AZ ÁLLATI JELENSÉG

Hogyan akarod látni az istent, ha nem állat alakban? A három egy: isten, ember és állat. Mert az isteni és az állati egyesülése az ember… Ha viszont az állat egyesül az emberrel, az isten, és az isteni másként nem is szemlélhető és nem is fogható föl, mint ebben az egyesülésben… Lásd, az állatban találkozik isten és ember, és az állat szent pontja érintkezésüknek és egyesülésüknek, amely természete szerint ünnepies-tiszteletre méltó, és az ünnepek között is nagyon tiszteletreméltó az az ünnep, amikor a bakkecske egy tiszta szüzet hág meg Dzsedet városában.” Így oktatgatta Thomas Mann regényében az öreg maonita az ifjú Józsefet, aki az isteni és a fenséges felől érdeklődött.

Hogyan láthatnánk az embert, ha nem állat alakban? Talán éppen így kellene feltennünk a kérdést, ha önmagunkról – mint a természet szerves részéről – akarunk gondolkodni. De tudunk-e még egyáltalán így gondolkodni? Vajon az állati jelenség leírásával foglalkozó tudomány, az etológia, a huszadik század kataklizmái után, milyen segítséget nyújthat az emberi jelenség megértéséhez? Egyszerűbben és pontosabban fogalmazva: mit tanulhatunk az állatoktól. CSÁNYI VILMOS etológussal egy Bukfenc nevű kutya és egy Zebulon nevű hal társaságában beszélgettem, 1994 végén.

– Mi változott Konrad Lorenz óta az etológiában? Ő még nem ,,vizsgálati állatokról” beszél, hanem név szerint említi a megfigyelt halakat, kacsákat, ludakat.

– Először is az változott, hogy az etológiából tudomány lett. Ez a folyamat, mint afféle későn érő tudománynál, nagyon gyorsan zajlott le. A tudományoknak – az alapoktól teljesen függetlenül – mindig van önszerveződésük. Az etológiából is szabályos tudomány lett, tankönyvekkel, monográfiákkal, speciális módszerekkel. Amikor én etológiával kezdtem foglalkozni, egy jó messzelátó volt a legdrágább beruházás. Ma pedig már csak komputerrel, videóval, komplex elektrofiziológiai módszerekkel lehet ezt a tudományágat művelni. Az etológia is beállt a sorba. Már tudjuk, hogyan kell tudományt csinálni. Ez még nem volt ilyen nyilvánvaló a század húszas éveiben. Ma a tudomány inkább technológia, megváltozott a szerkezete. Talán Lorenz volt az utolsó igazi, klasszikus tudós, aki még maga csinálta a tudományt. Ma, mondhatni a fejünk fölött működik a rendszer.

– Tulajdonképpen hogyan keletkezett az etológia?

– Az evolúciós vitában, ami Darwin után majdnem száz évig tartott, a biológusok olyan megfigyeléseken, kísérleteken alapuló bizonyítékokat kerestek, amelyek az evolúciós elméletet valamilyen módon alátámasztották. A legkorábbi etológus tulajdonképpen Darwin volt. Ő egy csomó olyan viselkedéssel kapcsolatos megfigyelést írt le, amelyek ma is korrektek, nem szorulnak revízióra. Darwin óta Amerikában és Európában is egy csomó tudós foglalkozott azzal, hogy morfológiai adatokkal bizonyítsa, miként működött az evolúció. Az amerikai Whitman például a gerlék udvarlási szokásait írta le, a német Heinroth kacsák és ludak rokonságát vizsgálta. Lorenz, aki Heinroth tanítványa volt, jó érzékkel erre az evolúciós örökségre alapítva kezdett el új magatartástudományt csinálni. Lorenz, akárcsak Darwin, rendkívül jó megfigyelő volt, soha nem lehetett rajtakapni tévedésen. Pedig de sokan szerették volna.

– Mi izgatta igazán Lorenzt? Miért kezdett etológiával foglalkozni?

– Lorenz előtt a biológusok elhanyagolták az állati viselkedés vizsgálatát. Egyszerűen nem voltak sem megfigyelések, sem elméletek, mindenki a fajismeret bűvöletében élt. Minél több fajt ismerünk, vélték, annál többet tudunk. Le kell írni a fajokat, s ehhez kell egy megfelelő szisztematika. Egy faj leírásához elég egyetlen döglött példány is. Hogy aztán ennek a fajnak mit csinál egy élő egyede, hogyan táplálkozik, születik, szaporodik, ahhoz több ezer óra megfigyelésre lett volna szükség. Nyilván, ha valaki a húszas években sikeres biológus akart lenni, sokkal jobban tette, ha a fajokat vizsgálta, mintha nekiállt volna egyedi példányokat megfigyelni. Mi van akkor, ha leírunk egy viselkedésformát? Van egy újabb történetünk arról a fajról. Ezek az anekdoták. Anekdoták persze mindig voltak. A laikusoktól a biológusokig mindig mindenki mondott valamit az állatokról, hogy hogyan udvarolnak, hogyan szaporodnak, de nem volt meg az a rendszer, amelyben ezt tárgyalni lehetett volna. Nem voltak követelmények. Ha belenéz a nagy Brehmbe, láthatja, tele van anekdotákkal, melyeknek a fele nem igaz. Nem azért, mert Brehm csaló, hanem mert az anekdoták más könyvekből, vadászok, bennszülöttek elbeszéléseiből összegyűjtött történetek, amelyek mögül hiányzik a rendszer. Az anekdoták másik fele viszont igaz.

– Volt annak valami ismeretelméleti, filozófiai alapja, hogy a húszas években a biológia ennyire nem foglalkozott a viselkedéstannal?

– Nem volt. A biológia ekkor az evolúciónak vagy tagadásának bűvkörében élt. Csak a szisztematika érdekelte igazán. Még a harmincas-negyvenes években is voltak antidarwinisták, akik nem hitték el az evolúciós teóriát. Végül is a molekuláris biológiával dőltek meg az evolúciót tagadó tévtanok. De hogy valaki leüljön és nézegessen egy kacsát, az nem tűnt valami tudományos dolognak. Lorenz maga írja, hogy lusta ember volt, imádott a Duna-parton heverészni, s közben nézegette az állatokat. Apja híres, gazdag orvos volt, s bár Lorenz is orvosi és biológusi képzettséget szerzett, számára a tudomány nem jelentett kenyérkeresetet. Ő csupán vonzódott a természethez, s leírta, amit látott. Mint később kiderült, kiváló elméletalkotóvá is vált. Olyan dolgokat talált ki, amikkel korábban a biológia nem foglalkozott. Megfigyelései először megütközést keltettek. Amikor a pszichológusok rájöttek, hogy itt valaki a hagyományos viselkedéstudományon kívül belekontárkodik a dolgukba, és nem laboratóriumi, nem steril kísérleteket végez, nem ezer állatról (statisztikákról), hanem egyetlen libáról beszél, komolyan kezdték támadni. A pszichológusokból hiányzott az evolúciós szemlélet, és akkor jött Lorenz, aki ebben nőtt föl, s gátlás nélkül mondta a magáét. A másik vitás pont, amelyben Lorenz újat hozott, a viselkedés mérésének módszere volt. A korabeli pszichológusok – az emberből kiindulva – azt mondták, hogy a viselkedés mérésében nem lehet egységeket keresni, mert egy hihetetlenül komplex és bonyolult folyamatról van szó, semmi alapunk nincs ebből valamit is kiragadni. Lorenz a vizsgálódásait nem embereken kezdte, inkább csak végezte.

Madarakkal, halakkal foglalkozott először, s ami a tudományokban gyakori, megint bevált az atomisztikus szemlélet. Az egész modern kémia a görögök atomelméletén alapszik, ennyire lehetett egyszerűsíteni a dolgot. Lorenz ugyanezt csinálta: egyszerűsített. Jó, mondta, a viselkedés folyamatos meg bonyolult, mégis próbáljuk meg, vegyünk néhány egységet és nézzük, össze lehet-e rakni. Kiderült, hogy nemcsak a rovaroknál, de az emlősöknél is nagyon sok mindent meg lehet magyarázni ezekkel az egységekkel. Nyilván az ember külön kása, újra át kell gondolni, hogy ezekből az egységekből rá mi alkalmazható és mi nem. A humánetológia éppen ezzel foglalkozik. És akkor ehhez jött a genetika forradalma, itt a gén, le lehet írni. Magatartásegység és gén, ez jól klappol. Nyilván nem arról van szó, hogy a magatartásegységek egy génre vezethetők vissza, ez a legritkább eset, de ezek magasabb szinten összehozhatók. Persze itt is vannak még homályos pontok, mint például a tudat, a tudatosság, az intelligencia, ezeket egyelőre tegyük félre, ez nem zavarja a felfedezés használhatóságát. Az ötlet jó, az atomisztikus szemlélet, amit az adatgyűjtésben alkalmaztunk, ezúttal is bevált. Nézzük csak, mondta Lorenz, itt egy élő állat, ennek életéből kiragadok néhány eseményt, s mint egységet kezelem. Így az állat viselkedését szinte száz százalékig le tudom írni. Az eddigi anekdotagyűjteményekből éppen a szabály hiányzott. Lorenz ezt kereste, hiszen tudta, egy elmélettől azt várjuk, hogy olyan mechanizmusokat, olyan szabályokat adjon, amelyek a még ismeretlen jelenségekre is érvényesek.

– Azt mondta: Lorenz volt az utolsó igazi, klasszikus tudós, aki még maga csinálta a tudományt. Ezért volt ilyen népszerű?

– Lorenz remekül írt, és lenyűgöző ember volt. Minden korszaknak megvannak a maga nagy személyiségei. Hogy bekerülnek-e a tudománytörténeti munkákba vagy sem, nagyon sok mindenen múlik. Lorenz idején néhány dolog egybeesett. Az evolúciós vita éppen eldőlt, s ennek a konzekvenciái a pszichológia számára már levonódtak, csak a pszichológusok nem tudták. És akkor jött valaki, egy kívülálló, s olyan dolgokról beszélt, amikről a pszichológusok azt gondolták, hogy ilyen dolgokat nem lehet mondani. Mert mi az például, hogy genetikailag meghatározott viselkedésforma? Ilyen nincs. És mégis van, a génelmélet és a viselkedésjegyek összevetéséből egyértelműen következett. Mondok egy hasonló példát a közgazdaságtanból: Herbert Simon kitalálta, hogy az ember nem racionálisan dönt. Ettől a közgazdászok elájultak, Nobel-díjat is kapott, holott ezt bármelyik pszichológus vagy humánetológus megmondta volna, ha kérdezik. Csak a közgazdászok erről nem akartak tudomást venni, mert az ő elméleteikbe úgy illett a dolog, hogy mindenki racionálisan viselkedik, mindenki a legolcsóbb, a legnagyobb teljesítőképességű árut akarja megvenni. Nem így van. Simon óriási figura lett, holott – más tudományban legalábbis – közhelyet írt le. Ezek kommunikátori funkciók. Megtalált valamit egy másik tudományban, és átvitte a sajátjába, oda, ahol őrá hallgatnak. Ilyen kommunikátorok mindig vannak. Lorenz egy személyben volt tudományalapító és kommunikátor. Ez volt a nagy együttállás: újat csinált, jól csinálta és el is tudta adni.

– Ön személyesen is találkozott Lorenzcel?

– Egyszer találkoztam vele. Elhatároztam, hogy molekuláris biológia helyett etológiával fogok foglalkozni. Akkor éppen Amerikában voltam, és jöttem hazafelé, gondoltam, elmegyek meglátogatni Lorenzet. Írtam egy levelet, amire jött a titkárnőjétől a rövid válasz, hogy mikor mehetek. Feleségemmel együtt mentünk. A titkárnő azzal fogadott, hogy elnézést kérnek, a professzor úr nagyon beteg, le akarták mondani a találkozót, de ha már olyan messziről jöttünk, s olyan messzire megyünk, fogad bennünket, de tíz percnél tovább ne zavarjuk, mert nagyon rossz állapotban van. Irtó kínos volt, mondtuk, hogy akkor inkább be se megyünk, de ezt láthatóan nem akarták.

Lorenz nagy akvárium előtt ült, és látszott, hogy tényleg nincs valami jó bőrben. Arról kérdezett, mit csinálok. Fölélénkült, belebonyolódtunk a részletekbe. Én meg folyton az órámat néztem, hogy te jó isten, már fél órája itt vagyunk, már egy órája; most már igazán el kellene mennünk, mert ő szegény beteg. Jó két óra múlva egyszer csak fölugrott: na, akkor jöjjenek, nézzék meg a libáimat. Megragadott egy jó húszkilós vödröt, ami tele volt búzával, s gyors léptekkel elindult a mezőre. Akkor már kezdtem furcsán érezni magam, ha olyan beteg, hogy bírja ezt a nehéz vödröt. Kinn a mezőn volt néhány vadlúdcsapat, amelyik mindennap, meghatározott időben, mondjuk este hatkor leszállt, s már várta ott néhány ember, hogy megetesse őket. Az intézetből többen is kijöttek, mindenki hozta a vödör búzáját. A libák ránk sziszegtek, hiszen idegenek voltunk, de azért egész közel jöttek hozzánk. Csipkedték az ember nadrágját. Egyszer csak azt látom, hogy Lorenz, mint egy zsák, elvágódik a földön. Atyaúristen, gondoltam, itt halt meg nekem, mert én egy disznó alak vagyok, hiszen a tíz perc helyett két órát beszélgettem vele. Infarktust kapott? Akkor látom, hogy senki sem ugrik oda segíteni, csak én. Aztán valaki megfog, hogy várjak. Tőle tudtam meg, hogy mi történt: az egyik libának a jelzőgyűrű megsértette a lábát. Ez éppen Lorenz libája volt; azért vetette rá magát tigrisugrással, hogy elkaphassa a csőrét, és megigazítsa a lábán a gyűrűt. Mindenkinek van saját libája, aki ráimprintálódott. Ez azt jelenti, hogy a lúd kiskorában ezzel a személlyel találkozott először, s őt kezdte el anyjaként követni. Ha ez az ember fogja meg a csőrét, a lúd akkor sem ad vészkiáltást, ha elengedik. Ha valaki más csinálja ugyanezt, amikor elengedik az állat csőrét, vészkiáltást ad, s ilyenkor az egész csapat elröpül, és soha többet nem jön vissza. Szóval, nyilvánvaló lett, hogy Lorenznek az égvilágon semmi baja. Amikor fölállt és indultunk vissza, nem bírtam megállni, s azt mondtam: professzor úr, mindjárt megyünk is, mert a titkárnő azt mondta, hogy ön nagyon beteg. Jót nevetett. Á, mindenkinek ezt mondja, mert annyian keresnek; jönnek nézegetni, s ezt ki nem állom. De a munka az más.

– Erőteljes társadalmi változások idején az emberi érzelmek, indulatok, az agresszív viselkedésformák is felerősödnek. Az etológia milyen segítséget nyújthat az embernek önmaga megismeréséhez?

– Az etológiának nagy szerepe van abban, hogy milyen az önmagunkról alkotott képünk. Ha kíváncsiak vagyunk, hogy az ember viselkedését milyen biológiai örökség jellemzi, erre a kérdésre éppen az etológia adhat választ. Az ember érzelmei, dühe, agressziója, anyai szeretete, elemi társas kapcsolatai egyszerű, ,,állati” viselkedésjegyek, s ezeket jól ismerjük az állatokon (és természetesen az embereken) végzett megfigyelésekből. Az embert kultúrája és biológiai tulajdonságai együtt teszik azzá, ami. Az etológia kapcsolatot teremtett a biológia és a társadalomtudományok között; olyan kapcsolatot, amelynek létét is tagadták korábban. A társadalomtudományok álláspontja az volt, hogy az ember kivétel, független a biológiától, életjelenségeit nem lehet levezetni más tudományokból. Ebben van is igazságtartalom. Mégpedig az, hogy minden szerveződési szintnek megvannak a maga törvényei, megvan a saját rendszere. Az emberi jelenséget nem lehet redukálni biológiára, mint ahogy a biológiát sem lehet kémiára, s a kémiát sem fizikára. De ez csak a kapcsolat egyik része. Emellett megvan az összeköttetés is. Tehát ahogy a kémia a végső magyarázatokat a fizikában, a biológia pedig a kémiában találja meg, a társadalomtudományok is a végső magyarázatokat a biológiában lelik meg.

– Mondana konkrét példákat arra, hogyan függ össze az ember tanult kultúrája és biológiai meghatározottsága?

– A humánetológusok például sokat foglalkoztak a mosoly és a nevetés evolúciós eredetével, s ma már tiszta képünk van erről. A mosolynak és a nevetésnek, noha mindkettő elégedettséget, vidám állapotot fejez ki, nem azonos a funkciója.

Egy feljebbvaló – mondjuk a köztársasági elnök – jelenlétében szabad mosolyogni, de ha ezt ő maga nem teszi, illetlen nevetni vagy nevetgélni. Azt hihetnénk, hogy ennek a megkülönböztetésnek kulturális eredete van. Pedig nem. Az etológusok kimutatták, hogy a nevetés és a mosoly is állati eredetű, öröklött tulajdonságunk. A süketen-vakon született gyerekek is mosolyognak, pedig emberi mosolyt sohasem láttak. A mosoly állati megfelelője majmoknál olyan szájtartás, amelynél az állat hátrahúzza nyitott szájának sarkait, míg a foga is látszik. Ezt a mozdulatot rendszerint akkor végzi, ha a rangsorban felette álló domináns egyed áll mellette, és fél tőle, vagyis félelmében „mosolyog”. Ha a domináns egyed meg akarja nyugtatni, hogy nincsenek támadó szándékai, akkor ő is „mosolyogni kezd”, és ez az alárendelt állatot valóban megnyugtatja. A nevetés megfelelője viszont a majmoknál, de még egy csomó más emlősnél is, például a kutyánál, az úgynevezett „barátságos nyitottszáj-mutogatás”. Ilyenkor az állat nagyra nyitja a száját, de ügyel arra, hogy a fogai ne látszódjanak ki, és gyakran hangos hörgést, morgást hallat. Ez a viselkedés játékra hív, vidám kergetőzésre, tréfás agresszióra. A domináns állatot általában nem hívják vidám kergetőzésre. Vagyis a köztársaság elnökének jelenlétében mutatott, a tévében is sokszor látható kedves mosoly mögött alapvetően biológiai tényezők rejtőznek, a jellegzetes szájtartásban a tisztelet és a félelem elemei keverednek.

– Az állati és az emberi agresszió összehasonlításából milyen következtetéseket vonhatunk le?

– Lorenz könyvet írt az állati agresszióról, amelynek fordítása nálunk csak most jelent meg. Ha tudná, hogy én mennyit harcoltam annak idején, hogy kiadják. Most végre a Katalizátor Iroda megjelentette, s mint hallom, pillanatok alatt el is fogyott.

– Miért nem akarták nálunk kiadni?

– Nemcsak nálunk, Nyugaton is nagy ellenállás mutatkozott a könyvvel szemben. Többen úgy vélték – elsősorban marxista ihletésű társadalomtudósok, de nemcsak ők –, hogy ez egyfajta redukcionizmus, biologizálás. Holott ez nagyon óvatosan megírt könyv, a példák 90 százaléka állatokról szól. Lorenz mindig az állati agresszió magyarázatát keresi, de miután az ember is csupán egyik tagja az állatvilágnak, sok százmillió évet nem lehet letagadni a múltunkból. És ennek következményei vannak. Lorenz azt mondta, kisebb hibát követünk el, ha azt gondoljuk, hogy az ember, mint minden állat, természeténél fogva agresszív, és igyekszünk ennek a természetét megérteni, az agressziót kontrollálni, mintha azt mondjuk, nincs is agresszió, ez csak valami ördögi találmány, és ennek megfelelően cselekszünk. Ebben az esetben rendkívül veszélyes – mondhatni életveszélyes – tévedéseket követhetünk el. Az agresszió nem kriminalisztika. Nem azt jelenti, hogy most valami nagyon csúf dolog történik. Ez egy mechanizmus, amely az állatoknál az erőforrások elosztását szabályozza; ha nem lenne, az állatok elpusztulnának. Az agresszió az erőforrások kihasználásának legoptimálisabb formáját biztosítja, és ezzel lehetővé teszi, hogy egy faj a rossz körülményeket is túlélje. Például az oroszlánoknál. Amikor jön a száraz évszak, kevesebb lesz a vad, mert a legtöbb állat elvonul. Az oroszlánok viszont nem nagyon vándorolnak. Ha ilyenkor az állatok nagy ritkán prédához jutnak, s ezt igazságosan, a demokrácia szabályai szerint osztanák szét, akkor mindegyikük éhen halna. Azzal, hogy agresszívek, és csak a legerősebb jut a prédához, mindig marad annyi állat, amennyi biztosítja a fajfenntartást. Sokan persze éhen döglenek.

– Az agresszió tehát egyértelműen állati eredetű?

– Az embernél kétféle értelemben beszélünk agresszióról. Egyszer úgy, mint az állatoknál; ezt nevezhetjük fiziológiai agressziónak. Amikor például rálépnek a lábamra, és felmegy a vérnyomásom, dühös leszek. Ez biológiai reakció, annak összes élettani jellemzőivel. Mérhető, vizsgálható. Állatnál és embernél hasonlóak a tünetek. Ezenkívül van az agressziónak kulturális formája is, amikor például csupán egy gombot nyomok meg, s a rakéta indul. Nem vagyok ideges, nem megy fel a vérnyomásom, csak egy kulturális aktust végzek. Ez a fajta agresszió az állatoknál nincs. A hiénáknál, és legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál van egy speciális, területvédő agresszió. A csimpánz hímek együtt birtokolnak egy területet, és időnként – négyes-ötös csoportban – bejárják a területhatárokat. Ha idegen csoportokkal találkoznak, s ha azok kevesebben vannak, megtámadják s elűzik őket. Ez csoportos agresszió, de még mindig biológiai jellegű. Ha a határokról elűzték az idegeneket, vége az agressziónak. Tehát nem megyek utána, nem üldözöm, nem ölöm meg. Nem esküszöm vérbosszút. Nem irtom ki a családját. Nem bántom, mert más nyelven beszél, vagy más istenben hisz. Itt van példának okáért a „balkáni helyzet”. Volt egy társadalmi struktúra, amely nagyjából még elviselhető, modern életet biztosított ezen a területen. És amikor ez a struktúra összeomlott, a legprimitívebb bioszociális mechanizmusok éledtek fel. Különböző csoportok alakultak, én horvát vagyok, te szerb, ő is szerb, de muzulmán, hát gyűlölöm. Üldözöm, megölöm, s a családját is kiirtom. Így keveredik össze az emberi viselkedésben a biológiai és a kulturális agresszió. Ez a lehető legrosszabb változat, hihetetlenül primitív mechanizmusok indulnak be. Elképesztő, hogy egy modern világ vissza tud esni erre a szintre, és ezt az emberek elviselik, nem vágják a földhöz a puskát, és nem mondják, hogy nekem ebből elég. Ez nagyon fontos: nem szabad hagyni, hogy a kultúra felaprózódjék, s összeroskadjon. Még akkor sem, ha abban reménykedünk, hogy a régi helyén milyen szép újat lehet majd építeni. Egyszóval: az agressziót kezelni kell, nem pedig letagadni.

– Ha mondjuk egy kormánytanácsadói testületbe Önt mint etológust is beválasztanák, milyen tanácsokat adna?

– Tanácsokat könnyű adni. Inkább elmondok egy másik – megint csak a majmok életéből vett – példát. Egy kitűnő etológus, Michael Chance különböző majmok sok évtizedes vizsgálatával jutott egy emberjobbító elmélethez. Majomcsoportokban figyelte az állatok viszonyát egymáshoz, és megállapította, hogy a különböző fajok többé-kevésbé egyértelműen két csoportba sorolhatók. Az egyik csoport példája a rézuszmajom, amelyet agonisztikus, ellenséges csoportnak nevez. Itt a csoport egyedei folyamatosan ellenséges viszonyban élnek, minden egyednek állandóan vigyáznia kell, hogy a rangsorban alatta lévők el akarják hódítani a pozícióját, vagy a felette lévő meg akarja szilárdítani a helyzetét egy alapos veréssel. Ezeknek az állatoknak az élete szüntelen aggódással telik, állandóan készek a harcra, s az alattomos támadásra. A másik a hedonisztikus, életvidám csoport, tipikus példája a csimpánz. A szabadon élő csimpánzok között ritka a nyílt agresszió, gyakori az együttműködés. Sokszor vadásznak közösen, hívják egymást, ha táplálékot találnak, eltűrik, hogy a zsákmányból az alacsonyabb rangú is lecsípjen egy darabot. Vagyis a kapcsolatokat az együttműködési készség, a barátság jellemzi. Az is gyakori, hogy ha mégis előfordul valamilyen rendreutasító, agresszív támadás, a domináns egyed kis idő után megengeszteli a vesztest, megsimogatja, megpaskolja. Chance nem kevesebbet állít, mint hogy az emberben ez a két viselkedési szélsőség, az agonisztikus és a hedonisztikus egyformán előhívható, s hogy melyik minta lesz az uralkodó, azt döntően a környezeti feltételek, pontosabban az embercsoport kultúrája szabja meg. Nos, ha én tanácsot adhatnék kormánytagoknak, akkor arra biztatnám őket, hogy minden eszközzel a hedonisztikus állapotot serkentsék. Azt hiszem, a szocializáció aprómunkáját nem lehet kihagyni. A rendszerváltozást is sokan úgy képzelték, hogy kihirdetnek néhány szép elvet, s másnap mindenki felkel és ezek szerint viselkedik. Pedig minden pszichológus és humánetológus meg tudta volna mondani, hogy ez nem így megy.

Viselkedési sémák vannak, amelyeket az emberek megtanultak. Ezeket megváltoztatni hosszú, húsz-harminc éves, generációs idejű feladat. Az embereket meg kell tanítani az új sémákra. A felvilágosodás humanistáinak nagyon jóindulatú, de rendkívül kártékony elve volt, hogy ha az ember elhatározza, akkor szabad, szép és jó lesz. Ez egyszerűen nem igaz. Nem lehet megspórolni az aprómunkát. Az emberi természet csak nagyon lassan, lépésről lépésre változtatható. Ha változtatható egyáltalán… Mondok egy egyszerű példát. A házunkban eladták a lakásokat, s utána azt mondták, itt van a ház, azt csináltok, amit akartok. Hiszen szabadok vagyunk, igaz? Ez nagyon szép. Bármelyik nyugat-európai országban a lakók pontosan tudják, hogyan kell egy gyűlést összehívni, kinek milyen jogai és kötelességei vannak. Nálunk nem tudták. Honnan is tudták volna? Összegyűltek a lakók, és mindenki panaszkodott, mert azt hitte, ha most is, mint annak idején az IKV-nak, felsorolja a bajokat, valaki meg fogja csináltatni. Hát ez így nem megy. Azzal kellett volna kezdeni a lakás eladását – Amerikában rengeteg ilyen példát láttam –, hogy adnak egy kis füzetecskét, amelyben leírják, hogyan kell az ilyesmit megszervezni. Ez egyáltalán nem magától értetődő. Ha megnézi, nálunk a legszerencsétlenebb réteg nem azért szerencsétlen, mert a helyzete olyan rossz, hanem azért, mert nem képes adaptálódni egy új szemlélethez. Nem tudja, hogy a megváltozott körülmények között, mihez kezdjen. Én különben nagyon optimista vagyok, mert nem azt vártam, hogy a rendszerváltozás után, holnaptól nyugat-európai életszínvonalon fogunk élni. Azt gondolom, meg kellene fontolnunk, hogy igazából mit is akarunk. Mert jó, Európát akarunk, de mint tudjuk, Európának is megvan a maga baja. Nekem az a véleményem, hogy alacsonyabb gazdasági színvonalon is lehet viszonylag jól, normálisan, emberszabásúan élni. Nekünk mindig fontos volt például az irodalom, a művészeti, szellemi élet. Ennek ára van, de érdemes megfizetni. Egy gazdasági értelemben szegényebb élet is lehet szellemiekben gazdagabb, színesebb. Lehet, hogy nem feltétlenül az határozza meg az életünk minőségét, hogy a főbb mutatókban megfeleljünk az európai normáknak. Ha az ember megnézi a fogyasztási struktúrákat, Nyugat-Európában és Amerikában tényleg nem a szükséglet határozza meg a fogyasztást. Miért kellene nekünk is eldobni a régi, de még jól működő tárgyainkat? Emlékszem a szüleimre. Ők még be tudták osztani a pénzt, tudtak spórolni. Ezek megint apró viselkedési stratégiák. Ezeket tanulni kell. Azt is például, hogy miképpen kell viselkedni az ABC-áruházban. Magamról tudom, ha le kell mennem három dologért, mindig tízzel jövök vissza.

– Thomas Mann kisregénye, az 1918-ban megjelent Úr és kutya iskolát teremtett. Azt hiszem, Lorenz híres kutya-könyveit is főként ez ihlette. Talán éppen öntől hallottam egyszer, hogy kutya nélkül lehet élni, de minek. A kutyáktól mit tanulhatunk?

– Először is: a kutya mint természetes állati lény nem létezik. A kutyát az ember találta ki, az ember csinálmánya. Egy tizenötezer éves genetikai szelekció terméke. Tükör. A szelekció feltétele: hogy az állat a lehető legjobban hasonlítson az emberre. Nem külső formájában, hanem viselkedésében, érzelmeiben. Az ember azt a kutyát tenyésztette tovább, amelyik jobban megértette őt. Hogy miért dühös, minek örül, mit mond. Valószínű, az emberi evolúció első periódusában, mielőtt a nyelv kifejlődött, ugyanezek voltak a szelekciós szempontok. Hogy megértsem a másik embert, hogy tudjam, mire gondol. A kutya annak a modellje, hogy az ember hogyan fejlődött ki. Itt egy fantasztikus emocionális beilleszkedés történt. A kutyát elfogadtuk családtagnak. Embergyereknek. És a kutya ehhez tökéletesen alkalmazkodott. A kutya értelmi képességei között megjelentek olyan elemek, amelyek az ember értelmi képességeire hasonlítanak. Ilyenek a vadállatoknál nem fordulnak elő. A vadállatok általában izoláltak, mindegyiknek az önérdeke a fontosabb. A kutya imádja az embert, és az ember érdeke sokszor fontosabb számára, mint a saját élete. Ilyen állat csak egy van még: az ember. Itt olyanfajta biológiai összehangoltság alakult ki, ami azért fontos nekünk, mert az elvadult társadalomban szociális pótlékot jelent. Nyugat-Európában például léteznek terápiás kutyák. Ezek általában kisméretűek, s arra idomítják őket, hogy órákon keresztül hagyják magukat simogatni. Olyan öreg emberekhez viszik ki őket napi egy-két órára, akiknek nincs senkijük. Az öregek aztán kedvükre ölelgethetik, babusgathatják ezeket a kutyákat. Évekkel meghosszabbodhat az életük. Az ember ugyanis kontaktust igénylő állat.

A kutyák azonban nemcsak az öregeken segíthetnek, de a gyermeknevelésben is nélkülözhetetlen segítőtársak. Régen a nagy családban sok gyerek nőtt föl együtt, így tanulták meg, hogy mit lehet és mit nem lehet a másikkal csinálni. Aki ma egy szem gyerekként növekszik fel, aki alatt rangban soha nem állt senki, nem tanulhatja meg, hogy az alárendeltet sem szabad kínozni. A kutya, igaz, alárendelt, de azért meg is tudja védeni magát. Nagyon fontos társa egy kisgyereknek. Meg minden felnőttnek. Hiszen ki ne vágyna rá, hogy olyan feltétel nélküli, kitörő örömmel várják haza, mint amilyenre csak egy kutya képes. Mit tanulhatunk a kutyáktól? Ugyanazt, mint a gyerekektől. Az érzelmek intenzitását. A feltétel nélküli bizalmat. A kutyák sohasem kegyetlenek, nem haragtartók, nem bosszúállók. Egy csomó dolgot nem csinálnak, amit az ember egyébként csinál. A kutya ideális társ. Valahogy már az evolúció elején eldöntetett, hogy mi összeköltözünk a kutyákkal, s ezen nem bánkódni kellene, hanem elviselni az ebből adódó kisebb kellemetlenségeket. Mert ettől csak jobb lesz a társadalom…

– Kis kellemetlenségek? Most éppen a „gyilkos kutyák” ellen hangolódik a társadalom.

– Kérem, ezekben az esetekben nem a kutyákról van szó. Itt mindig emberek állnak a háttérben. Egyre több olyan ember van, aki úgy neveli a kutyákat, hogy azok veszélyesek lehetnek másokra. Dehát azért, mert baltával és késekkel is öltek már embert, a baltát és a késeket még nem kell kivonni a forgalomból. A kutya ártatlan lény. Nem a kutyát kell felelőssé tenni, hanem mindig az embert. A kutyából ki is lehet irtani, és belé is lehet nevelni a fokozott agresszivitást.

– A kutyát le lehet szoktatni arról a farkastól örökölt, ősi ösztönéről, hogy amikor az ellenfél megadja magát, tehát amikor az egyik odanyújtja a másiknak a sebezhető torkát, a győztes nem támad tovább, mert tudja, vége a küzdelemnek.

– Itt két dolog van. Egyrészt: genetikailag ki lehet tenyészteni agresszív kutyát, amelyiknek a fájdalomküszöbe nagyon magas. Mint például a pitbull. A bullterrie-rek egyébként nagyon gyerekkedvelő jószágok, az angolok főként gyerekek mellett tartják. De belőlük is ki lehet tenyészteni nagyon agresszív egyedeket, amelyek nem is érzik a fájdalmat, s ezért az utolsó pillanatig harcolnak. Másrészt: úgy is nevelik őket, hogy fokozzák az agresszivitásukat.

– Hogy lehet agresszívvé nevelni egy kutyát?

– Ezeket a harci kutyákat úgy tartják, hogy kiskorukban ne is lássanak embert. Ettől nagyon vadak lesznek. Aztán nem tanulhatják meg az úgynevezett gátolt harapást sem. Ez azt jelenti, hogy amikor a kiskutyák együtt játszanak, s az egyik megharapja a másikat, a megsebzett felvisít, s visszaharap. Ebből minden normálisan nevelt állat megtanulja, hogy harapásával mekkora fájdalmat okoz a másiknak. A kiskutyák tűhegyes foggal harapnak, ha az ember ilyenkor meglegyinti őket, megértik, hogy meddig szabad elmenni. Ha kimarad ez a periódus, felnőtt korukban vadul harapnak. Akkor már hiába veri őket az ember, agyon is verheti. Ha a kutyát állandóan olyan helyzetbe hozzuk, hogy megrendüljön a bizalma, ha úgy nő fel, hogy idegenek jönnek, játszanak vele, majd ok nélkül belerúgnak, megütik, a kutyák fékezhetetlenek lesznek. Ahogy embereket el lehet rontani, ahogy rablógyilkost, janicsárt lehet nevelni, úgy lehet egy kutyát is tönkretenni.

– Mióta rendeznek kutyaviadalokat?

– Nagyon régóta. Csak nem így. Régen gazdag emberek, szűk körben foglalkoztak ezzel, most pedig a lakótelepen – hiszen demokrácia van – bárki tarthat harci kutyát. Néhány jogszabályt kéne hozni, ezek más, kulturáltabb országokban már régen működnek. Nemcsak a fegyverviselést, hanem a harci kutyák tartását is engedélyhez kellene kötni.

Kikapcsolom a magnót. Bukfenc fölkel, nyújtózik, behozza rongyát, aztán újra leheveredik a lábamhoz, s derűsen rám tekint. Mit tanulhatunk hát az állatoktól és a gyerekektől? Freud szerint: „a gyerekben nincs még nyoma sem annak a gőgnek, amely a felnőtt embert arra indítja, hogy saját természetét éles határvonallal válassza el minden állatiságtól. Az állattal aggályoskodás nélkül teljes egyenrangúságot vall; szükségleteit tartózkodás nélkül beismerve jóval közelebbi rokonságot érez az állattal, mint a neki valószínűleg titokzatos felnőttekkel. ” Az ember – fejlődésnek nevezett tévelygései során – erőszakosan elszakította magát az állattól, később a természettől s önmaga állatiságától; ezzel végzetesen elveszítette egyensúlyát, s határtalan gőgjében, fensőbbrendűsége hamis tudatával sodródott a katasztrófa felé. Mit tanulhatunk az állatoktól? Talán éppen emberséget.

kép | Albrecht Dürer művei, wikiart.org