ARUNDHATI ROY ÉS A MONSZUN
2006 július

Június van, a svájci hegyekben már olvad a hó, a varázshegy téli álmot alvó lakói ébredeznek, nyújtózkodnak, utánad nyúlnának, de ne hagyd magad, kedves olvasó: lopakodjunk ki a szanatóriumból, zakatoljunk le a hegyről, és vágjunk át Európán, aztán még tovább, sebesen, mintha a délnyugati monszun esőfelhőin utaznánk – egészen Indiáig, a délnyugati csücskében rejtőző Kéraláig sodródjunk, mint azok a különös rovarok, amelyek halálra égetik magukat Baby Kocsammá sápadt, negyvenwattos izzóin. De te ne aggódj: vigyáz rád Az Apró Dolgok Istene. A ruhád nyirkos, a könyv lapjai hullámosak. Ez a nyári monszun.
szemérmetlen zöld
Ajemenemben, ahol Pappacsi, azaz Srí Benán John Ájp, a Birodalmi Rovartudós és családjának többgenerációs története bonyolódik, júniusban megváltozik a világ, „a háromhónapos szelet és esőt csak néha szakítja meg a varázslatosan éles, ragyogó napsütés, melyet az izgatott gyerekek elcsennek, hogy játszhassanak vele. A vidék szemérmetlen zöldbe öltözik. A határokat elmossa a gyökeret verő és virágzó tápióka. A téglafalak mohazöld színt kapnak. A paprikaindák villanypóznákra csavarodnak. A vad kúszónövények áttörnek a vörös agyagon, és benyúlnak az elöntött utakra. A bazárokban csónakok közlekednek. És apró halak jelennek meg a vízben, mely az útfenntartók gödreit megtölti.”
A határok elmosódását, a virágzó tápiókát és a szemérmetlenül kitárulkozó természetet, a mindent betöltő, duzzadó-lüktető életet az indiai kasztrendszer kíméletlen szigora korlátozza, amelyet a forradalom és a kommunizmus sem tud (és persze nem is akar) elsöpörni. Az érinthetetlen Paravanoknak hajdan „hátrafelé kellett menniük egy seprűvel, és el kellett tüntetniük a lábnyomaikat, nehogy a bráhminok vagy a szír keresztények bepiszkítsák magukat azzal, hogy véletlenül egy Paravan lábnyomába lépnek”. Seprűket ma már nem látsz, mert Kéralába is megérkeztek a marxisták, akik „koktélforradalmat kínáltak. A keleti marxizmus és az ortodox hinduizmus mámorító keveréke volt ez, melybe egy kupica demokráciát öntöttek.” Az az egy kupica azonban nem a Paravanoknak jutott, akik „a függetlenség elnyerése után azon kapták magukat, hogy nem jogosultak olyan kormányzati juttatásokra, mint a munkaközvetítés vagy az alacsony kamatozású bankkölcsön, hiszen hivatalosan, papíron, keresztények, ennélfogva kasztnélküliek. Kicsit olyan volt ez, mintha seprű nélkül kellett volna eltüntetniük a lábnyomaikat. Vagy ami rosszabb, mintha egyáltalán nem lett volna szabad lábnyomokat hagyniuk.” Óvatosan lépj – ki tudja, mekkora a lábnyomod?

Rajesh_India, flickr.com
A monszun lehetett az oka, hogy Velutá, a Paravan asztalos, akit azért neveznek malajálam nyelven fehérnek, mert olyan fekete, megérinthette Ammut, és a gyönyörű, kétgyerekes, elvált asszony, aki alkoholista férjétől és az angol főnök szexuális zsarolásától menekülve apja, a Birodalmi Rovartudós házában húzza meg magát, ujját a „világosbarna, hegyes, száraz levél alakú” anyajegyre helyezte, amiről a férfi azt állította, „szerencsét hozó levél, ettől érkezik időben a monszun”.
Ez a monszun azonban nem időben érkezik, és szerencsét sem hoz. Az északkeleti téli monszun decembertől kora márciusig tart, ilyenkor Ausztráliában és Délkelet-Ázsiában esik az eső, Indiában a száraz légáramlatoknak köszönhetően tiszta az ég. Azon a decemberi éjszakán, amikor a Borzalom történt, a monszun – mintha szántszándékkal, bosszúból tenné – valósággal megbolondult: „bár december volt, úgy esett, mintha június volna. Ciklonok keveredése, írták másnap az újságok. Addigra azonban már senki nem volt olyan állapotban, hogy az újságot olvassa.” Az esőtől megáradt folyón Ammu kétpetéjű ikrei, Eszta és Ráhel még átjut, de unokatestvérüket, az Angliából karácsonyi látogatásra érkező Sophie-t magával ragadja az ár, és a kilencéves kislány testét hajnalban egy halász találja meg, a „ráncos hableányt” bambuszrúddal húzza magához, csónakjába emeli, „s közben arra gondol, mennyire téved a halász, ha azt hiszi, hogy jól ismeri a folyót. Senki nem ismeri a Mínacsált. Senki nem tudja, mit ragad el vagy dob ki hirtelen. Vagy mikor. Ezért imádkoznak a halászok.”
egy haragos isten intése
Ez a megtévedt monszun lehet az oka, hogy Velutá és Ammu szerelmére fény derül, hogy a férfi apja maga megy el a nő anyjához, a Birodalmi Rovartudós özvegyéhez, a család jövedelmét biztosító Édenkert Ételkonzervgyár alapítójához, hogy részegen zokogva kérje bocsánatát, és a vak öregasszony kezébe nyomja üvegszemét, amit a jóságos gazda vásárolt érinthetetlen szolgájának. „Egy babonás ember szemében ez az évszakra nem jellemző felhőszakadás olyan lehetett, mint egy haragos isten intése. Egy részeg és babonás ember szemében pedig olyan lehetett, mint a világvége kezdete. Ami bizonyos értelemben így is volt.” Bizonyos értelemben pedig nem. Meglátod, a világvégét nem a monszun hozza.
Az üvegszemű Paravan, a vak öregasszony és Baby Kocsammá, a kielégületlen, elhízott nagynéni monszunnál is sodróbb eseményeket indítanak útjukra, amelyek magukkal ragadják a szereplőket: Sophie-t a folyóba, Esztát az apjához, Ráhelt a hideg gyűlöletbe, Velutát a rendőrök véres bakancsa alá, Ammut pedig egy idegen város idegen szobájának idegen ágyába, ahol egy éjszaka meghal. „Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Életképes, halálképes korú.”
Persze az is lehet, hogy mindennek mégsem a monszun, hanem Pappacsi molylepkéje az oka, amelynek hátán szokatlanul sűrűn helyezkednek el a bolyhok. A Birodalmi Rovartudós pályája csúcsán fedezi fel, ám hatalmas csalódására eleinte úgy vélik, a példány egy jól ismert lepke némileg szokatlan alfajához tartozik. Amikor egy radikális rendszertani felülvizsgálás során kiderítik, hogy mégis addig ismeretlen fajhoz és nemzetséghez tartozik, már késő, mert Pappacsi addigra nyugdíjba ment, és molylepkéjét egy fiatal tisztviselőről nevezik el. „A következő években, bár már jóval a felfedezés előtt is harapós természetű volt, Pappacsi Molylepkéjét tették felelőssé a férfi sötét hangulataiért és váratlan kitöréseiért. Ennek gonosz – szürke és szokatlanul sűrű hátbolyhos – szelleme minden házban kísértett, ahol Pappacsi valaha élt. Gyötörte őt, a gyerekeit és a gyerekei gyerekeit.” Pappacsi molylepkéjének hat pici lába telepszik Ráhel szívére, amikor anyja megharagszik rá, és „egy kicsit kevésbé szereti”, ő köröz az Abhilás mozi Narancslés Citromlés Emberének feje fölött, amikor a hétéves Eszta kezét a péniszére szorítja, és K. N. M. Pillai elvtárs nyomdájában is széttárja szárnyait, amikor „a Szükségszerű Politika Elkerülhetetlen Következményeként” Pillai elárulja Velutát. Néha csak az árnyékát látod, ahogy hangtalanul, alattomosan elsuhan a könyv lapjai fölött, mint maga az idő.

shivanjan choudhury, flickr.com
Évtizedek múlnak el, mire az Amerikába szakadt Ráhel visszatér Ajemenembe. Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Életképes, halálképes korú. Az Édenkert Ételkonzervgyár csődbe ment, a ház és az egykor oly gondozott kert pusztulóban, mert megmaradt lakói, Baby Kocsammá és a szakácsnő reggeltől estig a műholdas televízió adásait nézi, háborúkat, éhínségeket és látványos mészárlásokat. Az elnémult Eszta is visszatér, sétál a haldokló folyó partján, amely „irtózatos koponyamosollyal, foghíjakkal és a kórházi ágyról fölemelt, erőtlen kézzel üdvözölte”. Huszonhárom év telt el, a rizstermelő lobbi szavazataiért cserébe Ajemenemben tengeri gátat építettek, hogy évente kétszer arathassanak. „Annak ellenére, hogy júniust írtak és esett, a folyó nem volt szélesebb egy megduzzadt csatornánál. Vékony szalag sűrű víz, mely fáradtan nyaldosta a két sáros partot… Húsos vízinövények fojtogatták, melyeknek bolyhos, barna gyökerei vékony csápokként hajlongtak a víz alatt… Valaha azzal a hatalommal bírt, hogy félelemet keltett. Életeket változtatott meg. Most azonban kihúzták fogait, megtörték szellemét. Mindössze lassú, nyálkás, zöld szalaggyep volt, mely bűzös szemetet szállított a tengerbe. Élénk színű nejlonzsákok úsztak nyúlós, hínáros felszínén, akár szubtrópusi szárnyas virágok.”
kit kell szeretni és hogyan
A monszun és Pappacsi molylepkéje az oka. De az is lehet, hogy mindez „azokban a napokban kezdődött, amikor a Szeretet Törvényeit meghozták. Azokat a törvényeket, melyekben előírták, kit kell szeretni és hogyan. És mennyire.” És aki átlépi a törvények szabta határokat, az emberek emelte gátakat, az menthetetlenül elpusztul. Mint Ammu. És Velutá. Meg a folyó.
Harminckét éves vagyok. Nem öreg. Nem fiatal. Életképes, halálképes korú. És te?
felső kép | -Reji, flickr.com