Asztalos András

VALAMI SZÉP

2013 június

VALAMI SZÉP

Mondhatta volna akár Sztavrogin is:
„a tényektől nem látni a valóságot.”
De láthatjuk-e a szépség valóságát,
ha az nem tényszerű?
Talán. Nyilván. Mégis. Reméljük.
Reméli az olvasó és a lírai én, te, ő,
mi, ti, ők, hogy a szépség fényszerű.

Fényeink utáni iramodás – gondolja
a lírai én alteregója, aki a postán
elsőbbségi boríték helyett ajánlottat kért,
felbosszantva ezzel a postás kisasszony
potenciális lírai ő-jét. A késő esti postázás
meglepő fordulatai az elgyötört, nyúzott,
önmagával megzabáltatott, tekintet nélküli
embersorok szótlan vagyis reménytelen
várakozásában.

Persze, nem mind reménytelen, ami szótlan.
És nem mind reményes, ami hangadó.
A lírai én alteregója megszédül, most mintha
erősebben, tízévnyi szédültsége nyomorában:
a nem látás nyomor; a hamis látás nyomor;
a szürkehályog nyomor; a hazug látás nyomor.
A másnak látás és a parancs látás is nyomor.
Nyomorult emberek szétfolyt szemmel fényért
szimatolnak, fényért szűkölnek, fogatlanul,
körömtelenül az alkonyi tévutcák nyomorvárosában.

Állítólag tavaszodik.
Egyre nehezebben és kényszerűbben.
Mintha a tavasz el akarna maradni.
Itt-ott előmerészkedik valami hóvirág
a szemgolyókkal trágyázott saras iszapból.
Egy-két rekedt rigó is próbálkozik.
A kiszáradt koponyacsarnokok süvítő
embernyomán közömbösen megcsillan a napfény…

„Szép” – gondolták magukban a rutinos rovarok,
majd serényen tovairamodtak.

kép | lina smith, flickr.com