Gosztonyi János

AZ ANGYALOK ZOKOGTAK ÉRTÜNK

1997 március

AZ ANGYALOK ZOKOGTAK ÉRTÜNK

A hetvenedik születésnapomon loptam először. Egy doboz szacharint és egy csomagocska citrompótlót. A citrompótlót nem tudom, miért vettem el. A gesztus önkéntelen voltában máig sem hiszek, de okát nem tudom adni. Miért kellett, mert kellett, megtennem ezt a két mozdulatot? S miért éppen világrajöttöm napjának hetvenedik évfordulóján? Vagy a kettő csak véletlenül esett egybe? Nem hiszem.

No persze az, hogy akkor loptam első ízben, nem egészen igaz. Orgonát, gyümölcsöt, csókot – amikor a szája jóízű még – ugyan ki nem csen? A virágtolvajok megítélése enyhe, cseresznyelopás miatt még senkit sem bántott a bűntudat.

Vagy itt az a másik dolog, amikor kölyökkoromban Ambrus ügyvéd bélyeggyűjteményét bámultuk szájtátva Waldmann Pistával (Pista esetében ez aligha érdemel említést, mert ő mindig tátva tartotta a száját). S mialatt az ügyvéd magyarázott, s én álságosan lelkes pillantással csüggtem a szaván, apró kezemet a már áthajtott lapok közt feledve, próbáltam kimozgatni egy dán (miért éppen dán?) bélyeget, Pista szája egyre jobban elnyílt, nem vette észre, miben mesterkedem. Eszeveszett izgalom kapott el, szívem dörömbölt, tartottam tőle, hogy elárul. (Akkor még nem tudtam, hogy szívünk semmiféle robaját nem érzékeli a külvilág.)

az esetleges következmények

Ma is érzem, ahogyan ujjam begye ott feszül azon az érdes, csokibarna papiroskán, de az megmakacsolja magát, s az istennek sem mozdul. S kezdtem én is a kelleténél erősebben az esetleges következményekre gondolni, ami tolvajlás közben, ugye, a legtilosabb. Akkor félbehagytam, s máig sem tudom, minek minősítsem az egészet? Mert ha van „bűnös szándék”, én már jócskán az elkövetés szakaszában jártam.

Ennyi év után is látom azt a bélyeget: közepén koronaféle sejlik… de sokkal élénkebben emlékszem tulajdon szívem zajongására, arra a szédületre, amely a tiltott cselekvéssel járt. A kaland mámora környékezett, lebegtem, s úgy éreztem: ez az állapot minden kockázatot megér.

Ma sem a zsákmány értékéért művelem e műfajt (ha kissé profán is így neveznem). Szegény vagyok, persze, mint oly sokan, de nyugdíjamból, szűkösen, ezt-azt eladogatva, meg tudnék élni. (Vagy koszos kis különmunkáért kéne kilincselnem, s gyorsan hanyatlanék testben-lélekben.)

A legtöbb idős ember parkokban üldögél, a semmibe bámul, vagy a többiekkel együtt csépeli a szót. Szidja az időjárást, az emelkedő árakat, szid minden szidhatót, vagy félórákig iszogatja a kávé mellé fölszolgált pohárka vizet valami füstös presszóban.

Én ezzel szemben folytonos mozgásban vagyok. Jár az agyam, döntéseket hozok, figyelmem éles. Az a fényes, piros állapot mindig újra és újra elborít, egész valómat átöblíti a rohamra induló vér. Nem lehet, hogy ennek ne legyen valamiféle tisztító hatása! Hiszen amióta kellő rendszerességgel lopok, jobb a közérzetem, úgy érzem, éveket fiatalodtam.

Furcsa. Az első lopásban volt valami az első szeretkezésből.

Marina del Castell, flickr.com

Halvány mása később is meg-megjelenik a cselekvés perceiben. Velem szemben persze ott vannak a jéghideg, száraz tolvajok. Ők vannak többen, és ők a jobbak. Rezzenetlenül, mondhatni, pedánsan végzik a dolgukat. Úgy aránylanak hozzánk, kétkezi tolvajokhoz, akár Bell szerkentyűjéhez a drót nélküli telefon.

Felvetődhet persze: mi a célszerűbb? A dolog megtörténte után magasba emelt, üres kosárral áthaladni a pénztáron, vagy vásárolni egy s mást, és telt zsebbel beállni a sorba?

Én hol így, hol úgy csinálom.

Első esetben hamarabb választ kapok az alapvető kérdésre, hogy ti. sikerült-e a dolog? A másodikban több időt kell az elkövetés helyén töltenem, ettől viszont edződöm. Hogy miben? Hát a feszültség kezelésében, amely feszültség a mi mesterségünk velejárója.

Nem, nem tartozom a virtuóz tolvajok közé, akik egy szemgolyót is ki tudnának csenni a gödréből. (Sok apró csengettyűt szerelnek egy bábura, s próbálják úgy kizsebelni, hogy a csengő meg ne szólaljon.) Hadd jelezzem: a tolvajt nem annyira a kézügyesség, inkább az a szilárd szemlélet teszi, hogy a másét elvenni jogunk van, mégpedig azért, mert nekünk nincs. S elvenni onnan kell (és lehet csak), ahonnan van mit.

szigorúan személytelen

Értők szerint rendhagyóan hosszú mutatóujjam jóvoltából, mely valóságos csipeszt formál középső ujjammal, kiválóan alkalmas tolvajkezem van. Mégsem veszem hasznát. Először is, mert az efféle bravúros lopást, akár a balettet, nem lehet korosan elkezdeni. Másrészt: az én tolvajlásaim szigorúan személytelenek. Amely tárgy tulajdonosát ismerem, az tőlem teljes biztonságban van.

Olykor önzetlenül is tevékenykedem. Látom, ahogyan az öregasszony emelgeti, forgatja, majd ismét helyére rakja a portékát. Elvenné ő azt boldogan, dugná a kabátja alá, osonna vele, de még tart benne a valláserkölcsi nevelés. Meg a félelem. Istentől és a Törvénytől. S persze nagyon, gyalázatosan szegény.

Kosarába rakja a fél liter vékony tejet, hozzá a két zsömlét, én meg csenek neki rá öt deka vajat, amit – persze már a pénztáron túl – a kosarába ejtek. Bár erről épp mostanság készülök leszokni, mert minap egy vénasszony észrevette, amint azt a vacak kekszet a kabátom alól varázsolom elő. Két perce még úgy bámulta, akár egy elérhetetlen ereklyét, most meg sápítozni kezdett, hogy ,,nem kell, nem kell!” Alig győztem csitítani.

No, ezért nem szabad ezt erőltetni. Az emberek mindent félreértenek, mert annyira elszoktak attól, hogy bárki valóban a javukat akarja. Sajnálom. Volt valami betyáros ebben a jótékonykodásban. Olyan sobrijóskásan érezhette magát az ember. Önzetlennek és igazságosztónak.

Seun Ismail, flickr.com

És az adrenalinszintem is éppoly üdvösen emelkedett, akárha magamnak csórtam volna.

A lebukás visszatérő rémálom, de remélem, sohasem következik be. Remélni persze nem elég, tenni is kell érte. Soha nem vállalok kockázaton felüli kockázatot. Nem ringatózom abban a tévhitben, mint társaim zöme, hogy ti. a kis tolvaj is megszedheti magát. Mert nem, azt soha; sok kicsi nem megy sokra, hülye mondás! Sok csak a sokból lesz. És a sokért be kell vetni az erőszakot… vagy a vagyonteremtő géniuszt, amely úgy függ össze előbbivel, akár cukorrépával a finomított kristálycukor.

A helyszínt mindig gondosan megvizsgálom, a helyi szokásokat megtapasztalom. Türelmesen felmérek minden lehetséges veszélyforrást. Olykor napokig tisztességgel vásárolok ott, ahonnan előbb-utóbb feltétlenül eltulajdonítok valamit.

tolvajjá meztelenülök

Az értékhatárokra persze nagyon ügyelek. S ha mégis lebuknék, valamilyen csekélyebb hercehurcával megúsznám. Magyarázkodás, jegyzőkönyv, bírságolás, „meg ne lássam többé a környéken” – éppen elég, a lélekre beszéléssel együtt már sok is. Ha viszont rács mögé dugnának, belepusztulnék. S talán a rácsnál, a börtöni durvaságnál is jobban rémít a pillanat, amikor embertársaim szemében rajtakapott tolvajjá meztelenülök. Még ha ezen embertársaim, netán-tán, nálam is megrögzöttebb tolvajok.

A sikeres működéshez, akár az élet többi síkján, e terén is szerencse kell. A kétkezi tolvajláshoz pedig egyenesen „geometrikus” szerencse. Hogy értem ezt? Nos, az emberi látás oly gyarló, egy szerény félkörnél többet, még szorgalmas gyakorlással sem képes befogni. S az, hogy látásunk körén kívül mi történik, mindenkor a szerencse függvénye. Nincs rá befolyásunk. S a legvészesebb események, kell-e mondanom, éppen e kör be nem fogott szakaszán fenyegetnek.

No persze amennyiben amatőr az ember, vagy eszement, körbehordozhatja a tekintetét, pásztázhat… de gondoljuk meg: az utca forgatagában is mekkora feltűnést kelt egy körbetekintgető valaki! Ezt hát ne, soha!

S nem állítom, hogy kifejezett látásra – de valamely megérző készségre, idővel, a hátunk is szert tehet.

Sabina Panayotova, flickr.com

Annyit tehát máris elmondhatok magamról: ha a szerelemben, előmenetel terén, s ama kevés többi dologban, ami az életből még fontos, nem is voltam valami szerencsés, jelen tevékenységemben, lekopogom, messzemenően az vagyok. Ebben tán az is közrejátszik, hogy nem vagyok valódi rászorult. Ugyanis mindig azok a legveszélyeztetettebbek, akiknek az elemelnivalóra legégetőbb szükségük van. A sóvárgás kiül a képükre, akár a tengerpartra a só. Még a mozdulataikban is ott van – s máris vállukon egy ragadós tenyér, fülükben a pokol trombitája, a mindig kicsit diadalmas ránk reccsenés.

Aki azt gondolná: ilyen függőségben az adagokat (téteket) emelni kell, másként gyengül, sőt, hovatovább el is marad az üdvös hatás, amiért az ember az egész dolgot műveli, nos, az téved. Számomra például egy tűpárna eltulajdonítása nagyjából ugyanolyan hatásfokú, akárha valamilyen koronaékszerre pályáznék.

zajtalan tárgyak

És mégis, ismétlem: csínján az értékesebb holmival! Reklámceruzát korlátlanul, de arany töltőtollat már ne, semmiképpen. Egy-egy finom szappan, tubus fogkrém, dohányáru (ha nem is dohányos az ember). Időnként egy-egy csomag felvágott vagy sajt (a káliumtartalomért!). Főként a zajtalan tárgyakat részesítem előnyben. Plüss, bársony vagy selyem maradék! (Ez utóbbi csak akkor suhog, ha hordják, nem ha lopják!)

Még kezdőkoromban egyszer majdnem pórul jártam egy csiszolt üvegpohárral. Mert hiába, úgy látszik, már reszket a kezem, az a nyomorult pohár pedig, mint az érzelgős nóta mondja, „összecsendült” a párjával, amely már a kabátom alatt lapult. (Fene érti, hogy egy ilyennek, aki egy szál egyedül van és vendégeket se vár, mi a csodának kellett két darab üvegpohár?) A boltiak nyomban felfigyeltek, szerintem nem is a hangra, hanem a hátam rossz rezzenésére. Próbáltam nagy üggyel-bajjal vásárlóvá vedleni, és az egész méregdrága készletet becsomagoltattam. Az eladók azonban mindvégig átláttak rajtam, és tudják-e, miért? Mert áruló tolvajsugárzásomat képtelen voltam letiltani. Semmit nem láttak, semmi biztosat nem tudtak, mindent belőlem olvastak ki! Kóstoló volt ez a lebukásból, a szó szoros értelmében hat keserű pohár.

Emma Öhman, flickr.com

Vesszen hát az üveg, vesszenek a csikorgó, recsegő, koppanó pakolások, és főleg minden, ami síkos, ami másnak mutatja magát, mint amilyenné érintéskor válik.

Éljen viszont a gumi, a flanel, éljen minden simulékony, puha anyag, a derékmagasságban heverő, testtel jól fedezhető, barátságos apróholmi. Éljen a télikabáton, felöltőn a dupla zseb! Éljen a (többnyire vásárolt) reggeli gyógytea meg a torna. (Sok erős markolás, hogy a fogás biztosabb legyen.)

semmi visszhang

Én még olyan boltokban csiszolódtam szakmailag (mert hát ha nem is úgynevezett „tisztességes”, de azért csak szakma ez is), ahol léteztek ugyan mindenféle tükrök, de a kutya sem nézett beléjük. Kísérletképpen hosszan vágtam a pofákat, öltöttem nyelvet, mutattam szamárfület az ilyen tükrökbe. Soha semmi visszhang. Az eladók már anno belefásultak a sok meglopatásba, másfelől nem voltak érdekeltek. Legtöbbjének nem azon járt az esze, hogy én mit tulajdonítok el, hanem hogy ő hogyan jut a zsákmányához. Ilyen helyeken gyerekjáték volt megfújni ezt-azt.

Manapság minden rágósabb. A védelmi berendezéseket nyakra-főre erősítik, marcona őröket állítanak csatasorba, mivelhogy – ilyen-olyan okból – egyre többen kényszerülnek lopásra. A bolti nép ma is fásult, mégis kénytelen fokozottan figyelni! Hiszen ha nem tenné, hovatovább nem maradna ellopnivalója.

Ha a körzeti orvos alacsonynak tartja a vérnyomásomat, nem rohanok azonnal a patikába valamilyen drága gyógyszerért. Az áruház is megteszi. Bármelyik. Nagyobb kockázat, hevesebb szív- és bélmozgás, a vérnyomás feltétlenül emelkedik. Ott már fizetett kopókkal áll szemben az ember.

Joshua Powers, flickr.com

Könnyen felismerem őket. Éppoly tolvajkinézetűek, akár a tolvajok. Csak kasírozni próbálják. Fénylő pofa, fénylő szőrzet, mely gyakran barkóba téved, rémséges öltözködés. Mivel képtelenek magukat kitalálni, a rajtukvaló mindig jelmez marad. Mindegyikük jól táplált, mondhatni: hízott. A nincstelenségből vackolódott elő, most azonban van bére, fejpénze (bár ez utóbbit tagadja), hát éber, mint egy őrkutya, és zabál két pofára. Szüksége is van rá, másképp alulmaradna az irodára-vonszolás műfajában, amit munkája beteljesüléseként elég sűrűn gyakorolhat.

Alig fér a fejembe, hogy azokat a széllelbélelt szegény embereket, kleptomán vagy rászorult madárcsontú személyeket is legtöbbször vonszolni kell. Miben reménykednek? Hogy el tudják húzni a mázsás kíbert áruházastul?

A kétségbeesés – mondják – erőt ad. Nos: szeretném, ha az ország vezetőinek kéne egyszer így vonszolniok valakit, hogy tulajdon bőrükön érezzék a kétségbeesés mértékét.

Mikoron egy-egy áruházi szajrés lebukik, menten kiderül, hány kíber nyüzsög a környéken. Tódulnak mindenfelől, fürtökben akaszkodnak a mindig küszködő lebukottra. A többi potenciális tolvaj pedig csak áll dermedten, és nem akaszkodik rá senkire. Inkább hálaimát rebeg, amiért nem vele esett meg a Borzalom. Aznapra tán el is megy a kedve, hogy bármit elmarjon. (Amiképpen az autós is vigyázóbbá válik, ha füstölgő, véres autóroncs mellett hajt el.)

a meghurcoltatás eme szentélye

Hanem én, mialatt kíberék azzal voltak elfoglalva, hogy a riadtan ágáló cinegét az irodára, a meghurcoltatás eme szentélyébe juttassák, minap is elcsentem egy lengyel gyártmányú körömráspolyt. És délutánra megoldódott egy többnapos, már-már kínos székrekedésem.

Jelzem, nem csupán a házidetektívet, de a többi tolvajt is jól felismerem. S közülük, az érzékenyebbje, természetesen engem. Pedig az nem is olyan egyszerű. Megjelenésem ápolt, átgondolt, szemem járása fegyelmezett. Szerény eleganciával öltözöm, árulkodó gesztust ma már villámcsapás szomszédságában sem tennék. Ami a közéletben hátrányosnak bizonyult, jelenleg hasznomra van, ti., hogy nem vagyok semmilyen téren feltűnő. Pontosabban: szürke és jelentéktelen vagyok.

Ha dologidőben ismer fel egy hasonszőrű, rendszerint ugyanabban a pillanatban, amikor az én szememben észleli a fölismerést, ingerültség támad közöttünk. Kettőnk jelenlétével ugyanis többszörösére nő a kockázat, két szándék egy térben már-már kitapintható. Az ilyen tolvaji gyűlölködés a testi hibásokéhoz hasonló. Hallottam egy faluról, ahová háború végén ketten tértek meg félkarúak. Hamarosan meg is ölték egymást.

Jonathan Cohen, flickr.com

Ha egy csehóban botlunk össze, persze minden más. Szívesen elbeszélgetünk, mi bugások. Engem előszeretettel „tanár úr”-az mindenki, ami kizárólag egykori foglalkozásomnak, s nem annak szól, mintha én a közös mesterségben hozzájuk képest valóban tanári fokon állnék. A kitárulkozás pillanatai nem gyakoriak, de a témák igen változatosak. Nagy, sikerült húzások, tolvajlegendák forognak közszájon. Feltört pályatársakról szól a fáma, akik – miután meggazdagodtak – köztiszteletbe kerültek (és most már tudni sem akarnak rólunk). E Nagy Tolvajokról mindenki tud valami személyes apróságot. Olyasmit, ami már szilvafa korukban jelezte majdani nagyságukat. Mindenki látta a csillagot homlokukon, megjósolta, hogy egyszer még sokra viszik.

Nem tudom, miért, de miközben a villámkezű Blő (Blau Zotyi) egyre épülő-szépülő legendáját hallgatom, mindvégig az az érzésem, hogy ő ezalatt nem kacsalábon forgójában, hanem valamelyik pocsék börtönben morzsolgatja az időt és a rabkosztot.

úri környezetben

És sajnos, a legendák többségével ez a baj. Talán az egy „rostos Vali”-é kivétel. Ó, a szőke, angolnatestű Vali, akin három kabát is csak egyet mutatott! Azt mondják, olasz ékszerész habarodott bele s vitte magával Civitavecchiába. Ott látta őt állítólag valaki, finom, úri környezetben, a pult mögött, amint egyértelműen árulta a fuxot.

Ha szeretett nőm, az én ifjan elhunyt angyali Líviám valahonnét feljegyzéseimbe látna, aligha venné jó néven, ahogy én mostanában kifejezem magam. Hogy ennyi alvilági kiszólást használok. Finom lélek volt, szép verseket írt! De talán éppen mint költőt tudnám meggyőzni őt, milyen roppant kifejező az alvilági nyelv. Milyen finom leleménye például, hogy még csak nemrég „rajzolás” névvel illette a lopást. „Rajzos” volt a tolvaj, a „cafkarajzos” pedig egy tört-cserép mosolyú ledér lány, aki szerelmi szolgálat végzése során „rajzolta meg” ügyfele különböző értékeit.

S miért ne annak a világnak a nyelvét használnám, amelyben tartózkodom?

A lebukás pillanatában mindenféle megértés kimúlik a környékeden. Kész. Slussz. Leghalványabb változatára se számíts! Minél tolvajabb a közeg, amely körülvesz, annál ridegebben viselkedik. A csekély számú nemtolvaj, no meg azok, akikben entolvajságuk még nem tudatosult (s tán nem is fog soha) erkölcsi alapon fordulnak ellened. A cégéres lopkovitzok pedig tulajdon jövőjüket pillantják meg sorsodban, ezért iszonyodnak el tőled.

No mármost: ha mindenféle megértés elillant, a testi ellenállás pedig hónaljszagon s fokozott durvaságon kívül mitsem hoz a konyhára – következik az érvekkel próbálkozás. Holott ez is reménytelen. Mert ugyan mi érdemlegeset lehet ilyenkor mondani?

Rachel, flickr.com

A kíberek azt nyilatkozzák, már amelyik beszélni tud, hogy mindig egyformán viselkedtek. Kezdetben a felháborodott tiltakozások, kevés tagadás, bonyolult magyarázkodás – majd megtört kérlelés, a fogadkozás, hogy nem teszitek soha többé, csak most az egyszer hagyjanak futni! És mindez szinte ugyanazokkal a szavakkal, tökegyforma dallammal…

Ám ha úgy fogalmaznátok, akár maga Euripidész, érvelésetek akkor is reménytelen lenne. Mert amiként telefonozni csak olyannal lehet, akinek vevőkészüléke van, képzelettel is csak arra hathatsz, aki hasonlóval rendelkezik. Előfordul, hogy ha az áldozat érvei nem is, de lénye, személyes sorsa oly szívbemarkoló, hogy a Poklok Fejedelmét is megindítaná… de nem a dekást, akit a szakmai elkötelezettség s a képzelet tökéletes hiánya (már ti., hogy az ember milyen közel van mindahhoz, amitől azt hiszi, hogy távol van) minden hasonló rezdüléstől megvéd. Címere is: zöld mezőben jókora fülkagyló, amelyből rózsaszínes vatta kandikál ki egy aszalt, szőrös szívre. (Melyet felületes szemlélő akár égett tepertőnek nézhetne.)

 „Az angyalok sírnak értünk!” – mondta mindig anyám, ha könnyű zápor jött. Számos szülő mond hasonlókat gyerekének, nyilván azzal a reménnyel, hogy ha az irgalmatlan világban nincs is, aki sirasson, valahol a Mindenségben léteznie kell valamicske szánalomnak.

kockázatosabb

Nem tudom, mit észleltek az angyalok, mert a nyáron egyenesen zokogtak értünk. És folyton fújt a szél, és mindenki ingerlékeny volt és szeszélyes. (E szót csak egyetlen betű különbözteti meg a „veszélyes”-től.) Nos, ha az általános közérzet rossz, a működés is kockázatosabb. Éreztem, tudtam, alig-alig cupfoltam meg valamit.

Egészségem védelmében inkább pótcselekvéshez folyamodtam. Ismerek egy vérpezsdítő, viszonylag veszélytelen foglalatosságot: gyanút keltek. Igen, önmagam ellen. Sompolygok, szimatolok, körbe-körbe kémlelek, vagyis tehetségtelen kezdő tolvaj módjára viselkedem. És persze semmit sem veszek el, csak úgy teszek, mintha lenyúlnám. A boltiaknak több se kell, hamarosan lecsapnak rám. Én pedig megjátszom a rajtakapottat. Sápadok, hápogok, hadd fokozódjon a primitív diadalérzetük.

Mondhatom: pazar élvezet, ahogyan – ugye – percek alatt tisztázódik, hogy semmi, de semmi tilalmas nincs nálam. Ami pedig van, azt – blokkal igazolva – mind másutt vásároltam. Ujjong a lelkem, ahogyan azt a blokkot a nálam talált holmikkal egyeztetik, világosság felé tartják, szaglásszák. Hiába, minden stimmel. Pislognak egymásra, kezdik elröstellni magukat, verejtékezve visszakoznak. Nyomják az obligát szöveget – az övék is tökegyforma –, hogy a veszteségek így meg úgy, a sok gonosz tolvaj, és hogy tévedni emberi dolog. Meg hogy amikor a boltba léptem, miért nem mutattam a nálam lévő áruféleségeket. (Mindig így mondják, ez a kedvenc szavuk: „áruféleség”.)

kenny Seivwright, flickr.com

Erre én szerényen megjegyzem, hogy igenis megmutattam. A riadt kis bolti lány szeretne nem emlékezni rá, de hiába, mert emlékszik az árva, hisz még az arcát is megpaskoltam, hogy el ne feledje!   

No erre már teljesen kiborul a boltvezetői gárda. Én még csak hallgatok (lám, nemcsak tanácsolom, gyakorlom is), és nézek mélán, bántottan. Mondhatom, nem vesztegetem olcsón a bocsánatot, amelyet tőlem ilyenkor – tetszik, nem tetszik – kérniök kell. Muszáj! Míg a „bocsánat” szó szépen, kereken el nem hangzik, meg nem enyhülök. Van, ahol kárpótlásról motyognak, hellyel, sőt kávéval kínálnak. A kárpótlást minden alkalommal ridegen visszautasítom. A gyanú ugyanis élőlény módjára viselkedik, szunyókál, de nyomban ébredne, ha a haszonszerzés leghalványabb szándékát megéreznék rajtam.

kölcsönös megértés

Mikor kiszórakoztam magam, s kezd terhemre lenni a gusztustalan iparkodásuk, sebten odalököm az engesztelődés nagy ajándékát. No, ilyenkor aztán ránk tör a nagy, kölcsönös megértés. Lapogatjuk egymás hátát, vastagon gőzölög, szinte kockákba sűríthető az emberszeretet.

Nem téboly, hogy efféle cirkuszok kellenek hozzá, hogy egyáltalán létrejöjjön?

(Az ilyen üzletekben azontúl „Dezső bácsi” a nevem. S könnyebb is, nehezebb is a működésem. Könnyebb, mert a boltiak tulajdon szemüknek sem hiszik el, hogy én fújom meg, ami hiányzik. És nehezebb, mert annyira azért még nem tompultam el, hogy ne tudnám: ezeknek az embereknek nem csupán az árukészletét, de a bizalmát is dézsmálom.)

Nem, nem vagyok kleptomániás. Onnan tudom, hogy időnként megfaggatok egyet-egyet közülük. Határozottan különbözünk. Az ő függőségük például jóval erősebb, mint az enyém. Van közöttük olyan, akit már hajnalban fel- és megráz a vágy, arra riad, hogy aznap feltétlenül zsákmányolnia kell valamit, bármit, különben belepusztul. No, ezért buknak le ők olyan sűrűn. Mert nem lehet mindenáron lopni. Csak alkalomadtán.

Shefa Ahsan, flickr.com

A betegebbje, hisz nem egyformán vannak bezsongva, olyan helyzetben is kockáztat, mikor minden épeszű tolvaj veszteg maradna. A dekások látásból már ismerik és nevükön szólítják őket a tettenérés iszonyú pillanatában. S az elmaradhatatlan jegyzőkönyveléskor olyan hangnemben tréfálkoznak velük, akár a tébolydák legdurvább pribékjei az ápoltakkal. De hallottam már gyógyító szándékú gyomrozásról, külsérelmi nyomot nem hagyó, szakszerű verésről. Természetesen szintén gyógyító célzattal.

Amint egy ilyen kis kleptós néni betér az áruházba, már tudni lehet, melyik osztályra tart, mit csen legszívesebben. Csak mögéje kell szegődni és várni. S a kleptomán érzi, tudja, hogy Árgus jelen van és figyel. Mégis megteszi, amit legkevésbé szabadna, mivel még a lebukást követő hercehurcát is könnyebben viseli, mintsem hogy a visszafogás miatt lesorvadjon a jobbja. (Vagy balja, ha éppen balkezes.)

fénytelen

Ha valaki azt hinné, hogy csak a szarka bukik fényes tárgyakra, az nem ismeri Ida nénit a Jász utcából, aki éppúgy elemel mindent, ami fénylik. Biztosítótűt és aranyholmit egyaránt. Ez utóbbiért, teljesen értelmetlenül, már többször is rács mögé dugták (lásd értékhatár!). Odabenn, állítólag, mindig angyalian viselkedik, de hát a sitten még az evőeszköz is fénytelen.

Sch. Ede bácsi cipőre bukik. Viszonylag csekélyebb rizikóval járó működési terület. A cipőboltiak ugyanis abban a hitben rakják ki azt az egy, azaz egy mintadarabot, hogy cipőt általában kétlábú emberek vásárolnak, a mintául szolgáló fél pár tehát biztonságban van. De nem Ede bácsitól. Jártam csinosan berendezett otthonában. Olvasott, tájékozott, igényes ember. Gazdag könyvtára és több száz szólócipője van. Női cipők is.

Ha szeretett nőm nem hagy el oly korán, s gyermekkel áld meg a sors, ha az emberre nemcsak egy kutya vagy macska néz otthon, feltehetően minden másként alakul. Líviám tekintetével találkozva aligha merném idehaza kirakni… de talán elvenni se merném, amit így bizony elveszek és hazahordok. És amit nem fogyasztok vagy használok el, az mind itt sorakozik, halmozódik a másfél szobámban. Akár más polgári otthonokban. Lehet, hogy ami nálam gyűlt össze, az esetlegesebb. Zacskós pipadohányom, zsebkendőm, spulni cérnám talán több, teáskannám kevesebb van, mint másoknak (kocog!). De végül is: mi nem fölösleges holmi azonkívül, amit fölhasználunk vagy elfogyasztunk?

Gondolhatná valaki, hogy a könyvek közt aztán nagy dúlást rendezek. Pedig éppen hogy nem! Számomra, többször megtapasztaltam, az valahogy túlságos izgalom. Könyvespolcok között a rosszullét határán reszketek, elejtem a zsákmányt, lelököm a szomszédos könyveket. A tulaj csak rám néz, látja, hogy rosszban sántikálok. Nem, nem. Akármilyen drágák is manapság, a könyveket még mindig inkább vásárolom.

Dean Hochman, flickr.com

Ha nem lettem volna „beosztott lelkületű”, s a társadalmi létra elviselhetőbb fokára vergődöm… Rövid ideig igazgattam egy nem túl jelentős középiskolát: a tárca miniszterénél is ültem párszor pofafürdőn. Lócitromok úszkáltak annak a levében, órákon át nem hallottál emberi szót. Arra kell gyanakodnom, hogy bizonyos funkciókban nem is történhet másként. A hatalom némely magaslatain minden megnyilvánulás lócitrommá változik, a benne található gabonamagvak nélkül.

henceg és homorít

Aki létezni akar, reggeltől estig henceg és homorít. De hogy miképpen terjedt el rólam, noha soha le nem buktam, hogy amolyan tolvajféle vált belőlem? Rejtély. Egykori tanártársaim, egy-egy volt diákom tekintetén látom, hogy tudja! Anna nevű, különösen kedvelt tanítványom meg is kérdezte tőlem a múltkor, mikor a Rózsák terén összefutottunk: „…és mivel foglalkozik mostanában a tanár úr?” „Foglalkozik”! Az igehasználat s a lány tekintete világosan kifejezte, hogy mindennel tisztában van! Nem azt kérdezte: mit csinálok, mivel töltöm az időt, hogy s mint vagyok mostanában… Nem, ő a konkrét foglalatosságomra célzott. Elkerültem Anna kérdését és tekintetét. Hogyan tudtam volna neki megmagyarázni, amit voltaképp magam sem értek.

Az utolsó ítélethez hasonló valamit álmodtam az éjjel. A terep az oltárképekéhez hasonlított, de az auschwitzi rámpához is, ahol az emberek sötétlő, hosszú sorokban álltak. És jobbra-balra küldözgették őket, s a döntés mennyre vagy pokolra, életre vagy halálra szólt.

Álmomban Mihály arkangyal szelektált, aki az Annáéhoz hasonló frizurával s egy nádpálcával állt ott és irányított. Az izgalom majd szétvetett, mert nem tudtam, mit akarjak: jobbra vagy balra küldjön? Próbáltam kitalálni, vajon az ócskább pofákat merre indítja, de egyetlen arcot sem tudtam jól kivenni. Attól szorongtam, hogy olajban kell főnöm, és az ördögök cicáznak majd velem. Bár az üdvözültek alázatos felfelé haladása sem tűnt valami kívánatosnak.

A közép felé vágyakoztam, de közép valahogy nem létezett, azt az irányt formasapkás angyalsereg torlaszolta el, élén a Végrehajtóval. (Jézusnak valahol a magasban kellett volna döntnökölnie, de képtelen voltam a magasba nézni.) Végül ott álltam az arkangyal előtt, aki nem küldött semerre, hanem hatalmasat rám vágott a pálcájával.

felső kép: Sarah Altendorf, flickr.com