AZ ÁGYBÉLI RUTINOK MOZDÍTHATATLANSÁGA
régebben megnyugtatott a tudat,
hogy ha elindulok egyenesen,
egy idő után saját nyomaimon lépkedek –
elalvás előtt erre mindig szívesen gondoltam
olyankor
a párnahuzat cirádás vászna
helyett az égbolt sarkait vettem sorra,
számláltam a szemhéjam mögé betáplált,
képzelt utazásaim egyensúlyvesztését,
míg
a boltozat ingoványos,
hűs nyugalma rám terült, és
ismertem pár csillagképet,
általános összefüggést
(hányszor kell a tengelyünk körül
megperdülni, hogy a szédüléstől fel-
borítsuk a cserepes virágot,
vagy milyen magasból ugorjunk le,
hogy még éppen ne fájjon),
aztán
magamra húztam a firmamentum rongypokrócát,
s a csillagok ütötte réseken át
néztem, ahogy lomhán belém csordogál
a fényes feloldozás
ébredéskor
nehezen eltávolítható, beszáradt foltok:
tőlem jobbra kósza igény a mindenségre,
tőlem balra kávéspohár, alján alvadt cukor,
a karamellizált felhőkből dús kazlat raktam,
hogy megnyújtóztassam benne tekintetem
–
régebben megnyugtatott a tudat,
hogy ha elindulok egyenesen,
egy idő után saját nyomaimon lépkedek
