MEGHALNI TUDNI, GYÁSZOLNI MERNI

Széthull minden, ami egyszer összeállt; Keletkezés és Pusztulás egymást tápláló nagy fenntartói a szerényebben jegyzendő örökkévalóságnak – mely azt a létkörülményünket jelenti csupán, hogy nem következhet be abszolút megszűnés. Napok, planéták helyén puszta sötétség és por marad egyszer: végesek, kezdetük is volt tehát, ha pedig ilyen hatalmas kezdet megtörténhetett, a majdani semmi sem tud teljessé és végtelenné válni; a Semmi merő absztrakció. Egy múlandó galaktika belsejében még mulandóbban hajózva mégiscsak az örökléttel van dolgunk. Ám az öröklétre, egyszersmind a halandóságra (a magunkban hordott halálra) ráébredni nem annyi, mint felőlük megnyugodni, hogy aztán a tündér változatok tudat-fokozat örömeinek élhessünk. Ez lenne pedig az igazi. Kóstolgatni százféle szőlő nedűit, átélve, hogy az öröklétet isszuk, valamint átadni magunkat önnön testi-lelki érdekességeink – egymást szerető élvezetének (így a minket környező faunát sem sodornánk végveszélybe). Újraélni az ókori pasztoralitást; fontos viszont, hogy újképpen: a zöld-azúr idill és az individuumokkal ékes újkor sokrétű örömkínálata össze kellene hogy fonódjék. Múltbeli aranykor, amelyet bizonyos generációk „elrontottak”, sohasem létezett: minden földrajzi tájék minden kultúr-korszakának megvoltak a maga rávalló, feloldásra váró sötét vonásai. Úgy hát talán a jövendő… Akadnak azonban régtől fennálló – minden koron áthúzódó – viszályképző alapproblémák is. Maradjunk akárcsak a szőlőtőkék ügyénél: művelésük igen fáradságos. És lépjünk csupán kissé tovább – még mindig nem szakadva el az antik ligetektől: amikor szépséges Daphnisok és elbájoló Chloék egymásra találnak, ezzel némely másoktól éppen elfordulnak, gyötrelmet okozva azoknak. Vajon e mások is mind egymásra találhatnak? Ilyen bizonyosság nincs. Ami bizonyos, hogy a szexuális energiák társadalmi útjai mindmáig feltáratlanok. Ismét csak ott vagyunk, ahol a part szakad: a jövő, a jövő…

anyagfáradás

A goethei idők óta számlálhatatlanul sokakat égetett a vágy az emberi összesség e világi megigazulása iránt, mely minden egyéni lét javára történnék. Ó igen, zenélne az élet, úszkálnánk viszonyainkban, mint pisztrángok a tiszta patakvízben. És a pusztulás fájdalma?, a haldoklásé és a gyászé? Nos, a halálfájdalom jelentené a fájdalmat. Az élők közti szeretet-energiákat át- meg átforgató, meg-megújító szenvedés lenne az egyetlen fajta szenvedés. Ha minden önmagáról tudó halandó méltósággal halhatna meg, fájdalmakból nem fakadhatna gyűlölet. Ebben áll az igaz élet elve. Ám vajon mihez igyekszünk igazodni ezzel? Netán a lávakitöréses és sáskajárásos anyatermészethez? Hiszen túlontúl is hasonlóképpen rángunk. Nem, mi nyilván az anyatermészet másik, harmonikus arcához próbálunk igazodni. Némi anyagfáradás szép eredményeként az égitestek egymásra hagyatkoztak, kiszámítható bolygópályák, majd egyéb kiteljesedett mozgásállapotok álltak elő. Üdvös lenne nekünk is így elfáradni (úgyis maradna még tűz belül). Ugyanakkor a magunk lélektulajdonos-természetét sem akarjuk elveszíteni, sőt, állításunk szerint talán épp kibontakozna. Nem méhekké óhajtunk ,,vissza” változni, boldogtalan haláltudók, hanem boldog haláltudókká kívánunk válni. Mármost ugyan miként választhatnánk el dicső szabadságunkat tévelygéseinktől? A méhek kevésbé szabad (biológiailag kondicionáltabb) lények nálunknál, tehát nincs módjuk valami nagyon sokféle tévelygésre. Szinte éppoly igazak, mint valódiak.

Mi viszont, boldogságüldözők, akik szenvedéseinkből gyönyöröket is merítünk, sőt értékeket teremtünk, mi valóban tudjuk legalább, hogy mire vágyunk? Személyeket gyászolván sohasem boldogan-élteket gyászolunk, hanem mindig nyomorult hősöket, az olyan-amilyen élet és halál részeseit. A reális egyének, reális sorsok mind e hősi nyomorúság egyszeri, ,,hol volt, hol nem volt” változatai, félelmetes bár, mennyire eltérőek akadnak köztük. Szeretni és elsiratni éppen e mivoltunkban tudjuk egymást, már amikor tudjuk. Egyfajta elfojtása a gyásznak, ha gyors vigasztalódást erőltetünk magunkra, mondván, az elhaltnak megvolt a maga boldogsága. Még a mitikus embergigászokat, a tündöklő éltű hős-hősöket sem épp fényes nagyszerűségükért szerették, hanem gyilkos pompájuk, érző kedvességük és szánandó esendőségük vegyülékéért. Ahogyan Akhilleusz Zeusztól szerzett lovai sírtak a lerogyott Patroklosz fölött. Kavafisz visszatekintése szerint Zeusz elvonta volna őket onnét, ,,de a két nemes állat csak hullatta tovább könnyeit, látva a halál visszavonhatatlan nyomorát.” Csakugyan azt, fajunk boldoggá válását vágyjuk? Nem magunkat veszítenénk-e el azzal? De hogyan tudnánk nem-kívánni (a fiaknak) ezt?; nem magunkat veszítenénk-e el ekkor is? Végtére mégiscsak a gyermekhalál a legrosszabb. A halál rossz és legrosszabb fajtáinak terjedésével szemben egyelőre mit sem ér a terapeutikus szándékú posztmodern tételek terjedése (a történelem, a személyiség, az igazság nemlétét illetően). Mit sem ér, legalábbis addig, amíg szokásban áll oly felhőtlenül víg kedélyű agresszivitással kultiválni a dekonstrukciót, ahogyan a most dekonstruálandó, bukott Történelem-narrativát egykor a Komszomol képviselte. Érzékekből, érdekekből, érdeklődésekből már réges-rég és azóta folyvást sokféle érték keletkezett a Nap alatt. Az értékek viszonyai is oly szövevényesek, hogy bármilyen tervezet, mely egyenest a földi megigazulást célozza, roppant paradoxiát hordoz. Ugyanakkor ennek tapasztalati bizonysága is rólunk szól nekünk: nem interplanetáris invázió kényszerítette ránk. De még csak nem is egyszerűen „némelyek”. A születési előjogok misztériumát sem „Voltaire és bandája” tette tönkre. Tönkre-rútult a régi gyakorlat, ezért tört előre „a banda”. És azután? Mehr Licht és Laissez fairé… szétidegenüléséért miféle „oldal” volna „a felelős”? Kit ne sirasson senki? Melyik Karamazov az? A gyász képességét elvesztegető kérdés, amely maga segít létre új, rosszabb Karamazovokat.

beilleszthetetlen

A múlt századi modernitásban a gyászképesség még erős maradt, sőt, ez a kor, megnövelvén az egyéni létezés értékét, világosabbá tette, hogy az egyéni végkatasztrófákkal belkozmoszok, megismételhetetlen világok tűnnek el. A wertheri idők óta súlyos melankolikus tartalma is volt az új átélésnek. A prózaiság offenzívájával versenyt áradtak zongoranoktürnök és hasonló csapások; a romantikus bánattelevény jellege és intenzitása szélesedő körben veszélyeztette a szellemi (és testi) potenciát, sokakat késztetve öngyilkosságra, illetve arra, hogy nagy vehemenciával vessék magukat valamely ellenkező irányba. A későbbiekben aztán éppen ez az érzékenyebb pszichogenitású társadalom zúdította magára a történelem első tőrőlmetszett ipari forradalmi háborúját, mely immár milliókkal végzett. Meghaltak tömegek, éljenek a tömegek! Új háború közelgett, bár a háború-jelenség immár megszűnt bizonyos társadalmi másállapot lenni: azóta pokoli zuhanást jelent mindenekelőtt és mindannyiszor. Két világháború után, a harmadikra készülve az újabb évtizedek modernitása számára végképp odalett a filantropikus evidencia. Hogy az egyes ember bárkit illetően egészen felmérje és viselje a halál súlyát (akár az óeurópai, akár az indiai vagy a busman iskola szerint), az a holocaust és Hirosima utáni újabb életmód-változatokba szinte beilleszthetetlenné vált. A felrémlő trend: egyre többen egyre fogyatékosabban egyre kevesebbeket szeretnek, így aztán csakugyan egyre kevesebben lesznek szerethetők, megnövekszik viszont a tárgyak és a kutyák (nem a fauna) fontossága; a folyamat önigazoló. Mint óidőktől a „mért legyek én tisztességes?”, úgy újdonan az „okos dolog-e szeretni?” kérdése is felmerül.

Minél közelebbről, minél teljesebben ismerünk – egyének – valakit, halálával annál nagyobb teherként nehezkedik ránk az elveszett világ ismerete, de már előbb az épp elveszőben lévőé is. Hirtelen titokhordozóvá válunk. A súly alól kitérni lehetséges, ám ekkor magunkból is veszítünk. Máskülönben viszont, ha a titok terhe nagy, és a terhen semmi módon nem osztozhatunk másokkal, vagy csak alig, beleszédülünk az erőlködésbe, hogy földig ne görnyedjünk alatta; félberekedhet vagy elferdülhet a valódi gyászt megnyitó sírás is. Márpedig az emberi népség úgy intézi ügyeit, hogy szenvedéseiben nemigen talál egymásra. Ami ismét a makrotávlatot illeti: az e századi glóbuszfelszíni fejleményeket viszolyogtatóan infantilis öregedési folyamatnak is vélhetjük, melyet már mi sem fordíthat át egyébbé. Így a régi intés, hogy nincsen tudás, ma néha nagyon is megnyugatóan hangzik. Mégis pontatlanság lehet, ha a homo sapienst (illetve specieseit) valamely tölgyesnek (tölgyeknek) nézzük, amely erdőség vagy faóriás a maga kibontakozása és pusztulása között magától értetődően afféle optimum-állapotot kell nyerjen, nyarak hosszú során át lombkoronát susogtatva. Talán még veszélyessé is válhat tömegesen felhagyni azzal, hogy a halált (értsd most: a halandóság élénk tudatát, a haldoklást és a gyászfájdalmat) élet-komponensként fogadjuk el. Ha a halált az élet ronda megrontójának tekintjük, melytől elfordulni, elbújkálni, vagy akár elzárkózni az élet parancsa (vagy netán morális teljesítmény is; ,,én a szépet szeretem”), ezzel élet és halál egysége még megmarad, csak éppen fonákjára tekeredik, a halál kezelhetetlenné válik, akárcsak ilyen-olyan csoportkultuszai. Neurotizálja és kiüríti – mert kiüríttetjük vele – azt is, amibe mint Életbe menekülnénk előle, a haldoklónak pedig a megvalósult rémálom élményét nyújtja. Maradjunk csupán az öregségi halálnál: ennek terepéül a kór-kaszárnya intézménye terpeszkedett szét a változó világban. A kórházi elfekvőtermeké, ahol a halálukat várók nagy hányada, míg csak érezni tud, holmi nagyüzemi futószalagon vagy selejtleeresztő kanálisban érzi magát. A halmozódó képtelenségek medicinális kicsúcsosodása: az eutanázia-kérdés.

Az 1960-as évek vége felé, főként Elisabeth Kübler-Ross revelatív publikációi nyomán Amerikában megszületett (azóta folyvást hódítva immár Magyarországon is sarjadozik) a thanatológia. Jött, mert a kórházakban nem lehetett teljességgel vaksinak maradni, terjedését aztán divatosodás is kísérte, különféle kétes értékű peremkultivációk. A thanatológia mindenekelőtt klinikai halállélektan, útban még afelé, hogy valóban gazdag haláltudománnyá szerveződjék. (Nem központi tárgya a napfényes ikaroszi halál – mármint ami ekként a görögöknek stb. kifejeződött –, sem az Apokalipszis négy lovasa, amint tipor és arat, sem az ,,érzékek birodalmának” halálközelsége, vagy a haláltudat rejtett jelentősége, mondjuk a kólótáncosok örömében, de a plasztikbombától szétrobbantak eset-tömege sem.) E szűkebb értelemben thanatologikusok azok a halál-tematikájú dokumentumfilmek, amelyek a legutóbbi magyar filmszemlén rajban felbukkanva szerepeltek és váratlan erővel hatottak. Halálról a következő négy jelentésben esik szó bennük: régóta beteg emberek haldoklási folyamata (enyészeti előretörés); az elhalálozás pillanata; élettelenség; a halálpillanattól számított idő vagy ,,idő”, és a hozzátartozó ,,tér” (metaforikusan a Nemezis nyugodt, sötéten párázó folyója vagy tava, ugyanakkor más is, fénytelített, egyszerre túl- és e világi folyosó-szféra, holtak megtisztuló szellemének otthona). A szó tehát ezekben a filmekben nem jelent különleges, pusztulásba vivő sorsszituációt (Siegfrieds Tod), és a halál itt nem csap le ragadozóként, nem kaszál vad mezőkön, nem fut meg, nem csalogat messziről, nem táncol, nem nevet és nem tart révült szeretőket (mint például Peter Greenaway-nél).

valahol messze fölöttük

Jelenczki István Elvesztünk című munkája (BBS-produkció) és az Incze Ágnes-rendezte Öregség (MTV–Friz) forgatásakor a kamera fennen bevonult valahová, ahová semmiképp sem vágyunk, ahol, ha megfordultunk már, nem akaródzott nagyon körülnéznünk. A hodályba, a redves Spitálba. Ahol ,,azok” vannak, a nemsokára gyászolandók, akiket mégsem fognak meggyászolni, hanem csak eltakarítanak majd. Sokukat meggyűlölték ott, ahonnét idekerültek; a fiatalokat nyomták az IKV-terhek, az öregek elüldöztettek. A kórházi személyzet maga is úgy érzi, mintha veremben töltené a napjait; terápiás teamekre, úgy fest, nálunk éppúgy nem futja, mint Szudánban. A betegekről készült, nehezen viselhető közelképeken az öregkori kedvesség és szépség arcokba, szemekbe visszatört, szétmálló elemei hipnotikusan hatnak; az agg figurákban külön-külön felsejlik az egyéni psziché láthatólag megalázott, de amúgy titokzatos, rétegzett nagy tömege. ,,A tiszta tudatúak a legnehezebb esetek” – mondja a főorvos a riport-jellegűbb Elvesztünkben. Mindkét film egy-egy hatalmas átkozódót is bemutat. De közben sírnak. Így töltik napjaikat ezek a száműzöttek, felőrlődő méltósággal, fogvacogtató undor- meg rémületrohamok, és az élve-porlasztó letargikus bénultság közt hányódva. Az élet nem körülöttük hullámzik, hanem valahol messze fölöttük, és feléjük csak sáros cipőtalpakat mutogat. Innét nem lehet az életből távozni; ez egyfajta undok köztes tér. A haldoklóval itt nem történhet meg, hogy túlemelkedjék az életen, ehelyett fejjel lefelé kiesik valahol alul, végre nem nyöszörögve többet. A hamaros halál tudata tartogat a haldoklóknak bizonyos végső személyiségenergiát – valami betetőződhetne még, valami, ami nem maga a haldoklás. De ez az érték csak akkor juthat a haldokló birtokába, ha módjában áll úgy érezni, hogy amit itthagy (amibe az élete beleszövődött), az fontosabb egy moslékosvödörnél. Amikor valaki ettől az érzéstől is megfosztatik, sohasem a testi leromlás mint előrenyúló halál fosztja ki őt, csakis az élők.

,,Dicsértessék!” – lelkész állít be az egyik kórterembe az Elvesztünkben. Ostyákat osztva sorra járul a kétségbeesett öregasszonyok ágyaihoz. Már korábban megismerkedett velük; rituális vigasz-beszédei közvetlenebb szavakkal, valódi simogatásokkal vegyülnek, végső szalmaszál ez azoknak. E jelenet egésze mégis, már magában is csődjelentés a honi társadalomról. Ülhetne a lelkész mindegyik ágynál, nap- és éjhosszat? ,,Tessék most ezt Jézussal megbeszélni” – bocsát el egy reszketőt. Majd elhangzik: ,,az Úr új hangszert ígért, ő pedig nem Marx vagy Nietzsche…” Ez a kis kilengés a jézusi sugárból ebben a kórteremben nem kevert bajt, de vigyázat, más alkalommal az ilyet váratlan pofalöttynek érezhetik egyes, Jézus felé áhítozó r. katolikus szenvedők is. Nem kellene még a lázlapok fölött kicsit Kantot is megsörétezni? Mozart is kaphatna belőle, az átkozott Don Giovanni-alak apologetikájáért. A Haláljogban Jelenczki másik (kétrészes) BBS-riportfilmjében, amely az eutanázia-kérdésről szól, az egyik nyilatkozó – piarista tanár – József Attilát idézi: „hiszek az erők jóindulatában”. Ugyanez Berzsenyinél: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét”. Komolyabb szózatok. De mit mondana – ha szólhatna – az, aki fiológiailag beszédképtelenné vált? A Haláljog egyik jelenetében meglátunk egy ilyen embert, egy régóta félholtan heverő, lélegeztetőkészülékekre kapcsolt sebesültet. „Nem tudom, hogy valóban semmi nincs-e az agyában” – vallja be csendesen az őt őrző altatóorvos. „Ezért hoz megkönnyebbülést nekem, amikor egy ilyen beteg meghal. Viszont nem következik mindig megkönnyebbülés, csak akkor, ha korábban sokáig küzdöttem, hogy éljen.” Erők jóindulatú közönye?

Az orvosnak nem az a dolga a menthetetlen betegekkel, hogy a halálba segítse őket: a meghalásban kell segítenie – halljuk egy másik riportalanytól –, segíteni azonban főként azokat az ép tudatú gyógyíthatatlanokat lehet, akiknek jók a családi körülményeik. Nos, a filmben csupán egyetlen példa említtetik a közelmúltból arra, hogy valaki – boldog haláltudóként – felkészült a halálára. (Az illető nem sokkal a vég előtt még kiment a kórházból ünneplőben, kedve szerint „rendezni” – egyházivá tenni – a házasságát. Rá azóta is emlékeznek ebben a kórházban; az ő halála, mely „felért egy jó élet felével”, kirívó eset volt.) A hozzátartozók résztvevő szenvedése számunkra és a saját halálával szembenéző ember számára megkönnyíti, hogy elfogadják az elválást, ám a (kegyelmes) szenvedéshez is tudás szükséges. A hirtelen ránk szakadó, nagyon nagy szenvedés személyiség-romboló – hangsúlyozza a Haláljogban Polcz Alaine pszichológus, akinek megrendítő tapasztalatai vannak nemcsak gyerekek haldoklásáról, hanem haldokló szüleiket néző fiatalok oldalgó zavaráról és irtózatos, kései kétségbeeséséről. Többet kéne tudniuk, de: honnét? „Senki sem tanította őket”. És semmi.

halálküszöb

A Haláljog művészies percei (erdei ágak közt rohanó nap, öregasszony- és csecsemőarcokkal egybevetülve) kis váltószakaszok: a mind sűrűbben és jelentősebben összefonódó riportjeleneteket, illetve nyilatkozat-csoportokat választják el egymástól, kissé „húzva az időt”. Hasonló tagoló megoldást alkalmazott Dettre Gábor is A Színésznő és a Halál című százperces filmjében (Mozgókép Innovációs Társulás – Wax Film), ám a művészies szekvenciák itt organikusabb illeszkedésűek. Ez a darab prológszcénából és egyetlen, hosszú és lenyűgöző főjelenetből áll; az olykori köztes futamok – a helyszínt környező zöld lombozat és a közelben fodrozó vízfelület szótlan, emberfigurák nélküli képei – jólesnek a torokszorult nézőnek: lélegzetvételi pillanatok, Melis-zenével. A Színésznő és a Halál alapötlete a prológrészben máris kiviláglik. Merészségében ekkor még dilettantisztikus elemet is gyaníthatni, erről aztán elfeledkezünk. Dettre Gábor fogta a szerelmét – akinek két és fél évvel korábban meghalt az édesanyja – és elvitte (stáb kíséretében) egy napos erdei tisztásra. Távol minden kámforos teremtől, ugyanakkor csendes víz mellé. Ott aztán letelepedtek, hogy Kathleen Gati részletesen elmondja, hogyan kísérte el anyját a halálküszöbig. Fakoronák, meleg fényfoltjáték, tokaji bor szürcsölése fejedelmek módjára, karcsú üvegpoharakból – és: halálmonológ (dialogikus mozzanatokkal). Az elképzelés nyilván az volt, hogy az egésznek valami nagy-nagy jelentősége lesz, minek folytán a nézők majd túl kell mozduljanak a fejedelmek szarkasztikus méregetésén. Elképzelés és megvalósulás ritkán találkozik ily teljességgel; áldott nagy dokumentumfilm jött itt létre.

Dettre nem ellágyultan üldögél a főszereplővel szemben, sőt tartása secco jellegű, szinte hűvös, dehát maga az édeni tisztás lege meg a lombozat sem érzik forrónak. Kathleen Gati épp Dettre figyelmes nyugalmára támaszkodva oldódhat fel egészen. Ha nem informálódnánk előre, hogy színésznő a foglalkozása, nem gondolnánk rá. Hacsak abból nem, hogy igen erős mimikái készséggel elevenít meg valahai szóváltásokat, pillanatszituációkat: arca áttűnéseiben a mama is életrekel. Előadása egy korábban közvetlenül átélt igaz történet újraélő kibeszélése. Amint komolyan magyaráz, amint sírón nevetve-nevetőn sírva felidéz elmúlt perceket, abban nincs kvantumnyi mesterkéltség sem. Kimosódott mind.

Kathleen Gati anyja Amerikában halt meg, egy jól felszerelt kórházban. Förtelmes limfóma vitte el (,,olyan volt már, mint egy baba – mondja a lánya, aki ölelte – ,meg olyan is, mint az E. T.”), de nem nyomorultul. Mosolygó halálpillanata volt. „Húsz évet fiatalodott hirtelen” – halljuk a film vége felé. Tod und Verklärung… Ilyesmihez nem elég egy emberszabású kórház magában. Kellett hozzá, hogy a színésznő elszörnyedések és „elég volt” kísértések közt végigkínlódja és végignevesse anyjával azt a hosszú, sok kanyaros halálutat, amelyet itt feltárt előttünk. Ehhez pedig először is kétségbe kellett esnie. Mert a betegségig kevés ideje volt az anyjára. A kétségbeesés teremtett időt.

labilis szépség

Boldog film; hatalmas és valóságos sikerről szól. De mi ez a siker? Hogy a szülő jó halált ért meg már felnőtt szülötte áldozatából? Ez, és ennél több. Az áldozat maga is nyereséggé lett. Kathleen Gati úgy tudja elmondani történetét, hogy őt hallgatva kalandos otthonlétben ringatva találjuk magunkat. Csoda: minden megvan. A szeretet-kötelmek ügye felé fordultunk, és több erotikára leltünk, mint ami így a hátunk mögött verdes. A (megbízhatóan) labilis szépség erotikusan magasabb rendű a (ki-kibillenő) statikus szépségnél. A színésznő arcán halálintelligencia; hol innét, hol onnét, hol így, hol úgy borul szépségbe a néha csupán kedvesen nem szép fő.

Már nagyon örülünk. De Akhilleusz lovai csak zokognak, zokognak.

kép | shutterstock.com