Borsos Béla

AZ ÁLLATOK HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL

1992 nyár

AZ ÁLLATOK HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL

Ha azokat a kapcsolatokat akarjuk meghatározni, amelyek az embereket a világ többi élőlényéhez fűzik, több alapvető vélekedést különíthetünk el, amelyek egymást bizonyos mértékig kölcsönösen kizárják, és egymástól abban különböznek, hogy milyen szerepet szánnak az embernek a Világegyetem textúrájában.

1. A technikai megközelítés úgy véli, hogy az ember, hála környezetátalakító képességének, a természettől felhatalmazott, hogy az élő és élettelen világot megváltoztassa. Ez a szemlélet mélyen a zsidó-keresztény kultúrkör filozófiai áramlataiban gyökerezik, és a fehér ember teremtette modern, tudományos világképben is tükröződik.

2. Az etikai megfontolás ugyanerről a tőről fakad. Itt az ember – lévén a Genezis végterméke – egyfajta paternalista, antropocentrikus módon felelős a teremtésért és a környező világért. Vagy (éppen ellenkezőleg) az etikai elv fakadhat a keleti vallások emberképéből is. Itt az ember csupán apró, elhanyagolható részecskéje a teremtésnek; mi joga lenne tehát tenni bármit is, ami megváltoztatná a kozmikus rendet? Mindkét esetben a természethez való viszony egy-egy oldalát emelik ki, és hiányzik a teljes kép kidolgozása.

3. A harmadik lehetséges választást ökológiai szemléletnek nevezhetjük, amennyiben feltételezzük és megengedjük, hogy az ökológiát itt tudományos és társadalmi értelemben kell érteni. A kevés elgondolás egyike tehát, amikor a tudományos igényű ökológia is tágabb értelmezést szolgál, nem úgy, mint máskor, ha politikai jelszóvá fokozzák le, vagy valláspótlóként hangoztatják. Ebben az értelemben az ökológiai szemlélet a racionális emberi megismerés által létrejött tudást kívánja egybeolvasztani a Kozmosz természetéről inspirációval, intuícióval, közvetlen megtapasztalással nyert tudással.

Az állatvilág szerepét az emberi létben csakis e három alapvető szemlélet egyikének felhasználásával határozhatjuk meg. Amikor tehát az állatok hasznáról vagy káráról beszélünk, mint azt Herman Ottó – egyébként a teljes tisztelet hangján – tette, máris az első alapelvet követjük. Én inkább – megadván a kellő tiszteletet utolsó nagy polihisztoraink egyikének – a harmadik mellett szavaznék: az ember elválaszthatatlan része a folytonosan változó, ám harmonikus rendben egymáshoz simuló földi ökológiai rendszereknek, melyek maguk is egyetlen hatalmas, az egész Földgolyót beborító, tudományosan is leírható szervezet részei. Ezért e szervezet egyes elemei csakis annak egyéb (nem kevésbé fontos és teljes értékű) részeit figyelembe véve ítélhetők meg.

 

Leanne J, flickr.com

Jogok? Kinek a jogai?

Az első kérdés, amely az állatokhoz való viszonyunk erkölcsi megítélésekor felmerül, a jogok kérdése. Van-e jogunk – úgymond – más élőlényeket kizsákmányolni, használni kívánságunk és szeszélyeink szerint – avagy nincs. Egyre többen érvelnek a buddhista filozófiával, hogy minden élőnek egyforma joga van a létezéshez. Az emberek azonban gyakran átesnek a ló másik oldalára, és ebből radikálisnak látszó, valójában logikátlan következtetéseket vonnak le: a szerzetesek bekötik szájukat, nehogy egy légy belemenjen és szörnyű halálát lelje, míg mások gyorsan buzgó vegetáriánusokká lesznek, miközben megengedik az állatok egyéb célra, igavonónak, tejtermelőnek vagy ölebnek való használatát, melyek külön-külön is bőségesen elég alkalmat szolgáltatnak a kegyetlen bánásmódra és a visszaélésekre.

Más részről, a skála túlsó végén a modern ember található a maga állatgyáraival és kedvenc állataival, amelyeket betonsilókba és fémketrecekbe zsúfol – akárcsak saját magát. Minden lehetséges, minden megengedett, amit csak akarunk, megtehetünk az állatokkal, hiszen szolgáink és rabjaink; mai terminológiával: a termelés eszközei, amelyeken bármely változtatás, „javítás” elvégezhető igényeink kielégítése érdekében.

Az ökológiai nézőpontnak komoly fenntartásai vannak mindkét véglettel szemben. Először is fel kell tenni a kérdést: mit jelent a jog maga? A jog, ahogyan azt az emberi társadalmakban általában értelmezik, emberi kategória, mi találtuk ki. Az öntudat terméke. Az állatok, növények, kövek és a teremtés egyéb darabkái nem törődnek a jogokkal. Ebben az értelemben tehát éppúgy „jogunk” lehet az állatok (és a bolygó egyéb alkatrészei) kizsákmányolására, mint amennyire az ő joguk az, hogy létezzenek, beleértve a köveket, folyókat és élősködőket is. Ez a megközelítés sehova nem vezet.

emberközpontú szemlélet

Aki az állatok jogairól beszél, emberközpontú szemléletet tételez fel mindkét oldalon. Ha valaki csak az állatokat akarja védeni és a sziklákat nem, sőt, mi több: csak a kedves, bumfordi, szőrös állatokat, mert azokat olyan jólesik dédelgetni. Az ilyen állatvédő hallgatólagosan elismeri, hogy az ő joga (sic!) eldönteni: a teremtés mely alkatrésze érdemli meg a védelmét. Mégis, soha egyetlen tudós nem jelentkezne önként annak eldöntésére, meddig tekinthető egy állat érző lénynek, és egyáltalán mit jelent az, hogy „érző lény”, a mienktől eltérő érzékelési rendben. Arról nem is beszélve, hogy érző lényként ismert állatokat más állatok meglehetős gyakorisággal szoktak kínozgatni, mit sem törődve a mi erkölcsi megvetésünkkel. Elég, ha mondjuk egy élve lenyelt őzgidára gondolunk a kígyó hasában. Másrészről, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert az evolúció megajándékozta egy öntudatnak nevezett hasznos biokémiai eszközzel a túlélésért vívott harcban, már bármit tehet a körötte uralkodó rend felborítására, az téved. A beképzeltségtől nem veszi észre, hogy a természetes rendszerek rendje ellen tett bármely változásnak – beleértve a tárgyszerű bánásmódot az állatokkal – hatása, befolyása van erre a rendre, és ezért előbb vagy utóbb el kell vele számolni.

Az erkölcsi elvek alkalmazásának harmadik útja, amit a keleti bölcs követ, amikor igyekszik elkerülni az élet bármely fajtájának kioltását, testének apró vérszívóit is megkímélve. Noha ez a viselkedés az élet iránti mély alázatról és általános tiszteletről tanúskodik, nem ismeri fel, hogy az élet csak egy másik élet kioltása árán maradhat fenn. Egy-egy rendszeren belül még a növények is küzdenek egymással a fényért, a tápsókért.

 

Az ökológiai rendszerszemlélet

Mindebből logikusan következik, hogy a konvencionális erkölcsi megközelítés nem képes választ adni az ember–állat viszony problémáira. Az állatokat helyezzük el az ökológiai gondolkodás és a holisztikus világkép rendszerében. Nem önálló, független létezőnek tekintjük őket, hanem ugyanannak a szerkezetnek a részeként, aminek saját magunkat. Ilyen megközelítésben ,,hasznuk” az, ha a természetes vagy az általunk teremtett mesterséges ökoszisztémában a megfelelő helyet biztosítjuk nekik. Az emberi társadalmak rendszerint alaposan átforgatják életadó természetes közegüket. Sajnos, ez a legtöbb esetben úgy történik, hogy nem veszik figyelembe ezen rendszerek funkcionális jellemzőit. Az ember természetátalakító munkája így gyakorlatilag a rombolással egyenlő, melyet az emberi elme egyoldalú fejlődése magyaráz. Ez teszi lehetővé alkalmazkodásunkat a környezethez, de azon az áron, hogy nem vesszük észre az ilyen átalakítás okozta veszélyt, és védekező mechanizmust nem fejlesztünk ki ellene. Környezetünk átalakításának alapvető vonásait ezért a természetes ökoszisztémák vonásaival összehangolva kell kialakítanunk. Magunk és állataink számára olyan mesterséges rendszereket építsünk, melyek ugyan emberi tevékenység eredményei, ám harmonikus rendben illeszkednek az Univerzum többi részéhez, anyaguk és energiájuk annak körfolyamataiba illeszkedik.

Ken, flickr.com

Egy ilyen rendszerben az állatoknak jelentős szerepük van. Manapság a magasabb rendű állatokat csak ipari nyersanyagnak, élelmiszerforrásnak tekintik. Az ökológiai rendszerszemléletben az állatok jó eséllyel helyettesíthetik a fosszilis energiahordozókat, hiszen erejük megújítható; nem amortizálódnak, hanem szaporodnak.

 

Az ember–állat viszony – ma

Mi jellemzi a modern ember viszonyát az állatokhoz?

1. Ipari állattenyésztés: gazdasági szükségszerűségnek mondják, ám az állatok nagyüzemi, ipari tartása egyre jobban eltérít minket attól a rendszerelméleti megközelítéstől, mely a termelés folyamatát és nem csupán a terméket magát tekinti célnak. Ha teljes költséget számolunk, kiderül, hogy az iparszerű állattenyésztés csak egy kifacsarodott gazdasági rendszerben életképes és jövedelmező, a környezeti ártalmak, az energia és az állatkínzás árát figyelembe véve már nem.

2. Állatkísérletek: az ember–állat viszony egyik legvitatottabb területe. Az állatkísérlet mint fogalom maga is a technokrata orvosi gyakorlat és tudományos ethosz terméke, és egyáltalán nem illik bele az ökológiai szemléletbe. Nem is igen igazolható ma már, hiszen a kísérletek zöme haszontalan, luxusigények kielégítését szolgálja; a mechanikus orvostudomány pedig amúgy is teljesítőképességének határához érkezett.

3. Állatvédelem: megjelenése egyes emberek természetes reakciója az állatok drámaian megváltozott körülményeire az állattenyésztő telepeken, az üzemekben és a kedvtelésből tartott állatok körében. Nem szabad elfelejteni, hogy csupán etológiai garanciákat követelni az állattenyésztőktől, miközben a mód és a rendszer alapja, ahogyan állatainkhoz viszonyulunk, a régi marad, nem megoldás. Mindez szélsőséges érzelmi reakciókhoz vezethet, amelyek több kárt okoznak, mint hasznot. Az állatvédők többsége (tisztelet a kivételnek) érzelmi alapon viszonyul tevékenységéhez, és nem gondolja át annak következményeit. A hagyományos inuit (eszkimó) közösségektől is megtagadnák például a fóka- és bálnavadászat jogát, holott nyilvánvaló, hogy a bálnákat nem az inuitok irtották ki, és társadalmuk túlélése nagyban ettől a két emlőstől függ.

4. Az állatok „javítása”: maga a feltevés, hogy az állat olyasmi, amit meg lehet – és meg is kell – javítani, mert akkor jobban szolgálja az érdekeinket, bizonyítja korunk hivatalos tudományos dogmájának önteltségét. Az eredmény három, egymástól minőségileg különböző lépcsőben mérhető le:

a)    genetikai állatkínzás: ez a szó Festetics professzor találmánya a mesterséges szelekcióval létrehozott eltorzult, diszfunkcionális genetikai formák, a mopszli és társai jelölésére. Az öncélú tenyésztési bravúrok és a modern mezőgazdaság intenzív hibridjei egyaránt ebbe a kategóriába tartoznak.

b)    biotechnika: bármely beavatkozás, mely generációs intervallum (nemzedék-váltás) nélkül gyakorol hatást az állat evolúciós alkalmazkodóképességére (mesterséges megtermékenyítés, embrióátültetés, ivarzásszinkronizálás stb.)

c)    biotechnológia, génsebészet: a morálisan és ökológiai értelemben egyaránt természetellenes, fajtalan kimérákat és egyéb szörnyeket eredményező eljárások, melyek a genetikai anyagba közvetlenül avatkoznak be. Az evolúciónak nincs módjában ezeket a változtatásokat ellenőrizni és életképességüket kipróbálni.

A biológiai kibernetika egyensúlya felborul, az eredmény kiszámíthatatlan lesz.

Tambako The Jaguar, flickr.com

Néhány lehetőség az állatok valódi szerepének helyreállítására

1. Ember–állat arány: átformálása a köröttünk élő állatok számát, eloszlását, fajait, fajtáit és felhasználásuk módját egyaránt érinti. Az átértékelés elengedhetetlen feltétele saját társadalmunk szemléletváltása is, hiszen a kedvtelésből tartott állat csupán kapcsolatpótló a betonsivatagban élő, természetből kiszakadt ember számára.

2. Együttélés, szimbiózis: az érzelmeket és a gazdasági észszerűséget egyaránt olyan szemmel kell nézni, hogy milyen szerepe és szükségszerűsége van az ember-állat kapcsolatnak egy emberalkotta ökoszisztémában, ahol az egyes hiányzó elemeket, mint például az emlősök létszámának szabályozását néha emberi beavatkozással kell ellátni, hogy a rendszer egyensúlya helyreálljon.

3. A szelekció átgondolása. Miért szelektálunk, és hogyan? A tenyésztési cél is a lehető legkevesebb emberi beavatkozást igényelje. Ezt szolgálják az olyan tulajdonságok, mint az életteljesítményre szelektálás, a genetikai ellenállóképesség fejlesztése, minőségi termék előállításának képessége, vegyes hasznosítás, hosszú élettartam, szaporodóképesség és így tovább.

4. In situ megőrzés: a legkézenfekvőbb megoldást a szelekciós irányok áthangolására a ritka, helyi tájfajták és őshonos fajok, fajták megőrzése, szaporítóanyagkénti hasznosítása, és a lehető legszélesebb terjesztése jelenti az egyes ökológiai tájegységeken belül. Ezek a fajták ugyanis természetszerűleg a leginkább teljesítik az előző pontban megfogalmazott kívánalmakat, és több száz, esetenként több ezer év óta alkalmazkodtak az adott környezethez.

5. Horizontális szakosodás helyett vertikális: ahelyett, hogy nagy teljesítményű, szabványosított fajtákat terjesztenénk el az egész világon, amelyek genetikai anyaga biológiailag nem teljes értékű és homogén, az új stratégiában inkább olyan összetételre kellene törekedni, amely sokszínű, sokoldalú, és nemcsak egy-egy fajt, azon belül egy-egy fajtát részesít előnyben, hanem egy-egy mikrokörnyezetben alakít ki a lehető legspecifikusabb, szerteágazó struktúrát.

6. Az erdő mozgékony alkatrészei: a permakultúra megközelítése. Ez az Ausztráliában kidolgozott, de másutt is széles körben alkalmazott tervezési rendszer mesterséges ökoszisztémákat állít elő olyan módon, hogy azok minél inkább tükrözzék a természetes életközösségben lezajló folyamatokat. Ebből következik, hogy az emberi jelenlét itt csupán egy a többi elem közül, ugyanígy az állatok is, amelyeket a permakultúra az erdő mozgó alkatrészeinek tekint. Ahhoz, hogy az egyes részeknek ilyen összefogott, integrált rendszerét megteremthessük, amelyben az állatok is helyet kapnak, az élet egészéhez alázattal és a megértés vágyával kell közelednünk. Akkor aztán nem lesz kérdés, hogy mit is mondjunk az állatok hasznáról és káráról.

felső kép | Kay, flickr.com