Vörös István

ÁTKELTÜNK A KORSZAKHATÁRON

/The Waste Hand/

ÁTKELTÜNK A KORSZAKHATÁRON

I
A PÁRNÁK KIHORDÁSA

Indiában, hol éjjel párduc
fut át az álom-dzsungelen –
mikor Európa kicsi volt még,
eltöprengtek a kezdeten.

Megállítottak pár arra járó gurut:
„Kezdjen mindenki tűnődni! Soha
ne fogjunk addig háborúba,
amíg az öröklétnek nincs nyoma!”

A hétszáz éves öreg fa köré
a király párnákat rakott,
hogy egyszerre lássa ott leülni
azt a négy furcsa alakot,

kikért még érdemes királynak lenni,
nem egyszerűen vének és papok,
idegen arcú utazók,
érinthetetlen koldusok.

Feszült figyelme szertehullott.
Megbillent ész; hatalma szétszakadt.
Akik vártak a bölcsességre,
szétszálltak, mint a madarak.

Már sűrűsödött irtózva, serényen
az eszes népek megrettent java,
kisült, a kevés is lehet sokkal több,
mint a számító gondolat maga.

A zuhatag, a tűz, a dombok,
a fénybe szétszórt félelem
elmondtak mindent a kezdetről.
Csak a négy bölcs aludt rejtélyesen.

II
SAKKPARTI A KOCSMÁBAN
Dalok a kor modorában – vagy másképp

II/1
AKKOR IS BUKIK, HA NEM AKAROM

Hathúros gitáron, dobokon, egyeben,
kibelezett hangfalak üregében.

Hathúros gitáron, dobokon, egyeben,
mi szólal meg most a zenében?

Itt ült a rendszer a nyakamon.
Kifogy a szó a dumák alól.
Akkor is bukik, ha nem akarom!
Miért van itt ez a sokadalom?
De furcsa, mindenki másképp beszél,
és ami igaz volt, most csak szeszély.
Honnan vettem, s hová teszem,
hová tűnt el a félelem?

Hathúros gitáron, dobokon, egyeben,
kibelezett hangfalak üregében.

Hathúros gitáron, dobokon, egyeben,
mi szólal meg most a zenében?

II/ 2
ELMÚLT EGY TÖRTÉNELMI KOR

Ültünk a kertben és néztük,
hogy állnak az utcán a rendőrautók.
Éreztük, mennyire jó hely a német nagykövetség.
Hamburgig terveztünk futni és
vártuk, hogy jöjjön a hír, és utazzunk már.
Itt hagyjuk a béketábort,
hisz újra csak elmúlt egy történelmi kor.

Emlékszem, mennyire féltem
a berlini metrón a határ alatt.
Kiszállni persze tilos volt, mert ilyenek a komoly határok.
Leültem, amit kiszabtak rám, hát borzasztó volt:
hozzák a számlát, és nem hiszed, hogy ezt is tudják.

NDK? Messzi múlt.
Ki ott élt, meglakolt.
Hányszor eltiport, ha rajta múlt –
egy történelmi kor, egy történelmi kor.

A korszakhatáron átkeltünk,
s lehullott rólunk minden kölcsönös lánc.
Senki sem bánthatott minket, mert itt az tilos.
Már szabad voltam, de fájt volna,
ha bevallom magamnak, az igazság.
Magamba néztem és azt mondtam, ez már a vég.

NDK? Messzi múlt.
Ki ott élt, meglakolt.
Hányszor eltiport, ha rajta múlt –
egy történelmi kor, egy történelmi kor.

 

II/3
VÉGSZÓ: NEM

Ha elmúlt lassan a rendszered,
az felhozhatta a kedvedet!
Nem baj, nem baj!

De egyszer még úgyis visszajön,
én inkább nyugatra költözöm.
Nem jó, nem jó!
Nem jó, nem jó!

Hogy embernek lásd a rémeket,
és színtelennek az életet:
van mód – sok mód,
fontold
meg jól.

Hogy eltompuljon az érzelem,
és közöny maradjon képeden,
mondd: pénz, mondd: pénz!

Bár kutathatod az elveket,
a pénzhez minden nyom elvezet,
gyűjteni épp olyan élvezet,
mint amikor mástól elveszed.

Hisz tőle kaptuk az árakat,
az adózási szabályokat –
nem enyves a kezem, mégis ráragad.
Furcsa, de ettől mások is boldogak.

Hogy ne költsenek az emberek,
folyjon be inkább minden neked!
Mondd: pénz, mondd: pénz!

Kamat teremjen kenyér helyett,
és legyen az büszke fegyvered!
Mondd: pénz, mondd: pénz!
Pénz, pénz, pénz, pénz, pénz, pénz!

Bár kutathatod az elveket,
a pénzhez minden nyom elvezet,
gyűjteni épp olyan élvezet,
mint amikor mástól elveszed.

Hisz tőle kaptuk az árakat,
az adózási szabályokat –
nem enyves a kezem, mégis ráragad.
Furcsa, de ettől mások is boldogak.

Hogy ne költsenek az emberek,
folyjon be inkább minden neked!
Mondd: pénz, mondd: pénz!

Kamat teremjen kenyér helyett,
és legyen az büszke fegyvered!
Mondd: pénz, mondd: pénz!
Nem félsz? Nem félsz? Nem félsz?

 

II/4
SZÁSA BÚCSÚÉNEKE

Százhúsz éjjel, százhúsz nap
egyhuzamban pakoltak,
bár hosszabban itt voltak.
Róluk furcsa híreket
tudott a helyi közeg,
mind, mind csupa őrület.

Katona voltam itt, hűtőket árultam,
feleség, két gyerek velem a táborban.
Laktanya foglyai. Néha nap kijutok,
műhelyből ellopott cuccokon túladok.

Bye-bye Márta, más az életem,
a nőkben én mindig a szláv lelket keresem.
Daszvidánya! Kikövetelem,
hogy otthon is a pálinkám mindig meglegyen!

Ha néha belegondolok,
mért vagyunk mi oroszok,
semmi érvet nem tudok.
Azt hittem, a magyarok
nem mind ilyen jó csajok,
levegőért kapkodok.

Látom már mindenki tudja, hogy elmegyek,
tankommal lassacskán vonatra ülhetek,
nyikorog alattunk, még a föld is remeg,
kivonnak, utazunk, micsoda vad hetek.

Bye-bye Márta, más az életem,
pár rubellal gazdagodtam közben azt hiszem.
Daszvidánya! Megkövetelem,
hogy otthon is a bikavér mindig meglegyen!

Bye-bye Márta, más az életem,
jó voltam itt, és azt hiszem, jó volt itt velem.
Daszvidánya! Azt követelem,
hogy otthon is a tokajim mindig meglegyen!

 

III
DAL ÉS LÁZBESZÉD

Augusztus, a kegyetlen, kihajtja
a földből az érett gabonát,
a szögesdrót szakad, szakad,
acélvágók és drótkések tépik,
mi lesz velünk, ha nem tart a nyugati határ,
pedig semmi sem tarthat
meg, ha mi nem tartunk,
mennek Trabanton, Wartburgon,
viszik az életet, viszik a halált,
csontvázak ülnek a kocsikban,
a szabadság megrohanja őket,
mint a rohadás,

ez egy szomorúóra, amikor mindenhová
odaér a vidámság.

Olyan furcsa lesz ez a nyár,
gyertek, bemutatom a családomat,
ez a világ, ez itt egy kisváros,
cseréljetek helyett egymással.
Lássuk, mi van az autóban?
Azt hittem, nem lesz határellenőrzés.
Ez nem határellenőrzés, csak kíváncsiság.
A bőröndök között mi az a szobor?
Minek hozott egy Marx-szobrot magával?
Mert ezt kaptuk a feleségemmel nászajándékba
attól, aki mindkettőnk besúgója volt.

Később majd megtudjátok…
Később mást, ami fontosabb volna,
sose tudnak meg.
Düsseldorfban tudunk magának
állást ajánlani.
A munkanélküli segély is érdekelne!
Csak aztán tíz év múlva ne mondja,
hogy mi tettük tönkre!
Dehogy! Majd harminc év múlva mondom.

Dal:

Most elveszem tőled az életet,
mert ez is csak egy furcsa játék.
Ilyesmit senki nem tehet,

kinek keze kicsit remeg,
aki az embertől valamit vár még.
Most elveszem tőled az életet,

hogy ne élj, mindent megteszek,
ami voltál, se lehet már tied,
mert másoké a múltad már rég.
Ilyesmit senki nem tehet,

ki nem fogadja el az életet
olyannak, amilyen: hideg,
nem él tovább benne magán-hév.
Most elveszem tőled az életet,

kirabollak, különben te teszed,
lelked kikapcsolt szürke tájék,
hol pár kicsinyes vágy ég,
a felhalmozott végítéleted.
Ilyesmit senki nem tehet,

múltjából kiforgatni úgy lehet
bárki élőt, hogy az ajándék
lesz, nem számít a sanda szándék.
Most elveszem tőled az életet.
Ilyesmit senki nem tehet?

IV
SUHANÁS

IV/1

A nagy szerelmek kora véget ért,
a kis szerelmeknek nincsen kora,
nem lelkesedem úgy már senkiért,
ahogy nem lelkesedhettem soha.

A lángolásvágy legfeljebb kísért,
nem égtem el, nem tűntem el. Noha
a nagy szerelmek kora véget ért,
a boldogságnak nincs rajtam nyoma.

Nem szól sipító szólama,
nem ismerem meg énekét,
mi minden ostobaságot bevallana,
nem érzem már kezemben a kezét.
A nagy szerelmek kora véget ért,
a kis szerelmeknek nincsen kora.

IV/2

A kis szerelmek, kis szerelmek
nem kisembereknek valók,
mert túl sok érzelemmel fölszerelnek.
Omlik a fal, de ott marad a drót.

A kis szerelmek, kis szerelmek
pár nap alatt is elmúlnak talán,
mert túl sok érzelemmel fölszerelnek –
egy sincs köztük, mi ne volna talány.

Nem kisembereknek valók
a kisemberi lét kellékei.
Omlik a fal, de ott marad a drót,
a szerkezetet így tudod megérteni.

Pár nap alatt is elmúlnak talán
az óriási szenvedélyek,
egy sincs köztük, mi ne volna talány,
egy sincs, ami ne volna bélyeg.

A kisemberi lét kellékei
felöltöztetnek, hogy nagy lehess,
a szerkezetet így tudod megérteni,
ha épp a szerkezet fölösleges.

Az óriási szenvedélyek
elhúzzák előtted az életet,
egy sincs, ami ne volna bélyeg,
és néha mégis önszántadból fölveszed,

felöltöztetnek, hogy nagy lehess,
megtartanak, akár egy rovarpáncél,
ha épp a szerkezet fölösleges,
akkor is beveted őket, csak másért.

+

Akkor is beveted őket, csak másért?
Elhúzzák előtted az életet.
Nincsen baj, téged valami más ér.
A megváltás a rosszkedvben lebeg.

Elhúzzák előtted az életet,
megláthatod, de csak nagymessziről.
A megváltás a rosszkedvben lebeg,
és mint egy felhőből a hó, kidől.

IV/3

Elhúzzák előtted az életet.
Nincsen baj, téged valami más ér.
A megváltás a rosszkedvben lebeg,

nem tartják meg imádkozó kezek,
se szörnyszavak a pusztulásért.
Elhúzzák előtted az életet –

ami már nem is egy élet lehet,
megpattan, akár a hibás ér,
a megváltás a rosszkedvben lebeg,

de végül onnan is kikecmereg,
egybetartják a végletek,
a végbosszú a pusztulásért.
Elhúzzák előtted az életet,

és ma mennyi minden élet lehet,
mi a nemlét felé határt sért!
A megváltás a rosszkedvben lebeg,

a rossz be nem tartott ígéretek
föláldozása a világért.
Elhúzzák előtted az életet.
A megváltás a rosszkedvben lebeg.

 

IV/4

A megváltás a rosszkedvben lebeg.
A jókedvben a megválthatatlanság.
A szerelem ismeri még a végzetet.
Hogy nincs remény, ma már kimondják.

Hogy van remény, holnap leírják,
és elhiszik holnapután,
tele lesz betűkkel minden papírhát,
és árnyék suhan át a vaksötét szobán.

 

V
FEKETE, RÓZSASZÍN, FEHÉR

Ó, de szép halál, mondod,
pedig nem tudod, hogy mit élt át
az a beomló homlok,
és miféle stafétát
is vehetett át,
miféle gondok
lökték félre egyszerre minden célját,
hogy hirtelen szerződést bontott,
és elmaradt sok rég várt

terv érkezése a jövőből.
Azt értem, hogy mikor a múlt előtör,
a bizonytalannal egy percig nem törődöl,
s a halandóságtól se félsz,
valóra válthatatlan teveidet ontod,
ez már a halál, így hát pont ott.
Olyan bosszantó és sekélyes az egész,

de semmi se fáj, és ez furcsa
nagyon,
egyfajta hatalom
az élet felett – most először.
A sajátodként nézel minden múltra,
jelen és jövő összetúrva,
de nem javíthatod ki önerőből.

Valami rémület
szemed elé szalad,
és sok-sok fölösleges mozzanat
tölti be az ólomszürke rézsüket,
a nemlétre leszel süket,
a kiáltás a szádon szétszakad,
lépsz valami felé, de nem haladsz,
a jószándék dörög, mint az ágyú-üteg,

már elkezdődött újabb életed,
bár nem hittél a lélekvándorlásban,
nincs alagút és nincsenek kísértetek,
felsírsz, mert ott fekszel egy rózsaszín kiságyban,
a múlt álomképként feléd lebeg,
új nyelvet kell, hogy megtanulj,
család, remény és minden új,
és nincs esély, hogy innen visszaszabadulj,
hacsak, meg nem hal ez a kisgyerek,
és téged közben mégis visszahoznak –
de nézheted még távolról magad,
nyomát se látod orvosoknak,
s az ördög rossz szándékaiddal ott szalad.

Így hát most unalmas ember leszel,
nem veszel össze soha senkivel.
Próbálj félretenni egy-két emléket
magadnak!
Mikor már mindenkit csak untatsz,
és nem vagy senki,
a belső pillantás megéget,
teremt nemlátható megyéket,
amit megunni
nem lehet,
és nem színezi giccsessé a képzelet.

Lehetett volna rosszabb választás is,
lehetett volna végleges halál is,
de mit számít a lélek,
ha elveszik az én.
A semmi szélei fehérek,
egy újabb élet csendes kezdetén.

kép | adobe.com