AZ A MINDENFÉLE HABART LÉ
2004 november
Móricz novellájában a mindig szűkölködő béres álmatlanul hánykolódik a gazda lányának lakodalmát előző éjszaka – a meghívást, hogy elmehet a lakodalomba, és annyit ehet, amennyi beléfér, élete legnagyobb feladatának érzi. Fél, hogy nem tud megfelelni. Nyugtalansága ugyan egy-egy jó étel ígéretére csitul, még el is mosolyodik… „Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagos levest, meggy-, korpa-, lekvárciberét meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett – ajajaj, olyan nagy kád nincsen a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó”. S persze az életében megevett jó étel egy ócska fazéknyit se tenne ki összesen.
kozmás-buggyant bűz
Az olvasó itt maga is elmosolyodik: egy nagy író, bizonyára elemi jósága és emberszeretete késztetésének engedve, olyan látomást tulajdonít hősének, amire a nyomorúság foglya biztosan nem képes. Hiszen egy lappal előbb azt írja Móricz Kis Jánosról, hogy „láthatatlan ember volt”, sohase „érdekes”. „Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes… Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi”. Aztán meg: tessék! Ez a pont-pont-vesszőcske ember elképzeli az életében magába öntött híg-rossz löttyöket – egy hordóban az egész moslékot. Méghozzá úgy, hogy a felsorolt ételek kedvetlenítő ízét, sőt a kozmás-buggyant bűzt is éreznünk kell. Lehet, hogy fensőbbséges mosolyunkkal védekezni próbálunk az érzéki varázslat ellen? Még hogy ezt gondolja Kis János! A láthatatlan és gondolattalan Kis János! És hajlamosak vagyunk feltételezni (én legalábbis), hogy Móricz ugyanazt az írói paradoxont állította elő, amelyet Gogol óta oly sokan. Talán az ő „semmilyen” Csicsikovjáról, erről a tulajdonságok nélküli modern emberről kellett először elhinni, hogy a világirodalom legszemtelenebb-szellemesebb ötletét kiagyalhatta. S ki ne hinné el neki meg az ő teremtőjének?! Hiszen nincs itt írói melléfogás: Csicsikov a maga csézájában éppen olyan „érdektelen”, mint a zsíros töltött káposztára – rengetegre!, ha nem is hatvan, de legalább ötven gombócra – sóvárgó, és a nehéz étel bekebelezésétől szorongó Kis János, de abban a pillanatban, amikor alkalmasnak találtattak a bemutatásra, mondhatnám, amikor világra jöttek, illetve banalitásuk teljes fegyverzetében kipattantak atyjuk fejéből, mégiscsak emberré lettek. Képzelgésre, szenvedésre, hazudozásra vagy megszégyenülésre alkalmas emberek. Az együgyű Kis Jánosnak fogalma sincs a saját tragikus sorsáról, mert a „tragédia”, a „sors” vagy a „fogalom” fogalma nem érzékelhető-értelmezhető számára. Móricznak így kell őt megmutatni: nézzétek, ennyire kifosztott, ilyen taszítóan gyámoltalan – hurcoljuk hát helyette is a sors-felismerés terhét.
Emberünk a lakodalom előtti este is, hogy hazatér az aratásból, korpaciberét vacsorázik. Közben félrerúgja a lábszárára kapaszkodó, nyávogó macskát, ahogyan majd ébren hánykolódva is nagyot rúg a fekhelyül szolgáló szalmadikóba. De Móricz tudja, és tudatja velünk, hogy „a szegénységet rúgta el magától”. Szegény Kis János napközben se érzékelte a környező világot, „nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője” – minden porcikájával, „egy vadállat makacs dühével”, önkéntes éhezéssel készült az „emberi léten felüli feladat”-ra: először is kárpótolja magát. Most az egyszer őrajta múlik, mennyit képes elvenni. Mert amennyit elvesz, kimerít a tálból és magába gyömöszöl, a vén Sarudynak annyival kevesebbje lesz. Bosszút állhat. Az évtizedekig nyelt, világnagy kádba se férő mindenféle habart lé képzete mellett így felsejlik az egyetlen este elfogyasztható temérdek kövér étel – ha nem is moslékként összeöntve, de végtelenül sorakoztatva. A belátható világ – Sarudy birodalma – is átalakul: elnyelhetővé tömbösödik; „képes lett volna… hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint cséplőgépnél az etető a dobba”.
medencényi lehet
A kudarc döbbenetét és szégyenét elmetszi a gyors halál – s noha Kis János utolsó szavaival is csak átkozódni tud („Dögölj meg, kutya”, vicsorogja magának), semmilyen életét pedig hangtalan (!) végvonaglás zárja, Móricz nem ereszti el olvasóit nagyúri közönnyel: képzeletünkre már visszacsinálhatatlanul rátelepedett a rengeteg összeöntött étel. És rémülten gondolnunk kell, muszáj, a magunk elfogyasztotta szörnyű halomra – medencényi lehet? Vagy egy egész tómedret megtöltő? Az irdatlan mennyiséghez képest szinte mindegy is, hogy valaha rossz vagy jó volt. És mennyi – állítólag láthatatlan – levegőt áramoltattunk át a tüdőnkön! Mennyi ruhát nyűttünk el, nőttünk meg híztunk ki, mennyi vizet használtunk!… Állj, ostobaság az egész!, hiába, már feltartóztathatatlanul nyomakodik minden: milyen rengeteget léptünk, sík terepen vagy lépcsőn le, lépcsőn fel, kaptatva, futva, andalogva; és lám, csak egy arasznyi ugrás, és elszabadultan árad képzeletünkben a megélt rengeteg kín, a testi fájdalmak és a torkot szorító, mellkasra nehezedő, a ki tudja, hol fészkelő lélek szenvedése, ami a legkínosabb betegségeknél is gyötrelmesebb lehet; vannak, tudom, akik megcsömörlötten kiszámolják, hogy hányszor szeretkeztek, vagy ellenkezőleg: sopánkodnak, hogy csak ennyi volt, s legfeljebb még ennyi várható.
Úgy egy emberöltővel ezelőtt kezembe kerültek azok a vízszintesen-függőlegesen vonalazott füzetek, amelyekbe lejegyeztem csecsemő gyerekeim életműködésének mérhető adatait, többek között, hogy mennyit szoptak, s bizony vigyorogva számoltam: összeadtam, aztán az eredményt megtoldottam a lefejt és elvitt – persze becsült – mennyiséggel; büszkén konstatáltam, hogy legalább nyolc hektoliter volt a produktum, s noha a számolósdira nyilván keserű-keserves állapotomban került sor, azért nem hihettem, hogy ennek egyáltalán köze van a szoptatáshoz.
Azt mondják, a haldokló előtt – akár a perc törtrésze alatt – lepereg egész élete filmje. Nem inkább úgy van, hogy aki egyszerre kénytelen érzékelni, ami adagolva, tagolva, emberi léptékűre osztva is talán sok volt, az szörnyethal a roppant teher alatt?