ÁT-ÍRÁS 1979-BŐL 1993-BA

Az európai kultúra több száz éves fő kérdése: hogyan jöhet létre az autonóm személyiség, mely egyúttal társadalomalkotó is? Számomra erről szól a görög–zsidó–keresztény európaiság, melynek valamilyen értelemben a végpontján állunk. Még ha ez nem is a vég. Ennek a fő kérdésnek legkiélezettebb vál­tozata és legbrutálisabb megválaszolása a mozgalmi ember, és ez nem csak a marxista mozgalmárokra áll. A mozgalmi ember a végső, mély intolerancia és bezárkózás embere, aki nem tud nem korporatív formában létezni. Az autonómia abszolút autonómia-vesztésbe fordul át. Ez az ember valamiképpen a nem-én, annak legalábbis a megroppanása, olykor az autonómia-fejlődés gúnyolódása, ön­maga felett. A mozgalmi ember nem egy határozott ideológiához kötött, nem föl­tétlenül ilyenista vagy olyanista, hanem a fenti fő kérdés végkifejlete. A mozgalmi ember ugyanolyan militánsan és intoleránsan lehet akár angolszász analitikus fi­lozófus is (mely elméleti mozgalom szerintem olykor ijesztően közel kerül a klasszikus dialmatozáshoz), mint pszichoanalitikus, lukácsista, „keresztény világné­zetű”, liberális vagy nacionalista. A mozgalmi ember nem viszonyítja önmagát és önmaga meghatározását valamihez, nem mér és összemér, hanem aláveti magát valaminek, a szimbiózis nagy, boldogító és veszélyes örvényébe kerül.

Az eltévelyedésnek, melyről már alig lehet megmondani, hogy mihez képest, nincs, vagy elmosódott a konkrét dátuma, korszakhatára: egy állapot, melyet talán joggal lehet a bűn, a bűnösség helyzetének, állapotának nevezni. A valóság való­ságosabbá tétele, a gondolati konstrukciók megvalósításának, a szellem tettre kon­vertálásának bűntette ez, melyet nem tudhattak nem elkövetni azok a nemzedé­kek, amelyek meg akarták valósítani a filozófia ígéreteit. A szellemi-filozófiai vi­ták, miként a dogmatikai viták egy idő után, s ez meghatározhatatlan, szinte már nem látható időhatár, mely az átlépés, az átfordulás, a konverzió ideje, valóban vérre mennek, nem első, hanem utolsó vérre. A tett-mánia, az ember önmegvaló­sítási szenvedélye, szemben a természettel, szemben a valósággal mint adottság­gal, mint idegennel, mint nem általa teremtettel, mint irracionális semmivel, a tett-mánia tehát nem a „mi az igazság?” kérdésére felel, hanem egyedül az EGO valóságát, az általa teremtett valóságot ismeri el, a pusztán létező, meglevő való­sággal szemben, a világ megváltoztatásának parancsát. Verum quia faciendum — igaz az, ami megcsináltatik. Hogy itt volna egy határ, amelyen túl a megcsinálás már nem a valóság valóságos elemeiből tevődik össze, hanem egy másodlagos, harmadlagos stb. mesterséges valóság elemeiből, hogy az EGO benső végtelenje a vég nélküli, eltűnő, gyorsuló projekció (kivetítés) mellett dönt, és megvalósító tettei radikálisan szembefordulnak a saját eredeti (?) valóságával, a világéval és a másik emberével, az a 20. századra válik nyilvánvalóvá. Semmi sem valóságos többé, csupán az, amit „megcsinálok”, és amit „megcsinálnak” velem. Ez a kettő ugyanaz. „Az ember sötét értelmének képei közt él” — mondja Hamvas, most igaza van, a levezetésekkel, ákom-bákomokkal babráló, játékos létértelmezés, az animal rationale működése egy láthatatlan ponton a világ megváltoztatásának őrü­letébe csap át, amelyben az „autonóm ember” csak szókapcsolat, csak homlokzat, ekkor valójában az emberi lény aláveti magát saját, még nem érthető, de követel­hető szabadság-programjának, és megsemmisül benne éppen az, amiért belefogott egyáltalán. Nem tudni, „én nem tudni”, mi történt itt. Mert nem lehet azt mondani, hogy innen vagy onnan, ettől vagy attól a perctől, korszaktól kezdődik ez. Hanem inkább egy állapot, egy helyzet, melyet nem kerülhet el az emberi lény, mely­nek, „akinek” jelentés-tulajdonító, értelemadó képesség van a birtokában. A te­remtés, a teremtettség vagy az evolúció ilyen és ilyen volta mindennek az elvál­lalását írja elő, miként egy tragédiában: „így megy ez” vagy „így kellett történ­nie”. Mindenki teszi a dolgát, a helyzet „őrületesen” régen változatlan, csak nagyszámú variációiról lehet beszélni, mégis a szabadság alig érthető története ez, ami­re legföljebb különböző konstrukciók találhatók ki, hogy pillanatokra megért­sük, aztán villámgyorsan leépítsük ezt vagy azt a konstrukciót — a hamu­hegy, a meddőhányó, a romváros méretei gigantikusak, és minden építménnyel gigászi volta növekszik. Az ember titanizmusa (Weizsäcker): nyújtózkodása nem bűnös elhatározás, rossz szándék vagy sötét terv következménye — a titán nem paranoiás, hanem mániás (mélyén, visszáján örök, átláthatatlanul világos, tejfehér köd, a depresszió értelemvesztett novembere). Csinálnia kell valamit, és minden, ami ennek ellentmond, minden, ami ellenjavallatot tartalmaz, a nem-európai vagy az Európa ellenes, nem-titáni programok, mélységesen problematikusak, mélysé­gesen kérdésesek, mert tudnak ugyan a rosszról, de nem tudnak a bűnről. Holott a nirvána, a lét-láncból szabadulás olykor a legvégletesebb titanizmusnak tűnik. Nem tudnak arról, hogy a bűn nem az, hogy elkövetjük, hanem, hogy beleke­rülünk. Foganásunk, születésünk pillanata: nyújtózkodás. Az újszülött: titán. A tehetetlenségünk, nem a gyöngeségünk és/vagy az erőnk maga az elkerülhetetlen. Benne vagy valamiben, akkor is, ha nem te csináltad, sőt semmit sem csináltál. Mert akkor is a tiéd, ha nem tehetsz róla; közöd van hozzá, ha tetszik, ha nem. Ez a közöd a birtokod. Ez a felelősség, az érett, csöndes bólintás, amikor lassan szétnézel, és ezt mondod magadban: „igen, ez és így történt, itt vagyok hát”.

Talán akkor van valami elmozdulás, ha libbenésnyire is, amikor nem azt mon­dod: „igen, ez történt, ezért meg ezért, ilyen és ilyen összetevők vezettek ide és nem oda”. Ez utóbbi esetben ugyanis új konstrukció felépítésébe fognál, amely­nek ugyanaz a sorsa, mint az összes előzőnek. Mi van tehát, ha nem konstruálok többé, nem valósítom meg értelmem sötét képeit, nem váltom át tettre a filozófiát, nem borítok rá egy „autonóm” valóságot, az „enyémet” a „nem-enyémre”, a te­remtettre vagy egyszerűen a kifejlődöttre, amibe belevettettem, hanem (inkább) csak történetet mondok? Lehetséges-e csak és kizárólag történetet mondani, min­den konstrukciót kerülve, lehetséges-e konstruálás, formálás nélküli történetmon­dás? Ez is nagyon kérdéses, nagyon káosz-közeli, alig jelent valamit. A folyó sod­rásának metaforája ez, ősi lehetőség, melyben nem lehet nem benne lenni, sőt újabban még a természettudomány is rátalált a mérésére mint a kaotikus mozgások és a véletlen eloszlás alapesetére, melyben csepp és víztömeg nem választható szét — mutatis mutandis —, melyben a történet és a történetmondó meg a történet hallgatója nem válik külön. A puszta történetmondás — nem a Történelem mon­dása, mert ez lenne az újabb konstrukció. A történetmondás pusztasága nem is az események pozitivista egymás mellé vagy egymás után rakosgatása, mert ez is egyfajta, nagyon ismerős antispekulatív konstrukció, hanem egyszerűen elmon­dás; mi történt, mi esett meg velem, hogyan estem bele: ráhagyatkozom valami­ként. S hogyan lehetséges — egyedül ez a kérdés marad, mint „esszencia” —, hogy amibe kerültem, mégis az enyém, tehát felelek érte, ha akarom, ha nem. Tehettem és nem tehettem azért, hogy így legyen, tehát itt vagyok: bűn és büntetés metszés­pontján, és e kettő csakugyan önmagában hordja, tartalmazza a másikat. Az ember szabad méltósága — értelmes, tevékeny tehetetlenségében áll. Ez a szüntelen tevé­kenység, mely nem más, mint a helyzet csodálatosabbnál és szörnyűségesebbnél csodálatosabb és szörnyűségesebb variációja csupán — maga a beteljesülés, a sza­badság önállótlansága. A mozdulatlan elfogadás, ami a tett nulla foka és non plus ultrája egyszerre, és a történetmondás pusztaságának, tanulság nélküliségének, egyben tanúsításának, az esemény elsőbbségének, kimondhatatlan megtörténésének regisztrálása a többiek, a mások, a másik színe előtt, örök, sebesen áramló megérkezés, de nem halálra ráadás, nem szabadulás, — Regnum Dei intra vos est? Ez nem végső jutalom; más is és talán több is. Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van. És innen — én — nem látni (lépni) tovább, mert nincs tovább.

(1979–1993)

kép | Yasu Matsumoto, lensculture.com