Balassa Péter

AZ ÁRTATLANSÁG MINT BŰN

2000 április

AZ ÁRTATLANSÁG MINT BŰN

Kedves (Beney) Zsuzsa,

Legújabb kitűnő könyvében, amely József Attila költészetéről szóló esszéit tartalmazza (A gondolat metaforái), olvasom: „…mért nincs bűnöm, ha van? (A bűn). Ebből fejlődik ki a későbbiekben az ártatlanságnak mint bűnnek a paradoxona, József Attila kései költészetének e legjellemzőbb és legfájdalmasabb motívuma… Összefonódik ez egy morális világrend vágyának és e vágy képtelenségének fölismerésével, s annak felismerésével is, hogy egyre inkább megdermedő én-struktúráját képtelen e folytonosan változó világba integrálni… A lélek legmélyebb rétegeiben megélt és provokált szenvedés e metafizikai abszurditás (ti. az én elviselhetetlenségének tapasztalata mint a létezés abszurditásának felismeréséhez vezető út – B. P.) látomásában teremti meg a kimondhatóságát.” (90. o.) Helyben vagyunk, Zsuzsa, teszem hozzá melankólia nélkül. Van valami hasonlíthatatlan alapmozdulat, gesztus, intonáció, tudj’ isten micsoda mindabban – bármiben –, amit Maga az olvasóknak szán, megír és publikál. Így nevezném: helykeresés a paradoxonnak. Ezúttal a paradoxon nem valami logikailag kétes formula vagy napjaink úton-útfélen emlegetett beszédmódja, hanem maga a dolog, vagyis az, amiről beszél, amit ír, amit azonban nem nevezhet meg. Se Maga, se én, se más, még J. A. sem. De mindnyájan körülbelül tudjuk, miről van szó, s hol vagyunk/hol nem. Ez a valami természetesen nem biztos, hogy Egy. Sokasága, többese egyúttal a kimondhatatlan tapasztalata és ennek kimondott elviselése – életünk, élete.

a kimondás utáni hajszában

E beszédmód valójában a mozgó helycsinálás. Azt hiszem, az a finom, egyben elszánt, következetesen utalásos, körülíró, közvetett, mert csak a közvetítettség erejében és ethoszában bízó retorika és poétika, a megnevezhetetlenek megnevezhetőségének reménytelen vágya, amit hol J. A. költészetének elemzésével, hol Radnótiéval, hol az ártatlan bűnösség félreismerhetetlenül Soá-közeli, vagyis örökké mostani metafizikai tapasztalatával, hol a saját versbeszédével jelenít meg, demonstrál, nagyon is számít az említett körülbelüliségre, ami körbevételt, körülülést, körülállást is jelenthet, egyúttal elő is hívja, meg is teremti azt. Magányunkban nem vagyunk egyedül, de ez nem vigasz. Kábé tudjuk mindannyian, miről/mikről van szó, de ettől még nemhogy ugyanannyira, hanem nagyságrendekkel boldogtalanabbak, vágyunkban beteljesületlenebbek vagyunk és főként szegényebbek. A kimondás utáni hajszában fosztjuk ki önmagunkat, fosztanak ki minket (kik?, mik? – a megnevezés ez esetben mintegy „ősileg” tilalmas). A Maga nyilvános beszédéből mindig az egyetemes Unbehagen sötét ragyogása, e kimondhatatlanság körülírásának szenvedése, bűnbevalláshoz hasonló ártatlan vergődése, a napvilágra hozatal győzedelmes semmissége árad. Szó és csend határán lenni[1], szakadékhoz közel nem-egyensúlyozni, nem-dekázni, nem-gyáváskodni, de nem is önmutogatón fel- és lebucskázni – a fegyelmezett vibrálás formátumossága. Nos, Maga nekem (s talán a körüllévőknek) ez, kedves Zsuzsa. Szeretettel és „körülbelül”, mondjuk, zaklatott, őszinte szívvel köszönti: Balassa Péter

  1. Beney Zsuzsa a Liget kiadásában megjelent kötetének címe: Szó és csend között (a szerk.)
kép | adobe.com