AZ ÁRNYÉK METAFIZIKÁJA
1997 augusztus
Az árnyéknál aligha van nyugtalanítóbb, sejtelmesebb, idegenszerűbb. Érzékelhető, de megfoghatatlan. Ott lappang minden mögött (sőt mindenben!), ami látható. Nem létezik, de a fénysebességnél is gyorsabban suhan.[1] A legvalószerűtlenebb valóság. Érthető hát, hogy az antik világ embere a túlvilágot árnyékok birodalmaként gondolta el, s minden nagy mitológia úgy vélte, az emberből holta után nem marad egyéb (e világon is túlvilági) árnyékánál. S hogy e feltevést mennyire konkrétan értelmezték, még Vergiliusnál is jól érzékelhető, aki Orpheusz alvilági látogatását „légnemű népeken át, temetést nyert árnyakon által” vezető útnak nevezi. Ehhez az értelmezéshez egy másik — látszatra meghökkentőbb, de sokkal mélyebb — is társul. A leghatásosabb Platón változata, hogy az érzékeink számára közvetlenül adott természeti világ az árnyék, s a „túlvilág”, az ideák világa képviseli az autentikus, azaz isteni létet.
képzeld el
„Képzeld el — mondja Platón Szókratésze —, hogy az emberek egy föld alatti lakóhelyen… gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előre nézhetnek, fejüket a kötelek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják… Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való, s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak, s a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat… Hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, melyeket a tűz a barlangnak velük szemben eső falára vetített…? Nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, amit látnak…? Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél?… S egyáltalán, ezek az emberek aligha gondolhatnák, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgok árnyéka.”
A platóni felfogás a középkor évszázadaiban a keresztény mitológiának is szerves részévé válik, s a mélyrétegekig átitatja a földi életet „árnyékvilágbeli” hányattatásként megélő keresztény ember szemléletét.
A nézőpontot a reneszánsz teszi végképp e világivá. Az új öntudatra ébredő reneszánsz ember a ráció napvilágánál von határvonalat a látszat és a valóság, a fény és az árnyék közé, s a győzedelmes diadalútjára induló tudomány a látszat örökre szóló trónfosztását tűzi ki legfőbb céljául.
De ahogyan az igazán mély és nyugtalanító dolgokkal történni szokott, az árnyék is újra és újra visszaúszik a képbe, még ha annak mind eldugottabb zugaiban kell is meghúzódnia. S ami ennél is nyugtalanítóbb, a tudós időközben önnön (amúgy is „eltűnés”-re kárhoztatott) árnyékát bocsátja áruba. A német romantika egyik legnagyobb hatású remekműve, Chamisso Peter Schlemihlje az árnyékát veszített ember borzongató (s ma ismét egyre aktuálisabb!) történetét meséli el. A látszat eltűnésével maga a valóság válik látszólagossá, a természet süllyed természetellenessé, a tudás zavarosodik képletekbe foglalt szemfényvesztéssé.
Az árnyék napjainkban épp ott bukkan fel újra — s nem kis meglepetésre ismét a mitológiák hajnalának nagy titkait sugallva —, ahol minden Rejtély végérvényesen megoldottnak tűnt, ahol a korábbi sejtelmek az emberi megismerés vakító fényességében jó ideje megmosolyogtató ostobaságoknak tűntek: a természettudományokban.
A kvantumfizika és a kvantumkozmológia legalapvetőbb problémái ma már csak akkor látszanak megoldhatóknak, ha úgy tekintjük, hogy az Univerzum tere (és nem térideje!) négydimenziós. Ez akár azt is jelenthetné, hogy Platónnak végső fokon igaza volt: a mi háromdimenziós világunk egy négydimenziós világ háromdimenziós „árnyéka” csupán. Ez esetben talán a kör átmérője és a négyzet átlója is négydimenziós kiterjedések puszta árnyékai (tudományos szóhasználattal ,,vetület”-ei). A kör kerülete, és átmérője, a négyzet oldalai és átlója talán épp emiatt összemérhetetlenek.
A valóságról azonban közvetlenül ugyanúgy nem bizonyosodhatunk meg, mint Platón fejükön-lábukon megkötözött barlanglakói, ugyanúgy be vagyunk zárva a három dimenzió börtönébe, mint azok barlang-börtönükbe. Ennek lehetőségét egy másik Püthagorasz-tanítvány, Albert Einstein is fölvetette, gondoljunk csak a gömbfelületben lakozó kétdimenziós lényekkel kapcsolatos „gondolatkísérletére”. E lények — vélte — semmi módon nem jöhetnének rá, hogy van harmadik dimenzió is. Csupán az árnyék, a látszat, az irracionalitás (a „csoda”) figyelmeztethetné őket, hogy talán mégiscsak létezniük kell érzéki képességeiket meghaladó természeti-szellemi dimenzióknak…
Az irreális mint lételméleti kategória a mi esetünkben sem lehet egyéb, mint valamely világunkon túlmutató, számunkra közvetlenül hozzáférhetetlen realitás „vetülete”. Ha nem létezne ez a magasabb rendű realitás, az irreális is elképzelhetetlen volna.
mindig árnyaltabb
S az árnyék fogalmát az időre is kiterjeszthetjük, mert mi egyéb az emlékezet, mint múltbeli realitások jelenbeli árnyéka? S mi egyéb az álom és a képzelet, mint a valóság térben és időben elmozdult, önálló életre kelt, de a kézzelfoghatónál mindig árnyaltabb (mert egyszerre mélyebb és magasabb) vetülete?
Hányszor támad olyan érzésünk, mint a Guermantes-matiné emlékét idéző Marcelnak (Az eltűnt idő nyomában oldalain): „…az érzékelt dolog egyszerre tűnt fel a múlt és a jelen fényében, a múltból a képzeletem megízlelhette azt, a jelenben azután a hang, az érintés érzékeimre tett tényleges hatása olyasmit adott képzeletem álmaihoz, ami addig hiányzott: a létezés gondolatát…
Olyan létre vágyunk, mely magába foglalja valamennyi matinét, mégis valóságosabb náluk; időn kívüli, mint azok az illatok, amelyek egyszerre idézik a múltat és a jelent, vagy inkább kívül állnak a múlton és a jelenen, olyan létezés lehetőségét nyitják meg előttünk, olyan létezésben részesítenek, amely kiszabadít bennünket az idő fogságából, múlt és jelen fölé emel — a költői létet.”
A modernitás aszályos századaiban ez a költői lét az egyetlen kapocs, mely az ember szellemi világát képes a lét titkaival élő kapcsolatban tartani. A tudományokból kiűzött fikciónak (az árnyék elvének) már csak a művészet nyújthat menedékjogot. A tudomány felelőtlen könnyelműséggel feledi, hogy mindent, ami érdekes benne, Kepler misztikus álmainak, Newton alkímia iránti vonzalmának, Huygens költői arányérzékének, Faraday Vasarelyt anticipáló képzeletének, Maxwell holizmusának, Einstein misztikus hajlamainak köszönhet. Mindent, amit a világ rejtelmeiből valaha is tudtunk, tudunk, és amit a jövőben tudni fogunk, a közvetlen és képletes értelemben vett árnyékoknak köszönhetjük. A valóság — a szó teljesebb értelmében — valóban szürreális, a szó teljesebb értelmében vett tudománynak is annak kell lennie.
Ehhez a tudományhoz azonban göröngyös út vezet. „Képzeld el most — mondja Szókratész, még mindig a barlanghasonlat foglyaira utalva —, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye, természetszerűleg valahogy így történne a dolog, ha valamelyiküket föloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé fordult, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?
…Ha aztán innen valaki erőszakkal tovább vonszolná felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg csak ki nem húzná a napfényre: vajon nem szenvedne-e emiatt, s nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most mint igazi világot mutatnak be neki?”
S ha a barlangba visszatérne „nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt?”
Szeretném az olvasót[2] fölhurcolni ama platóni fényre, noha ez kényelmetlen, fájdalmas és sajnos, bizonytalan kimenetelű vállalkozás. Nem is veszélytelen, mert mi magunk sem lehetünk teljesen bizonyosak benne, hogy nem az. Platón közismerten rajongó volt és idealista, de aki nyitott szemmel jár a világban, az túlságosan is jól tudja: vannak ön- és közveszélyes őrültek, akikkel botorság volna közös útra kelni. Szerencsére, a hamisítatlan bolondokat mégiscsak képesek vagyunk megkülönböztetni a hamis bölcsektől. Erre szolgál a gondolkodás. Könnyű semmiképp sem lesz. Olyan „összeférhetetlen” fogalmak találkoznak, mint a metafora és a körfrekvencia, a narráció ideje és a határozatlansági reláció, a verskompozíció és a kvazár. […]
az izoláció elve
Az úgynevezett szaktudományok (ez nyilván jólneveltségükből fakad) tudják, mikor mit illik kérdezni, s mikor mit illik: elhallgatni. Ezért a kívülálló, ha felség- területükre merészkedik, meglepetten tapasztalhatja: hajmeresztő paradoxonokon alapulnak, s konzekvensen végiggondolva hajmeresztő paradoxonokra vezetnek. Ez magának a módszernek, az izoláció elvének szükségszerű következménye. Mert ha a világ valamiképpen összefüggő egész, az elszigetelés és analízis csakis a valóság (a világ) lerombolásának árán lehetséges. A tudományos szintézisben előállított és az élő valóság ez esetben összeegyeztethetetlennek bizonyul. S mintha valóban így is lenne: Carl Friedrich von Weizsäcker szellemes megállapítása szerint: „Jellemző a tudományra, ahogy ma művelik, hogy a fizikában nem teszik fel az igazi kérdést, mi az anyag, sem a biológiában, hogy mi az élet, sem a pszichológiában, hogy mi a lélek…”
Akit nem kisgyerekkorától idomítottak az ilyesfajta egzakt tudás — gondolkodás nélküli — elfogadására (vagy az idomítási kísérlet különböző okokból kudarcot vallott), s a (tudományosság vírusaival szintén élethalálharcot vívó, de még nem gyógyíthatatlan) humán tradíció nézőpontjából veszi szemügyre a modern tudományt, úgy érzi, rossz álomba tévedt. Összefüggéstelen, zavaros Univerzumba, melynek kuszaságát lakói matematikai levezetések ködfüggönyeivel, technikai csodák káprázataival s mindentudásuk rejtelmes mosolyával leplezik.
A természettudományok paradoxonain rágódó dilettáns (ki rágódna rajtuk, ha nem ő?) közben érzi, hogy a dolgok valahogy mégis összefüggnek, az a határozott érzése, hogy nem a természet töredezett szét, hanem a tudomány és a valóság szakadtak el egymástól. Az emberi szellem bezárkózott az önmaga előállította „valóságosnál is valóságosabb” látszatok világába. Ezt a tényt azonban csupán a művészhajlamú, tehát a tudomány nézőpontjából többé-kevésbé mindig selejtesnek tekintendő értelmiségiek (a mai Platónok) képesek kimondani, s hogy miért, érthető: ők azok, akik (önhibájukon kívül, azaz a — találóan tudományos-technikai forradalomnak nevezett — modern zűrzavar perifériájára sodródva) még mindig eléggé ódivatúak ahhoz, hogy őrizzenek némi realitásérzéket. Elias Canetti írja: „Nehezen elviselhető gondolat: hogy az idő egy meghatározott pillanatát követően a történelem megszűnt valóságosnak lenni. Anélkül, hogy ennek tudatában lehetett volna, az emberi faj hirtelen elveszítette a valósághoz fűződő kapcsolatát. Eszerint mindaz, ami azóta történt, nem lenne igaz, éppen csak nekünk nem lehetne erről tudomásunk. Legfontosabb célunk és kötelességünk, hogy megkeressük ezt a pillanatot, mert amíg meg nem találjuk, tovább kell folytatnunk a jelenlegi rombolást.”
az egyoldalúság terrorja
Úgy tűnik: a modern világot már nem az egymást kordában tartó ellentétek irányítják, hanem a — minden forradalmak alapsajátságaként definiálható — abszurd egyoldalúság. Jean Baudrillard a célnak célon túli hajszolásában, a hipertelosban látja a modern kor látleletét. A valóság nem a képzelet rovására szorul háttérbe, hanem a valóságosnál valóságosabb, a tapintható rovására; az igazság nem a hazugság, hanem az igaznál igazabb, azaz a szimuláció előtt kapitulál, a férfit nem a nő fekteti két vállra, hanem a férfinál is férfiasabb, a feminista, a szexualitást nem az elfojtás fojtja meg, hanem a szexuálisnál is szexuálisabb: a pornográfia. A látható dolgokat nem az árnyék nyeli el, hanem a láthatónál láthatóbb: az obszcén. A telt ellentéte többé nem a sovány, hanem a dagadt. A modern civilizáció csupán a rákos daganat, a gátját vesztett túlburjánzás analógiájával írható le. A rákban a természet lázad föl az egyoldalúság terrorja ellen, s a zsarnokot saját fegyverével pusztítja el, az egyoldalúsággal.
Ez a leírás a modern technikát és életformát is a mélyrétegekig átitató ún. tudományos módszer leírása. A modern tudomány a sejtburjánzás elvére épül. Az egészből kiszakított részek — tekintet nélkül az egészre — szülik az új és új, az organizmus többi részétől mindinkább függetlenedő részeket. A tudományterületek (az „áttételek”) száma robbanásszerűen növekszik, az egyes ember számára átláthatatlan ismerettömeg megfojtja, elérhetetlenné teszi a tudást. Az ismeretnek többé nincs jelentése, csupán haszna van, s így egyetlen értelme is az, hogy alkalmazható, azaz hozzájárulhat annak a (természetidegen elvek szerint szerveződő) hiperrealitásnak a túlburjánzásához, mely elpusztítja a realitást.
Ez a jelenség igazolni látszik a darwinizmus kritikusainak tételét is, miszerint az evolúció a szervezet és a környezet titokzatos egymásra hatásában, és nem pusztán véletlenszerű mutációk révén halad előre. Az egyoldalúság közvetlenül az (emberformálta) környezetből kerül a génjeinkbe, hogy szétromboljon bennünket.
A modern kor Newtonnak azzal a mondatával kezdődik, hogy „Hipothesis non fingo”, azzal a feltevéssel tehát, hogy feltevések nélküli tudás fölépíthető. És bár azóta Gödel és mások bizonyították, hogy minden gondolati rendszerben szükségszerűen előfordulnak olyan feltevések, melyek magában a rendszerben nem igazolhatók, az ún. egzakt tudományok (ideológiai szinten legalábbis) makacsul kitartanak az izoláció és az analízis empirikus alapjaira épített, s ezért tévedésmentes tudományosság rögeszméje mellett. Csak az valóságos, ami materiális: minden, ami nem mérhető, nem kvalifikálható, nem tapasztalati: aberráció, képzelgés, áltudomány, jó esetben „művészet”.
Nyilvánvaló azonban, hogy a szellem aberrációi (az egészre vonatkozó, s a modern tudományosság empirikus-analizáló módszertana alapján igazolhatatlan feltevések) nélkül valójában semmit nem érthetnénk meg a természetből. Hogy az emberi faj évmilliókon át fennmaradhatott, hogy a világ működésére vonatkozó legalapvetőbb feltevései végső fokon helyesnek bizonyulhattak, Gödel tételeinek fényében nem jelenthet egyebet, mint hogy az a valaki, aki az öntudatlan emberi tudás alapjánál álló hipotéziseket, alapaxiómáinkat megállapítja, magán a világon, melyre ítéletei vonatkoznak, valamiképpen kívül áll. Ha ezt az alapvető vonatkozást mint misztikust, áltudományost, metafizikust a természet- és társadalomtudományos világképből kirekesztjük, nincs miért csodálkoznunk, hogy a tudomány csupán az önmaga által felidézett káoszt, önmaga rákos túlburjánzását, az Árnyékvilágot képes „természet” gyanánt előállítani.
újragondolják a természetet
Ha a természet tudománya még megmenthető, nem lehet kétséges, hogy csak Platón kései követői menthetik meg, azok a szellemiekben „visszamaradott” értelmiségiek, akik alapvetően eltérő művelődésbeli indíttatásuk miatt túl későn ismerkedtek meg a természettudománnyal ahhoz, hogy annak képtelenségeit gyanútlanul elfogadhassák. Ők talán még kísérletet tehetnek arra, amiről a szakma parányi szeletkéjét is csak úgy-ahogy értegető szakmabeliek már nem is álmodhatnak, hogy radikálisan, az axiómáktól kezdődően, újragondolják a természetet, valahogy úgy, ahogyan azt egykor a nagy archaikus kultúrák ismeretlen bölcsei tették? Abszurd gondolat? Az elitista természettudomány nézőpontjából kétségtelenül az. A legősibb és lebírhatatlan áltudomány, a logika szempontjából azonban magától értetődő. […]
Az irodalom és a természettudomány végső fokon ugyanarról szól. A Világmindenség terének (értsd: térfogatának) minden pontja középpont, ahogyan a kör kerületének vagy a gömb felszínének is minden pontja éppen középen található. Az individuum úgy központja a világnak, hogy egyben burka is. Nemcsak a világ van kívül rajta, hanem ő is kívül van a világon. Úgy egyetlen, hogy egyben magával a mindenséggel azonos.
A fő kérdések: vajon a szellem nem ugyanúgy ellentétes komponensekből épül-e föl, mint (gyaníthatóan) az Univerzum? Vajon a szellemi világ nem azért radikálisan más-e, mint az anyagi, mert a világunkból hiányzó antianyaggal is kapcsolatban van, vagyis a világ és az antivilág határán strukturálódik? […]
Amit öntudatlanul mindenki tud, hogy egyszerre vagyunk benne a világban és vagyunk kívül rajta: nemcsak a világot látjuk, hanem — bentről és kintről — önmagunkat is.
Két ember lakozik bennünk: egy én és egy anti-én.
A sci-fi hőse egy személyben kérdez, válaszol és vall, de árnyékban marad – a szövegeket ő gondolja, de nyilván egy titokzatos én (vagy talán anti-én?) találja ki (lásd Szókratész hírhedt daimonionját). Akárcsak a dráma írója, sohasem szólal meg, mégis minden szó őtőle ered…
Ha belép e — feltehetően lehetséges — világba, az olvasóra is kemény munka vár. Az ősi démont és szállásadója hajszolt szellemét neki kell majd e — sokfelől egybesöpört, mégis egykaptafa — textusok alapján rekonstruálnia.
Talán őbenne is ott élnek valahol.