LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [5]
Liszt körútjának utolsó heteiben a modern kori sztárkultusz első megnyilvánulásait figyelhetjük meg, s közben érzékelhető a felszín alatti rétegek tektonikus mozgása is. A zeneóriást a búcsú közeledtével mintha meglepték volna gyermekkori emlékei, a rejtett, tudat alatt őrzött múlt.
Miközben a legelőkelőbb házak és szalonok versengtek érte, utolsó pesti estéjét a ferences rendi atyáknál töltötte. A szegények zárdájában megboldogult apjára emlékezett. A szerzetesek elöljárója ugyanis édesapja egykori novíciustársa volt – Liszt Ádám végül világi hivatást választott.
minta és előkép
Utazása következő állomásán, Győrben (Heine későbbi szavával) a „Lisztomania” első jelei mutatkoztak, a hisztérikus kirohanások még a „Beatlemaniá”-hoz is mintát és előképet nyújtanak. Koncertje után a szépnem ugyanis kesztyűjét valahogyan megszerezte, és – lojálisabb tudósítások szerint – „mindenki ügyekvék egy darabkájának birtokába jutni”, „s dicsekszik szerencséjével az, ki ennek parányi részecskéjét is mutathatja”, de Schober visszaemlékezése már kevésbé finomkodik: a kesztyűt a hölgyek „széttépték, és szinte ölre mentek a darabjaiért”.
Ahogyan Liszt közeledik a magyar tartomány határai felé, mind ismerősebb lesz a tájék, ahová a híresen rossz, mégis kedves utak vezetnek, egyik levelében maga is meglepve írja: „fölismertem minden falut, minden tornyot, a dűlőutakat, sőt még pár házat is. Sehogy sem értem a gyermekkori emlékeknek ezt a szívósságát.”
zarándoklat
Sopronban tovább erősödik a nosztalgikus múltidézés: néhányan megjelennek szülőfalujából, s mikor a jámbor doborjániak beléptek hozzá, Liszt „megcsókolta régi tanítójának kezét, ki írni, olvasni tanította”. Tizenkilenc esztendeje hagyta el szülőfaluját, így utazása legmegindítóbb epizódja a másnapi, doborjáni vargabetű – vagy ahogy Liszt fogalmaz, zarándoklat lehetett. A faluba „festőien kicicomázott” legények vezetik, a plébános csöndes misét mond mindannyiuk lelki üdvéért, végül pedig „tökéletes szabadtéri bál” kerekedik a havon.
Utazása meghökkentő és nehéz tapasztalatot szerzett, no meg fenséges jeleket hagyott maga után: a harci szellem meghajtotta magát a szépművészetek előtt, és a zűrzavaros politikában is megjelent valamiféle humán éthosz, mely „nem szóval, hanem tettel járul a hazafi közjavak előmozdításához s hiányok födözésihez”.
Az 1839–40-es magyarországi tartózkodásáról szólva érdemes az egyik korabeli lap kívánságát idézni: „Szeretetünk és nemes tetteinek öntudata kísérje a nagy művészt és lelkes emberbarátot!”
Ötödik levél
Végül elérkezett elutazásának napja. A Dunát, melyen át kellett kelnie, jég borította, bár itt-ott még előbukkant a víz. Mindkét partot emberek lepték el, akik búcsúszavakat és jókívánságokat kiáltottak felé. Lisztet ladikban juttatták át a jégen a hajósok, akik biztonságuk érdekében kötelekkel erősítették magukat a csónakhoz. A jégmentes áramlatokra érve a csónakot a folyóba engedték és továbbkormányozták, aztán ismét kiemelték, és csúsztatták az összetorlódott jégtáblákon át. Így jutott Liszt a túlsó partra, ahol hintóba szállt. Győrben koncertet adott az összesereglett tömegnek. Az embereket szó szerint megbabonázta az élmény, olyannyira, hogy kesztyűjét, amit valahogyan sikerült megszerezniük, apró darabokra tépték, és szinte ölre mentek a darabjaiért. Ezután a püspöki palotában fogadták, tiszteletére ünnepélyes vendégséget rendeztek. Itt találkozott a kedves és művelt gróf Esterházy Kázmérral, aki elkísérte őt Pozsonyba, és ott-tartózkodása alatt Liszt nála lakott.
súlyos aranyserleg
Itt néhány újabb – leginkább közérdekű és jótékony célra rendezett – koncert következett gyors egymásutánban. Lisztet itt is ugyanakkora üdvrivalgás fogadta, ugyanúgy elnyerte a közönség tetszését és megbecsülését, mint Pesten. A pozsonyi hölgyektől búcsúzóul egy súlyos aranyserleget kapott.
Végül visszatért Bécsbe, ahonnét még egy kirándulást tett hazájába, méghozzá Sopronba, elsősorban azért, hogy a közelben fekvő szülőfaluját, Doborjánt viszontlássa.
Nem részletezem a soproniak nyilvános vendégségeit és ünnepségeit, amiket az ott székelő Auersperg herceg és néhány további magánember rendezett Liszt tiszteletére, csak doborjáni látogatását említem, ami – a maga bensőséges és falusias légköre miatt – rendkívül megkapó volt.
A legnagyobb titokban, csak néhány barátja kíséretében utazott oda. Ennek ellenére hamar híre ment epedve várt látogatásának. Félúton egyszer csak szembejött vele tizennégy válogatott legény lóháton, teljes díszben, vállszalaggal és tollakkal ékesítve. Körülvették hintóját, majd előtte és mögötte kíséretet alkotva, diadalmenetben vezették a faluba, ahol a helybéliek zenével fogadták; kicsik és nagyok, férfiak és asszonyok ünneplő ruhában, a pappal, a bíróval és az iskolamesterrel az élen. Ünnepélyes menetben kísérték a tiszteletére tartott nagymisére. A mise után ellátogatott a házba, amely valaha az apjáé volt, és ahol jelenleg egy erdész lakott a családjával. Itt látta meg Liszt a napvilágot, itt élte le gyermekkorának boldog éveit, itt érték az első zenei élmények, és itt kezdte tanulmányait. […]
fényes jövő
Megrohanták az emlékek; a legapróbb részletekre is élesen emlékezett: itt állt valaha a szülei ágya, amott a sajátja […]; ott Haydn képe függött, itt Beethovené és Mozarté, akiket korán megtanult csodálni és követni. Ott állt az íróasztala, ott a zongorája, ott volt az a sötét szeglet, ahová büntetésből állították, itt egyszer egy különleges gyógyszer mentette meg valami nagy veszélytől, amott egy öreg zenetudós jósolt neki fényes jövőt a hangok birodalmában. Megilletődötten lépett ki a tiszteletére összegyűlt emberek körébe, akik ünnepi indulóval, éljen-kiáltásokkal köszöntötték, és megjövendölték, hogy minden álma valóra válik.
A menet a bíró házához vonult, ott Liszt a tőle megszokott nagylelkűséggel jelentős összeget adományozott a szülőfalujában élő szegényeket segítő alapítványnak. Eközben odakint, a téllel és a hóval dacolva, rögtönzött népünnepély kerekedett. A zene átcsapott táncolásba, lányok és legények forogtak vígan, körtáncot járva. Liszt a vigadozó társaságnak ennivalót és bort hozatott, ami a jókedvet természetesen tovább fokozta. Amint kilépett az ajtón és felhangzott az üdvrivalgás, a legszebb leányzó – mintha csak tisztában volna kiváltságos helyzetével – a tömeg hangos tetszésnyilvánításai közepette karon ragadta Lisztet, aki így akarva-akaratlanul kénytelen volt keringőt járni vele. Csak akkor hagyta el – áldások és jókívánságok, valamint lovas testőrsége kíséretében – a boldoggá tett tömeget, amikor már idő szűkében volt.
Ezzel véget is ér Liszt magyarországi látogatásáról szóló beszámolóm. Nálam tehetségesebb vagy jártasabb tudósítót könnyen találhatott volna, de hitelesebbet semmiképpen. Amit Önnek elbeszéltem, azok tények, melyeket – mivel én magam nem voltam jelen – közvetlen szemtanúktól tudtam meg, akiknek becsületességében és elfogulatlanságában feltétel nélkül megbízom.
nemzeti érzés
Ha azonban figyelemmel kíséri és közelebbről megvizsgálja a történteket, bizonyára észreveszi, hogy kétségtelenül van bennük valami, ami feljogosította Lisztet, hogy megkülönböztesse azokat a szokványos csodálattól, amelyben más, még oly kiváló művészek, még oly megérdemelten is részesülnek. Amikor a nyilvános lapokban e különbségtétel érdekében felszólalt, inkább szerénysége mutatkozott meg; érzései a jogos és tiszteletre méltó büszkeségben gyökereztek, nem pedig a hiúságban. Ha ugyanis az iránta tanúsított tisztelet egy részét személyétől és egyedülálló tehetségétől elhárítja a nemzeti érzés javára, azzal csakis hiúságán ejt csorbát, és dicsőségének mámoros érzéséről lemondva komolyabb, tőle független dolgok iránti hódolatát fejezi ki.
A magyarok önmagukat emelték fel ezzel a rajongással. Minél nagyobb szeretettel fogadták a kiváló művészt, minél inkább úgy tekintettek rá, mint aki közülük emelkedett ki, mint aki közéjük tartozik, annál inkább bizonyították, milyen őszinte buzgalommal kívánják országuk fejlődését. Ami személyes hódolatként túlzó gesztusnak tűnhet, az a szellemi és a nemzeti fellendülés örömének színtiszta megnyilvánulása. Liszt pesti diadala egy nép győzelmi ünnepe volt, de egy magasabb rendű, szellemi győzelemé.
nemes lelkű magyarok
Ha a rajongás az eszményiért, az emberiség fejlődéséért, művészetért és szépségért felemelő és örömteli lehet, akkor ez még inkább igaz egy olyan országban, ahol inkább a hatalom és a rátermettség, nem pedig a finomságra való fogékonyság érvényesül. […] Csak kívánhatjuk és remélhetjük, hogy a nemes lelkű magyarok a mostani kezdeményezéseiket következetesen és állhatatosan végigviszik, a kellő fantáziával és rugalmassággal megáldott nemesség úgy kamatoztatja nemzeti sajátosságait, hogy az igazságosság mellett a szépség kibontakozásáért is fáradozik. […]
Mosolyognak majd az olyan gáncsoskodókon, akik a konvencionalitás rabjai lévén nem értik meg, túlzással és illetlenséggel vádolják érzéseiket; ők azonban nyugodt elismeréssel hallják, amikor Liszt nevét olyanokéval emlegetik együtt, mint Széchenyi, Bezerédy, Wesselényi és Deák, még ha tettei és hatása könnyedebb, légiesebb természetű is amazokénál. Még ha Liszt csak a képeket festi is a templom kupolájára, melynek falait és oszlopait az előbbiek alapozták meg, és megszentelő hangokat zenget a csarnokokban, amelyeket a többiek építettek, neve igenis közéjük tartozik, velük együtt ő is teremtője a nagy műnek.