AZ ÁLOMFEJTŐ ÉS AZ ÁLOMKUFÁR
1992 április
Van egy álom, amely arról szól, hogy a Szentírás révén közismertté s a világirodalom révén közkedveltté vált József két különböző személy volt: az álomfejtő és a kenyéradó.
kigöngyölített irattekercs
Abban az időben az álmok elvegyültek az emberek között, és az emberek felöltötték az álmok alakját. Abban az időben az idő is az álmok és az emberek szándékaitól függött, és láthatárként vette körül a földet. Az emberek újra meg újra meghívták az álmokat, s az álmok újra meg újra megteremtették az embereket, az időt és a földkerekséget. Az álmok személyiségek voltak, voltak arc- és jellemvonásaik, szeszélyeik és tetteik; ugyanakkor tartalmazták önmaguk tárgyi világát és ennek pontos magyarázatát. Az emberek szabadon jártak-keltek az álmok tárgyi világában, vitatkoztak az álmokkal, s nemegyszer mivoltukat is elcserélték velük: az álomból kifejlődött az ember, és az emberből az álom. A földkerekség bejárható volt és végigolvasható volt, mint egy kigöngyölített irattekercs; s az emberek és az álmok is bejárhatók és végigolvashatók voltak, mint egy-egy kigöngyölített irattekercs.
Történt egyszer, hogy egy álom, aki Józsefnek nevezte magát, a hegyekből alázúduló forgószéllel együtt megérkezett az egyiptombeli Fáraó tömlöcéhez, és besüvített a falak résein; mert ebben az álomban a tömlöc falai gyengék és szakadozottak voltak, lazán illeszkedő téglákból ügyetlenül egybeépítettek voltak, ez pedig a fejedelmi hatalom hanyatlását és a pártviszályok elfajulását jelenti. József, az álom besüvített a falak résein; küszöb adta mestergerendának, mestergerenda szelemenfának, szelemenfa szarufának, szarufa lécnek. Léc adta szegeknek, szegek adták szalmának. Szalmáról elillant József, az álom; és az álommal együtt elillant az egyiptombeli Fáraó tömlöce, és elillant a hegyekből zúduló forgószél, és elillantak maguk a hegyek is. Ám ez alatt az egy pillanat alatt, amely esztendők hosszú sorának volt álmodható, a tömlöcben őrzött fősütőmester találkozott az álommal, és a tömlöcben őrzött főpohárnok is találkozott az álommal. Mindketten azt álmodták, hogy az álom — ez a szeretetreméltó, szépséges ifjú — velük együtt raboskodik az egyiptomi Fáraó tömlöcében.
A fősütőmesternek egyebet is mutatott az álom: három tő maszlagos nadragulyát, amelyről — az álomban világosan látszott — a főpohárnok leszed egy maréknyi csillogó, lilásfekete bogyót, és azok levét a Fáraó serlegébe facsarja.
A főpohárnoknak is mutatott az álom valamit: három kenyereskosarat, amelyekbe köveket hajigálnak az ég madarai, köztük a keselyű módjára köröző, ráncos nyakú, vijjogó sütőmester.
József így szólt az egyikhez: ,,Ne félj, sütőmester, mert a pohárnok is csak én vagyok, az álom. A három tő nadragulya három napot jelent, s a halálvirág mérges gyümölcse a szabadulást jelenti, mert a halálos méreg megszabadítja a lelket a test börtönéből. Örvendj hát, sütőmester: három nap múlva szabad leszel, ami azt jelenti, hogy máris szabad vagy, ami azt jelenti, hogy szabad voltál mindig is.”
József így szólt a másikhoz: ,,Ne félj, pohárnok, mert a sütőmester is csak én vagyok, az álom. Félelem nélkül fogadd a jót: mert létezni jó, de nem létezni még jobb. A három kosár három napot jelent, s a közömbösen hulló kövek a halomba gyűlt nemlétezést jelentik, mert ahogyan a hulló követ a körülötte hullámzó levegő nem képes föltartóztatni a zuhanásban, úgy a nemlétezőket sem képes a létezők sokasága magához hasonítani. Ne szomorkodj hát, pohárnok: három nap múlva nem leszel, ami azt jelenti, hogy már nem vagy, ami azt jelenti, hogy soha nem is voltál.”
hozzászokott a nemlétezéshez
Történt azonban, hogy egy másik álom, akit szintén Józsefnek hívtak volna, ha el nem titkolta volna valódi nevét, megjelent a Fáraó előtt, és közbenjárt a pohárnok érdekében. Csakhogy közben eltelt három nap, vagyis három pillanat, vagyis három évtized; és ez idő során (amely idő, mint említettem, láthatárként kerítette körül a földkerekséget) a pohárnok annyira hozzászokott a nemlétezéshez, hogy a legnagyobb igyekezettel sem lehetett kiszabadítani — amit egyesek úgy fogalmaztak, hogy tisztázatlan körülmények között nyoma veszett, mások pedig úgy, hogy szökés közben agyonlőtték. Ezért a Fáraó szolgái kénytelenek voltak a sütőmesterre fordítani figyelmüket. Először aláírattak vele egy vallomást, amely szerint ő lesz a pohárnok, azaz máris ő a pohárnok, azaz mindig is ő volt a pohárnok; majd hivatalosan értesítették, hogy visszanyeri elveszített szabadságát és méltóságát, illetőleg ezeket el sem veszítette soha. Végül kihirdették, hogy a Fáraó fősütőmestere, vétkei miatt méltán lakolva, nyakánál fogva fölakasztatott, és az élők sorából töröltetett.
És a szabadságába visszahelyezett udvaronc, akit a főpohárnokné a férjeként fogadott, és akit a főpohárnok gyermekei mint apjukat üdvözöltek, meg nem emlékezett az álomról, e szépséges ifjúról, akinek neve József; mert nem tudhatta, hogy ő maga is része az álomnak. Történt aztán, hogy a Fáraó a legszebb serlegéből ivott, és a Fáraó legszebb serlegében halálos méreg volt, és a Fáraó meghalt. És még ez is az álom része volt.
része az álomnak
Történt abban az időben, amely láthatárként vette körül a földkerekséget, hogy Egyiptom országot éhínség sújtotta. Jött azonban egy álom, akinek József lesz és volt a neve, és megnyitotta Egyiptom ország titkos magtárait. Ezekben a magtárakban hét esztendőn át eltűnt (és javarészt meg is rothadt) az ország összes gabonája; és aki tagadni merte volna, hogy e hét esztendőn át példátlanul bőséges volt a termés, az hét esztendőn át ugyancsak eltűnt (és javarészt ugyancsak megrothadt). És ez még mindig része volt az álomnak — nem az önmagát alázúdító forgószélnek, hanem az önmagát megnyitó magtárnak.
Az éhínség első pillanatában József elé járult a nép, és pénzt adott a gabonáért, amíg el nem fogyott a pénz. Az éhínség második pillanatában József elé járult a nép, és juhokat adott a gabonáért, amíg el nem fogytak a juhok. Az éhínség harmadik pillanatában József elé járult a nép, és ökröket adott a gabonáért, amíg el nem fogytak az ökrök. Az éhínség negyedik pillanatában József elé járult a nép, és szamarakat adott a gabonáért, amíg el nem fogytak a szamarak. Az éhínség ötödik pillanatában József elé járult a nép, és földeket adott a gabonáért, amíg el nem fogytak a földek. Az éhínség hatodik pillanatában József elé járult a nép, és ki-ki önmaga testét adta a gabonáért; és elfogyott a gabona, de nem fogytak el az éhező testek, sem az éhínség pillanatai. Az éhínség hetedik pillanatában József elé járult a nép, és — bár nem volt már semmije — gabonát kért.
,,Adjátok meg az árát!”
,,Hogyan is adhatnánk meg az árát, amikor már minden a tiéd: pénzünk, barmaink, földjeink; vállaink teherbírása, karjaink ereje, lábaink futása!”
,,Ha már úgyis minden az enyém, akkor miért adjak a magaméból?”
,,Ha már úgyis a tieid vagyunk, miért vesszünk el a szemed láttára? Mondja meg a mi hatalmas urunk, mi az, amit még adhatnánk neki!”
,,Adjátok álmaitokat!”
Örvendezett a nép: egyetlen álom egy egész napi jóllakásért! Hiszen álmokból olyan sok van, szinte végtelen sok! Majdnem annyi, mint erdőben szálfa, mint nádszál a mocsárban. Ürültek a magtárak, és egyre kevésbé voltak titkosak a magtárak; teltek az álomtárak, és mindinkább titkosak lettek az álomtárak.
József gazdálkodott.
láncra verték az álmokat
József gazdálkodott, és az emberek kirekesztették maguk közül az álmokat, láncra verték az álmokat, beszolgáltatták az álmokat — akik pedig egyenrangúak voltak velük és hasonlóak voltak hozzájuk —, besúgták az álmokat és feljelentették az álmokat. Minden ember mindennap halálra ítélt legalább egy álmot, hogy minden embernek mindennap meglegyen a betevő falatja.
És ahogy eltűnik az erdő, ha kivágják a fákat, és megritkulnak a nádszálak is, ha kiszárítják a mocsarat: megfogyatkoztak és tünedeztek az álmok, és egyre kevésbé voltak összetéveszthetők az emberekkel. Az álmok tárgyi világa mind szegényesebb lett, mind szűkebb körbe húzódott vissza, a magyarázatok elhomályosultak, és az álmok nem voltak többé megszólíthatók. Ám ők még akkor megpróbáltak beszélni az emberekhez. Ugyanazt kiáltották, amit egy nappal, vagyis egy pillanattal, vagyis egy évtizeddel korábban az emberek mondottak volt:
,,Miért vesszünk el a szemeitek láttára?!”
Voltak emberek, nem sokan, akik így vélekedtek:
,,Jobb nekünk az, ha nem ehetünk mindennap kenyeret, mint az, ha nem láthatjuk mindennap az álmokat!”
Őket megkövezték; és különben is, későn szóltak. Van egy hagyomány, amely szerint nem a szavaik miatt kövezték meg őket, hanem azért, mert későn szóltak. Azok pedig, akik az első köveket hajították az álmok védőire, később így vélekedtek:
,,Az álmok védőinek igazuk van, de ha már az álmok pusztulása úgysem tartóztatható fel, igyekezzünk minél több hasznot húzni belőle!” És akik így vélekedtek, éppen azért, mert így vélekedtek, azoknak lett igazuk.
Még ez is az álom része volt, ám az álom egésze már nem volt észlelhető, sőt elképzelhető sem igen volt már. József, ez az észre nem vehető (mivel túlságosan is nyilvánvaló) és alig elképzelhető álom uralkodott a nappalokon és az éjszakákon, uralkodott az embereken, az álmokon és a fogytán levő, de még meglevő gabonán. A kenyérsütés feledésbe merült az idők során; a gabonaőrleményből vaníliás négyzeteket préselnek és vitaminozott, kalóriaszegény ostyát sütnek — mindez része az álomnak.
Az álmok — mint a kihalásra ítélt fajok általában — berendezkedtek a rejtőzködésre. Már csak éjszaka jöttek elő, már csak olyankor, amikor az emberek nem voltak ébren, már csak egy-egy ember lelkét érintették meg (hogy ne kelljen százfelé óvakodniuk); és ha a megszólított ember, mohóságában vagy túlbuzgóságában felriadt, az álmok azonnal búvóhelyet kerestek. Csakhogy akkor már nem voltak búvóhelyek a föld felszínén. József, a legfőbb álom az egész földet áttekintette, az egész földet lefényképezte, az egész földet lefilmezte; még egy hajszál sem hullhatott le az emberek fejéről József tudta és beleegyezése nélkül.
az ébredés előtti pillanat
Az álmok, amikor már majdnem kipusztultak, végső szorultságukban elrejtőztek az emberek szemhéja mögött. Azóta is ott sínylődnek, és azóta is egyre kevesebben vannak; mert úgysem tudják türtőztetni magukat, és előbb-utóbb megszólítják az embereket, és az emberek között mindig akad olyan, aki a hozzá szóló álmot, akár haszon reményében, akár a haszon legcsekélyebb reménye nélkül, az ébredés előtti pillanatot ügyesen kihasználva, beszolgáltatja. Az ilyen emberek állítólag öntudatlan állapotban vannak. Bárhogy legyen is, az álmok — ellentétben az emberekkel — nem tudnak utódokat nemzeni.
Van egy hagyomány, amely arról szól, hogy egyszer egy ember mindenre képes volt azért, hogy beszélhessen a szemhéja mögött rejtőzködő álmokkal. Van egy másik hagyomány, amely arról szól, hogy egyszer egy ember mindenre képes volt azért, hogy kezei közé kaparintsa és a törvény elé juttassa a szemhéja mögött rejtőző álmokat. Ez az ember oly kíméletlenül nyúlt a szemhéja mögé, hogy mindkét szemét kivájta. Neve is fennmaradt: Oidipusz.