AZ ANTI-VÁROSBÓL

(Hogyan lehet kétfelé?) Hogyan lehet kétfelé élni és kétfelé figyelni? Egyrészt itt lenni, ahol fizikailag vagyok, Los Angeles valószínűtlenül és fárasztóan fényes ege alatt, másrészt otthon, ahol csukott szemmel is tudom, mi hol van? Mindez sokkal nehezebb lett, amióta az Internet (és Gy.) jóvoltából már hétfőn este el tudom olvasni a keddi Népszabadság, Magyar Hírlap vagy Népszava néhány cikkét, heti 2–3 írást az ÉS-ből, a Beszélőt, a némi késéssel a hálózatra kerülő Jelenkort és 2000-t, sőt olyan új folyóiratokat is, mint a Világegyetem.

szabályozni akarnak

De mi történik itt? Elolvasom a Los Angeles Times kritikusának halálmegvető bátorsággal megírt cikkét a Politics of Sexuality című feminista kiállításról, hogy ismét lássam, akár a rémséges kiállításon, férfi és nő ügye mennyire véglegesen, jóvátehetetlenül tönkre lett téve Amerikában. Pedig a kritikus, Christopher Knight bölcs és mértéktartó: hűvös professzionalizmussal mutatja ki, mennyire agitprop az, amit látunk, ahelyett, hogy művészet volna. Soraira azonban, mint egy visszhang, rávetül az interjúsorozat, amely néhány nappal korábban ugyanitt jelent meg, s amelyben néhány feminista művész eleveníti fel, hogyan ébredt női öntudatra a 70-es évek elején. E vázlatos memoárok tónusa erősen emlékeztet az ifjúkommunistából középkáderré szilárduló elvtársak egykori visszaemlékezéseire. De bármennyire átlátszóak is hatalmi játszmáik és az ezeket szolgáló ideológiai művek, tudom, hogy soha nem fogom átlátni az őket mozgató erők, indulatok és frusztrációk hálóját, mivel soha nem éltem az ő puritanizmustól áthatott világukban. Naivságuk és egyenességük éppoly meglepő, mint kíméletlenségük. Végül is szabályozni akarnak: szabályokkal akarják körülbástyázni az élet olyan szféráit, amelyek mindenképpen kisiklanak a szabályozás alól. Meg lennének lepve, ha tudnák, hogy Makarenko milyen közeli szellemi rokonuk. Törvényekkel akarják védeni jogukat a női léthez, de sosem világos, ki mit ért ezen. Az itt megkérdezett nők többek között azt rótták fel a férfiak társadalmának, hogy a feminizmus virágba borulásáig nem lehettek egyszerre nők és művészek.

Nem pontosan tudom ugyan, mit értenek itt a maguk női létén, és mi az, amin a feminizmus, legalább szubjektíve, változtatott. A mozgalom nem adott nekik sem bölcsődéket, sem óvodákat (érdekes módon, ilyenfajta kezdeményezéseik sosem voltak), a szerelem régen szabad volt a hetvenes évekre – talán csak az önkifejezés bátorságát merítették belőle; de mitől lett teljesebb az, amit nem a művészi, hanem a kifejezetten női életüknek neveznek? Mindinkább az a benyomásom, hogy a feminizmus révén az amerikai nők valójában férfit szeretnének csinálni magukból –pontosabban ők akarnának a férfiak lenni –, ezt azonban a saját ideológiájuk – és pszichéjük – elfedi előlük. Egyikük így emlékszik egy katartikus, két és fél napig tartó nő-művész konferenciára: „Abszolút érvényességet adott nekem. Forradalmasított mindent, ami én voltam, és amit csináltam. Otthagytam a férjemet, ahogyan akkor mindannyian ezt tettük.” Ahhoz, hogy az ilyen mondatokat legalább hozzávetőlegesen megértsük, és ráismerjünk a benne rejlő kétségbeesésre is, a Közép-Nyugat egyik amerikai kisvárosában kellett volna felnőni.

gondolkodás nélkül

Ahogyan nekik nálunk kellett volna felnőniük, hogy legalább egy vékony rétegét megértsék annak a vitának, amit Kis János Népszabadság-beli cikke váltott ki arról, hogy a liberalizmus szerint kiterjedhet-e a szólásszabadság a demokráciában a náci szólamokra. Az amerikai jogérzéknek szent a szólásszabadság, akár a magántulajdon. De nem a fasizmus frazeológiája. Amennyire képtelenek átérezni, hogy vannak olyan összetett és finom szerkezetek, mint az emberi kapcsolatok, s hogy ezek természete nem feltétlenül írható le jogi kategóriákkal, olyan biztonsággal igazodnak el az Alkotmány és a Tízparancsolat között azon a kezdő demokráciák számára – a jelek szerint – bonyolult területen, hogy mi köze egymáshoz a fasizmusnak és a szólásszabadságnak. Itt semmiféle belátásról és megengedésről nem lehet szó, mondják gondolkodás nélkül. Ami törvényen kívül van, arról nem lehet és nem szabad úgy gondolkodni, mintha törvényen belül volna. A gyilkosok azok gyilkosok, és a gyilkos ideológiáknak éppúgy nincs helyük a társadalomban, mint maguknak a gyilkosoknak. A szólásszabadság pedig szent és sérthetetlen emberi jog.

(Egy angol teadélután, multikulturálisan) Angela, ausztrál farmerek lánya, aki a hatvanas éveket Európa országútjain, majd Görögországban töltötte (régészetet tanult különböző egyetemeken), és most Los Angelesben él férjével és kisfiával, arra a váratlan elhatározásra jutott, hogy londoni életének emlékeire támaszkodva angol teadélutánt rendez a barátnőinek. Volt ebben egy kis önirónia, mert Angela öntudatosan kedveli a formákat, de talán mégis főként ismeretterjesztésnek szánta: megmutatni egy darab tradíciót itt a pálmafák tövében, ahol maguk a pálmák is többnyire betelepített újonnanjöttek. Így aztán, finoman érzékeltetett idézőjelek között, hangsúlyozottan klasszikus, szabályos teadélutánra szólt a meghívás, délután öt órára.

Angela úgy is viselkedett, mint egy enyhén szigorú tanítónő: a rítus minden mozzanatát magyarázatokkal kísérte. Kétféle teát kell felszolgálni, mondta, és már hozta is a két, vastag, hímzett takaróval borított teáskannát, az egyik erős, indiai tea, amit cukorral és tejjel iszunk, a másik könnyebb, kínai tea, cukorral és citrommal. Fontos az egészen vékony, megvajazott fehér kenyérből készült uborkás szendvics, mutatott az ovális tálra halmozott keskeny és vékony kenyércsíkokra, és a félbevágva felszolgált félédes pogácsa, amire eperdzsemet és tejszínhabot teszünk. Ellenőrizte, hogy betartjuk-e a sorrendet és az előírásokat. Ezen kívül teasüteményeket is adunk, tért rá a következő leckére, süteményhalmokkal borítva be az asztal még szabadon maradt felületeit. Szétnézett rajtunk, hogy megjegyeztük-e a tanultakat. Uborkás szendvics, mondta az év végi ismétlések tónusában, és körbeadta a tálat. Édespogácsa dzsemmel és habbal, emlékeztetett, és útnak indította ezt is. A nők szorgalmasak és tanulékonyak voltak. Elképzeltük az angolokat, mi sem áll távolabb Kaliforniától, a kint szemerkélő esőt, mozdulatlan arcukat és a sötétzöld bőrfotelokat. De mi nem tudunk az időjárásról beszélni, mondta Jane, német szülők már Amerikában született lánya, aki orosz irodalomból szerzett fokozatot valamelyik keleti parti egyetemen. Erősen ráncosodó arca még ellentmond mozgékony és kisportolt testének. Szereti pontosan tudni a dolgokat. Hát időjárás, az itt nincs, sóhajtotta Marjorie, beszédkényszeres, hiperaktív kisegítő tanár, harmincas évei közepén, aki, ha éppen más jut szóhoz, sűrű, fekete haját babrálja. A két feszes eleganciával öltözött kortalan hajasbaba, akiket azelőtt sem és azóta sem láttam Angela közelében – talán csak a létszám és az esemény fényének növelése miatt hívta meg őket –, kibámult az ablakon, a fakó napsütésben mozdulatlanul álló örökzöldekre, és szinte egyszerre mondták: nem sokat változik itt az idő. Lisa, egy alacsony, ideges nő, aki szintén kényszeresen és sokat beszélt, főként a zsidó hitélet eseményeiről, letért a klasszikus angol társalgás imitálásának mind reménytelenebb útjáról, és nagyon nem angolosan megkérdezte, vajon egy ritka jó házasságban élő nőnek már sohasem lesz-e új szerelme, vagy legalábbis kapcsolata. Egy férfival, hangsúlyozta, mert az volt az érzése, hogy a hallgatóság elveszítette a fonalat. A férfi szó apró hullámokat vetett a szobában és a teáscsészékben. Hogy kapcsolata, ismételte Jane révedezve. Jane hat gyereket nevelt fel, és a legkisebb tizedik születésnapjának a reggelén, amikor a férje a szeretőjétől hazajövet a szokásosnál is durvábban követelte a reggelijét, végképp kiadta az útját. Egyszer láttam a férjét, amikor karácsony előtt elmentem meghallgatni a Magnificatot a templomban, ahol Jane énekel. Nagydarab, vörös arcú ember, éppen mélyről jövő röhögés rázta, a fiának próbált valamit elmesélni. Egy férfival?, akarta pontosítani Marjorie, ábrándosan rágicsálva, mint egy állatka. Nekem van egy jógatanárom… és óvatosan szétnézett. Jógatanárod?, kérdezte rendreutasítóan ez egyik hajasbaba. De Marjorie-t már nem lehetett kizökkenteni, rájött a többértelmű közlések édes ízére. Én vagyok az egyetlen, akinek nincsen kisportolt alakja a jógán, mondta kihívóan. Na és?, folytatta, bátran visszanézek rájuk, hogy igenis, nekem nagy mellem és nagy seggem van, és mégis itt vagyok, két gyereket nevelek, és mégis női formám van, és meg tudom csinálni a legnehezebb gyakorlatokat is!

Uborkás szendvics?, kérdezte Angela egy józan seriff hangján, aki olyan kocsmába tévedt, ahol elszabadulóban vannak a kedélyek. Hogyne, köszönöm, vett Marjorie kettőt egyszerre, és a jógatanárom azt mondta, nem mindenkinek van olyan… olyan szerencsés alkata, mint nekem. Sőt. Sőt?, vitte fel a hangját az egyik hajasbaba, és úgy kifeszítette a felsőtestét, hogy egyetlen ráncot sem vetett a kosztümkabátja. A tökéletességnek ez a látványa megzavarta Marjorie-t. Nekem különösen jól megy a jóga, mondta egyenesen a hajasbabának, de már tele szájjal, és ez felmentette, hogy folytatnia kelljen. Honnan is jutottunk ide? A férfiaktól, suttogta Lisa, onnan, hogy egy igazán jó házasság azt jelenti-e, hogy most már… Hát mi mást jelentene, édesem, nézett rá Jane maró gúnnyal, de Marjorie közben lenyelte a szendvicsét, és a kezével is gesztikulálva, a nehéz felfogású gyerekekhez szokott kisegítő tanárok módján tagolva a szavakat, körbenézett, dehát egy nő! az nő, nem? Teasütemény, jelentette ki Angela nagy lélekjelenléttel, még nem is ettetek teasüteményt. Milyen finom, válaszolt az első számú hajasbaba, és körbehordozta a tekintetét. Nagyon, sóhajtotta a kis Lisa megadóan, nagyon finom.

(városmodell) Rosemary, aki (ha pontosan értettem) szoftvereket ellenőrző és tesztelő szakember, meséli, hogy munkájának legfontosabb mozzanata a folyamatos felejtés. Ki kell dobni a tegnapi, mára már elavult információt, programot, módszert. Sohasem hittem volna, mondja, milyen nehéz állandóan törölni és felejteni. Egy karmester barátunkkal beszéltem erről: ő éppen ellenkezőleg, folyamatosan építi és gyűjti a tudását. Ha húsz év alatt elég sok mindent elraktároz magában a zeneirodalomból, akkor elmondhatja, hogy kezd tudni valamit. Nála egymásra épülnek a dolgok, mi meg állandóan az újat gyűjtjük, és minden mástól azonnal meg kell szabadulnunk.

lágyan és rugalmasan

A karmester, akár egy európai város: az új mindig a régibe épül, mellé, köré vagy a közepébe, azt újraértelmezi, új kontextusba állítja, de mindig megtartja, és így rétegződik. Egy európai város folyamatosan épül. Gyűlik. Los Angeles meg, mint a kibernetika: folyamatosan rombolja saját múltját, semmi szüksége rá, a nem elég jó vagy egyszerűen csak tegnapi (s lehet-e elég jó, ami már tegnapi?) épületeket, sőt városrészeket pillanatok alatt eltünteti, és újat, ,,jobbat” állít a helyükre. Los Angeles, mint egy szüntelenül újraírt város-szoftver, lágyan és rugalmasan, megállás nélkül az új felé halad, és ugyanígy megállás nélkül felejt. Átírja, eltünteti, levedli tegnapi arcát, bőrét, egész testét. Nemhogy a múltban: a jelenben sem hisz, mert már az is múlik, csak a jövőben, és ezt a jövőt fogyasztja nagy harapásokkal, igen jó étvággyal.

kép | Clara Peeters művei, wikiart.org