Asztalos Emese

LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [2]

LEVELEK LISZT MAGYARORSZÁGI TARTÓZKODÁSÁRÓL [2]

Májusban irodalom- és zenetörténeti csemege jelenik meg öt részben. Franz von Schober osztrák művész-műkedvelő fiktív levelei az 1839/40-es pest-budai koncertsorozatról szóló beszámolók. Különlegességük, hogy Schober külföldi szemlélőként új perspektívából lát(tat)ja az eddig főként magyar forrásokból ismert eseményeket. A művet 1842-es lipcsei megjelenése előtt Liszt is olvasta, az ő változatásaival, illetve helyeslésével hagyta el a nyomdát, így reformkori szerepléseiről-szerepéről a leghitelesebb leírással ismerkedhet meg a magyar olvasó.

Széchenyi István 1839. december 18-án Pozsonyban kurtán ezt jegyzi naplójába: „Liszt meglátogat”. Azon a reformkori rendi országgyűlésen járunk épp, ahol Széchenyi végkimerülésig dolgozik („mintha féllábbal a másvilágon volnék” – vési fel másnap), hogy európai szintű jogállamiság köszönthessen be a Lajtán innen is. Vagy ahogyan Schober részletezi kíméletlenül: „A küzdelem fölöttébb nehéz, mivel – nem túlzás kijelenteni – az ország minden szempontból lemaradásban van.” Magyarországon „olyan politikai és társadalmi formákat kell találni, olyan intézményrendszert és jogszabályokat kell kialakítani, amelyek megfelelnek a korszellemnek, a haladó évszázad eszméjének, ezek azonban látszólag ellentmondásban állnak az elmaradott körülményekkel, amelyek miatt szükséges a megvalósításuk. […] Korlátozni kell a kiváltságos osztály jogait, az elnyomott nép jogait pedig kiterjeszteni, a szavazati joggal rendelkezők azonban mind a kiváltságosok rendjébe tartoznak, és egy részük még az önös érdekeit kereső faragatlanság állapotában leledzik, a többi meg már teljesen fásult”.
a világsztár
Liszt reformkori turnéja és magyarországi művészi működése parázs hangulatú és kulcsfontosságú diétán veszi kezdetét, ahol érkezése felborítja nemcsak a rendi kereteket, de a mindennapok lassú folyását is. Koncertjei folytán a gyűléseket hamarabb berekesztik vagy egyenesen elnapolják – a Liszt-láz útjára indul itthon is. A magyar nemesség szinte elkábul a világsztár jelenlététől, mintha el sem hinnék, hogy az elmúlt hónapok diplomáciai csatározásai eredménnyel jártak, hogy a levelek valóban célt értek, és Liszt épp itt, a magyar diétán játszik, aztán pedig gőzössel leereszkedik egészen Pest-Budáig! Ebben a váratlan helyzetben, melyet oly régóta áhítanak, mintha kicsit el is vesztenék a fejüket, mintha hirtelen nem is tudnának felnőni az európai rangú eseményekhez. Hogy kifejezzék elismerésüket és köszönetüket, saját, korlátolt eszközeikhez nyúlnak: a főrangúak lázasan intézik Liszt nemesi címének megszerzését, közel negyvenen írják alá előkelővé nyilvánításának kérelmét. Vérbeli családfakutatók Lisztet a Thurzó család leszármazottjának kiáltják ki, a lapok még egy 1606-os oklevelet is közzé tesznek, mely egyik vélt felmenőjét említi, nem törődve a Liszt családnév rendkívüli gyakoriságával, miközben még arra sem veszik a fáradságot, hogy a családfát pontosan levezessék. Az ügy persze hamvába hal: hiába juttatják el egészen a császárig a folyamodványt, Lisztnek személyesen is kérelmeznie kellett volna az előléptetést – amivel egyszerűen nem törődött.
előhang
A délibábos őskergetés napjaiban Széchenyi ezt írja naplójában: „Minduntalan a kétségbeesésnek egy bizonyos nemével ébredek.” Velőt rázó kontraszt. De mintha Liszt személye, valódi jelenléte és annak üzenete ezt is át tudná hidalni. Hiszen végül mégis a reformkori országgyűlések egyik legeredményesebbje zárul 1840-ben, ahol megszavazták, hogy a hivatalokban magyar legyen a kötelező nyelv, hogy a jobbágy örökváltság ellenében kivásárolhassa magát földesura hatalmából, és szabadtulajdonnal rendelkezhessen. Itt és ekkor dőlt el, hogy az építendő Lánchídon mindenkire, tehát a nem adózó nemesre is kötelező lesz a hídvám – a demokratikus államberendezkedés előhangjai ezek.

[forrás: Mona Ilona, Liszt Ferenc és a reformkor 1839-40 = Liszt tanulmányok, Zeneműkiadó, Budapest, 1980.]

liszt2

Második levél

Liszt kétéves olaszországi tartózkodása után visszatért Bécsbe.

A fogadtatás, amelyben ismét részesítették, megmutatta, mennyire valóságból fakadó, mindenre kiterjedő és megérdemelt volt a korábbi itt tartózkodása nyomán kialakult közhangulat. Ugyanolyan ujjongás fogadta, amilyen búcsúztatásakor kísérte őt, koncertről koncertre nőtt körülötte a tolongás és a mámoros lelkesedés, és ez, úgy tűnt, egész Bécsre kiáradt. A nagy német mesterek iránti tisztelete, a zseniális előadásmód, a hallatlan tökély, amivel megszólaltatta Beethoven, Weber vagy Hummel műveit, vagy amilyen magával ragadóan – a legmélyebb műértéssel és a legforróbb szeretettől fűtve – újraértelmezte Schubert zseniális alkotásait, mindez csodálatosan elnyerte a nép tetszését, és legkíméletlenebb kritikusai is elismerték, hogy távolléte alatt még nagyszerűbbé vált, sőt a játékán korábban érezhető erőszakos és önfejű hangvételt, ami az új francia iskolára jellemző, szintén szerencsésen levetkőzte; így művészete soha nem látott pallérozottsággal tündökölt, egészen a szépnek és a fenségesnek szentelve.

A bécsiek elragadtatása nem hagyta hidegen a magyarokat, akik azt beszélték, Liszt második bécsi utazásának nem lehetett más oka, mint hogy ismét ellátogasson hazájába. Liszt maga is kifejezte ezt a szándékát Festetics Leó grófnak címzett levelében, aki ismerve a közhangulatot, nem habozott ezt nyomtatásban nyilvánosságra hozni. […]

Így szövődött az események fonala, melyek révén Liszt a nemzeti eszme hordozója lett, hírnevét Magyarország szellemi felvirágzásával hozták összefüggésbe, és mint látni fogjuk, egyes-egyedül ez az összefüggés tudja a felgyorsult eseményeket kellően megvilágítani, megszabadítani a túlkapásoktól, a hivalkodástól, és ünnepélyessé tenni, hogy a legkomolyabb szemlélő figyelmére is számot tartsanak.

Magyarország ugyanis hatalmas izgalomban van éppen, amelynek megértése ismét magyarázatomra szorul.
évszázados elmaradás
Ez az ország bizonyosan Európa egyik legáldottabb és leggazdagabb országa, és oly tekintélyes a területe, hogy ha bőséges kincseit egy viszonylag nagy és egységes népesség tudná hasznosítani a fejlettebb nemzetek céltudatosságával és műveltségével, akkor világunknak ebben a részében jelentős helyet foglalna el. Jól tudjuk, hogy a legkülönfélébb történelmi, politikai zűrzavarok és balszerencsés események miatt az ország műveltsége évszázados elmaradásban van, hogy az egymást keresztező, különböző népességek, vallások és nyelvek mennyi viszálykodó és egymásnak feszülő darabra szakították, és mennyire szétforgácsolta erőit mindenféle akadály. Amiről Önnek talán kevesebb ismerete lehet, hogy milyen nagyszerű fellendülés és élénk buzgalom tölti el most szinte egész Magyarországot; a magyarok a legnagyobb erőfeszítéssel és a leghősiesebb önzetlenséggel küzdenek, hogy az elmulasztottakat behozzák, és felzárkózzanak a műveltség és politikai berendezkedés európai nívójához. Közlésformáik – mint minden alárendelt helyzetű népé, különösen a külföld irányába – szűkösek, hiányosak, mivel épp csak kibontakozófélben van náluk az oktatás, ráadásul javarészt hozzáférhetetlenek, mivel a magyar nyelvet oly kevesen ismerik. Ennélfogva kevés hír jut el külföldre, a szomszédos országok pedig valamiért nem is igen vesznek tudomást róluk. Annyi azonban bizonyos, ha a derekas erőfeszítések, a sok nemes szívű áldozathozatal, a rendkívüli jellemek, a hatalmas szellemi teljesítmények méltó ismertséget és elismertséget nyerhetnének, sok történelemkedvelő és emberbarát fordulna nagy érdeklődéssel és mély együttérzéssel e folyamatok, e személyiségek felé, amelyeket a legszebb indíttatások hoztak lendületbe.

liszt1

A küzdelem fölöttébb nehéz, mivel – nem túlzás kijelenteni – az ország minden szempontból lemaradásban van. Olyan politikai és társadalmi formákat kell találni, olyan intézményrendszert és jogszabályokat kell kialakítani, amelyek megfelelnek a korszellemnek, a haladó évszázad eszméjének, ezek azonban látszólag ellentmondásban állnak az elmaradott körülményekkel, amelyek miatt szükséges a megvalósításuk. Életre kell hívni egy oktatási rendszert, ez azonban csakis olyan intézmények révén történhetne, amelyek egyszerűen még nem léteznek. Korlátozni kell a kiváltságos osztály jogait, az elnyomott nép jogait pedig kiterjeszteni, a szavazati joggal rendelkezők azonban mind a kiváltságosok rendjébe tartoznak, és egy részük még az önös érdekeit kereső faragatlanság állapotában leledzik, a többi meg már teljesen fásult; a nép pedig szinte egyáltalán nincs tisztában azzal, miben szenved hiányt, és kevéssé vagy egyáltalán nem látja értelmét az előnyöknek, amelyekben őt részesíteni szándékoznának. Ezek egymást kizáró dolgok, de a kitartó erő és az emberi akarat képes még a lehetetlennek tűnő célokat is megvalósítani, és meggyorsítani a történelem fogaskerekeit. A magyarok nincsenek híján az efféle erőnek és akaratnak. Úgy tűnik, kis szerencsével saját sorsuk kovácsaivá válhatnak. Amint kedvező alkalom kínálkozott, tevékenyen munkálkodtak mind a szellemi és ipari kapacitásaik kiépítésén és bővítésén, mind a törvénykezés és közigazgatás kialakításán.
komolyan veszik
Ha belegondolunk, mely időszakban és milyen körülmények közepette történt ez a fejlődés, el kell ismernünk, nem mindennapi teljesítmény a magyar akadémia, a dunai gőzhajózás, a gyermekmegőrző intézetek (óvodák), a magyar színház, a zenei és művészeti egyesület, a maga nemében egyedülálló Casino – ami minden rend számára látogatható, és ezáltal minden művelt ember találkozóhelye lehet –, a gazdasági társaság, az állattenyésztők egyesülete és még sok más magánintézmény létrehozása. Ezek pusztán egyéni kezdeményezések révén és a nép erőfeszítéseivel jöhettek létre, és azt bizonyítják – a témánkhoz most nem tartozó politikai reformokról nem is beszélve –, hogy a magyarok komolyan veszik nemzeti oktatásukat, és a haladást az ipar, a tudomány és a művészet terén.

Az országgyűlés félbeszakította ezeket a kulturális törekvéseket, illetve inkább háttérbe szorította, mert minden erejével a törvényhozás és a közigazgatás feladatai felé fordult. De éppen most, amikor minden tevékenykedésben és célkitűzésben egyértelműen a nemzeti érzés jut kifejeződésre, ébredhettek igazán tudatára, hogy ami általában a civilizáció és a humanitás jegyében történt, az valójában a haza javát szolgálta, hogy minden hasznos vállalkozás egyúttal hazafias is volt. Minden népi jelleget öltött. Mindenkit áthatott a hazaszeretet lelkesültsége, a haladás szolgálatába állított versengés, és ezek minden babérra méltó gondolatokban és tettekben nyilvánultak meg.
felsőbbrendűség
Ahogy valamennyi nagy, felforgató mozgalom esetében ez természetes, sőt elkerülhetetlen, itt is bizonyos dolgok a fanatizmusig fokozódtak; különösen a magyarság szempontja tolakodott előtérbe, amely a lakosság egy jelentős részét képező magyar néptörzs (fajta) országos felsőbbségét, nyelvének, viseletének és szokásainak általános bevezetését szeretné megvalósítani, arra hivatkozva, hogy korábban vándoroltak be, és az országot már Attila idején elfoglalták. A német származású lakosság – amely magával hozott érdemei, kultúrája és műveltsége révén hozzájárult az ország mai fejlettségi szintjéhez, és akinek nyelvét beszéli a művelt társadalom egész Magyarországon – érthetően nem hajlik arra, hogy ezek a célkitűzések megvalósuljanak; a szlávok és más néptörzsek, akik mozaikszerűen népesítik be Magyarországot, szintén féltékenyen szemlélik ezt a magyar – és nézeteik szerint jogtalanul követelt – felsőbbrendűséget. Azonban kénytelenek valamennyien elismerni a magyarok bizonyosfajta jellemszilárdságát és állhatatosságát. Önkényesen, gyakran csak saját hasznukat figyelembe véve törik maguknak az utat, és ehhez olyan faji büszkeség társul, amihez fogható talán csak a spanyoloké lehet. Az országgyűlésben, a bíróságokon és minden hivatali ügyintézésben máris saját nyelvük az egyedül hivatalosként elfogadott, a képviseleteken, hivatalokban és nyilvános alkalmakon pedig már kötelezővé tették saját díszes viseletüket.

liszt5

Ezzel a magán és nyilvános szférákat, a kapcsolattartást és az üzleti életet – nem ritkán hátrányos módon – szétválasztották, ami kellemetlen súrlódások ezreit idézi elő, ám ezek a feszültség és izgalom fenntartását szolgálják, és csak feltüzelik a hazafias rajongást. A hazafias lelkesültség azért is esik nagy súllyal latba a magyaroknál, mert a német annak a nemzetnek a nyelve, amelyhez királyuk tartozik, amelynek ők bizonyos fokig alárendeltek; és ha jó szándékú terveiket fentről keresztülhúzzák, azt a német nemzet rosszakaratának számlájára írják, és – mint minden büszke, önérzetes nép, melyet az alárendeltség elégedetlenséggel és keserűséggel tölt el –, gyűlölik e nemzetet. Ezért minden, amit magyarként jelölnek meg, kelendő és hangsúlyos, minden teljesítményt, ami ezt a bélyeget viseli, lelkesen fogadnak, gyakran túlbecsülnek, és fölé helyezik azoknak, melyek németes jellegűek, holott Magyarországon vagy legalábbis Magyarország révén jöttek létre, ezért éppúgy az országhoz tartozóak. Így például olyan nagy lírikusok, mint Lenau, a zseniális Beck vagy az epikus Pyrker dicséretét meghagyják a németeknek, jóllehet ők valamennyien magyarok, csak német nyelven írtak; ugyanakkor Kisfaludyt, Vörösmartyt, Kölcseyt mint Magyarország költőit magasztalják. Hasonlóképpen a magyar nyelven éneklő Schodelnét nagyobb tisztelettel vették körül, mint magát Schröder-Devrient-t, és inkább hagyják, hogy Ferenczy, a szobrász kedvére garázdálkodjon, és tönkretegye nemzeti emlékműveiket, csak hogy ne kelljen németeket foglalkoztatniuk.

Takács Ilona fordítása

 A 3. levél jövő szombaton olvasható a Liget oldalán.
kép |  Petrichevich Horváth János (1801-1865)