AUGUSTINUS-FRAKTÁL

Mikor emlékezetemhez fordulok,
egy pillanatra kilépek a világból,
egy pillanatra belépek a világba.
Elrendelem, hogy ezt vagy azt
adja ki az őrizetéből, mintha börtönőr
lenne ő, vagy emlékek börtöne lennék
én, nem pedig májé, tüdőé, beleké.

Egynémely dolgok tüstént előjönnek.
Bár ne tennék. Azt se tudtam, hogy
ez volt, hogy velem ilyesmi megeshetett,
nem emlékszem az emlékre sem.
Megtévesztem magam, a börtönőr
a képembe hazudik, hinnem kéne
neki? Egy pillanatra kilépek önmagamból.

Vannak, akik seregestül tódulnak.
Milyen idegen önmagamok, milyen
ismeretlen én-ek! Nem kint, a magukat
én-nek hívő te-k és ő-k, nem ti, akikről semmit
se tudok, hanem én és én, tömeg, üres arccal.
Egyik se emlékszik a másikra, egyikre se
emlékszem, de úgy néznek ki, mint én.

Amikor az ember másvalamit keres,
önmagát jobb nem is keresnie.

Egy Augustinus-idézethez készült művekből – az idézet:

„Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek.“ [ Vallomások]

kép | pxhere.com