Tamás Ferenc

AUTÓBALESET

1995 augusztus

AUTÓBALESET

     Ahogy a fiatal, törékeny test előrebukott,
roncsolt törzsével, szilánkosan tört vállal, koponyával,
egy pillanatig még táncolt benne az élet,
mielőtt megszökött a véres, virágszagú májusi délutánban.

     Már a csattanás, a reccsenés, a rendet szétrobbantó káosz
sem tartozott a fiúra, az ütés hamarabb érte,
mint fülét a hang, s egy töredék pillanatig még
korrigálhatónak tűnt fel a hibás mozdulat,
visszafordíthatónak az idő, elkerülhetőnek az elkerülhetetlen,
túlélhetőnek a villanásnyi halál. Mire valóságosságáról
meggyőződhetett volna, vakító sötétje le is taglózta,
mint a villám, amely a sziklából vizet fakaszt
félelmes kisüléssel, s a kisülés azon nyomban el
is párologtatja a vizet, így a fájdalom, melynek
kútja robbanó gejzírként fölfakadt, a levegőben elégve
semmivé vált, mert immár semmi volt, szinte semmi,
törmelék, nedves rongycsomó a test, amely hordozhatta
volna az elhordozhatatlan kínt, a kínt, amely
ruhája lett volna a fiúnak, léte formája, ha
magára tudja venni, de így csak tervrajz, szabásminta
szaggatott vonalai a virágzó, közönyös ég alatt,
a gőzzel-porral-lármával terhes, ólmos
levegőben, az út, a roncs, a megtöretett test felett.

      Lehet persze, hogy másként történt, s a fájdalom
satujába még be tudta szorítani a fiút ez a töredék pillanat,
s csak utána, egy örökkévalóságnyi idő után jött
a kegyelem, a föloldozás, a fájdalommal összeforrt lény
kilobbanása, lehet, mondom,
bár nem hiszem.

kép | shutterstock.com