semmibe veszi Médeiát. Csak a hellén látószögben tűnhet úgy, hogy Médeia elvakult szenvedélyből, a barbár bosszú oltárán gyilkolja le gyermekeit, valójában az emberi méltóság, a szó legközvetlenebb értelmében vett erkölcsi világ védelmében áldozza fel őket. S hogy az áldozat valóban a kizökkent idő helyretolásával egyenértékű, azt Médeia utolsó szavai is jelzik, hiszen

„…mostantól fogva Szíszüphosz / földjén nagy ünnepség lesz évről évre itt, /
engesztelésül szörnyű, gyilkos tettemért.” (Euripidész 1964. 98.)

shutterstock 1510213766

Érvelése a fékeveszett szenvedés és indulat dacára minden ízében racionális, hellén érvelés, szavai minden fontos vonatkozásban előrevetítik Arisztotelész idevonatkozó fejtegetéseit a Rétorikából: „A semmibevétel értéktelen tárgyra vonatkozó vélemény kinyilvánítása […] Három válfaja van a semmibevételnek: a lenézés, a megvetés és a sértés. Mert aki lenéz valakit, az semmibe veszi (amit ugyanis az emberek értéktelennek tartanak, azt lenézik, ami pedig értéktelen, azt semmibe veszik); […] A sértő is semmibe vesz valakit; a sértés ugyanis olyan cselekedet vagy szó, ami az érintett becsületébe gázol, nem azért, hogy valami mást nyerjen vele azon kívül, ami megtörtént, hanem a puszta gyönyörűségért. Mert aki viszonozza, az nem sért, hanem bosszút áll. A sértő örömének forrása abban a tudatban van, hogy gonoszat cselekedve jobban előnyben van. Ezért hajlamosak a sértésre a fiatalok és a gazdagok. Ugyanis abban a tudatban sértenek, hogy különbek másnál. A sértés következménye a sértett becsületének elvesztése; aki más becsületét elrabolja, az őt semmibe veszi. Mert ami semmire – sem jóra, sem rosszra – nem jó, annak nincs becsülete. Ezért mondja a haragvó Akhilleusz:

a király vélem nyomorultul bánt:
az ajándékot, mely enyém, elvette erővel
és meggyalázta
mint egy jövevényt, kit semmibe vesznek.

Ez az oka annak, hogy haragra gerjedt. […] Továbbá akkor is haragszunk, amikor olyanok sértenek bennünket, akiktől méltán jót várhatnánk. Ilyenek azok, akikkel jót tettünk vagy jót teszünk vagy mi, vagy miattunk valaki, vagy embereink közül valaki, és azok, akikkel jót akarunk vagy jót akartunk tenni. […] Haragra gerjed az ember akkor is, amikor az ellenkezőjét várja annak, ami bekövetkezik. Mert a váratlan nagyobb fájdalmat okoz, ahogy nagyobb örömet is, ha az következik be váratlanul, amit kívánunk. […] Azokra haragszunk, akik kinevetnek, kigúnyolnak és kicsúfolnak bennünket, mert sértenek bennünket. És azokra, akik olyan dolgokat követnek el ellenünk, melyek sértő szándékuk jelei. Ilyennek kell tekinteni mindazon tettüket, amelyeknek nem célja sem a bosszú, sem a hasznosság, hanem csupán sértő szándékuk megnyilatkozásai. És azokra, akik leszólják és lenézik azt, amit mi leginkább becsülünk… […] barátainkra jobban haragszunk, mint az idegenekre, mert úgy véljük, hogy jobban kiérdemeljük jó szolgálataikat, mint az ellenkezőjét. […] Azokra is, akik örülnek szerencsétlenségünknek […] És azokra, akik nem törődnek azzal, hogy bennünket megbántanak …

Azonkívül azokra is haragszunk, akik megvetőleg nyilatkoznak rólunk ötféle ember előtt: akitől tiszteletet várunk, akit csodálunk vagy akitől elvárjuk, hogy minket csodáljon, aki előtt szégyelljük magunkat vagy aki előttünk szégyelli magát. Ha az ő jelenlétükben vesznek semmibe, haragunk még nagyobb lesz. […] És azokra, akik ironizálnak komolyságunkon, ugyanis a lenézés jele az irónia…” (Arisztotelész 1982. 87–91.)

a világrend is összeomlik

Euripidész Iászónja szinte enciklopédikus teljességgel idézi Médeiára a sértés összes lehetséges válfaját. Mindent semmibe vesz, ami Médeia számára fontos lehet, s teszi ezt a nők előtt, akik a kórus tagjaiként felnéznek Médeiára. Médeiának tehát nincs választása. Ha bosszulatlanul hagyja sérelmeit, nem csupán ő maga semmisül meg erkölcsileg, de a világrend is összeomlik. A hellének világrendje, mely immár az övé is. Médeia a szó szoros értelmében azzal válik azonossá, amitől meg akarják fosztani: a hellén, a nő, az anya önérzetével. A bosszú többé nem személyes problémája, a szó szoros értelmében az emberiség egyetemes ügye. És a bosszúnak a kor szabályai szerint a sértéssel azonos nagyságrendűnek kell lennie. Éppen oly hallatlan bosszút kell állnia férjén, mint amilyen hallatlan sértést Iászón ellene és szerettei ellen elkövetett.

shutterstock 1363507094

De hogy a bosszúhoz eljuthasson, Médeiának önmagát: a hellént, a nőt az anyát kell legyőznie. Érző hellénből, nőből és anyából érzéketlen „barbárrá” kell változnia, akinek a hellének vélik, mert csak így mentheti meg a hellén, a nő és az anya tisztességét. Az „idegent” kell feltámasztania magában, akitől az asszimiláció folyamatában „megszabadult”. Ez szinte a skizofréniával határos belső küzdelemmel jár, s e belső küzdelmet Euripidész modern értelemben vett monológban ábrázolja, ami annál is beszédesebb, mert a görög dráma a monológot még nem ismeri: Médeia lelkének ellentétes összetevői vívnak a szó szoros értelmében élet-halál harcot egymással.

„S most, aki / az áldozatban, mit hozok, részt nem vehet, / ám lássa – mert az én kezem nem gyengül el! / De jaj, / ne, mégse, – lelkem, meg ne tedd ezt semmiképp! / Hagyd élni, kíméld magzatod, boldogtalan! / Lesz még belőlük örömöd így is, messziről! / Az alvilági bosszú-istenekre – nem! / Az ellenség kezére adni nem fogom, / hogy bántalmazzák két szülöttemet – nem én! / (Mindenképp meg kell halniok, s ha sorsuk ez, / inkább ölöm meg őket én, ki szültem is.) / Nincs már kiút más, így lesz, elvégeztetett. / Füzérem már fején van, rajta peploszom – / meghal Kreón leánya, biztosan tudom. / Rálépek hát a szívszakasztó útra most, – / s még szívszakasztóbb, melyre őket küldöm el, /– búcsúzom két fiamtól.” (Euripidész 1964. 87–88)

magasrendű racionalitás

Médeia azonban a szenvedély önkívületében sem áltatja önmagát. Pontosan tudja, mit követ el, s hogy amit tesz, irracionális. És mégis, éppen ebben az irracionalitásban rejlik lényének magasrendű racionalitása. Józanul, az ész ítélőszéke előtt is vállalja rettenetes tettét és annak minden következményét. „Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek, / de elmémnél hatalmasabb a szenvedély, / az emberek legtöbb bajának fő oka.” (Euripidész 1964. 88.) A szenvedélyre ugyanis éppen az igazságtétel érdekében van szüksége. Az érzelmeket és azok legszélsőségesebb válfaját, a szenvedélyt Sartre a valóság és a vágyak közti szakadék áthidalásának eszközeként azonosítja. (Sartre 1976. 25–95.) A szenvedély teszi lehetővé, hogy Médeia a tiszta erkölcs ideálja és az erkölcstelen valóság közti szakadékot áthidalja. Bosszúja szörnyűséges, hiszen a bosszú ágenseként ugyanazt kell elviselnie, amit Iászónnak, a bosszú tárgyának (a gyerekek a drámabeli értelmezésben puszta „eszközök”). A bosszú páratlan édessége épp annak páratlan keserűségében rejlik. Médeia saját szenvedésén mérheti le a bosszú hatékonyságát, azaz Iászón szenvedését.

Médeia lázadása a mai színpadon különleges akusztikát kap – sorsában ugyanis az „asszimiláció” csődje is ott dereng. Rá kell ébrednie, hogy szerelmét követve mindhiába vált hellénebbé a helléneknél. Környezete továbbra is barbárként tekint rá és szülötteire. Keserűségét épp a hellén öntudat és a barbár megalázottság élménye teszi fokozhatatlanná. Ehhez járul a nő tragédiája: Iászon megmentésekor, női mivoltából szinte kivetkőzve, férfihoz illő céltudatossággal és keménységgel cselekszik. „Emancipált” nőként válik Iászón társává, de Iászón nőként is semmibe veszi. Csalódottsága határtalan: „Oh Zeusz, miért, hogy biztos jelt adtál nekünk /a színaranyra, hogy lássuk, nem talmi-e, / de férfiban meglátni: jó-e vagy gonosz, / testünknek nincsen semmi biztos eszköze?” Nem engedi többé megtéveszteni magát: „mert jóra nem vezet, mit aljas férfi ad.” (Euripidész 1964. 72.)

shutterstock 1472574119

A bosszú azonban érinthetetlenné teszi. Szörnyűséges tettével kiemelkedik a világból, melyben a iászónok véleménye a mérvadó. Méltósággal hallgatja a nyíltan gyűlölködő szavakat is: „Halál reád! Most térek észhez: esztelen / voltam, mikor barbár hazádból hellaszi / házamba hoztalak, te bajszerző gonosz, / atyád elárulója, s önnön földedé!… / Ilyet nem merne tenni hellén nő soha, / kiket mellőzve én téged méltattalak / a nászra: íme, ellenséget vettem el, / oroszlánt és nem asszonyt, pusztulásomat, / a türrhén Szküllánál is iszonyúbb vadat!” (Euripidész 1964. 96–97.) Iászón itt félreérthetetlenül kimondja a humanista látszatba csomagolt nyers igazságot: hiába vált Médeia hellénné, hiába tagadta meg saját közösségének értékeit, Iászon és a hellének férfivilága mindig is asszimilálhatatlannak, s ezért alacsonyabb rendűnek tekintette. Tehát dacosan vállalja „barbárságát”, s csak azért is ennek „megfelelően” viselkedik. Tudja: csak így kényszerítheti ki Iászon és a többségi társadalom önvizsgálatát, a tragikus katarzist.

A sepsiszentgyörgyi színház előadása, melyet a kitűnő román rendező, Mihai Măniuţiu rendezett, Médeia bosszúját – Euripidész nyomdokain, de a történetet a mítosz (és nem utolsósorban Euripidész lphigeniája) szellemében tovább gondolva – rituális áldozattá minősítette át. A halál és az újjászületés rítusává. A fináléban a gyerekek feltámadnak. Médeia egy új – az idegenséget kezelni képes – világban más életet kezd.

Az előadásban Médeia Iászon árulásakor a szó szoros értelmében is „barbárrá” vedlik vissza. „Görögül” (ami az előadásban természetesen „magyart” jelent) alig szólal meg, s akkor is tört magyarsággal, szavait a rendezés által megkettőzött dajka tolmácsolja. Szövegei – a nézőpont-pluralizmus szemléletes példájaként – egy „civilizált” magyar néző számára érthetetlen („barbár” hangzású) nyelven, ógörögül hangzanak el, s maga az előadás egészét átszövő „barbár” rituálé, a felkelő nap imádásának néprajzi hitelességgel ábrázolt rítusa is jellegzetesen ógörög.

teremtik az emberi teljességet

A civilizáció elfajult racionalitásával szemben nyilvánvalóan Médeiának, a „barbárnak” van igaza. Egészen pontosan, az igazság valahol középütt van, a racionális és az irracionális közti félúton, ahol még sem a racionális, sem az irracionális nem válik önnön paródiájává, egymást behatárolva és humanizálva nem lerombolják, hanem teremtik az emberi teljességet. Médeia végül görög földön lel menedékre, az idegenség iránt nyitottabb görögségben. A barbár és a görög fogalmainak megfordításával a rendezés a kölcsönös idegenségek közti dialógus elkerülhetetlenségét sugallja, mely a „normalizálást”, azaz a rend érvényességének fenntartását nem a másik rend merev elutasításával, illetve felszámolásával, hanem a közelítéssel látja elérhetőnek.

Merőben véletlen, hogy az előadás éppen a franciaországi eseményeket megelőző hónapokban született meg, ám merőben szükségszerű, hogy ez az értelmezés mostanság jöhetett létre. Arra utal, hogy a mi kelet-közép európai társadalmainkban – épp a megkésettség miatt – a modernitás legsúlyosabb kérdései sokkal sarkítottabb, s ezért jóval világosabban végiggondolható formákban jelentkezhetnek, mint nyugaton. Ha képes lenne a mi kelet-közép európai „idegenségünkben” önmagát, önnön legfontosabb gondjait felfedezni, talán Nyugat-Európa is közelebb kerülhetne önmaga megértéséhez, ahhoz a normalitáshoz, amely – adekvát módon – csak az idegen rendek megközelítésével, a kultúrák közti valódi (mert nem álhumanista) kölcsönösség feltételeinek intézményesítésével teremthető meg.

Irodalom
EURIPIDÉSZ: Tíz tragédia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964.
ARISZTOTELÉSZ: Rétorika, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982.
DAHL, Robert A.: Forradalom után? Osiris – Readers International, Budapest, 1995.
EÖTVÖS József: A francia forradalom története, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1990.
FURET, François – OZOUF, Mona: Dictionnaire critique de la Révolulion Française, Flammarion, Paris, 1988.
LAMARTINE, Alphonse de: A girondiak története (ford.: Jánosi Ferenc), Kisfaludy Társaság kiadása, Budapest, 1865.
MAROSÁN György: Kényes ügy, Élet és Irodalom, 2005. július 22.
SARTRE, Jean-Paul: Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1976.
WALDENFELS, Bernard: A normalizálás határai. Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2005.
kép | shutterstock.com