Asztalos Emese

LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [3]

LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [3]

Májusban irodalom- és zenetörténeti csemege jelenik meg öt részben. Franz von Schober osztrák művész-műkedvelő fiktív levelei az 1839/40-es pest-budai koncertsorozatról szóló beszámolók. Különlegességük, hogy Schober külföldi szemlélőként új perspektívából lát(tat)ja az eddig főként magyar forrásokból ismert eseményeket. A művet 1842-es lipcsei megjelenése előtt Liszt is olvasta, az ő változatásaival, illetve helyeslésével hagyta el a nyomdát, így reformkori szerepléseiről-szerepéről a leghitelesebb leírással ismerkedhet meg a magyar olvasó.

Éljen, éljen! – harsog az üdvrivalgás, miközben néha feldörög még egy-két vivát is, hisz alig pár esztendővel ezelőtt született meg magyar nyelven az ujjongó kiáltás. Ősi, kopott magyar szokás szerint lelkes áldomások, köszöntések, lármás tósztok kísérik Lisztet hangversenyről hangversenyre, szalonról szalonra Pest-Budán. Január végére nem marad dicsérő szó, könnyfakasztó kifejezés, ami el ne kopott volna magasztalói torkában vagy az újságíró tolla alatt. Kissé felemásak e pohárköszöntők: az egybegyűltek dölyfösen mellőzik a német nyelvet, amely általában lingua francaként közvetít a Birodalomban, most azonban minden hazafi magyarul fogalmazza szóvirágos szónoklatait, Liszt pedig franciául válaszol, nehogy a keményebb nyelv sértse vendéglátói fülét.
zseniális szellem
Az asztaltársaságban apró termetű, „cipóhátú” (kissé púpos), de azért igazi dendi módjára öltözött uracska is buzgólkodik, aki igen jól beszél franciául, sokszor ő tolmácsolja Liszt szavait, s néha-néha maga is mond néhány méltányló mondatot, hiszen ő szintúgy „démoni erővel” vonzódik az „óriási lángszellemhez”. Bizonyára újabb untig ismételt frázisokat várt a hallgatóság, mikor egyszeriben az alábbi szavak hangzanak el: „A lapok még azt is rá akarják fogni szegény Lisztre, hogy ő ama hatalmas Thurzók ivadéka… S ama hatalmas Thurzók hol vannak? Nem tudom. De azt tudom, hogy míg a Thurzók utolsó ivadéka csaknem elfeledve porhad Árva várának omladozó boltozatai alatt, addig Liszt Ferenc zseniális szellemének teremtményei túlélik a legkevélyebb oligarchát, a legkeményebb sziklavárt. Mindez a kis korzikait juttatják eszembe akaratlanul is, kihez midőn dicsősége zenitjén állt, jöttek a hízelgők, s azt mondják neki, hogy ő a hatalmas Mediciek ivadéka. Tudjuk mit felelt nekik az új cézár: ’Nincs szükségem ősökre, elég vagyok magamnak’. S igaza volt, mert e címeket, hogy nemes vagy király… a legsilányabb agyagra is rá lehet illeszteni, ám a zseni roppant bélyegét csak a legnemesebb ércekre ütik az istenek.”

liszt2

Ezúttal talán kicsit nehezebben csúszhatott a kedves egybegyűltek torkán az a korty, melyet a zajos ováció után épp a szent magyar haza dicsőségére kívántak lenyelni. Ha azonban igaz a legenda Liszt művészi fesztelenségéről, vidám kedvességéről (márpedig Schober alább megerősíti, hogy „ragyogó szelleme képes volt az egymással oly ritkán, vagy egyáltalán nem érintkező embereket egyetlen, valóban vidám, felszabadult társasággá kovácsolni”), akkor talán e pillanatban „a régi, berozsdásodott előítéletek elpárologtak”, és valóban a maga teljességében hangozhatott az új nemzeti kifejezés: éljen!

Harmadik levél

Liszt személyében sok minden egyesült, amivel a magyarokat megnyerhette. Születésénél fogva magyar volt, tanulmányait Magyarország folyamatos támogatásával végezte el, büszkén vallotta magát magyarnak, és érzékenységét az ország sorsa iránt tettekkel is bizonyította. Bár nem beszélt magyarul, a magyarok előtt mindig nemzeti viseletükben jelent meg, és csodálatos művészetében nem találhattak semmiféle zavaró, idegenségre utaló jegyet, így lelkesítő munkásságát magyarnak nyilváníthatták a „magyarizmus” megsértése nélkül. Mennyire jóleső érzéssel tölthette el a műveltséget és kiválóságot szomjazó magyarokat, hogy most egy európai hírnevű művészt, szakmájában a legelsőt magukénak mondhattak. Liszt ráadásul egy sor magyar dallamot – melyeket nagyrészt a magyar nemzet mély és energikus természetét értő, zseniális Schubert komponált – dolgozott át rá jellemző tűzzel, és ezeket hatásosan, művészi érzékkel és magával ragadó lelkesültséggel játszotta. Varázsujjai még Rákóczi-indulójukat is – ezt a mágikus dallamot, melynek méltóságteljes-harcias, diadalmaskodó, ugyanakkor mélységesen melankolikus hangjai minden magyar lelkét ellenállhatatlanul megérintik –, páratlan tökéllyel és hatalmas erővel szólaltatták meg. Nem csoda, hogy Liszt mindenki szívét megnyerte, hogy a haza művészetére és fejlődésére irányuló minden gondolatot és érzést ezzel a tündöklő jelenéssel kapcsoltak össze. Benne látták megtestesülni és megvalósulni mindazt, amire vágytak és törekedtek. Egész Európa tisztelete övezte – és ő magyar volt.
nemzeti színezet
Első pozsonyi fellépése, az épp ülésező országgyűlés városában adott koncertjeinek ragyogó sikerei és az emberek elragadtatásának kifejeződése már egyfajta nemzeti színezetet öltött, és rámutatott, hogy a nagy művésznek az egész országra kiterjedő jelentőséget tulajdonítottak. A meglepettség, az egyetértés az általános ujjongás közepette először csak érzésekben mutatkozott meg; ahhoz, hogy ezt szavakra és tettekre váltsák, valamiféle közmegegyezésre, kis időre volt szükség. Egyelőre nem volt mód, hogy rohamléptekben siessenek előre, ez még váratott magára.

liszt3

Liszt a maga kedves természetével, viselkedésének egyfajta fenségességével és méltóságteljes eleganciájával kiváltképp az arisztokratákat hódította meg, elnyerte hölgyeik jóindulatát, és ezzel csak fokozta diadalának teljességét, mivel a magyarok mindent a külső csillogással és a kiváltságos rendekkel szoktak összefüggésbe hozni. Több főúr is elkísérte Pestre, de híre, és hogy milyen nagy hatást tett a pozsonyiakra, megelőzte őt, így sietve előkészültek fogadására. A Pesti Zenei Egyesület elnöke, gróf Festetics Leó a legnagyobb vendégszeretettel nyitotta meg előtte házát ott-tartózkodásának egész idejére. Ennél a művészetkedvelő főúrnál kapott szállást, barátként fogadták. Itt történt, hogy épp a meghitt kandallótűznél vacsorázott és pihente ki a hideg téli utazás fáradalmait, amikor egyszer csak kinyílt a szobájával szomszédos szalon két ajtószárnya. Nagy társaság állt ott, élükön énekesekkel. Szép hangon és kifejezéssel zendítettek rá ünnepélyes, lelkes énekükre:

Még zsenge gyermek voltál, amikor megragadott
a sors hideg keze,
és téged a távolba taszítva így szólt:
„menj hát, neked nincs hazád”.

Majd a művészet dicső szárnyain
vitt el téged csodaországába;
„ez itt a nagy szellemek otthona,
immár a tiéd is, ugyanúgy.”

És hízelegve csábított téged az élet
csillogó birodalmába,
Tehetségek díszébe öltöztetett,
és kérte: „maradj hát, élj itt.”

Azután a hírnév vitt magával
és állított a csúcsra:
„Hallod, hogy ujjonganak a népek? – mondta.
Liszt, a te hazád a világ!”

De bármit is mondjon a végzet,
a művészet, a hírnév, az ízlés, a sors;
hű szíveddel mégis visszagondoltál
a hazára, amely téged szült.

És eljössz hozzánk, ahol az élet szegényes,
a művészet még csak bölcsőben ring,
de szívünk gazdag és derék,
Hozzád kiált: „Légy üdvözölve itt!”

Légy üdvözölve, babérokkal ékesítve,
amit hősiességeddel kiérdemelsz,
Te nagy művész, nemes szívű, hű
Liszt Ferenc, hazád büszke rád!

Az épp jelenlévő költő, Schober sorait a Pesti Német Színház karigazgatója, Grill [János] írta át nagyon hatásosan kvartettre és kórusra. Ezek a sorok szólították meg elsőként Lisztet hazája nevében, és adták az alaphangot személye nemzeti jelentőségéhez. A megindítóan komponált sorok szívéig hatoltak, hangja megremegett, miközben a zárásként felhangzó viharos éljenkiáltást rövid, de érzelmes köszönettel viszonozta. Meghatódott szavait azonban egy magyar induló harsány akkordjai szakították félbe, amelyet az ő szerzeményeként tartottak számon, és amelyet nagy pontossággal és tűzzel adott elő a ház belső udvarában felállított zenekar. Liszt az erkélyre sietett, élvezettel hallgatta a magyar zenedarabokat, melyek közül többet az ő kívánságára játszottak. Távollétében a teremben másik zenekar alakult, és a visszatérő Lisztet Beethoven Septuorja fogadta, Pest legkiválóbb művészeinek és műkedvelőinek tolmácsolásában, akikhez a vendég tiszteletére még gróf Franz Brunswick, a kitűnő csellista is csatlakozott. A vidám ünnepséget könnyű vacsora zárta, ahol a népes társaságban körbejáró pezsgő számos – a várva várt jövevény egészségét és az ország kívánságait éltető – pohárköszöntőre adott alkalmat, melyeket ujjongással vezettek elő és viszonoztak.

liszt5

Talán zavarónak tűnhet az Ön szemében ez a rengeteg zene az amúgy is hangoktól túlcsorduló virtuóz fogadási ünnepségén, ez azonban nagyon is megfelelt a célkitűzésüknek, hisz a tiszteletadáson és megörvendeztetésen túl kifejezte szándékukat – és Liszt számára a lehetőséget –, hogy egyszerre megtapasztalhassa a zeneiséget, amelyet koncertjein keltett.
a haladás képviselője
Liszt 1839. december 24-én érkezett Pestre. Nem sokkal ezután adta gyors egymásutánban első koncertjeit december 27-én és 29-én. A határtalan tetszés, az elragadtatás hulláma aligha különbözött attól a felvillanyozott és viharos hatástól, amit Liszt rendszerint és mindenütt keltett varázslatos játékával, ez a hódolat azonban hamarosan nemzeti köntöst öltött, és nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok honfitársukként tekintettek rá, és a magyarországi művészeti világban a haladás képviselőjét tisztelték benne. Az elmés művész hamar felismerte szimbolikus pozícióját, hiszen ez tökéletesen egyezett az ő szellemi irányultságával, minden lelkesültség és nagyszerűség iránti rokonszenvével. Ezt a pozíciót egész magatartásával, minden beszédével, már-már tékozlással határos adakozó kedvével – bevételeit a nemzeti zenei intézet javára ajánlotta fel – olyannyira kiérdemelte, hogy jelentősége még a legelfogultabbak és legellenállóbbak számára is nyilvánvalóvá és érthetővé vált.

Viselkedése példaértékű volt, a legelőkelőbb modor és legnagyobb tehetség sugárzott belőle, éppúgy jellemezte a magabiztosság és szilárdság, mint a szellemi odaadás és szeretetre méltó elegancia. Személye eltűnni látszott a szellemi küldetés mögött, amelynek nevében minden kitüntetést, minden tiszteletadást fogadott. Mérhetetlen szerénységgel irányította át a lelkesedést önmagáról az ország eszmei céljaira, amelyeknek szószólójaként lépett fel, és ennek megfelelően fordultak felé és bántak is vele.
magyar szívvel beszél
A Pesten tartózkodó nemesség a Casino gyönyörű termében pompás vacsorát adott a tiszteletére; és míg az asztali beszélgetések franciául és németül zajlottak, Lisztnek végig kellett hallgatnia, hogy közben hosszadalmas beszédekkel egybekötött tósztokat intéztek hozzá magyarul. Ezek nem annyira róla szóltak – lévén, hogy ő egy szót sem értett belőlük –, mint inkább a nemzeti érzésről, amit kifejezni és felkelteni igyekeztek. Liszt válaszul pohárköszöntőt mondott a haza haladására – mentegetőzve, hogy franciául, de magyar szívvel beszél –, amelyet üdvrivalgással fogadtak. A jelenlévők közül sokan megszavazták, hogy az ünnepeltről márvány mellszobor készüljön, és csakhamar össze is adtak egy jelentősebb összeget erre a célra; Liszt azonban visszautasította a javaslatot, és kérte, hogy a pénzt inkább az elsőként felfedezendő ifjú hazai szobrásztehetség képzésére fordítsák, küldjék ki Párizsba, ahol Liszt minden tőle telhetőt megtesz majd előmenetele érdekében, és a legnagyobb szeretettel támogatja. Áhított céljának nevezte azt is, hogy ha egyszer Magyarország méltó zenei konzervatóriumot hoz létre, annak vezetőjeként hazája hasznára lehessen. Kijelentései ismét hatalmas lelkesedést váltottak ki. Másnap elment a magyar színházba, hogy meghallgassa Beethoven Fidelióját, és amint belépett a páholyába, mintegy varázsütésre felállt a teljes publikum, és háromszoros tapssal meg hangos éljen-kiáltásokkal üdvözölte őt.

liszt1

Ettől fogva egyértelművé vált közéleti szerepe, jelentősége a tömegek számára. Ahol megjelent, a nép köréje gyűlt, hogy láthassa és üdvözölhesse. A szellem fenségességét képviselte, és semmi – még a csillogó kitüntetések és bizalmaskodások, amikkel az arisztokrácia körültolongta – nem tudta a legkevésbé sem rávenni, hogy ezt elárulja, hogy erről lemondjon. Azon a nagy vacsorán, amit viszonzásul adott a sok vendéglátásért, minden rendi különbség eltűnni látszott: főurak és művészek, kereskedők és értelmiségiek ültek ott váltakozó sorokban, és Liszt ragyogó szelleme képes volt az egymással oly ritkán vagy egyáltalán nem érintkező embereket egyetlen, valóban vidám, felszabadult társasággá kovácsolni, akik valamennyien elismerték, ritkán van alkalmuk ilyen kellemes és érdekes vacsoraesten részt venni. Abban a rövid időszakban, amíg Liszt – a szó valódi értelmében – uralta az arisztokrata Pestet, úgy tűnt, a régi, berozsdásodott előítéletek elpárologtak, ám sajnos ez száz napig sem tartott, és Liszt távozása után a régi rendszer – minden merevségével és követelésével együtt – visszatért, és a nemesség ugyanúgy vegetált tovább szellemtelen bezártságában, mint hajdan. Az urak átengedték magukat a lóversenyeknek, vadászatoknak és kártyapartiknak, a szép hölgyek pedig, akik nemrég még lázban égtek a szellemért és a művészetért, most ismét teljes megelégedettséggel hallgatták a lovakról és kutyákról szóló beszélgetéseket, és bírói szigorral mustrálták a nyakkendőket és a törzskönyveket.
országod büszke rád
Január 2-án Liszt koncertet adott a Zenei Egylet javára, annak közreműködésével. Az egylet azzal a Schober és Grill által szerzett kantátával fogadta, amelyikkel már érkezésekor is köszöntötték őt. Mivel azon az estén csak viszonylag kisszámú hallgatóság volt jelen, közkívánatra a nagy nyilvánosság előtt is meg kellett ismételni. A „Liszt Ferenc, az országod büszke rád” sornál a mélyen meghatódott művész körül szűnni nem akaró éljenzés hullámzott, és csak akkor lett egyszerre csönd, amikor a Zenei Egylet énekesnői ünnepélyesen bevonultak, az első hölgy babérkoszorút hozott bársonypárnán. Amint a babérkoszorú az ünnepelt halántékát övezte, még hevesebb és fékezhetetlenebb üdvrivalgás tört ki, Liszt pedig kezével takarta el könnyező szemét.

kép |  Petrichevich Horváth János (1801-1865)