Salgó Ella

ÁRNYJÁTÉK

DOROTHY WORDSWORTH NAPLÓI ÉS VERSEI [2012 május]

ÁRNYJÁTÉK

William Wordsworth húga, Dorothy élete elválaszthatatlan volt bátyjáétól. A Sorok a Tinterni apátság fölött című vers megrendítően örökíti meg kettejük kapcsolatát. William legdrágább barátjának nevezi benne Dorothy-t, akinek a természet iránti rajongásában és szabad szellemében saját gyermeki énjének mását, önmaga egykori csalódásait és meghasonlásait látja.

…Rajongjon körül hát magányos sétáidon a ragyogó hold, csapjon feléd szabadon a hegyek szálló köde, s a későbbi éveidben, mikor higgadt gyönyörré érik ez a vad ujjongás, mikor a lelked a szépségnek mintegy udvarháza lett: emlékezeted legyen lakhelye e sok édes hangnak s harmóniának…
(Szabó Lőrinc fordítása)

Dorothy Wordsworth-nek jelentős irodalmi hagyatéka maradt fönn, amely más költőkre gyakorolt hatása miatt is az angol romantikus hagyomány komoly értéke, írásainak soha nem tulajdonított nagy jelentőséget, nem akart közönség elé lépni. Zseniális bátyja költői kibontakozását és pályáját szolgálta, és saját szerepét a férfikortársak árnyékában zokszó nélkül elfogadta. Rá is érvényesek azonban Pilinszky János Emily Brontë emlékére írt versének sorai: „Te férfiaknál férfiabb, / Te bátraknál is bátrabb”. (In memoriam N. N.)

nőiségükhöz viszonyítva

Aki a romantika korában nőként és íróként is helyt próbált állni, kettős számkivetettséggel nézett szembe. A költői ént az irodalomkritika férfiként azonosította, a nő csak a vágy titokzatos tárgya, az ártatlanság természet-közeli tisztasága, esetleg a természet maga lehetett, vagyis a Másik, akivel szemben a költő meghatározta magát. Bár voltak elismert írónők a 18–19. század fordulóján, általában nőiségükhöz viszonyítva értékelték teljesítményüket. A felvilágosodás és a francia forradalom a nők számára nem hozott jogegyenlőséget, kulturális atmoszférája is csak az igazán bátrak számára tette lehetővé az értelmiségi létformát. Számos korabeli írónő rokoni, házastársi kapcsolatban állt valamelyik híres íróval (pl. Mary Shelley, Sara Coleridge, Bessenyei Anna, Dukai Takács Judit). Ha a csatádban nem is voltak költők vagy írók, mint Elizabeth Barrett Browning vagy Ferenczy Teréz esetében, akkor is csak azok válhattak íróvá, akik a nőknek járó minimális ismereteken és érintkezési kultúrán kívül komolyabb képzésben részesültek apjuk vagy más férfirokon, esetleg a házitanító jóvoltából, egyszóval olyan – többnyire férfiakból álló – szellemi kör részei voltak, amely bátorította őket, hogy fejlődjenek.

Dorothy Wordsworth-t kortársai különcnek tartották: a hozzá legközelebb álló férfiak újra és újra a wild (vad, azaz konvenciókat elutasító) jelzővel írták le, mint William is idézett versében. Fiatal lányként éjjel-nappal szabadon kószált a természetben bátyjával és annak barátaival; nem ment férjhez, nem szült gyereket, de egyenrangú alkotótársa volt Wordsworth-nek, Coleridge-nak, szellemiségének és művészi látásmódjának nagy szerep jutott a romantikus költői forradalom kibontakozásában.

salgo09232

Coleridge talányos megfogalmazása szerint Dorothy olyan nő volt, hogy „ha az ember azt várja, csinos nővel találkozik, meglehetősen hétköznapinak gondolja, ha viszont hétköznapi nőre számít, elragadónak látja majd.” S aztán:

Modora egyszerű, érdeklődéssel néz mindenre, s oda kell rá figyelni. Minden mozdulatában oly ragyogó bizonyságot lel gondolkodásának ártatlansága, hogy aki látja, kénytelen azt mondani magában: „Képtelen gondolat, hogy bűn tapadna hozzá.” Tájékozottsága széles körű. Szeme kifinomult, s a természet legapróbb jelenségeire is figyelmes, ízlése pedig tökéletes elektrométer: meghajlik, megnyúlik vagy összehúzódik, amint a szépség legfinomabb megnyilvánulása, vagy valami rejtőző gyarlóság közelébe kerül.”[1]

Thomas de Quincey hiányolja belőle a feminin tulajdonságokat:

A fiatal hölgynek nincsenek bájai. Mindenféle női képesség és vonzerő hiányzik belőle. A legkevesebb, ami elmondható róla, az az aszexuális esetlenség. [2]

Később viszont ugyanott azt írja:

A legtermészetesebb (wild) lény volt, akit valaha ismertem, s egyben a legigazabb, legautentikusabb. Ugyanakkor senki ilyen gyorsan nem azonosult akár örömmel, akár fájdalommal találta szembe magát, akár kacagással, akár az élet fényeinek világával, akár a költők univerzálisabb világaival.[3]

De Quincey nagyra értékelte Dorothy William iránti szeretetét, és szellemét is; úgy vélte, Dorothyból igazi író válhatott volna, s késői éveiben ez sok szenvedéstől megkíméli.

beteges ragaszkodás

Dorothy élete javát bátyja szolgálatában töltötte. Anyjuk korai halála után rokonoknál nevelkedett Halifaxban, itt barátkozott össze Peggy és Mary Hutchinsonnal (utóbbi William felesége lett). Még csak tizenkét éves volt, amikor édesapját is elvesztette. Mivel három fiútestvére bentlakásos iskolákban tanult, majd egyetemre járt, gyerekkorát tőlük távol töltötte. Leveleiből tudjuk, mennyire megszenvedte hiányukat. Különleges érzékenységéről William egyik levelében ír: „Mikor először hallotta a tenger zúgását, és megpillantotta a vizet, húgom elsírta magát. Cockermouth-ban éltünk ekkor, és a családban gyakran emlegettük a jelenetet.”[4] Nagybátyja, William Cookson tanította franciára, aritmetikára, földrajzra és irodalomra – nők ilyen komoly elméleti oktatásban ritkán részesültek. Miután Dorothy nagyapja meghalt, nemrég nősült nagybátyja meghívta Forncett St. Peterbe. Ez volt az első, de nem az utolsó eset, amikor Dorothy ifjú házasok mellett élt „felesleges” harmadikként, és segített a háztartás vezetésében. Dorothy örült nagybátyja házasságának, ő maga viszont kényesen kerülte a témát. Barátnőjének írt levelében egy állítólagos udvarlóval kapcsolatban írta, hogy a férfi bizonyára nála jobb képességekkel rendelkező hölgyet keres, egyébként sem tapasztalt soha érdeklődést férfiak részéről, és őt sem foglalkoztatja senki. Harmincévesen pedig: „A házasság abszurd volna az én koromban.” Egy barátnőjének szóló, 1815- ös levélben: „szinte minden regény unalmas lesz, amikor szerelemről kezdenek írni benne.” Sokan úgy gondolják, hogy Dorothy-t a William iránt érzett szeretet, szerelem akadályozta, hogy más férfit szeressen. 1790-ben, William első hosszabb látogatása után Dorothy így elmélkedett: „Biztos vagyok abban, hogy Szerelem nem fűzhet olyan szorosan senkihez, mint ahogyan a Barátság fűz Williamhez, legelső és legkedvesebb férfi barátomhoz.”[5] Másutt: „Christopher állhatatos és őszinte a kapcsolataiban. Williamben megvan mind a két erény, és ha fogalmazhatok így, szinte erőszakosan szeret; ez a nap minden percében tapasztalható. Amikor szeretete tárgyai jelen vannak, ezernyi apró figyelmességgel teljesíti kívánságaikat, nyughatatlan éberséggel, soha nem szunnyadó, elmondhatatlan gyengédséggel veszi körbe őket, és mindezt olyan tapintattal teszi, amit kevés férfiban figyeltem meg.”[6] Dorothy már-már beteges ragaszkodásának legmegdöbbentőbb jele, hogy nem ment el William esküvőjére, előző éjszaka viszont William jegygyűrűjével az ujján aludt. Naplójegyzete zavarodottságról tanúskodik:

1802. október negyedikén fivérem, William oltár elé vezette Mary Hutchinsont. Mélyen és sokáig aludtam előző éjjel, reggel frissen ébredtem. Kevéssel nyolc után láttam, ahogy a templom felé vonulnak a fasorban. Előtte fent a szobámban William elbúcsúzott tőlem. Kezébe adtam a jegygyűrűt – milyen őszintén kívántam, hogy boldog legyen! A gyűrűt mutatóujjamról húztam le, egész éjjel ott volt – ő visszacsúsztatta az ujjamra és hevesen megáldott. Amíg távol voltak, drága kis Sárám reggelit készített. Amennyire csak tudtam, uralkodtam magamon, de amikor megláttam az ösvényen a két férfit, aki sietve jött szólni, hogy megtörtént, nem bírtam tovább, az ágyra vetettem magam, ott feküdtem, semmit nem láttam, nem hallottam, mígnem Sara felszaladt szólni: „jönnek”. Erre kénytelen voltam felkelni. Nem tudom, hogyan, de egyenes léptekkel megindultam, gyorsabban, mint erőmből tellett, s egyszer csak ott volt fivérem, és a karjába zuhantam. John Hutchinsonnal a házba vezettek, ott vártam, hogy köszönthessem az én drága Marymet.[7]

salgo09233

A múlt század közepe óta az irodalomtörténetben újra és újra felbukkan az elgondolás, hogy Dorothy-t nem csak testvéri szeretet fűzte Williamhez, s William költészetében is kimutathatók a húga iránti intenzív érzések elfojtására tett kísérletek, leginkább az ún. Lucy-versekben.[8] Bár a naplóbejegyzés hisztérikusnak tűnik, emlékeznünk kell, hogy Dorothy legmeghatározóbb kamaszkori olvasmányélményei Richardson levélregényei voltak; az érzések, érzelmek nyelvi kifejezései felfokozottabbak ebben a korszakban. Vitathatatlan, hogy Dorothy talán egyetlen intenzív érzelmi élménye a William iránti szeretet, amit bátyja házasságát követően hosszú évekig kordában kellett tartani, hogy barátnője elviselje jelenlétét a csöppnyi családi házban, Dove Cottage-ban.

Dorothy naplói, a természettel és a környezettel kapcsolatos megfigyelései nagy hatással voltak Williamre. A Szentjánosbogár (The Glow-worm) című vers alapélménye Dorothy-val történt meg, ahogy a Táncoló tűzliliomok képeit is Dorothy naplórészlete inspirálta.

tündöklő nyughatatlanság

Glowbarrow park fölött az erdőben, a vízpart közelében nárciszokra bukkantunk. Gondoltuk: a víz partra sodort néhány magot, így született a kis kolónia. Csakhogy egyre több virág tűnt elénk, végül a fák lombja alatt szekérútnyi széles virágszalag húzódott a part mentén. Ilyen szép nárciszt soha nem láttam, néhány fáradtan a mohás kövekre hajtotta fejét, mintha pihenne, a többi ingott, ringott, táncolt, lángolva nevetett a vizet borzoló szélben, és tündöklő nyughatatlanságában olyan boldognak tetszett mind![9]

Dorothy 1798-ban kezdte az alfoxdeni naplót, amelynek, sajnos, nagy része elveszett. Ugyanebben az évben keletkezett a Lírai balladák majd mindegyik darabja, Coleridge és Wordsworth a szinte mindennapos találkozások alkalmával, a Quantocks Hillsen kószálva Dorothy jelenlétében alakította ki sajátos költői filozófiáját és gyakorlatát.

Az 1800 és 1802 között vezetett grasmere-i naplók már a Tó-vidéken töltött első évek mindennapjairól számolnak be. William 1800 májusában hosszabb útra indult; az első bejegyzés szerint Dorothy azért írta a naplót, hogy örömet szerezzen Williamnek, ha majd visszatér. Ebben az időszakban még szoros a kapcsolata Coleridge-dzsal:

Coleridge reggel érkezett, Mr. és Mrs. Mechanikus társaságában. Ebéd után majdnem Stroke-ig sétáltunk Coleridge-dzsal. Napsütéses délután volt. Egymás mellett feküdtünk a fűben, és a természetfelettien szép tájban gyönyörködtünk. A tenger mozdulatlan, fakó szürkéskék, csak egy öböl látszik a távolban, fénylő kék, mint az ég: ha vitorlás is lebegne a vízen, tökéletes lenne a kép. Felmásztunk egy magas hegy tetejére, hogy megnézzünk egy erődöt. Megint leültünk, hogy megcsodáljuk a tájat; pompás látványt nyújtott, mintha szándékosan az aprólékos vizsgálódás kedvéért terülne el a szemünk előtt, de olyan hatalmasan, hogy rémület lesz úrrá az elmén, ha megpróbálja felfogni a határait. A téli tájban minden házikó, minden tanya, minden távoli fa körvonala jól kivehető, nyáron semmi nem különül el élesen. Visszafelé a Jupiter és a Vénusz vezetett minket. Bár az alkonyi fény még erősebb volt a holdsugárnál, halvány árnyaink eszünkbe juttatták, hogy a hold fényesen világít fejünk felett. A dombok tetején láttuk, ahogy beleolvad a kék égbe.

salgo09234

William társaságában, amelyben Coleridge mellett megjelent Robert Southey, Walter Scott vagy Charles Lamb, Dorothy a házvezetőnő, titkárnő, szerkesztő, múzsa szerepeit alakította. Úgy érezhette, mindezek a szerepek jól megférnek egymással. Dorothy segítette bátyja művészetét, „viszonzásképpen” mindenki szerette őt; és legnagyobb félelme a feleslegesség érzése volt. (Mikor befogadta egy ismerőse kisfiát, így írt barátnőjének: „ez boldoggá tesz, olyan helyzetet teremt, amiben feladatom van, fájdalmas arra gondolni, hogy az ember létezése szinte haszontalan, és én nagyon gyakran így érzek.”) Dorothy akarva-akaratlanul mindig Williamhez hasonlította magát, és nagyra becsült foglalkozásával mérte össze saját, értéktelenebbnek ítélt életét. Amikor többen tanácsolták, hogy adja ki írásait, visszautasította. („A szerzőség gondolatától is irtózom.”)[10] De csak a szerzőségtől, az írástól nem. Egy fiatal költőnő műveinek olvasása után írt leveléből tudjuk, hogy ő is különbséget tett „férfi szerző” és „női író” között: „Mindennél fontosabb, hogy ne úgy adják ki a műveit, mintha csodák lennének. Ha így történne, búcsút mondhat a szív tisztaságának, s hogy elmélyülhessen a saját örömére szolgáló, magányos gondolataiban. Semmi jó nem származna ebből.” Miért utasította el Dorothy a publikálást? Ekkoriban már sok nő kiadta műveit. Dorothy William versein keresztül jutott némi nyilvánossághoz, egyrészt mert szerepelt a verseiben, másrészt mert egy-egy versét és jegyzetét William köteteiben publikálták. A Sodródó sziget Hawkshead mellett című versben a sziget, az úszó kis földdarab a természet egyszerre pusztuló és újrateremtődő életének része: most táplálja, óvja a rajta élőket, ha pedig eltűnik, a fennmaradó töredékéletek megtermékenyítenek majd más földeket. Talán így gondolkodott Dorothy önmagáról is; személyiségét bizonytalan, törékeny szigetnek látta, önkifejezésre szűk kereten belül volt lehetősége, és abban bízhatott, hogy költői „töredékei” termékenyítően hatnak környezetére.

SODRÓDÓ SZIGET HAWKSHEAD MELLETT

A természet összhangzó erői
Égen, földön, folyón és tengeren,
Napsütésben, viharban, forgószélben,
Együtt működnek engedelmesen.
Egyszer láttam egy földdarabkát,
Rég alámosták a tajtékos habok,
Hogy hogyan szakadt el, senki nem tudta,
A szélnek szót fogadva sodródhatott.
Látni lehet a zöldellő partról,
Magányosan úszik a tavon,
Csak lebeg, magas fák csúcsai díszítik,
Madarak trilláznak ágaikon.
Itt táplálékot, otthont, biztonságot talál
A bogyó, a kicsi virág a réten,
Bogarak élnek itt, s végül meghalnak,
Népes világ ez egy szobányi térben.
És ha jó néhány évszakon át
Túl is él ez a kicsi sziget,
A természet (bár nem vesszük észre)
Egyszer csak elvesz, s nem ad eleget.
Ha netán majd erre járnál
Egy semmittevő nyári napon,
Céltalanul, remény és félelem nélkül:
A sziget akkor már nem lesz a tavon.
A csillámló tó temeti el,
Helyét nem találja senki sem,
Mégis megmaradnak darabjai,
És tovább élnek más földeken.

Dorothy lírája és prózája nagyon eltérő. Ahogy Robert Gittings találóan fogalmaz, Dorothy naplóinak stílusa az, hogy nincs stílusuk[11]. Az alfoxdeni napló spontán jegyzetekből áll, alig használ egyes szám első személyt. Kevésbé szánja idegen szemnek, mint a grasmere-i naplót, amelyet kifejezetten bátyjának írt. Wordsworth szerint „a költészet az erőteljes érzések spontán kiáradása, eredetét a nyugalmi állapotban felidézett érzelmekből nyeri, mely érzelmeket addig szemléljük, míg […] a nyugalmi állapot fokozatosan eltűnik, s fokozatosan olyan érzelmi állapotba kerülünk, mely rokon azzal, amelyet a tárgy közvetlen szemlélete váltott ki.”[12] Wordsworth valóban gyakran beleolvasott Dorothy naplóiba, hogy egy-egy élményt felidézzen. Hogy mennyire ismerte el Dorothy képességét a természeti jelenségek leírására, azt egy verssora is bizonyítja: „Ő volt a szemem, ő volt a fülem.” Dorothy tényeket rögzít, de mindig óriási érzelmi energiával. Stílusának egyik legérdekesebb vonása, hogy a körülötte alkotó művészektől eltérően nem vetíti egyéniségét a leírt természeti jelenségekbe. Arra törekszik, hogy megmutasson, a látvány által ébresztett érzelmek és hatások leírása nélkül. Megfigyelő, visszafogott és nagylelkű személyiség tehát, aki nem közönyösségből, hanem a minden élőlénynek kijáró tisztelet miatt vonul háttérbe. Ahogy Péter Ágnes írja az Angol romantika bevezetőjében: „csupa triviális eseményt jegyez le (…) a női megfigyelő önzetlenségével, aki nem akarja kisajátítani azt, amit lát, nem akarja saját egyéniségének megfejtéséhez felhasználni, s ami még feltűnőbb, nem keres a jelenségek mögött önigazolásul semmit, ami azok létezésének valami magasabb értelmet adna. Leírásain mégis valami látnoki fény borong, a tárgyaiban mégis valami megragadhatatlan élet munkál.”[13] Néha szinte verssé válik, amit ír. Négy hónappal William házasságkötése után olvasható a következő bejegyzés: „Ma 1802. december 25-e, szombat, karácsony napja van. 31 éves vagyok. – Szomorú, fagyos az idő.”[14]

salgo09235

Szerette a gyerekeket. A Wordsworth házaspár négy gyerekével rengeteget foglalkozott, és befogadott egy árva kislányt is, Sally Greent. Többnyire gyerekverseket írt, nem tartotta magát elég tehetségesnek „felnőtt versekhez”. A természet és a gyerekkor szorosan összekapcsolódott képzeletében: „Amíg egy gyerek négyéves nem lesz, nincs szüksége egyéb társaságra, mint a virágokra, fűre, marhákra, bárányokra… a kavicsokra az úton… utána keresnek más ingereket, többre vágynak…”[15] Az alábbi két verset William kisfiának írta, 1805–1806-ban.

ALTATÓ

Hideg a nap, hosszú az éj,
Szomorú dalt zenél a szél,
Csöndesedj el a keblemen,
Aki boldog, most elpihen,
Áldott légy, kedvesem!
Kandallón alszik a cica,
Tücsköknél sincs zene-bona,
Semmi sem neszel a háznál,
Csak a pici egér rágcsál,
Te miért nem alszol már?

A fény se ijesszen, édesem,
Csak a hold világít kékesen,
Csillog az esős ablakon,
Aludj el most már, angyalom,
S a Nappal ébredj fel!

VERS EGY KISGYEREKNEK VIHAROS TÉLI ESTÉN

Honnan fúj a szél? És merre megy?
Átszeli a vizet és a havas hegyeket,
Erdőn-völgyön át, sziklákon suhan,
Hol bakkecske sem jár, süvöltve rohan,
Minden csupasz fa ága megremeg,
Ha felpillantasz, te is meglesheted,
De hogy honnan jön, és hogy merre megy,
Azt még egy angol tudós sem mondja meg.
Egyszer csak megáll egy beszögellésben
És felsüvít, de most legyél résen;
Nincs ott semmi más, csak egy kupac hó,
Fehér, mint a tej, és kerek, mint a tó,
Olyan finom és puha, mintha
Tiszta selyemmel lenne borítva.
Barlangokban bújik el néha,
Majd élesen rikolt, mint a héja.
De mit találsz, hogyha keresed?
Csak csendet és üres helyeket,
A sarokban falevélkupacot,
Mit ágyként koldusnak, tolvajnak hagyott.
Ahogy felvirrad holnap, kijössz velem
A ligetbe, hogy megnézd, mit tett a szemtelen,
Ott járt és óriás rumlit csinált,
Eltörte az ágakat s mindent széthajigált.
Hála az égnek, egyet megkímélt,
Azt, amelyik büszkén az ég felé tekint,
Emlékszel biztos, hogy tavaly nyáron,
Mennyi szép alma nőtt azon az ágon!
Csitt! A tetőn hirtelen megáll,
Karmaival morogva a cserépbe váj,
Aztán, mint férfi a csatatéren,
Mindent lever hatalmas dörrenéssel.
De ítéljünk méltón: bennünket nem bánt,
Melegben vagyunk, befűtjük a kályhát,
Ránk sem lehel, nézd, a gyertya is ég,
Rendíthetetlenül ontja a fényt,
Van mit olvasnunk, de jaj, figyelj,
Az óra a nyolcat ütötte el,
Gyere, bújjunk ágyba, s ha már ott vagyunk,
Csinálhat bármit, nem a mi bajunk,
Kopoghat az ajtón, be nem engedjük,
Hiába csap zajt, úgyis kinevetjük,
Találjon máshol otthont a szegény,
Ez a meleg kuckó csak Edwardé, s az enyém.

salgo09236

Már 1801 környékén jelentkeztek betegségének tünetei, rendszeressé váltak migrénrohamai, s ezek pszichoszomatikus eredetével ő maga is tisztában volt. „Az elme izgatottsága idézi elő, okozza bánat vagy boldogság.” Lassú demencia lett úrrá rajta. 1829-re annyira súlyossá vált az állapota, hogy járni sem tudott, levegőzni is kocsival vitték. Utolsó húsz évét ágyhoz kötve, a fájdalomcsillapítóként felírt ópiumtól függve töltötte. Kézírása szinte olvashatatlanná, jegyzetei zavarossá váltak. Bár a vallás fontos szerepet játszott neveltetésében, igazán vallásossá csak ebben a késői időszakban lett, mindennap olvasott a Bibliából. Egyre inkább elidegenedett Williamtől és környezetétől, de még a legsúlyosabb állapotában is voltak tiszta pillanatai, amikor tudatában volt betegségének. Ezt tanúsítja egyik utolsó verse, 1831-ből.

GONDOLATOK A BETEGÁGYAMON

Hová tűnt e napos tavaszra
Életem megmaradt árnya?
Szívem húrjai nem pendülnek
A tavasz prelúdiumára?
Ne mondd ezt! Gyenge testemben
Titkos élet rejtőzködik,
Ez a tavasz váratlanul
Rám aggatta szép díszeit.

Fiatalon, boldog szívvel
Köszöntöttem a boglárkát,
Mikor a mohás talajon
Kis feje először csillant át,
Serényen fürkésztem az ösvényt,
Ismerőst, ismeretlent várva:
Kankalin, erőd tornyán lámpa,
Halk pillangó szárnyát tárja,

Csöndben szuszog az ibolya,
Liliom táncol a szélben,
Dalos rigó ül egy ágon
Rügyező fák tetejében.

Nem a kis ház volt otthonunk,
A természet lett a társunk:
Nyüzsgő, nyugvó, cserfes, néma:
Bárki lehetett barátunk.

De a gondtalan napokban,
Mezőn, sziklán, a kilátón,
Mikor gyümölcs és virág dőlt
A tavasz bőségszarujából,

Nem! – Akkor sem voltam oly boldog,
Mint most, ágyamnak szögezve,
A tavaszi szél öröméhez
Fogható az sem lehetne.
Mikor drága barátaim
Az első virágokat hozták,
A ház mellől, kis zugokból
Ajándékként szakították,

Nehéz szívvel szedték őket,
Nem is kértem, nem is vártam,
De oly örömet okoztak
Éltem rejtett homályában,
Hogy új erőt érezhettem,
Megszüntette minden bajom,
Egész a sétányig elvitt,
Újra jártam a dombokon.
Rabságomnak vége szakadt,
A Wye zöldellő partját néztem,
Költő, testvér, régi barát,
Látnoki szavad idéztem,
Mozdulatlanul és némán,
Aprócska szobámba zárva,
Gyönyörű tájakat láttam
Az emlékek útján járva.

Ernest de Selincourt 1933-ban publikálta Dorothy naplóit. A bevezető szerint: „Dorothy talán az egyik legkiválóbb angol szerző, aki soha egy sort sem írt a nyilvánosság számára.”[16] Magyarul az Angol romantika című tanulmánykötet közöl bővebb válogatást a naplóiból, László Noémi fordításában. Versei itt olvashatók először magyarul, saját fordításomban.

salgo09237

Külön köszönet Péter Ágnesnek a szakmai észrevételeket messze meghaladó gondoskodásáért és irányításáért, amellyel e cikk megszületésében segítette a szerzőt.
  1. Coleridge: Levelek, 795, Fordította: Péter Ágnes
  2. Robert Gittings, Jo Manton, Dorothy Wordsworth, Oxford University Press, 1988 (167. old.)
  3. Angol romantika, válogatta és szerkesztette: Péter Ágnes, Kijárat Kiadó. Budapest (51. old) Fordította: Péter Ágnes.
  4. Lee, Edmund: The Story of a Sister’s Love, Dodd, Mead and Company, New York, 1985, (22. old)
  5. Levelek, No. 30.
  6. Uo.: No. 350.
  7. Angol romantika. (181. old.) Fordította: László Noémi
  8. t. pl. F. W. Bateson: Wordsworth: A Re-interpretion, 1954.
  9. Angol romantika (177. old.)
  10. Levelek, No. 243.
  11. Gittings, 77.
  12. Angol romantika (157. old.) Fordította: Péter Ágnes
  13. Angol romantika (50. old.)
  14. Angol romantika (181. old.)
  15. William és Dorothy Wordsworth levelezése: A Korai Évek, Clarendon Press, London, 1969. (1798. június 13.)
  16. Journals of Dorothy Wordsworth, Szerkesztette: Ernest de Selincourt, Macmillan, London, 1959, 5. kötet.
kép | adobe.com