AZ ÁRAMLÁSOK TERÉBEN
e-könyv
Megjelent új, ingyenesen letölthető e-könyvünk, Tallár Ferenc | AZ ÁRAMLÁSOK TERÉBEN című esszékötete.
Előszó
A kötet, amit a tisztelt olvasó most nem „kézbe vett”, hanem – mert mondjuk, egy link éppen idáig vezette – „megnyitott”, első részében öt olyan írást tartalmaz, melyek már-már Művet alkotnak. Szóval olyasvalamit, ami – ideája szerint legalábbis – zárt egészként előttünk álló, végiggondolt gondolat, s nem a Nagy Textusban áramló Szöveg. Mondom: „már-már” egy Műről, nyitó és záró oldala közé foglalt könyvről van szó. Mégsem egészen. Ami előttünk van, egy e-könyv, a képernyőn. De jól van így. Egy ideje én is elsősorban azt olvasom, amihez a Weben hozzáférek. Mert gyorsabb, olcsóbb, a digitalizált forma a jegyzetelés, a kivágások és beillesztések sokkal hatékonyabb lehetőségeit kínálja, mint a papírra nyomtatott szöveg. Barthes-nak nyilvánvalóan igaza volt: a Szerző halálával megszületett a szövegek társalkotójává (vagy inkább társrendezőjévé) előlépett olvasó.
Csakhogy ez az új olvasó – röviden szólok erről, hisz az első esszének úgyis ez a témája – meglehetősen türelmetlen. Nehezen viseli a blog terjedelmét meghaladó írásokat. Eredményt akar minél előbb, mondjuk így: akciót. Ennek az igénynek, meg talán saját türelmetlenségemnek is igyekeztem elébe menni azzal, hogy a kötet öt tanulmányát külön-külön is kerek egésszé zártam: önálló tanulmányok/esszék ezek, azaz – szándékom szerint – végiggondolt gondolatok, amelyeknek meg kell állniuk magukban, a saját lábukon is. De mert egyúttal részei a kötet egészén végigvonuló problematikának, az a türelmes és valóban minden tiszteletet megérdemlő olvasó, aki végigolvassa az öt tanulmányt, ismétlésekre bukkan. Az adott írás szempontjából is releváns részprobléma egyszer már sikeresnek tűnt összefoglalása kerül elő újra.
Hányavetien elintézhetném ezt talán azzal, hogy „ismétlés a tudás anyja”, vagy emelkedettebben: repetitio est mater studiorum. De hát nem erről van szó. Az az igazság – végül csak elő kell rukkolnom vele –, hogy amikor három éve elkezdtem írni a kötetet, fogalmam sem volt arról, hogy egy kötet írásába kezdtem. Inkább a kötet kezdte írni önmagát. Az egyik kérdésfelvetés hozta a másikat, és az írások (meg persze az előtanulmányok, olvasmányok is) fokozatosan világították meg az átfogó problémát, amely közös alapjukat képezi.
Szerénytelenség lenne azt képzelnem, hogy az olvasót érdekelhetik a kötet születésének személyes körülményei, a meglepetés, ami a munka során ért. Mindezt inkább az ismétlések magyarázataként – ha nem is kimagyarázásaként – tartottam fontosnak megjegyezni.
És akkor most nézzük az immár elkészült kötet felől, az én perspektívámból tehát mintegy visszatekintve, az egészet, mely egyre világosabb kontúrokat öltött szemem előtt, és – szeretném remélni – a reménybeli olvasó is így látja majd.
A globalizálódó világnak arról a napjainkban kiépülő új rendjéről van szó, amit Zygmunt Bauman nyomán folyékony modernitásnak nevezek. A „folyékonyság” metaforája arra utal, hogy az új rendben azok a „nyerők”, a „győztesek” – legyen szó intézményi-szervezeti formákról, vállalkozásokról vagy személyekről –, akik vagy amik bármilyen formát bármikor képesek kitölteni. A szilárd struktúrákat és intézményeket, tagolt hierarchiákat, jól körülírható hatalmi centrumokat, világos identitásokat és jelentéseket rögzítő modernitás „metafizikai” korszaka fokozatosan átadja a helyét a globális hálózati formának, melyben többé semmi nem az, „ami”: az áramlások terébe vetve minden a folytonos keletkezés állapotában van, és a mobilitás válik a legfőbb értékké.
Sokakkal együtt az átalakulás főszereplőjét a Tőkében látom, melynek korszakát – miként ezt Marxtól majd (többször is) idézem – „minden előbbi korszaktól a termelés folyamatos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg”. Ez a tőkés-piaci termelésmódban eleve benne rejlő tendencia szabadul el (vagy szabadul fel) a 20. század hetvenes éveiben kibontakozó neoliberális fordulattal, mely a versenyképesség érdekére hivatkozva a lehetséges minimumra redukálja a politikai-társadalmi kontrollt a tőke és a piac fölött.
De a Tőke bizonyos értelemben „rejtett” főszereplő. Az áramlások tere sok, egymástól teljesen függetlennek tetsző, ám izomorf jegyeket mutató folyamat eredményeként jöhetett csak létre. Feltehető ugyan, hogy a folyékony modernitás hátterében a minden rögzített formát lebontani törekvő Tőke áll, de a folyamat nem mehetett volna végbe a kulturális hegemónia új formái, a dekonstrukció, a posztmodern, a metafizika-kritika, és persze technikai materializációjuk, a Web, valamint a velük születő új szubjektumtípus kialakulása nélkül. Része az összfolyamatnak a nemzetállami struktúrák és a rájuk épülő demokratikus politikai formák, sőt általában a politika térvesztése is, illetve ellentendenciájuk, az identitáskeresés új, nacionalista, (szélső)jobboldali formáinak térnyerése: a biztonságot nyújtó, rögzített formákhoz való visszatérés nem jogosulatlan, de jelen formájukban életveszélyes kísérletei.
Nem állítom, hogy a kötet esszéi/tanulmányai feltérképezik ezt az átalakulási folyamatot. Csak betekintést nyújtanak egy-egy aspektusába, igyekeznek rámutatni az izomorfiákra, az együttállásokra és kölcsönhatásokra, keletkezésük történelmi feltételeire, valamint az ellentmondásokra, melyek a szereplők önértelmezése és az összfolyamat – az egykori szereplők perspektívájából még nem látható – végeredménye között ma már világosan kirajzolódnak.
Már ha beszélhetünk itt „végeredményről”. Hiszen egy nagy átalakulási folyamat kellős közepén vagyunk. Ennek a folyamatnak vannak nyertesei (igen kevesen) és vannak vesztesei (igen sokan), hatásai pedig a társadalmi szolidaritást illetően vészterhesek. Ám meggyőződésem szerint épp egy vállaltan baloldali, kritikai megközelítés nem lehet vak azokkal az – egyelőre reménytelenül beváltatlan –emancipatív lehetőségekkel szemben, melyeket a – neoliberalizmussal „cakompakk” azért nem azonosítható – folyékony modernitás mégiscsak magában hordoz, legyen szó akár az új demokratikus politikai formákról, akár az emberi szükségletek kielégítéséről. Felteszem, hogy ezek a lehetőségek, de maga az átalakulás egésze is talán reménytelibb képet mutatnának, ha sikerült volna elhagynom az Európa-centrikus, nyugati perspektívát. Erre azonban kísérletet sem tettem. Nem helyhiány, hanem beállítottságom és tudásom korlátai miatt. Ha most mégis szóba hoztam, csak azért, mert a folytatás egyik lehetőségét látom benne.
És akkor röviden, katalógusszerűen az egyes írásokról, amelyek születésük időrendjében következnek:
Légy a levesben? – avagy „We are the Web”? Az ún. „metafizikai” kultúra önmagára záruló Műve, önazonosságát kereső individuuma, lezáruló, elejétől a végéig futó történetei és gondolatai összefüggtek. Ma ez a kultúra átadja helyét a történetek törmelékei között cikázó, a Nagy Textusban folyamatosan áramló Szövegnek, és a proteuszi, rugalmas személyiségtípusnak, melynek szintén az áramlás, a folytonos keletkezés a lételeme. Felszabadulást jelent ez az autoritások hatalma alól, vagy minden rögzített struktúra felbomlasztásával egyúttal értelem- és jelentésvesztéshez vezet?Az esszé gondolatmenetének csomópontjai: a látnoki McLuhan és az írásbeliség (Gutenberg-galaxis) vége; dekonstrukció és a dekonstrukció gyakorlati megvalósulása a digitális hipertextben; a tudásnak a Weben létrejövő új formája és a Web úgynevezett „közösségi tereiben” lubickoló, a szövegek között „szörfölő” próteuszi én.
Individualizmus – individuumok nélkül – avagy hogy került a Nagy Generáció a Hálóba? Miközben az esszé továbbviszi az új szubjektumtípus kialakulásának kérdését, az első írásban még csak halvány sejtésként feltűnő főszereplő, a Tőke, itt már az őt megillető helyre kerül. A dekonstrukciót, és tágabban a metafizika-kritikát úgy értelmezem mint a neoliberális fordulathoz vezető utak egyikét. Boltanskira támaszkodva ugyanakkor igyekszem azt is bemutatni, hogy szó sem volt tudatos szövetségkötésről. A neoliberális fordulat és a folyékony modernitás azért jöhetett létre, mert a kapitalizmus és a piac – mint története során annyiszor – deprivált formában ismét magába tudta építeni a kritikát, jelen esetben a ’68-as szellem művészeti kritikájából táplálkozó szabadságvágyat és kreativitást. Így jöhetett létre, mintegy észrevétlenül, a folytonos keletkezés hálózatos világában (a projekt-rendben) otthonára lelő kreatív osztály a maga rugalmas személyiségeivel, illetve a folyékony modernitás kiszámíthatatlan áramlásainak kiszolgáltatott emberek védtelen tömege.
A művészeti kritikáról és a „nem is tudom mi”-ről – avagy csöbörből vödörbe? Ez az esszé Daniel Bell kérdésfelvetésére támaszkodva a művészeti kritika már érintett fogalmát viszi tovább. Mi állna egymástól távolabb, mint művészet és kapitalizmus, mint bohém művész és spekuláló üzletember? De – miként az előző írásból kiderült – a kapitalizmusnak a folyékony modernitásban mintha sikerült volna magába olvasztania és felhasználnia a művészet felől érkező ellenállást. A folyékony modernitás folytonosan keletkező világában mindenesetre egyre kevésbé érzékelhető feszültség a sokkolóan új művészet és a sokkhatásnak kitett társadalom között. Nem itt van a „művészet végével” kapcsolatos különböző megfontolások gyökere? Mit jelent mindez az ún. kreatív osztály, a modernizáció „győzteseinek” szemszögéből? És végül, de nem utolsósorban: valóban érvényesnek tekinthetjük-e ezt a koncepciót, vagy a hegemóniáért folytatott küzdelem még eldöntetlen ütközetéről van szó?
A proletariátustól a prekariátusig és tovább – avagy az áramlások terébe vetve. Ezt a tanulmányt felfoghatjuk úgy is, mint a megelőző három írás összefoglalását, a tanulságok összegzési kísérletét. A neoliberális fordulat – egyenlőségjelet téve a piac szabadsága és az egyén szabadsága közé – a tőkés viszonyokat rögzítő erkölcsi, politikai és kulturális korlátok leépítését, s ezzel a most már valóban „második természetté” váló kapitalizmus tisztán áramló formájának kiépítését szolgálta. A szolidaritás-viszonyok leépülése, a munkavállalók kiszolgáltatottsága és a személyiség elbizonytalanodása, a politikai szféra semlegesítése, az állam nagyvállalattá alakulása, valamint a köz- és a magánszféra egymásba csúszása a nyugati társadalmak olyan szintű atomizálódását eredményezte, ami a partikularitásba szorított egyén nézőpontjából szinte lehetetlenné tette a fenti átalakulás megragadását. Így születhetett meg a proletariátus helyén a prekariátus. A közös, strukturális problémákból csak egyéni jajkiáltások, elnyomorodások, rosszkedvek, irigységek és gyűlöletek születtek, olyan egyedi problémák, amiket a neoliberális állam a maga adminisztratív eszközeivel jó ideig kezelni tudott. A 2008-tól kibontakozó válság azonban új helyzetet teremtett: azóta ugyanezek az indulatok veszélyes gyúanyagot képeznek, csakhogy – legalábbis egyelőre – az autokratikus rendszerek és a nacionalizmusok felé tartó, alkalomadtán idegengyűlölő, neonáci és antiszemita jegyeket is felmutató új jobboldalon. A globális kapitalizmus elkötelezett kritikájának ezért különbséget kell tennie a társadalmi kontrolltól megszabadult tőke pusztító hatásai, és a tőke univerzális forradalmának emancipatorikus vívmányai között. Szembe kell néznünk a kérdéssel, vajon a jobboldal nemzeti populizmusára adekvát válasz lehet-e a baloldali populizmus.
A politikai, avagy kísérletek egy „lehetetlen tárgy” megalkotására – kortársunk Carl Schmitt? Ez a tanulmány a demokratikus politikai formák kiürülésének, az állam nagyvállalattá alakulásának problémáját viszi tovább. Miközben egyre többet hallunk a politika végéről, illetve a posztpolitika korszakáról, egyre többet hallunk a politika, sőt a „politikai” újjászületésének és a demokrácia újragondolásának szükségességéről is. A nemzetállami keretek között kialakult liberális demokráciák vívmányait talán csak a politika, sőt a politikai visszatérése, a társadalom demokratikus újraalapítása védheti meg a dezintegrálódás veszélyével és a káosz fenyegetéséből születő szélsőjobboldali mozgalmak viharos gyorsaságú erősödésével szemben. Az újraalapítás, és az újraalapítás veszélyeinek végiggondolását teszi lehetővé Schmitt 20-as, 30-as évekbeli tanulmányainak elemzése. A politika és a politikai Schmittől származó fogalompárja egyúttal alkalmat ad arra is, hogy Laclau-ra támaszkodva átgondoljuk a rögzítés és a keletkezés egész köteten végigvonuló fogalmainak ontológiai hátterét, és a két fogalom „és-szerű” kapcsolatát.[i]
Ami a kötet függelékét illeti, abba eredetileg az adott időszakban született és a témához szorosan kapcsolódó rövidebb, alkalmi írásokat gondoltam felvenni. Végül azonban többet is kihagytam ezek közül (Van itt egyáltalán baloldal? Liget, 2012/11.; A bizonytalanokról, avagy a prekariátusról és a politikáról. ÉS, 2013/48.). Nem akartam további ismétlésekkel untatni az olvasót. Meg aztán az alkalmi írások esetében még inkább érződik a körülöttünk zajló átalakulási folyamat viharos gyorsasága. Bár ezek az írások is az „úgynevezett” baloldalról és baloldalhoz szóltak, ma már – legalábbis a parlamenti pártokat illetően – helyesebb volna „nem létező” baloldalról beszélni. De érződik az idő hihetetlen felgyorsulása A „nemzetek Európája” vagy nemzetek feletti Európa? című írás kapcsán is. Az állandó „ejrópázás” nem takarhatja el, hogy a görög válság és a menekültkérdés botrányos európai kezelése a csak két éve született esszé legborúlátóbb prognózisát erősíti. Csak abban reménykedhetünk, igaznak bizonyul a közhely, hogy az Európai Unió mindig is „válságokon keresztül” fejlődött. (Ebből egyelőre, sajnos, csak a válság mondható biztosnak.)
Felvettem viszont a kötet végére Zvjagincev Leviatán című filmjéről írott esszémet. Indokul csak az szolgálhat, hogy szeretem ezt az írást.
Tallár Ferenc
[i] Ezzel az „és-szerűséggel”… és… című kötetemre próbáltam finoman utalni, bár el kell ismernem, az utalás finomságából ez a jegyzet mindjárt sokat vissza is vesz. (…és… Struktúra és communitas. L’Harmattan, 2006.)
PDF | Adobe Acrobat Reader
ePUB | Barnes & Noble Nook, Sony Reader, Apple termékek (iBooks, iPad, iPhone, iPod Touch)
MOBI | Amazon Kindle