Rapai Ágnes

ASTANÓI ELÉGIÁK

1995 február

ASTANÓI ELÉGIÁK
Werner Buchernek

1.
Álmomban
ugyanez a nap sütött.
És ugyanezen az erkélyen feküdtem.
Egy Thomas Mann-regény tüdőbeteg
vénkisasszonya volnék?
Tündéri, fekete fátyolos kalap gyér hajamon?
Vézna testem kockás plédbe csavarva?
Astano.
Csak erre a névre nem emlékszem,
és álmomban Te sem ültél a számítógép előtt,
pedig hallom, megint köhögsz,
miközben a Macinthos SE érzéketlenül fekszik
ujjaid alatt, mint egy frigid, sokat használt
feleség,
és Paul Klee tágra nyílt szemmel bámul ki
az ablakon,
sose unja meg a dombtetőn álló templomot,
és Günter Grass dobja végre megpihenhet Lenau
és Brecht között,
álmomban
Hölderlin szuszogott mellettem,
valahol Svájcban,
ugyanezen a napon.

2.
Én nem tudom, mit keres itt Sátán
és Jézus,
órák óta ülnek az asztal mellett,
vad vita folyik,
azt hiszem,
én meg one lengvidzs,
vajon miért hadonásznak?
miért lobogtatják a kéziratokat?
– Goethe!
– Nostradamus!
– 666!
– Sátán ist tot – mondom, hogy valamit mondjak.
Egyik kopasz, szemüveges,
a másik szakállas.
– Baudelaire!
Mejn gott, gondolom, magyarul,
hogy vakít a fény!
– Dante! – kiáltja a szakállas,
und sátánizmus, und…
jaj, nagyon is értem,
und… megfájdul a fejem,
und… áj go spacirgang Andrással…
– Jé, itt pálma is nő? – mutat a mélybe,
és csermely csobog odafönt!
És mondd, különben hogy érzed magad?
Ih bin gut.
Ih bin gut.

3.
Talán nem szép dolog, de istenkém,
bennem is ott egy pici sátán, talán
nem szép dolog, hogy vacsora közben úgy
éreztem, előbújt belőled az übermens, mikor
elmagyaráztad, hogyan illik makarónit enni,
a kanalat a bal kezünkbe vesszük, jobb kezünkbe
a villát, a villát beleszúrjuk a tésztába, szépen
a kanálhoz illesztjük, és felcsavarjuk a villára a makarónit,
na, ezzel persze, én nem szórakozom itt órákig, gondolom,
hanem késsel meg villával nekiesem, kannibál! mondod,
mit mondjak? isteni! mintha egy jót bűnöznék! te meg
hirtelen abbahagyod az evést, mi van? már jóllaktál?
nem! pauza!
és elmagyarázod, a német–magyar szótárral a kezedben,
hogy az evésben, ugyanúgy, mint bármi másban,
ott a kultúra, én meg tömöm magamba a
makarónit, és a magyar–németben
megkeresem azt, hogy éhes,
megmutatom, jelentőség-
teljesen rád nézek,
de megdöbbenek,
mert úgy látszik,
ezt a szót Te
nem érted.

4.
Te a nyelv narkósa vagy, mondom,
vadul tiltakozol, miközben nejlonszatyorban
visszavisszük az üres üvegeket,
mintha otthon lennék, gondolom, de
hirtelen megállsz egy konténer előtt
és beledobálod szép komótosan mindet…
Aha!
Szóval ez itt Svájc!
A templom mellett kis temető fekszik,
mint egy vadonatúj lakótelep,
megmutatod Gerold sírját,
ugyanolyan tüchtig, mint a többi,
kavicstakaróval szépen betakarva,
áj dont lájk temető,
áj dont lájk tú,
és vissza, föl a romantikus, szűk utcákon,
a Casa Gerold-ig,
egy svájcisapkás öregember köszön nekünk,
bon dzsórno,
nekem meg eszembe jut,
hogy hajnalban az ablakomból ébredezni láttam
a ködöt,
ott piroslott a kékes hegyek dunyhája
alatt, de rá kellett gyújtanom,
hogy valami végre eszembe juttassa Budapest
szagát,
ami neked ugyanolyan félelmetes,
mint nekem Bosznia.

5.
És Luinóba is elmegyünk,
a Lago Maggiore partján sétálunk,
köd van, és eső van,
a francba! otthon hagytam
a fényképezőgépet!
és beülünk a kávéházba,
kapucsínót iszunk,
és egy másikban eszpresszót,
és egy harmadikban megint kapucsínót,
és előveszed a piros füzeted,
és verset írsz,
és az olasz férfiak ott állnak a pultnál,
és néznek, mint a moziban,
és én vagyok Ingrid Bergman a Casablancában,
és azt mondod, játszd újra, Sam!
és a Pizzériában bezabálok egy hatalmas pizzát,
és erotikusan ágaskodnak körben a hegyek,
mert én vagyok Marilyn Monroe!
Na ja!

6.
Kakas kukorékol,
madarak csicseregnek,
a templom harangja megzenésíti ezt a verset,
és melankóliám napja beragyogja.
Fehér pulóvert vettem föl reggel,
fekete nadrágot,
ezen az utolsó napon,
még elégiázgatok,
még megtehetek bármit,
december nyolcadikán
                                      húsz fok!
napozhatok a nyugágyon,
beszívhatom Dürrenmatt hazájának illatát,
az öreg hölgy lehetek,
vigyázzban állnak előttem
                                     a pálmák, a fenyők,
leborulnak lábam előtt
a megneszült fellegek
még fennhéjázhatok,
s a Niveával – amit Te vettél nekem –
                                    bekenhetem a kezem.

kép | Paul Klee művei, shutterstock.com