ÁT AZ ERDŐN
2008 október
Ötévesen találkoztam először erdővel. Akkoriban költöztünk a Budakeszi úti Sztéhló villa egyik hátsó szárnyába, ott kapott édesapám a Pax gyermekotthonban műszaki gondnoki állást. Önfeledten futásnak eredtem a villa parkjában lefelé az erdős lejtőn, és nem tudtam megállni, amíg az egyik kikerülhetetlen fenyőfának neki nem rohantam. Alföldi gyerek lévén mit tudtam én, hogy a meredek lejtőn másképp működik a gravitáció és a lendület erőjátéka. Egyszerre volt megrázó találkozásom heggyel és erdővel.
„Pannonia nemorosa est” – ez volt az első példamondatok egyike gimnáziumi latinkönyvemben. A római krónikásokat is magukkal ragadták a Bakony bükkösei és a Vértes gyertyánosai-tölgyesei, amelyekkel én csak felnőtt koromban ismerkedtem meg. Soha nem laktam erdőben vagy erdő közelében, de titkuk annál jobban izgatott.
hósapkás csúcsok
Egyik tanulmányutamra vonattal mentem Moszkváig. Hajnalban értünk Kárpátaljára. Csapnál még egy mozdonyt kötöttek szerelvényünk elé, így kétszer 4000 lóerővel rugaszkodott neki vonatunk a Vereckei-hágónak. Az augusztusi nap korongját még takarták a hósapkás csúcsok, mikor már sűrű fenyvesek között kapaszkodott a két óriási mozdony a hágó nyerge felé. Percről percre átalakult a világ. Soha addig nem éreztem a levegőt annyira valóságosnak, mint ott. Úgy tűnt, semmi sem igaz abból, amit a fizikaórán tanultunk. Még hogy a levegő színtelen, szagtalan, éghetetlen gáz! A fenyvesekből áradó tiszta hűvösség pillanatok alatt átöblítette a kocsikat, kimosta belőlük a poros földek, kopár mezők, a városok, a pályaudvarok és a sokféle ember szagát. Óvatosan, csak aprókat lélegeztem, mert a nagyobb adagok éles pengeként hatoltak tüdőmbe. Ekkor döbbentem rá, mennyire meg lehet szokni a koszos levegőt, és eszembe jutott, amit a tüdőgyógyászoktól hallottam: a városi ember tüdeje csaknem fekete, és a hólyagocskák falán rengeteg salak halmozódik fel… A lvovi (lembergi) pályaudvaron lekapcsolták az egyik mozdonyt, innen már lankás sztyeppéken és folyók szabdalta síkságon rohant az expressz. Aztán vagy harminc óra száguldás után, közeledőben a végállomáshoz, beértünk a brjanszki erdőbe. Több mint két órát robogott a vonat úgy 140-150 km-es sebességgel a nyírfák között. 300 km-nyi nyírfaerdő egy tagban, csupa fehér törzsű, szálegyenes óriás szegélyezte a pályát. Ezen a szakaszon nem volt egyetlen megálló sem, mert nem volt város, falu, még elszórt majorokat sem láttam. Félelmetes és gyönyörű volt. Ha összezárulnának a fasorok, képzelegtem, ha úgy akarná az erdő, pillanat alatt benyelhetne bennünket mozdonyostól, vonatostól, emberestől… De az erdő fenséges volt és szelíd; nagylelkűen megengedte, hogy baj nélkül végigszáguldjunk.
Városi emberként voltaképpen csak vendégségben jártam erdőben, és a félelem makacsul hozzám szegődött. Talán egy gyerekkori emlék miatt. Úgy tízéves lehettem, amikor egyik osztálytársamnál, tanyán töltöttem pár hetet. Köröskörül nagydarab, egybefüggő gabonatáblák, kukoricások, lucernások terültek el, meg végtelen határú legelők. Élveztem a tanyasi életet, cseréltem az almot a lovak alatt, egyedül hajthattam a gumis kocsit, és nagyon büszke voltam, hogy nekem is engedelmeskednek a lovak. Szóval minden szép lett volna, ha egyik délután barátomnak nem jut eszébe, hogy gonosz tréfát űzzön velem. Elcsalt jó messzire a tanyától, és bevezetett egy hatalmas tábla kukoricás közepébe, azután sarkon fordult és elfutott, elbújt előlem. Augusztus végén járt az idő, már jóval magasabbak voltak nálam a nagy, lelógó levelekkel teli szárak, már látszottak a zsenge kis csövek. Tízezer egyforma kukoricaszár a rengeteg erdőnél is félelmetesebben vett körül. Mi van, ha barátom (barát az ilyen?) tényleg otthagy? Mi lesz, ha leszáll az este? Kiabáltam, ordítottam sírva… Komisz társam jó ideig hagyott kínlódni, azután végre visszakiáltott, s együtt percek alatt kijutottunk a félelmetes táblából. Nekem remegett a lábam, ő meg kiröhögött.
pótolhatatlan ökológiai egység
Megtanultam, hogy az erdőknek sok titkuk és nagy hatalmuk van. Tudom, hogy szükségem van az oxigénre, amit adnak nekem (is), hogy pótolhatatlan ökológiai egységet őriznek. Ha úgy vesszük, testvéreim a teremtésben, de nemigen tartjuk a rokonságot. Igazából ma is félek tőlük.
Svájc és Olaszország határán fut egy varázslatos keskeny nyomközű egyvágányú villamosvasút. Erdőben, folyócskák között: 800-1000 m magasan, közel 40 km hosszan, Locarnótól Domodossoláig vezet a vonal. Itt ugyan nem érintetlen az erdő, de az illat és színpompa, ami behatol a kisvasút kocsijainak ablakain olyan, mintha az erdő istenei és tündérei öntenék ölünkbe ajándékaikat. Jó, hogy a vonat lassan megy, így van idő átvenni az ajándékokat. Szinte tapintható a csönd és tisztaság. Csak a villanymozdony halk zümmögése hallik. A kis vasút gyönyörű példa, hogyan lehet modern eszközökkel megmutatni a természet pompáját, hogy közben ne bántsunk egyetlen fát és egyetlen madarat sem. De ez is csak vendégség az erdőben, és most már tudom, nekem nem is való más. Elég az utazás: át az erdőn. Ez nem félelmetes, sőt, talán nyomorultul, szégyellnivalóan biztonságos. A nemzetközi expresszvonat és az erdei kisvasút nem téved el.