Gosztonyi János

ÁRULÁS

1999 december

ÁRULÁS

Meghalt? A közhit szerint. Miért kételkedem mégis? Befordulok a Kálvin térről, pár lépés, és a házuk előtt állok. Tizenhetes szám. Álmomban is emlékszem rá. Itt lakott barátságunk idején. Nagy ifjúkori barátság volt. Éjszakai hazakísérések, körülményes elszakadások, hajnali háztömbkerülés: „No még egyszer utoljára!” Mert a témák kimeríthetetlenek, és a kölcsönös figyelem sose fárad. A kapualj hűvösében megtorpanok. Ez a senkiével össze nem téveszthető orgánum… valamelyik felső emeletről… nem érteni, mit mond, de semmi kétség: barátom, Lőrinc, a színművész hangja! Lassabban szedem a lépcsőket, hogy tovább gyönyörködhessem benne.

nagy kertelők voltunk

Pedig nehezteléssel jövök. Tisztáznom kell vele valamit. Igaz-e, hogy gonosz dolgokat beszél felújításra kerülő darabomról? (Feltehetően a „Rembrandt”-ról, amiért annak idején lelkesedett.) A harmadik emeleti függőfolyosón testi valóságában is megpillantom őt. Csöppet sem halott. Öreg komódot cipel egy ismeretlen fiatalemberrel. Félháttal állva is rögtön érzékel, de nem fordul felém, nem is üdvözöl. Mintha el se váltunk volna, mintha a függőfolyosó tartozéka volnék. Könnyű nyári holmit visel, bő khakiszínű pólót. Közepén fülhallgatós fiú. Pápaszemének két mezeje át nem tetsző tejfehér. Az örömhullám, hogy életben találom, elfojtja neheztelésemet. Az ócska, nehéz bútorral a lépcsőház felé araszolnak, nyilván ki akarják tudni a házból. Lőrinc hosszan, túlzó részletességgel taglalja a teendőket. Számít kérdéseimre és már a lehetséges válaszon spekulál. Ha időt adok neki, könnyedén leszerel. Ő az elképesztő, hirtelenjéban cáfolhatatlan magyarázatok mestere. Ezért hát kertelés nélkül a tárgyra térek. (Azelőtt mindig kerteltem ilyenkor. Mint ahogy ő is. Istenem, be nagy kertelők voltunk mi ketten! Párbeszédeink gyakran a flamingók nászi táncára emlékeztettek.) Szorongatom hát: mit mondott valójában? (Eddig úgy hittem, álmomban sem vágyom erre a felújításra… és nem is! De az ő álláspontja fontos, ismernem kell!) Nem válaszol. Továbbra is a bútordarab emelésének vagy csúsztatásának nagy kérdése foglalkoztatja. Bennem újraéled a neheztelés. Hogyan változhatott a véleménye ilyen gyökeresen? Hisz az eredeti bemutató idején teljes szívvel mellettem állt. Ez sokat jelentett. Ő már ifjan szakmánk nagy értőjének számított. Érvei mindenkor befolyásolták a színházi közhangulatot.

Már az utcán haladunk. Ők a komóddal, én Lőrinc sarkában, kérdéseimmel: „Mit mondtál? Mit nem? Mit másként?” Mindezt szoros rendben, nem hagyva kibúvót. Barátságunk idején (mely később elhalt) durva tapintatlanságnak számított volna az efféle célratörés. Most is borzolja az idegeit. Mélyen a szemembe néz s nyomatékosan, akárha a kérdésre válaszolna, így szól: „A komódot mi most a közeli bizományiba visszük eladni!” (Ezt is milyen utánozhatatlan bájjal tudta: ha a fjordokról kérdezted, a Szaharával felelt.)

igazán közbe kéne vetni magam

A bizományi bolt a kilencedik kerületben meglehetősen ritka sziklák egyikére épült. Tágas, alacsony helyiség, mélygarázs és istálló keveréke. Széle felé egyresűrűbb homály. Otromba bútordarabok feketednek benne. Az sem lepne meg, ha valamelyikük fölnyerítene. A kongó térben, lámpa szűk fénykörében, kis íróasztal. Ökörvér színű baseball sapkában Marika becsüs körmöl valamit. Az ügyfelek őt általában csak „Csontszív”-ként emlegetik. Figyelmeztetnem kéne Lőrincet, mégsem szólok. Konok hallgatása ingerel, s az a kilátás, hogy álláspontját a végsőkig ködösíti. (Klasszikus ködösítő volt az én barátom. Tejfehér, át nem tetsző ködöket tudott kibocsájtani, ha nem akarta, hogy megértsék.) Marika fölismeri a neves művészt, csöppet sem csodálkozik azon, hogy él, autogramot kér tőle kislánya számára. Lőrinc a gyermek nevét kérdi, majd amikor azt hallja, „Draburga”, egy cégjelzős papirost dedikál neki. A jelenet elnémul. A bútordarab magakelletőn felfénylik. Marika tenyerét össze-összeverve, spanyolos tánclépésben körüljárja. Végül ledöfi sarkát, s feltehetően árajánlatot tesz. Nem tudom ajkáról leolvasni, hát megkérdem. A válasz fülsiketítően hangos, az összeg képtelenül alacsony. Most már igazán közbe kéne vetni magam, ám a neheztelés egyre hatalmában tart. Lőrinc kérdőn rám pillant, de én csak vállat vonok. Ő úgy értelmezi: az ajánlat elfogadható, és a becsüs felé bólint. Szégyenkezem, amiért cserbenhagytam, dehát alkudhatna… mi az ördögért nem alkuszik? (Tudhatnám: mindig gyűlölte az alkudozást. Képtelen árakért adott és vett mindent. Tárgyait, művészetét, baráti kapcsolatait. Mindig többet adott, mint amennyit kapott, és soha egyikünknek sem rótta fel.)

Míg a papírmunka elkészül — határozom el — kimegyek a levegőre, ott várom. A komódtól megszabadulva mindent könnyebben tisztázunk majd. A bejárati ajtó előtt álldogálva eszembe jut az a hajdani bemutató. A politikai játszma, a reménytkeltő és riasztó megnyilvánulások egyvelege, a simogatások és dühök, Lőrinc kissé túlzott lelkesedése. Hát nem kapiskáltam én már akkor, hogy kényszer a rugója? A lelkesülésben járatossá nyomorított közegben nem tehet mást: legjobb barátjáért lelkesednie kell! Amint azonban a próbák elkezdődnek, többször is azon kapom, hogy körbejár a Házban és — még mindig lelkesülten — védi-mentegeti a darabot. Már nem csupán segít, de akadályoz is. Magateremtette árnyakkal viaskodik értem, s azok ettől egyre inkább létrejönnek. Az életre-halálra barátoktól sem idegen vetélkedőhajlam mozgatja. Mint vérbeli versengő nehezen viselné, ha esetleg „megelőzném”. Nyüszítek a felismeréstől, de a barátság kedvéért mindezt átértelmezem. (Nagy átértelmező voltam világéletemben, csakhogy megütköznöm ne kelljen.)

már nincs ott

Hát várom és csak várom, de nem jön ki a bizományi ajtaján. Benyitok, már nincs ott. Talán a másik kijáraton távozott? Vagy nem is volt szüksége kijáratra? Feszültségem oldódik, kérdéseim elapadnak. Semmi jelentőségük nem maradt. Hanem az még fölébredve is fáj, hogy hiába várom, keresem, álmodom róla — ő már nincs sehol.