AZ ANGYAL ÉS A KARD

ROSSZKEDVEM TAVASZA

„Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok.
Csupa hajdani eszelősök”
(Ady Endre)

Nem tudom, hol a napsütés, mely rosszkedvem tavaszát „tündöklő nyárrá” változtatná át. Nemigen látom. Még az eredeti szöveg rejtett kétértelműségében se. Nem látom mint fényes napot. Nem látom mint királyi fiút. Még a fordított szöveg nyílt egyértelműségében se. Mint York napsütését — amúgy nemzetségiig. Mint Pest napsütését — amúgy helyileg. Vérzéseket és titkokat, erdőket és nádasokat annál inkább. Meg főként „hajdani eszelősök”-et. Korszerűtlen szerzőket olvasgatok. Például Adyt és Shakespeare-t. Innen keresgetek rosszkedvem dokumentálására elcsépelt citátumokat.

De honnan a rosszkedv? Mindenképpen számadások évada van. Évezredforduló a történelmemben. Évtizedforduló az életemben. A történelmem köz- és magánügy. Az életem magánügy. Csakhogy külön nem választható. Legalábbis e nem nagyon szerencsés históriai-geográfiai régióban nem. A történelmemből, a közügyemből az életem, a magánügyem lesz. Az életem a történelmemtől, a magánügyem a közügyemtől függ. Ezért a számadások évadán a kettő összefolyik. A történelmemről csak életemként, közügyemről csak magánügyemként számolhatok el. Legfeljebb az elszámolás módja tisztán magánügy. Mert állításaimhoz nincs semmi igazolás. Következtetéseimhez nincs semmi bizonyíték. Ahogy az önértelmezéshez nem kell igazolás. Az elmélkedéshez nem kell bizonyíték.

szarajevói pisztolylövés

Önértelmezés és elmélkedés. De semminek sincs ténylegesen vége, amit értelmezni vagy amin elmélkedni lehetne. És többé-kevésbé ebből fakad rosszkedvem tavasza vagy tavaszom rosszkedve. Itt van mindjárt ez az állítólagos rövid XX. század. ’14-ben kezdődött volna. Ama bizonyos szarajevói pisztolylövéssel. ’89-ben végződött volna. Ama bizonyos berlini faldöntéssel. Nos, ebben nemigen hiszek. Mármint, hogy tényleg akkor kezdődött és akkor végződött valami. Valami, ami történelmileg igazán lényeges volt. Legfeljebb az végződött, ami kezdődött. De a kezdés okai messzire nyúlnak vissza. De a végzés következményei messzire nyúlnak előre. És ezért a kezdődés-végződés együttesért nem kell nagyon lelkesednem. Mert azt rombolta le a faldöntéssel, amit felépített a pisztolylövéssel. Attól szabadította meg a világot, amit rászabadított a világra. Elég ok a lelkesedésre? (Így vagyok egy kicsit személyekkel is. Nem olyan nagyon lelkesedem, hogy ’56-ban buzgón bontotta, amit ’49-ben buzgón épített. Miért higgyem, hogy ma biztosan igaza van, amikor tegnap biztosan tévedett. De ezt valóban hagyjuk.) Vissza a pisztolylövéshez-faldöntéshez. A pisztolylövés azért csattant el, mert a világ rosszul volt berendezve. A fal is azért dőlt le, mert a világ rosszul volt berendezve. (A pisztolylövéskor rosszul; a faldöntéskor rosszabbul.) Mi is volt a kettő között? Először egy világháború. Ez a rossz világot rosszabb világgá formálta. A rosszabb világ szült két iszonyú korrekciós kísérletet. A bolsevizmust és a nácizmust. Ellenkező színezettel. Azonos gyökérzettel. Az ellenkező színezet az osztályok élethalálharcának és a fajok élethalálharcának (rög)- eszméje. Az azonos gyökérzet a világ vagy a világ egy része erőszakos-diktatórikus megváltásának (rög)eszméje. A két iszonyú korrekciós kísérlettől a rosszabb világ még rosszabb világgá lett. A rossz világban, a rosszabb világ előtt pisztolylövés Szarajevóban. Huszonöt évvel később, a még rosszabb világban, a rosszabb világ után ágyúlövés a Westerplattén. Harmincegy évvel később, a még rosszabb világ és még egy világháború után vörös zászló a Reichstagon. A világ megszabadult a még rosszabb világ és még egy világháború után a rosszabb világ egyik iszonyú korrekciós kísérletétől. Hetvenöt évvel később, a még rosszabb világ, még egy világháború és egy hidegháború után faldöntés Berlinben. A világ megszabadult a még rosszabb világ, még egy világháború és egy, hidegháború után a rosszabb világ másik iszonyú korrekciós kísérletétől. Vagyis a világ visszajutott a rossz világhoz vagy a rosszabb világhoz, ami a szarajevói pisztolylövést okozta, vagy amit a szarajevói pisztolylövés okozott. Ennyi a rövid XX. század mérlege. Lerombolta, amit felépített. Legalábbis így tűnik rosszkedvem tavaszán. Ez önelemzésben és elmélkedésben.

Persze elképzelhető egy hosszú XX. század is. Ami a szarajevói pisztolylövés okaival-előzményeivel kezdődött, a berlini faldöntés okozataival-következményeivel végződik. Csakhogy érdemes meggondolni. A szarajevói pisztolylövés okait-előzményeit nagyjából lehet tudni. A berlini faldöntés okozatait-következ- ményeit még nagyjából sem. Mi lesz a két pólusú világ helyén az egy centrumú világgal. Rossz egyensúly helyén rossz (vagy jó?) egyensúlytalanság? Mi lesz a megszabadult, faldöntő régióval? Ha nincs magának magáról vagy másnak róla elképzelése? És mi lesz a régión kívül a rohamosan pusztuló környezettel, az eltarthatatlanságig szaporodó népességgel, az elviselhetetlenségig növekvő szegénységgel? Ha e dilemmák oldódása valamelyest látszani fog, akkor lehet vége a hosszú XX. századnak. Meg itt vannak a dilemmák kifejlett formában, amelyek a szarajevói pisztolylövést okozták kifejletlen formában. Nem a rossz világ iszonyú korrekciói okozta dilemmák, hanem a rossz világ iszonyú korrekcióit okozó dilemmák. Ha e dilemmák oldódása is valamelyest látszani fog, akkor lehet vége a hosszú XX. századnak. Akkor tényleg befejeződhet valami. És talán várhat a tündöklő nyárra rosszkedvem tavasza. Csak négyet — majdnem találomra — e dilemmák közül.

„Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak”.
(Ady Endre)

Ki az eltévedt lovas? Merre a vak ügetés? Talán az eltévedt történelem? Talán vissza valamiféle gyökerekhez? Vak ügetés a múlt mélyen kérdéses eszméi, esetleg inkább ideológiái között?

Miről lehet szó? Úgy vélem — például — a francia forradalom szellemi gyermekeiről. Ahogy Eötvös mondta: a XIX. század uralkodó eszméiről — és azok hatásáról az „álladalomra”. Jól megfigyeltük? A XIX. század uralkodó eszméiről van szó. Nem a rövid vagy hosszú XX. század, és főképpen nem a XXI. század uralkodó eszméiről.

mostoha-fattyú szellemi gyermek

Szabadság, egyenlőség, testvériség? Ez igék szellemi gyermekei? Először három, a példát követő, édes-törvényes szellemi gyermek. A szabadságot egyéni szabadságként, a személy szabadságaként és gazdasági szabadságként, a piac szabadságaként értelmező liberalizmus. Az egyenlőséget társadalmi egyenlőségként, az osztályok egyenlőségeként és gazdasági egyenlőségként, a javak egyenlőségeként értelmező szocializmus. A testvériséget etnikumok egységeként, etnikai értékek teremtéseként és nemzetállamok igényeként, a nemzetállamok megteremtéseként értelmező nacionalizmus. Másodszor egy, a példát megtagadó, mostoha-fattyú szellemi gyermek. A szabadságtól, egyenlőségtől, testvériségtől megkérdőjelezett tradíciók és szétvert tradicionális közösségek megerősítését és újjáteremtését ígérő konzervativizmus.

Mindezek mögött alapvető probléma. A Bastille-rombolás óta kétszáztizenkét év. A kétszáz éves évforduló — majdnem teljesen — érvénytelenítette a forradalom értékeit. Meg a forradalom értékeivel kapcsolatos illúziókat is. Meggondolandó: ha a forradalom értékei érvénytelenek, nem érvénytelenek a szellemi gyermekek is? A példát követő három édes-törvényes és példát megtagadó egy mostoha-fattyú gyermek is? Most, a forradalom értékei érvénytelenítésének árnyékában is csak ebben a gondolati paradigmában lehet mozogni? Amit a forradalom példájának követése vagy megtagadása teremtett. Nem létezhet egy ezen, követésen és megtagadáson túllépő új paradigma? Nem XVIII. és nem XIX. századi, hanem XX. és XXI. századi paradigma?

Igaz, a forradalom gyermekei, a forradalom szülte vagy a forradalom tagadása szülte négy „uralkodó eszme”, ideológia kiegyensúlyozhatja(hatná) egymást. Jól láthattuk (volna) a közelmúltban. Idehaza és az egész régióban is. Csak példaként. A régi és új liberalizmus teremtette fellobbanó individualizmus és az új piacgazdaság szülte nyomasztó szegénység. Kiegyensúlyozhatta volna az új szocializmus sugallta kollektivizmus és a javak újraelosztásától valamelyest enyhített nyomasztó szegénység. Ismét csak példaként. A liberalizmus és a szocializmus erősen válogat a tradícióban. A konzervativizmus és a nacionalizmus erősen merít a tradícióból. A kettő egyensúlyából talán létrejöhetett volna az erős válogatás és erős merítés egyszeri egyensúlya. A liberalizmus és a szocializmus alapvetően jövőre orientált. A konzervativizmus és a nacionalizmus alapvetően múltra orientált. A kettő egyensúlyából talán létrejöhetett volna a jövőre orientáltság és múltra orientáltság egyszeri egyensúlya. De mindez csupán elméleti végiggondolás.

Ennél lényegesebb, hogy a forradalom igenlése vagy tagadása szülte uralkodó eszmék, ideológiák, a modernizmus uralkodó eszméi, ideológiái, különösen ez uralkodó eszmék, ideológiák kései, XX. és XXI. századi túlélése felvet legalább két alapvető gondot. És e gondok a felszabadult — nem önmagát belülről fel-szabadított, hanem a világhelyzettől kívülről felszabadított — magával mit kezdeni nem tudó és másoktól is értetlenül kezelt régióban fokozott kiélezettséggel jelentkeznek.

Először az uralkodó eszmék, ideológiák önmagában, a régióban. Ismét csak példaként. Liberalizmusra, bizony, volt vagy lett volna szükség. Hogy az abszolút államok abszolút alávetett személyeit felszabadítsa. Hogy a fejlődni képtelen tervgazdaságot fejlődni képes piacgazdasággá átalakítsa. Szocializmusra is, bizony, volt vagy lett volna szükség. Hogy az alávetett személyek felszabadításában maradjon közösségi gondolat. Hogy a piacgazdaság veszteseinek legyen megmaradást biztosító szociális háló. Konzervativizmusra is, bizony, volt vagy lett volna szükség. Hogy az államszocializmustól szétvert civil-polgári szerveződéseket visszaszervezze. Hogy feltámadhassanak korábban eltűnésre ítélt, archaikusmodern, értékteremtő tradíciók. Sőt, nacionalizmusra is, bizony, volt vagy lett volna szükség. Hogy felvetődhessenek korábban kevéssé emlegetett, életbevágó nemzeti szempontok. Hogy erősödjön a nemzeti szolidaritás határokat is túllépő kohéziója. Persze e szétválasztás is csupán elméleti végiggondolás. Mert mindegyik uralkodó eszmében, ideológiában jelentkezhetnek a másik fontos vagy kevésbé fontos elemei is.

szomorú torzkép

Másodszor az uralkodó eszmék, ideológiák önmagukban, a régión kívül is. Ez uralkodó eszméket, ideológiákat a XX. század vagy kiüresítette, vagy önmaga ellentétébe fordította. Legrosszabb lehetőségeiket hozta felszínre, szomorú torzképpé alakította. A liberalizmus, annak ortodox és neológ változata is, az elviselhetetlenné növekedett új szegénység kiindulópontja lett. Ezért hiába hirdette az individuum szentségét. A pauperizált tömeg individuális képességeit nem fejlesztheti, individuális jogait nem gyakorolhatja. A konzervativizmus — főként a régióban — a minden tradíció szentesítésének, átmentésének igényével lépett fel. Nem válogatván a hagyományok között nem építhette ki korszerűbb változatait. Hagyományőrző szándéka maradi görcsbe rándult, a múlt iránti tisztelete a múlthoz való kötöttséggé torzult. A szocializmus a társadalmi egyenlőség és szolidaritás eszméjéből a társadalmi megosztás és diktatúra gyakorlatává degradálódott. És bolsevizmussá torzulva megszervezte a XX. század egyik iszonyú korrekciós kísérletét, módszeres népirtását. A nacionalizmus a nemzeti értékteremtés és szolidaritás eszméjéből a faji egyenlőtlenség és gyűlölet gyakorlatává degradálódott. És nácizmussá torzulva megszervezte a XX. század másik iszonyú korrekciós kísérletét, módszeres népirtását. Nem tagadom, mindez árnyékot vet ez uralkodó eszmék, ideológiák eredetére is. Felhasználhatóságukat és továbbélhetőségüket illetően mélységes kétellyel tölt el.

,,Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hínárú útnak”
(Ady Endre)

Az eltévedés majdnem egyértelmű. Az előbbi uralkodó eszmék, ideológiák kiüresedett változatai vagy torzképei között tévedt el a hajdani utas. De hol az út, aminek nekivág? Még ha „új hínárú” is az az út? Ezt nem lehet tudni.

Itt — a nem ismert, „új hínárú” útnál — ütközünk ama sokat emlegetett „nagy elbeszélések” dilemmáiba. Hogy lefutottak-e vagy sem? De ez maga után von több más dilemmát is. Mert több „nagy elbeszélés” lehetséges. Például a vallásos hit elbeszélése. Hogy az e világi élet a túlvilági élet előkészítése. Az egyén és az emberiség életében is. Mert az ember az eredendő bűnben elveszített kollektív üdvösséget a megváltás tettében individuálisan visszakapta. Pontosabban a lehetőségét kapta vissza. Ha egyéni életvezetésében az üdvösségre méltónak mutatkozik. És kapott még egy közös lehetőséget is. Hogy a jó és a rossz harcában Isten városát a földön felépítheti. De most nem a vallásos hit, hanem a felvilágosult hit „nagy elbeszéléséről” lehet szó.

Az európai felvilágosodás és a francia forradalom vonzáskörében létrejött „nagy elbeszélésről”. Aminek variánsait vagy reakcióit a négy uralkodó eszme, ideológia is tartalmazza. A lényeg valami olyasmi, hogy a történelem és benne az ember fejlődik, legalábbis halad. Méghozzá az ésszerűtlenségtől az ésszerűség, az alávetettségtől a szabadság, az egyenlőtlenségtől az egyenlőség, az öntudatlanságtól az öntudatosság, a tudatlanságtól a tudás, a műveletlenségtől a műveltség — és még sok mindennek a hiányától sok mindennek a birtoklása felé. Meg a lényeg még valami olyasmi is, hogy mindez nem tőle függetlenül történik az emberrel, hanem tőle függően csinálja az ember. Ami — ugye? — azt is jelenti, hogy az ember tetteivel alakítja a világot. („Kezdetben volt a tett” – mondta egykor egy Johann Wolfgang Goethe nevű költő!) Tehát az ember tetteinek értelme, világot alakító értelme van. Legalábbis lehet. Ez a feltevés mutatott utat — még ha „új hínárút” is — a hajdani eltévedt utasnak. Azóta — persze — e nagy elbeszéléssel történt valami. Hogy közvetlenül őrá hivatkozott az egyik uralkodó eszme, ideológia. A szocializmus kiüresített, torzképpé formált változata. Az egyik iszonyú korrekciós kísérlet. Csődöt mondott, visszájára fordult. Rövidre fogva: szabadság helyett alávetettség lett — emancipáció helyett degradáció. És ezzel árnyékot vetett arra is, amire hivatkozott. Az európai felvilágosodás és a francia forradalom vonzáskörében létrejött „nagy elbeszélésre”. Sőt, a „nagy elbeszélésekre” általában is. Biztos, hogy így van. Nem biztos, hogy jól van. Az egész újragondolandó. De nem ebben a keretben.

önmaga paródiájává vált

Csakhogy emögött, hogy vannak-e „nagy elbeszélések”, egy másik gond is meghúzódik. Hogy van-e egyáltalán történelem? Vagy még inkább: van-e egyáltalán világtörténelem? Mármint egységes, önálló logikával rendelkező, valamilyen cél felé tartó történelmi folyamat. Amibe e cél transzcendens vagy immanens módon — felsőbb akarat vagy emberi szándék által — belekódoltatott. Mert a „nagy elbeszélések” alkonyával e hiteknek is bealkonyodott. A liberális demokráciában beteljesedő történelem elmélete önmaga paródiájává vált. Nem született meg a feszültségektől mentes „utolsó ember” világa. Inkább a világ új feszültséggócai váltak láthatóvá. És egyáltalában nem biztos, hogy e feszültségekkel teli világ a liberális demokrácia mint csúcspont felé halad. De ha nincs meg a történelemnek ez az előbbiekben említett logikája? Akkor mit lehet mondani egyáltalán — az emberi lét időbeli kereteiről és folyamatairól? Emögött megint csak legalább két kérdés. Először az, hogy múltkép nélkül jövőkép létezik-e egyáltalán? Mármint valami közös, ha nem is közösségi jövő képe. A logikusan alakuló, cél felé fejlődő vagy haladó múlt tudatából a logikusan alakuló, cél felé fejlődő vagy haladó jövő reménye. Ami távolabbi jelentést ad a cselekvésnek. Beállítja valami értelmes cselekvéssorba. A mai tettet a tegnapi tett következményének, a holnapi tett előzményének látja és értelmezi. Vagy csak szigorúan egyéni, testre szabott, egyszemélyes jövőképek lehetségesek? Vagy csak szigorúan önmagunk elé néző, praktikus-utilitárius cselekvésformák lehetségesek?

Másodszor az, hogy ha mindez nincs, a jövőről semmi sem mondható. A prognózis szintjén biztos nem. A propaganda szintjén talán igen. Eddig is tudtuk: a múltra nézve megkockáztatható, ez, ami történt, ilyen feltételekből és okokból következett. A jövőre nézve nem kockáztatható meg, ilyen feltételekből és okokból ennek kell következnie. Jóslatok — persze — mindig voltak. Többnyire nem teljesültek. Utólag illúziókat romboltak. Előzetesen illúziókat építettek. De az előzetes illúzió is adott valami — illuzórikus — perspektívát. Trendeket talán lehet előre látni. Ez is nyújthat valami távlatot. Akár regionális értelemben.

Bele kell nyugodni, hogy nem egységes, önálló logikával rendelkező, valamilyen cél felé tartó és ezért értelmezhető történelmi folyamat részesei vagyunk? Hogy nincs és nem lehetséges semmiféle „nagy elbeszélés”? Nem tudom. Lehet, hogy az elbeszélésteremtés csupán történetfilozófiai igény. De gyanakszom, hogy nemcsak az. Inkább valamiféle antropológiai igény. Persze a kötelező „nagy elbeszélés” szétesése először mámoros öröm volt. A pszeudomorális pressziótól való felszabadulás. Persze a választható „nagy elbeszélés” hiánya másodszor tompa szomorúság lehetett. A demoralizáló illúziótlanságból következő kedvetlenség. Benne rejlik ebben az utópia dilemmája is. Nos, a gyilkossá vált, antihumánus kényszerutópiákat megszenvedtük. De talán szükségünk lehet nem gyilkos, hanem segítő, nem antihumánus, de humánus, nem kényszer, ám önkéntes utópiákra. Mindenesetre a világnak — múltjának, jelenének, jövőjének — valamilyen megítélésére. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a világ és benne a történelem nagyobb léptékű értelmezésének igényéről az emberi szellem valaha is egyértelműen lemondhat.

„De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak.”
(Ady Endre)

Nincs fény és lámpa-láng. Ha eltakarjuk a fényt, biztos nincs. Ha leoltjuk a lámpa-lángot, biztos nem lesz. De nem lehet nem látni vagy ne akarni látni semmit. Ez ellentmond az intellektus alaptulajdonságainak. Az újkori szellem lényegének. A nem látás vagy látni nem akarás elvezet az értelmiségi, főként a humán értelmiségi szerep és szerepvállalás megváltozásához, de lehetséges újragondolásához vagy „vissza”gondolásához is. Nem tagadom, olykor a váteszségen is merengek. Mármint legfeljebb Ady, Babits, Illyés tartalmán és színvonalán. De félek a hozzá tapadó kellemetlen mellékízektől. Meg a hozzá kötődő reminiszcenciáktól is. A szerep a közelmúltban még megvolt. Játszották is néhányan. No, nem feltétlenül Ady, Babits, Illyés tartalmán és színvonalán. Például a diktatúrában. Akár a hatalmon belüli reformértelmiségiként. Akár a hatalmon kívüli ellenzéki értelmiségiként. Ezt látszott megváltoztatni a fordulat. És a fordulat illúziórendszere. A politika szakma lesz. Legyen az értelmiség is kizárólag szakma. Csakhogy a politika nem lett szakma. Inkább az archaikus dilettantizmus és cinikus profizmus tragikomikus arénája. Vagyis nem lett olyan, hogy ne kellene kívülről beleszólni. Hogy ne hívná az értelmiséget — legalább olykor egy vendégszereplésre — vissza. Csakhogy a kizárólag szakmává válás rangvesztés is az értelmiségnek. Főként a humán értelmiségnek. Amiről eredendően is szó volt. Mert ahhoz a humán kultúrához kötődik, amely maga is — többszörösen — rangot veszített.

infantilisan naiv

Nos, ennyi látszik az eltakart fényben és leoltott lámpa-lángban is. Ama bizonyos hírük sincs falukból. Mármint e többszörös rangvesztés. Az általános műveltség szerkezetének radikális átalakulása. Nem is annyira a természettudományos ismeretek, inkább csak a technikai és informatikai ismeretek, vezetés- és szervezéselméletek és gyakorlatok egyértelmű dominanciája. Amivel legfeljebb a „kemény” társadalomtudományok, a közgazdaságtan, a jogtudomány, a szociológia tarthat — úgy-ahogy — lépést. Vagyis ama társadalomtudományok, amelyek az egyének szociális helyzetével, mindennapi gyakorlatával, anyagi megélhetésével közvetlenül összefüggenek. Tehát a gyakorlati fennmaradást szolgálják, nem a szellemi művelődést. A praktikus képességeket közvetlenül, nem a humánus képességeket közvetetten művelik. Valószínűleg infantilisan naiv kérdés. Mégis megfogalmazom. Mi lehet e praktikus racionalitásra koncentráló műveltség mellett vagy netán azzal szemben? Infantilisán naiv kérdésre infantilisán naiv válasz? Vagy inkább csak további kérdés. Megkísérlem.

Valószínűleg semmi. Mert a humán kultúra — több lépcsőben is — vereséget szenvedett. Előbb azonban még egy másik, szélesebb vagy vészesebb gondról. Hogy felborult egy lényeges egyensúlyi állapot. Az ember külső világismerete és belső önismerete nincs összhangban. A természet ismeretében előrehaladt, a lélek ismeretében visszamaradt. Komoly egyensúlytalanság. Szociális és pszichés zavarok forrása lehet. így vélték az elmúlt század nagy humanistái. Hogy az ember külső hatalmi lehetőségei növekedtek, belső fékező erői zsugorodtak. Márpedig a kettő kölcsönhatása a legfontosabb. Ha nem tud uralkodni önmagán, külső uralmát se tudja mire használni. Vagy éppen rosszra használja. Technikai hatalom a szublimálatlan, barbár ösztönök korában. Hogyan is fogalmazott a két háború között némely válságfilozófus? A technizált vadember. Kezében bunkó a kultúra. Leüti vele a társát, aztán el is dobja. Kiabáló allegória. Politikai és pszichés értelemben is. De vissza a humán kultúra — több lépcsőben is — elszenvedett vereségéhez.

Az oktatásból a görög teljesen, a latin majdnem teljesen kiszorult. Ez önmagában is jelzi a régi, literátus általános műveltség meggyengülését. Szokták volt mondani: az európai kultúra két pilléren nyugszik. A görög-latin antikvitáson és a zsidó-keresztény Biblián. Furcsa helyzet. Az egyik, az első most kiesett. A másik, a második most visszajött. Kiesett, úgy tűnik, véglegesen. Visszajött, nem biztos, véglegesen. Megvan a veszélye, hogy jobb esetben divathullámként, rosszabb esetben kurzusideológiaként jött vissza. Azaz más fénytörésben. Nem feltétlenül eredeti humánus jelentésében. Továbbá hihetetlenül meggyengült a történelmi-irodalmi-művészeti műveltség is. Meggyengülésében az össztársadalmi műveltségben végbement változásokat képezi le.

Általában a humán, de különösen a művészeti kultúrában három tendencia is fontossá válik.

Megrendültek a korábbi, ideologikus kötöttségű mecenatúrák. Nem alakultak ki a későbbi, nem ideologikus kötöttségű mecenatúrák. Legfeljebb a korábbi, nyílt ideologikus kötöttség későbbi burkolt ideologikus kötöttséggé alakult. Ennek következtében a művészeti alkotás létében bizonytalanná vált. A társadalomban nem szűk, de biztos, hanem szűk és bizonytalan talajra szorult vissza.

A magas kultúra és művészet léte és főként dominanciája elméletileg és gyakorlatilag is kérdésessé vált. Ahogy egyik fő fogalma, a klasszicitás is elismerő, felfelé minősítő jelzőből megkérdőjelező, lefelé minősítő jelzővé alakult. Nyilvánvalóvá lett a lehetőség, hogy nem a magas kultúra és művészet vonzza magához a tömegkultúrát és művészetet. Hanem éppen fordítva.

Az esztétikai és a hétköznapi szféra összeolvadóban van. A hétköznapivá degradálódó esztétikumot esztétikaivá vagy kváziesztétikaivá szublimálódó hétköznapiság egészíti ki. A kettő együttesében nem az esztétikum szövi át a hétköznapokat, hanem a hétköznapok szövik át az esztétikumot. A végeredmény nem esztétikaibb hétköznap, de hétköznapibb esztétikum.

A humán kultúra — több lépcsőben is — elszenvedett veresége, főként a latinitás elvesztése elvezet a nemzeti kultúra gondjához. Az antikvitáson nevelkedett hazai nemzeti kultúráról, a magyar latinitásról van szó. „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Mert nem érdemes feledni: a magyar latinitás Berzsenyi és Babits. A magyar hexameter Vörösmarty és Radnóti. Nem tagadom, nem lelkesedem már a globalizáció fölötti elmélkedésekért. Mégis megjegyzem. Ezzel a kultúrával van esély az identitás megőrzésére a globalizálódó világban. A legjobb hazai humanistáktól tanulhattuk: a világkultúra, például a világirodalom feszültségre épül. Az azonosság és különbség feszültségére. Az egységes énekkarra — külön szólamokkal. Persze ezt is a legjobb hazai humanistáktól tanulhattuk: az egységes zenekar külön szólamait két veszély fenyegeti. A teljes egység különbségeket eltüntető színtelen uniformisa. A teljes különbség egységet eltüntető törzsi kultúrája. Nemzetek, régiók, kontinensek sokszínűen egységes kultúrája kellene. De ez sem látszik az eltakart fényben, leoltott lámpalángban.

„Most hirtelen téli mesék / Rémei kielevenednek.”
(Ady Endre)

Bizony, kielevenednek. Pontos a költői fogalmazás. Tűz mellett mesélt rémmesék rémei. Amiket a tűz baljós fényárnyék-játéka vetít a félig sötét falra. Régóta érzem és mondogatom: kísértetjárás van. Elfeledettnek hitt gonosz halottak, „hajdani eszelősök” térnek vissza — az élők rovására — utóéletet követelni. Ettől kapnak több mint félszázados, akkor is félreértéseken alapuló viták megdöbbentő, groteszk aktualitást. Nem túlzottan nagy intellektuális erőfeszítéssel stilárisan is elemezni lehetne. Egy-egy írott vagy mondott fordulatnak hol lehet a történeti-„irodalomtörténeti” példája-gyökere. Könnyen megkockáztatható: többnyire nem nagyon előkelő helyen van a történeti-„irodalomtörténeti” példája-gyökere. Furcsa dolog. XX. századi eszmetörténet és XXI. századi publicisztika egymásra montírozódik. Amit archaikus eszmetörténetnek vélnél — aktuális publicisztika. Amit aktuális publicisztikának vélnél — archaikus eszmetörténet.

megrendítő tünetek

Mindezek tünetek. De megrendítő tünetek. A tudati és érzelmi világ alapvető bajára, szerkezeti betegségére utalnak. Arra, hogy egy társadalom kívül felszabadult, belül nem. Nem tudta elrendezni a történelmét, a múltját. Nem tudta kiválasztani a történelméből a múltját. A történelmi események és folyamatok tömegében megérezni, amire szüksége van. A jelen előzményeit, azaz a jelen múltját. A jelen következményeit, azaz a jelen jövőjét. Talán tényszerűen se ismeri eléggé a történelmét. Inkább a tények átköltését, mint a tények valóságát. Nem az eseményt, hanem az esemény mítoszát. Nem a történést, de a történés legendáriumát. És a hiányosan ismert tények, mítoszok és legendáriumok értelmezésébe végképpen belezavarodott. Gondoljuk el. Csak nemzedékem életében kétszer megváltoztak az előjelek. Pontosan ellentétükbe fordultak. A korábban jó angyali rosszá, ördögivé lett. A korábban rossz ördögi jóvá, angyalivá változott. És nemcsak históriai ítéletek, hanem etikai ítéletek is. Meg a históriai és etikai ítéletek mögött az értékrend fejtetőre állása. Mindez nemcsak megzavarta a tudati és érzelmi világot, hanem neurotizálta is.

Ez az össznemzeti neurotizáltság vezetett az emberi magatartásformák hihetetlen leromlásához. A gyűlöletmegülte társadalom végtelen belátás- és türelemhiányához. Amelynek súlya alatt meghitt emberi kapcsolatok, barátságok, szerelmek roppannak össze. Abban, hogy táborok kisajátítanak közös ügyeket. Sőt, nemzeti hagyományokat, erkölcsi igazságokat, emberi értékeket. A más véleményt nem más véleménynek, hanem elmebetegségnek vagy becstelenségnek nyilvánítják. Netán hazaárulásnak is. Így alakulhatott ki a meg- és kibeszélhetetlenség, a tárgyalás- és megértésképtelenség légköre. Megtámogatva az egyéni frusztrációk különböző formáival. Amelyek valódi vagy vélt szenvedések sérelmeiből, esetleg valódi vagy vélt szenvedések hiányának a sérelmeiből fakadnak. Egészen a mártíromságig vagy a mártíromság elmaradásáig menően. Vagy abból, hogy szerepeltek bizonyos listákon. Vagy éppen abból, hogy lemaradtak bizonyos listákról. És a példák még — biztosan — a végtelenségig szaporíthatok.

Ezek mindössze a múlt elrendezetlenségének felszíni tünetei. Vannak azonban mélyebb tünetei és rétegei is.

A mélyebb rétegek középpontjában a kérdés, mennyi és milyen múlt kell a jelenhez és jövőhöz. Természetesen milyen jelenhez és jövőhöz? Mert a jelen, ilyen vagy olyan jelen múltból, ilyen vagy olyan múltból, a jövő, ilyen vagy olyan jövő jelenből és múltból, ilyen vagy olyan jelenből és múltból lesz. Az ilyenen és olyanon valamiképpen szelektált múltat és jelent értek. Valamit, amit valaki a jelenéhez a múltjából, a jövőjéhez a jelenéből és múltjából kiválaszt. Azt azonban érdemes hangsúlyozni még egyszer, hogy szelekcióról van szó. Szelekció nélkül a múltunk lesz a jelenünk és a jövőnk. Az pedig lehetetlen. Igaz, láttuk, a haladás- és fejlődésgondolat odalett. De maradás- és visszafejlődésgondolattá mégsem alakítható. Még a legügyesebb boszorkányvarázslatban sem. A homokzsákok egy részét le kell dobni. Hogy továbbmehessünk — nem is tudjuk pontosan, merre. Gondolva — persze — a történelem „hasznára és kárára”. Ahogy egykori nagyok tanították. Hogy arra való: megértsük belőle a múltat, a jelent és — főként — önmagunkat. Önmagunkat — nyilvánvalóan — a múltból és jelenből. De a múltat és jelent is — nyilvánvalóan — önmagunkból. És annyi és olyan történelem kell, amennyi és amilyen az élethez szükséges, az életet segíti. Segíti, nem akadályozza. Ezt kell valahogy lefordítani a múltat, jelent és jövőt összetévesztő, gyűlölködő és gyűlölettől neurotizált társadalom históriai és pszichológiai szituációjára.

A lefordításról — sajnos — csak általánosságokat lehet mondani. A feledés és emlékezés életet megkönnyítő, lelki higiéniát szolgáló hányadosáról. Érdemes e hányadost a végletek felől végiggondolni. Mindent feledni vagy mindenre emlékezni nem lehet. Aki mindent feled, azaz semmire sem emlékezik, puerilis lélek lehet, infantilisán boldog idióta. Aki mindenre emlékezik, azaz semmit sem feled, szenilis lélek lehet, paranoidan boldogtalan pszichopata. Puerilitás és szenilitás, idiotizmus és pszichopatológia között az érzékeny felnőtt lét. Ami kialakította az önmaga, egyedi feledés—emlékezés hányadosát. Ez — jó esetben — kivetíthető a társadalomra is. Az össztársadalmi érzékeny felnőtt lét. Ami valami értelmes átlagból, az egyedi feledés—emlékezés hányadosok átlagából áll. Amin belül minden egyed a másik egyed feledés—emlékezés hányadosát tiszteletben tartja. Követelmény lenne, de inkább csak vágy lehet. Most, nem tagadom, úgy látom, főként szenilitás van, paranoidan boldogtalan pszichopatológia. A minden irányból gyűlölet átitatta, össztársadalmi neurózis.

Ezek adják össze rosszkedvem tavaszát. Az uralkodó eszmék vákuuma, az elbeszéléstelen történelem elvesztése, a szellemi kultúra veszélyeztetettsége, az idősíkok végletes keveredése.

Ezek előtt gondolhattam Radnóti két sorára:

„és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell, a bajban.”

Ezek után gondolhatok Radnóti három sorára:

„ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, — talán most senki sincs.”

felső kép | Paul Klee: Vörös ballon, wikimedia.org