Asztalos Emese

LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [4]

LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [4]

Májusban irodalom- és zenetörténeti csemege jelenik meg öt részben. Franz von Schober osztrák művész-műkedvelő fiktív levelei az 1839/40-es pest-budai koncertsorozatról szóló beszámolók. Különlegességük, hogy Schober külföldi szemlélőként új perspektívából lát(tat)ja az eddig főként magyar forrásokból ismert eseményeket. A művet 1842-es lipcsei megjelenése előtt Liszt is olvasta, az ő változatásaival, illetve helyeslésével hagyta el a nyomdát, így reformkori szerepléseiről-szerepéről a leghitelesebb leírással ismerkedhet meg a magyar olvasó.

Liszt adakozó bőkezűsége, szakadatlan szorgalma, varázslatos társalkodási modora, no meg sármja („asszonyok közt mondhatni otthon van” – jegyzi fel kissé féltékenyen az egyik magyar báró) igazi fejtörést okozott vendéglátói számára. Épphogy koncertet adott a Hangászegyesület, a Magyar Színház javára, és máris bejelenti, hogy egy Nemzeti Konzervatórium megalapítása érdekében is szeretne hangversenyezni! Ráadásul nem kíméli magát, a fűtetlen színházban minden próbán megjelenik, tűri a gázvilágítás áporodott, savanyú káposzta szagát, a kezdetleges mellékhelyiségek kellemetlenségeit… Ennyi elfoglaltság és sietség közt valakinek eszébe jut: hohó!, valamivel csak meg kellene köszönni az önzetlenségét!
nagyszerű esemény
Másutt persze, ha Liszt érkezésének hírét megneszelik, országos gyűjtésbe fognak; a legszerényebb polgár is a maga lehetőségei szerint igyekszik hozzájárulni a nagyszerű eseményhez – de hát a magyar keletiség szeret késlekedni. „Előbb saját fülünkkel hallanunk kellett, hogy őt nagynak higgyük, őt előbb fényes nemzeti ruhában, magyar színházunkban, nemzeti konzervatóriumért, s megint magyar teátrumért játszani hallanunk, hogy mindezek buzdító kombinációja által magunkon kívül ragadtassunk” – jegyzi fel nem kevés malíciával Petrichevich Horváth Lázár. Majd hozzáteszi: no de most, hogy igazán megbizonyosodtunk, mit adhatnánk Lisztnek? Mindenünnen ez a kérdés hallszik, „míg egyikük karddal vágja ketté a gordiuszi csomót”: ha már Liszt magyaros ruhát csináltatott, jól illene hozzá egy szép fegyver!

Zeneművésznek kardot?

Hiába, valamirevaló magyar ember a barátjának pipát vagy fegyvert ajándékoz. E korabeli gesztus által Lisztben tehát a honfit és jó barátot tisztelték, s amíg e térben és időben a kard a nemesség jele, azt fejezi ki, hogy Liszt a legmagasztosabbak közé tartozik, ahová azonban nem holmi nemes-levél, hanem a „köz” emelte.
másutt nevetséges lett volna
Amikor valóban felövezik a türkizekkel és rubinokkal ékesített karddal, egész Európa élcelődik. Liszt azonban pár nap múlva, Marie d’Agoult-nak írt levelében rögzíti: „nem lehet elképzelni ennek a jelenetnek a komolyságát, ünnepélyes és mély benyomását, [mely] mindenütt másutt nevetséges lett volna” – csak épp abban a pillanatban, abban a gázzal világított, kicsit áporodott atmoszférájú, zsúfolt színházépületben nem.

Elegánsan érzi a helyzetek súlyát, és azt is, ha valaki elvetné a sulykot. Amikor diadalmenet kíséri haza, kedvesen odaszól Festetics Leónak: „ne játsszuk az ön hintajában az arisztokratákat” – és gyalogol a fáklyafények, balkonról integető hölgyek és lelkes felvonulók közt. Amikor pedig dicsőítő szónoklatok állítják meg a menetet, így válaszol: „semmiképp nem érdemelhettem ki azt a fogadtatást, amiben hazámban részesítettek. De ezeket a több mint hízelgő tanúságokat úgy fogadtam el, mint amelyek új, teljesítendő kötelességeket rónak rám.”

liszt4_jobb

Negyedik levél

Január 4-én Liszt a Magyar Színház javára adott koncertet a színház épületében. Ez volt magyarországi tartózkodásának legfényesebb napja. Ekkor kapta a nagy feltűnést keltő és sok bosszúságot okozó díszkardot, amit oly sokat szidalmaztak, és megpróbáltak nevetségessé tenni. Az előítélet csak a hagyományosat, a megszokottat veszi oltalmába – legyen az bármilyen értelmetlen, céltalan és alkalmatlan –, még egy tubákos szelencét is megfelelő ajándéknak tartana egy énekes számára, aki nem is tubákol, és nem is szabadna tubákolnia. Ugyanez az előítélet megbotránkoztatónak fogja tartani, ha egy zongoraművésznek kardot ajándékoznak. De Ön, drága barátom, bizonyára fontolóra veszi, hogy Magyarországon vagyunk, ahol a kard nem kizárólag katonai jelkép, hanem hozzátartozik a nemzeti viselethez – amit egyébként Liszt is magára öltött. Eredetileg minden nemesember, most pedig minden magas méltóság (honorácior) viselheti; s mivel ez magyar sajátosság, éppen egy békés érdemekért adományozott kard hordozhatta azt a különleges nemzeti jelleget, amihez sokkal inkább nemesi előjogok kapcsolódnak, semmint bármilyen harcias jelentés. Éppen ez volt a célja a nemeseknek, akik az ajándékot kiválasztották. Az adománnyal akarták elismerni a szellem és a művészet nemességét, és kifejezni Liszt számára, hogy kiválósága révén a művész a legnagyobbak közé tartozik, és méltó mindarra az előjogra, amit ez a kard szimbolizál. Mindjárt azt is látni fogja, milyen elmésen és szerényen értelmezte az adományt Liszt. Egészen természetes módon a Magyar Színház épületében különösen is érvényesült a „magyarizmus” eszméje, itt mindenben a nemzeties jelleget hangsúlyozták, mert ez az intézmény – ellentétben jónéhány másikkal, ahol az ország minden lakosának érdeklődésére számot tartó célokat követtek – a német és szláv hatást ellensúlyozandó, kimondottan a magyar nyelv, költészet és művészet fejlesztését tűzte ki feladatául, és ennek érdekében rendelettel is előírták, hogy deszkáiról nem szabad a közönséghez németül szólni. Liszt nem tudott magyarul, de nem is német nyelven köszönte meg a kardot. Ezt azért említem meg Önnek, mert az újságokban olyasmiket olvastam, hogy Liszt a magyarok jóindulatának elnyerése érdekében csatlakozott a fanatikusokhoz, és megvetést színlelt a németek és szlávok iránt. Valójában soha nem gondolt ilyesmire. Hiszen a Vigadóban tartott búcsúkoncertjén németül szólt a közönséghez, és a többi koncertjén előadott számai között felcsendülő dalok is mind német nyelvűek voltak, ugyanakkor némettudása kevésbé volt magabiztos, mint a francia, ami második anyanyelve lett, és amelyen íróként is elismeréssel tevékenykedett.
díszkard
Ennyi előzetes megjegyzés és kalandozás után vissza a tényekhez! Ragyogóan kivilágított ház fogadta az odaáramló tömegeket, legalábbis befogadóképességének határáig. Telis-tele lett, még a színfalak közti helyeket is elfoglalta a közönség, a színpadon is széksorokat állítottak fel a zongora körül, ahol a legmagasabb rangú hölgyek foglaltak helyet. Az épület megszűnt színháznak lenni. Liszt játékát a megszokott, sőt annál is feszültebb, néma figyelem kísérte, és dübörgő tapsvihar követte darabról darabra, majd amikor az utolsó számot eljátszotta, hat mágnás és nemesi elöljáró lépett elő teljes nemzeti díszben, és gróf Festetics Leó egy díszkardot nyújtott át Lisztnek, ami bár nem Báthory vagy más híres hős kardja volt, de hüvelyét gazdagon díszítették ezüstből és aranyból készült régi domborművek, drágakövek. Rövid, magyar nyelvű beszédben mondta el, hogy a köz kívánatát teljesíti, amikor átadja ezt a hazafias emléktárgyat. Beszédét a tetszésnyilvánítás és elragadtatás tomboló vihara követte, amit aztán síri csend váltott fel, amikor Liszt, a felindultságtól sápadt ajakkal, a kardot két kezével mellére szorítva a zenekarhoz lépett és megszólalt […]

A közönségből sokan nem értették a szónokot, de nem nyughattak – kérdőn és követelőn kiáltoztak –, míg Augusz (Antal) főjegyző, aki a beszédet gyorsírással rögzítette, el nem ismételte magyarul, maga is meghatódottan, nagy hévvel és kifejezőerővel, mire újabb egybehangzó örömujjongás támadt.

liszt4_2

Amikor Liszt távozott és kilépett a szabadba, a teret ezrek népesítették be, kocsiját pedig egyre több és több, lassan megszámlálhatatlanul sok fáklya vette körül. Ugyanígy gyarapodott az embertömeg is, azt gondolhatnánk, Pest és Buda egész népe összegyűlt itt, mert hatalmas volt a nagy téren hullámzó s még a környező utcákat is megtöltő csődület. Néhány fiatalember ki akarta kötni a lovakat a kocsi elől, hogy ők maguk húzzák azt, de lebeszélték őket. Mondván, ezt az ünneplést meg kell különböztetni az olyan lovagias gesztusoktól, amelyekkel énekesnőknek vagy táncosnőknek szokás adózni. Végre megindult a hatalmas tömeg. Egyre hallatszottak az „éljen” és „vivát” kiáltások, de még a menet elején és végén vonuló, török zenét játszó két katonai énekkar sem zavarta egymást, hiszen nem is hallhatták egymás hangját.
túlságosan hivalkodó
Liszt nem sokáig tudott a kocsijában maradni. Mellette ülő barátainak megjegyezte, hogy ezek a körülmények számára túl arisztokratikusnak, túlságosan hivalkodónak tűnnek. Kipattant hát a kocsiból, és gyalog folytatta az utat, a díszmagyart viselő urak pedig mellé zárkóztak, de akármilyen féktelen volt is a tolongás, az ünnepeltre odafigyeltek, és a körülötte lévők mindvégig fenn tudtak tartani neki elegendő helyet, hogy ne akadályozzák a járásban.

A színháztól Liszt otthonáig vezető út hosszú volt, majdnem az egész várost átszelte. Ahol az utca kiszélesedett, vagy a menet egy térre ért, mindig megálltak, és Liszt ismét köszönetet mondott, néhány szóban hangot adott örömének, szavai százféle fordításban terjedtek mindenfelé, és újabb „hurrá” meg „éljen” kiáltások követték. Így jutottak el végül a házhoz, ahol Liszt lakott. A széles márványlépcsőkön fáklyákat helyeztek el. A főbejárat előtt még egy köszönő, elismerő beszéd hangzott el, amely biztosította Lisztet, hogy példája ösztönző, és az egész ország számára gyümölcsöző lesz.

A ház előtti zenélés és az üdvrivalgás még hosszan az éjszakába nyúlt, Liszt több ízben is kénytelen volt eleget tenni a tömeg heves követelőzésének, hogy láthassák őt az ablakban.
díszpolgár
A következő napon városi küldöttség jelent meg nála azzal a bejelentéssel, hogy egyhangúlag Pest díszpolgárává választották, és át is nyújtották neki a címet igazoló oklevelet. A nemesi rendek megyei gyűlésében tisztelettel megemlítették művészi jelentőségét és érdemeit, amelyeket mind kiváló képességei, ragyogó példaadása révén, mind pedig számtalan adományával szerzett, amelyekkel mindig önzetlenül, a hazaszeretettől vezérelve támogatta a hazai intézmények céljait. Ezért is indítványozták egyhangúlag, hogy a rendek kérvényezzék őfelségétől a királytól, hogy Liszt nemesi címet kapjon, s ezt azonnal foganatosítsák.

liszt4_3

Január 6-án Liszt a saját, 8-án pedig a mindenki által nagyra becsült (azóta elhalálozott) hegedűművész, Táborszky javára adott koncertet, aki művészként és családapaként is kiérdemelte, és rá is szorult a támogatásra. Január 9-én egy matinékoncert következett Keglevich grófné budai palotájának termében, ennek bevételét Liszt a vakok intézetének szánta. Budát a Duna választja el Pesttől. Az egyetlen összeköttetés a két város között egyelőre csak egy nyáridőben használható hajóhíd volt, amelyet a tél beálltával el kellett távolítani, így akinek egyik városból a másikba kellett eljutnia, kénytelen volt csónakkal átkelni a nagy folyón jégtáblák közepette, ami nem ritkán – ha nem is veszéllyel, de kellemetlenséggel és időveszteséggel járt. Ez azonban nem akadályozta a pesti arisztokráciát – a férfiak mellett még a hölgyeket sem – abban, hogy részt vegyenek a (budai) hangversenyen.
Hangász Egyesület
Január 11-én Liszt az újonnan létesítendő nemzeti konzervatórium megalapításának javára rendezett koncertet a Magyar Színházban. A koncert koncepciója megfelelt a zene kibontakozásáról alkotott komoly és mélyenszántó nézeteinek. Ő maga Beethoven, Weber és Schubert műveit játszotta, a hatalmas zene- és énekkar – mely a Hangász Egyesület tagjaiból, műkedvelőkből és a színház alkalmazásában álló művészekből állt –, Mozart, Haydn, Beethoven és Weber mesterműveit adták elő Liszt vezényletével. Mindig és mindenütt ugyanaz a lelkesedés kísérte, adakozó szellemével és nagyvonalúságával minden alkalommal jelentős adományokat szerzett jótékony céljaira, és ez egyre csak növelte népszerűségét.

Végül január 12-én sor került búcsúkoncertjére. Most nem számolok be arról, hogyan tolongtak a tömegek, akik még egyszer látni, hallani vágyták a nagy művészt, milyen páratlan volt zongorajátéka, mellyel – a legmélyebb érzelmektől felfokozottan – még önmagát is felülmúlta; a tapsviharról, a határtalan üdvrivalgásról, a kitörő lelkesedésről és csodálatról, amelyben része volt. Csak ismételni tudnám magamat, Önt pedig fárasztanám vele. Egyetlen apró esetet kell megemlítenem: Liszt a koncert egyik részeként ritka tökéletességgel improvizált megadott témákra. Az eset, úgy látszik, mégsem volt eléggé jelentéktelen, mert több német lap írt róla – kissé elferdítve, sőt – vádaskodva.
ez a kis autodafé
Liszt a közönségre bízta a döntést, hogy mely témákra improvizáljon. A kiválasztott motívumokat kis cédulákra írva elé rakták, ő egymás után kibontotta a papírokat, majd játszott. Mozart és Beethoven melódiái között egyszer csak olyan dallamra akadt, amit az utcákon az egyszerű nép szájából mindenfelé hallani lehetett; Liszt lejátszotta az oda nem illő, és az addigiaktól igencsak különböző dalt, mire a hallgatóság nevetésben tört ki. Lehetséges, hogy egy cseh eredetű nóta volt, nekem úgy tűnt, mintha a jól ismert kedves Augusztin lett volna, mindenesetre Weber és Beethoven nagyszerű dallamai mellett, melyek szintén a kiválasztottak között voltak, meglehetősen furcsán hatott. Liszt, aki a legtöbb cédulát vidám, és gyakran nagyon mulatságos, találó megjegyzésekkel kommentálta, most így szólt: „Valaki bizonyára meg akart tréfálni” – majd a cédulát az elutasítottak közé helyezte, és folytatta a válogatást. A közönség soraiban ez az alkalomhoz nem illő tréfa – legalábbis ahogy ők értették –, visszatetszést váltott ki, és némi morajlás támadt, mígnem a zongorához közel ülő urak egyike előkereste a szóban forgó papírfecnit a többi kotta közül, összehajtogatta, és a legközelebbi gyertya lángja fölé tartotta. „Engedtessék meg – mondta tréfálkozva –, hogy a közhangulatnak eleget téve egy kis büntető bíráskodást hajtsak végre.” Tapsok és brávó kiáltások közepette a bosszúságot okozó ártalmatlan hangjegyek hamuvá váltak. Jóllehet, ez a kis autodafé teljes egészében Liszt közreműködése nélkül és szándéka ellenére zajlott le, mivel az ítélet német nyelven hangzott el, és végül az elégetett eretnek mégsem cseh származású, hanem, mint mondják, a jó öreg, tisztes, német Augusztin volt, így Lisztet azzal vádolták a nyilvános lapokban, hogy színlelt „magyarizmustól” indíttatva mindent, ami német és szláv, megvetéssel kezelt, és a szlávok kigúnyolására egy cseh nemzeti dallamot nyilvánosan elégetett. Egy különösen hazafias és forrófejű cseh ifjú még számadást is követelt tőle a nemzetgyalázásért.

Búcsúkoncertjének napján a pesti dámák pompás estélyt adtak tiszteletére. A nyolc legelőkelőbb hölgy vállalta a vendéglátás feladatát. Megkülönböztetésül borostyán és szalmarózsa díszítette öltözéküket, és a különböző asztalok főhelyeit foglalták el, a tea és vacsora mellett. A híresen bájos magyar asszonyok és lányok mellett – akiknek szépségét csak fokozta a rengeteg ékszer és az elegáns öltözék – a pompás virágtenger is fenségesnek látszott, és pazar látványt nyújtott, ahogy a fényesen kivilágított termeken ide-oda hullámzott. Mindehhez a teljes arisztokrácia díszegyenruhája, a terítéken elhelyezett rengeteg ezüst étkészlet és az ízlésesen elrendezett asztalok ragyogó háttérként szolgáltak. A vendégek egész éjjel bővelkedtek a finom fogásokban, nemes borfajtákban. A társalgás és a bál rendkívül élénken zajlott, mint mindig, amikor a társaságot közös érdeklődés forrasztja eggyé. Az est szép házigazdái minden elképzelhető figyelmességgel elhalmozták az ünnepelt vendéget, és a társaság csak reggel felé vált el, vidáman és elégedetten.

liszt4_4

Viszonzásul Liszt is adott egy pompás estélyt a hölgyek tiszteletére. Mindannyian meg is jelentek teljes díszben, de pazar öltözékük ellenére felszabadultan, felhőtlen örömmel töltötték az estét. […] Minden szalon az ő jelenlétére áhítozott; csak úgy özönlöttek a meghívások a vacsorákra, estebédekre, estélyekre; szobája és előszobája mindig hemzsegett a látogatóktól, tisztelettevőktől és folyamodóktól, akik hódolatukat, barátságukat akarták kifejezni, és ismeretségbe – sőt gyakran felelevenített rokonságba is – akartak kerülni vele. Származását Thurzó grófig vezették vissza, a legmagasabb rendek ajánlották fel atyafiságukat. Megint mások végeláthatatlan sorokban álltak kérvényekkel a kezükben, tanácsot, támogatást, segítséget, megélhetésük és boldogulásuk biztosítását kérték tőle, mások a legkülönfélébb tehetségű gyerekeket vitték hozzá, hogy hallgassa meg, mondjon véleményt, gondoskodjon róluk, vagy legalább áldja meg őket. Szívélyessége, amely a vendéglátásban és a társalgásában megmutatkozott, türelme, mellyel mindenkit meghallgatott és tanáccsal is ellátott, nagylelkűsége és szerénysége, mellyel támogatást, segítséget nyújtott, akinek csak tudott, valóban csodálatra méltó volt. Aki őt ilyenkor látta, biztosan megszerette, és mégis, a legközelebbi barátai körében, akik közé visszavonult kipihenni a nyilvánosság és a népszerűség fáradalmait, még vonzóbb személyiségnek tűnt; mert ott felszabadultan, gyermeki örömmel, olyan szellemesen, ugyanakkor olyan szerényen viselkedett, mintha nem is tudna mindarról a zűrzavarról, ami miatta támadt a városban, sőt az egész országban, vagy legalábbis mintha nem is ő lenne az a személy, aki mindezt az üdvrivalgást kiváltotta.

Az 5. levél jövő szombaton olvasható a Liget oldalán.
kép | Petrichevich Horváth János (1801-1865)