P. Müller Péter

ARCMÁS

1989 nyár

ARCMÁS

How many masks wear we, and undermasks [Fernando Pessoa]

0 make me a mask [Dylan Thomas]

Pessoa az emberi lélek ábrázatát fedő maszkok végnélküliségét panaszolja. Hogy az egymás alatti maszkok nem vezetnek el egy végsőhöz, az archoz. Mindenütt csak az arc mása és álcája található. Hiányzik a meglét végső azonossága, az arc, ami a maszk által elfedett. Az egymás után lefejtett maszkok hagymahéjak. Ha mindet lehántjuk, végül nem marad alattuk semmi sem. Dylan Thomas viszont maszkért fohászkodik, ami elrejtőzni segít, ami mögött megőrizhető a személyes integritás. Az álarc nála pajzs vagy fátyol, mely védőn borít ajkat és szemet. Mely mögött létezni tud az én lelki és szellemi önazonossága.

1501mask2

A maszk azonban nemcsak kétarcú álca, ürességünket elfedő és tartalmasságunkat megvédő instrumentum. Ál-arc ugyan, de nemcsak az. Nemcsak az ál-ság, a hamisság, a rejtőzködés kifejezője és eszköze. Arcmás is, ikon, képijel, mely csak az arccal összemérhető, és ebben az összemérhetőségben van a mássága is. A maszk átélhetővé teszi az azonosság és másság misztériumát, az átváltozás és visszaváltozás rejtélyét, az állandó és változatlan viszonylagosságát. Nincs mozgékonyabb kifejezőeszköz az emberi fiziognómiánál, és nincs mozdulatlanabb ennek maszkszerű másánál. A maszk felöltése és levetése csak az archoz való viszonyban értelmezhető. Az emberi arc a legjobb maszk. Nemcsak a lárvaarc, a társasági smink, a státuszokhoz kötődő koreografált arckifejezés, hanem a köznapi kapcsolati játszmák intimitást nélkülöző rutinmimikái is. Ezekben a helyzetekben azonban az arc mozog. Az arc akkor válik a legtökéletesebb maszkká, ha az ember halott. Mert ekkor az arc már csak mása az emberi arcnak, viselője már nem alany, hanem tárgy. Holt test csupán, melynek képét, mielőtt oszlásnak indul, szokás volt maszkba önteni.
fizikai és szellemi tárgy
A maszk lét és nemlét, evilág és más-világ, realitás és teatralitás között közvetít. Átjár­hatóvá teszi az átjárhatatlant, átélhetővé teszi az átélhetetlent. Olyan, mint Hermész. El­rejt és megmutat, becsap és célhoz vezet. Hazudik, hogy igazat szólhasson, megértet, hogy félrevezessen. Egyszerre fizikai és szellemi tárgy, esztétikai és mágikus, szimboli­kus és praktikus. Ha ez utóbbi szempontból használóinak mai körére pillantunk: maszkot viselnek a terroristák és a rockerek, az AIDS-től félő ápolók és a vegyvédelmi osztagok, a titkos társaságok és a vívó, hokizó, öklöző sportolók. Az arcot takaró és (a légzőszerveket) védő maszkok itt is a halállal és a mássággal érintkeznek. A maszk történetében azonban a mágikus, rituális és színházi funkciók játsszák a főszerepet.

1501mask6

Az első maszk-emlékek tizenhétezer évesek, a Trois-Frères-barlang fuvolás, bölény­jelmezes, állatkosztümös emberalakjai ezek. Későbbi, hasonló barlang- és sziklarajzo­kon szarvasagancsos férfit, orrszarvút lekötöző sakál-fejű vadászokat, állatmaszkban bi­valyt űző embert láthatunk. Az arcmások másainak első előkerült csoportjai, a karcolt rajzok azt sejtetik, hogy a maszkok ezen együttesének alapja nem az emberi arc volt, hanem az állat feje és pofája. Egy másik lényé, egy másik fajé, mely — akkor — egyszerre volt legyőzhető és legyőzhetetlen: nélküle nem lehetett létezni, de vele sem. Az állatmaszkos barlangrajzokat követő emlékek ötezer évesek. Csernavodán és Óceániában arcuk elé maszkot tartó ülő emberalakok, agyagszobrocskák kerültek elő. Testhelyzetük Rodin szobrára emlékeztet, s így gondolkodóként szokták emlegetni őket. De a szoboralakok testhelyzetének nem a töprengés az oka: azért támaszkodnak könyökükkel a térdükre, hogy súlyos álarcukat meg tudják tartani.
mágikus létszféra
A közvetett maszk-emlékek, az álarcot viselő rajzolt vagy megformált alakok mellett az első fennmaradt maszktárgyak nem hasonlítani akarnak az emberarchoz, hanem kü­lönbözni akarnak tőle. Torz és torzított pofák ezek, melyeken gyakran keverednek állati és emberi vonások. Az orr helyén madárcsőr mered, a fej két oldalán állati fülek. Nem reálisan létező lényeket reprezentálnak, hanem a mágikus létszférát benépesítő alakokat. Akik hasonlítanak ugyan az ismert világ ismert lényeire, de inkább különböznek tőlük. A maszk átjárhatóvá teszi az utat a létszférák között: átvezet a más létmódban létező lé­nyek közé.

A természeti népek csak közösségi funkcióban használják a maszkot, melynek szere­peltetése meghatározott alkalmakhoz, ünnepekhez, szertartásokhoz kapcsolódik. Jelen van az avatási ceremóniákon, az ősök tiszteletére és megidézésére tartott szertartásokon, a temetéseken, s más alkalmakon. A maszkot viselő kiválasztott (egy vagy több személy) ezen a rituálén nem saját személyében nyilvánul meg, hanem a közösség, az ősök vagy az istenek nevében. A maszk teszi őt alkalmassá erre a szerepre: ez jogosítja fel és teszi képessé az átváltozásra, a más-ként való megnyilatkozásra. Az arcon viselt másik arc mágikus erővel ruházza fel az átváltozót. Az ő személyét és szerepét, illetve az átváltozás eszközét, a maszkot titok, áhítat és félelem övezi. Csak az álarc viselője képes gyógyítani, ő tudja biztosítani a vadászat és a termés sikerét. Maszkban és maszkkal lehet a gonosz szellemeket és az ellenséget elűzni. A tárgy viselése mellett a készítése is megkülönböztetett jelentőségű tény. Tabuk, tiltások övezik, készítője többnyire titokban dolgozik. Gyakran purifikációs szertartásnak vetik alá, vagy a maszkcsináló maga végzi el ezt, elkülönülten. A maszk elkészítéséhez szükséges anyagokat és eszközöket csak a tradicionálisan rögzített szabályok szerint használhatja fel. A maszkok a közösségi szertartásokban a különböző népcsoportoknál a különböző történelmi (illetve az előtti) korokban cselekvésekhez és az átváltozás misztériumához kapcsolódnak. Nem megszemlélt tárgyként működnek tehát, hanem ők maguk a rituális cselekvéssor tárgyiasult ikonikus kifejezői. A statikus-mágikus világképben a maszk — a hozzá kapcsolódó cselekvésekkel — a másságot jelenti, másságot létben, térben és időben. A változatlan, ismert, és ezért ismétlődőként szemlélt világban ez válik eszközévé és erjesztőjévé az átváltozásnak. Azok a tárgyak (és arcra felvitt jelek), amelyeket egy szóval maszkoknak nevezünk, a föld különböző népeinél rendkívül sokféle konkrét alakban, anyagban és méretben fordultak és fordulnak elő. Az eszkimóknál találunk pár centiméteres, a kéz ujjain viselt maszkokat, a pápuáknál és egyes kanadai indiántörzseknél több méter magasságú és hosszúságú építményeket.

1501maszk4

A fej- illetve arcmaszkok között vannak, amelyeket kézzel kell tartani (mint a „Gondolkodó” szobrocskákon megörökítetteket), másokat a fejre kell illeszteni vagy kötözni, ismét másokat nyéllel tartanak az arc elé.

Az archaikus-mitikus maszkhasználatot a történelem megszületésével felváltotta egy profanizálódott maszkhasználat. Ez egyfelől bizonyos szakmák tartozékaként és sportá­gak eszközeként, másfelől a művészet tényezőjeként maradt fenn és él tovább. A rituális használatban, melyben az arcmás (a maszk) és az átváltozás egymást kölcsönösen feltételező és meghatározó mozzanatok, már ott találjuk az elemeit a színházművészet bizonyos sajátosságainak. A mai színházfelfogás nem tartja a teátrum szükségszerű tartozékának a maszkot. A művészeti ág történetében ez a kellékké átminősült tárgy hol eltűnik, hol újra előkerül. Dramaturgiai szerepként, állandósult drámai szerepfunkcióként átvitt értelemre tesz szert, és színpadi jelenléte stabilizálódik. A commedia dell’artétól az operettig számos műfaj használja és teremti újjá a tárgyból szerepekké alakult maszkokat. A rítustól a színházi előadáshoz elvezető történelmi folyamatban fordulópontot jelent a mezopotámiai városállamok kultúrája. Ott, az ősi szemléletből fennmaradó alakváltozás és alakcsere a múltidézés helyett mitizálódik, és a szertartásban nem az elődök „elevenednek meg”, hanem istenalakok inkarnálódnak a ceremónia során. A képi istenábrázolások ekkor már emberi vonásokat hordoznak, s ez időtől az isten(ek) arca egyre gyakrabban emberi arc. Az arcmás, a torzított álca a nem-emberi vagy a gonosz, démoni kifejezésére-megjelenítésére szolgál. A sumér népek szertartásaiban alakul ki a „halott” istennek vagy az uralkodónak alakoskodással történő megidézése. Ebben a cselekvéssorban a maszk az ideiglenes másság jelképeként már kevésbé mágikus-misztikus, mint a korábbi korszakokban. Később az egyiptomi kultúrában is létrejön az állat képében történő alakoskodás és a papi maszkviselet. Itt is megjelenik a szertartásokon az ember által „eljátszott” isten, a kettejük közötti alakváltás, átváltozás.
borseprős ének
Az európai színházi kultúra forrásaként ismert görög szertartásoknak ugyancsak össze­tevője a maszkban végzett cselekvés. Éppen ezekből a rituális mozzanatokból vezethetők le a metamorfózisról kialakult képzetek. A dionüszoszi szertartások kivonulás-áldozás-visszatérés ciklusának gyakori velejárói az állatmaszkos alakoskodások és az álarcos karénekek. A maszk-tárgy mellett az arc befestése, bekormozása is rendszeresen előfordul. Az arcát borseprővel bekenő karvezető után nevezték el a játékot trügódiának, borseprős éneknek. Később, a Theszpisz-féle tragédiában már állandó tényező a szerepjátszás, amihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a maszkviselés. A szatírjátékban is ez a helyzet. Ott a szereplők mindegyike álarcban jelenik meg, amit állati jelmez egészít ki. A görög dráma virágkorát követően, Nagy Sándor halála után az új korszak komédiáiban, Menandrosznál és társainál valamennyi szerepet álarcban játszanak. A maszkok ilyen elterjedt színházi használatának ekkor már nem rituális vagy mágikus, hanem praktikus okai vannak.

1501mask8

Az amphiteátrum közönsége számára a maszk — az abba szerelt tölcsér — hangosítja fel a szereplő beszédét, és a maszk (annak cseréje) fejezi ki az egyazon színész által megjelenített alakok különbözőségét. Ne feledjük el, hogy Aiszkhülosz idejében a karvezető és a kar mellett még csak egy színész lép fel, aki esetenként két-három szerep képviseletét is ellátja. Ezeket a szerepváltásokat a maszkok cseréje teszi érzékelhetővé és nyilvánvalóvá.

A maszk a későbbiekben főként színházi kellék marad. Jelen van persze társasági ünne­peken és a középkori népi nevetéskultúrában is. Aztán tárgyává válik a szellemi reflexiónak, és vizsgálni kezdi néprajz, művészettörténet, pszichológia, antropológia. Majd devalválódott alkalmazására is sor kerül: a dublőrök és imitátorok maszkja kifordítja azt a funkciót, amit korábban a maszk sajátjaként jellemeztem. A dublőr és az imitátor ugyanis mássága ellenére annak akar látszani, akit helyettesít. Az eredeti maszkhasználat a másságot emeli ki, a valakiből valaki mássá történő átváltozást. Az imitátor a látszatra épít, a külső hasonlatosságra. Nem elrejtőzik a maszkja mögött, hanem tolakodó exhibicionistaként mutatja meg magát mint másikat. Nem ez azonban az arcmások mai megjelenésének reprezentatív formája. Mint ahogy a smink sem az. Amikor a kozmetikai ipar tégelyeiből és tubusaiból különböző színű, anyagú és vastagságú rétegek kerülnek az arcra. Vagy azért, hogy egy divat diktálta szépségeszményhez tegyék hasonlatossá az arcot, vagy azért, hogy az életkort eltitkolják, mássá — a látszat szerint fiatalabbá — tegyék.
jelképek, titkok és tradíciók
Bergman Rítusa, Vangelis nagylemeze, Genet drámái, Maupassant elbeszélése, Stefan George költeménye és mások művei azt mutatják, hogy az utóbbi száz év művészete is mind többször reflektál a maszkok létére és szerepére. Az egykor rituálisan rendkívül kötött, ma azonban már metaforikussá oldódott maszk maga is átváltozott, és a rítusban pontosan definiált mitologikus értelem után definiálhatatlanul sokarcúvá és sokértelművé vált. Ez a modern metamorfózis azonban még jobban kidomborítja e tárgy hermeneutikus jellegét. A maszk értelmezésre kényszerít, de maradéktalanul sohasem értelmezhető. Olyan jelképek, titkok és tradíciók sűrűsödnek össze benne, amelyek ezeknek az álarcoknak az egyedi példányait az emberiség legkülönlegesebb kultúrtárgyaivá teszik. Világok állnak együtt egy-egy ilyen arcmásban. Azok a világok, amelyek a maszk létrejöttéről tanúskodnak, a létrejöttéhez elkalauzolnak, más világokra átutalnak és a jelenünkhöz elvezetnek. A maszk egy között reprezentánsa. Magába olvasztja a materiális és a spirituális világot, benne egyesül animális, perszonális és transzcendentális létező. Az arcmásban jelen van a kimondhatatlan: a sejthető, de meg nem fogalmazható, az érzékelhető, de meg nem mutatható.

1501mask3

A modern ember maszkhoz fűződő élményei és képzetei egyoldalúak, mint maga az egyén. Vagy álcát lát a maszkban, vagy védőeszközt, vagy cirkuszi-mimusi-színházi kelléket, vagy egy farsangi bál tartozékát. Részt lát ott, ahol az egész van jelen, töredéket érzékel akkor, amikor az egésszel szembesül. Mert a maszk olyan tárgy, ami az egész-re, a teljességre utal. Azonban az univerzalitás általában, és ez az univerzalitás különösen megnevezhetetlen, és a teljességélmény is csak nehezen hozzáférhető. Egy kultúrtörténeti maszkban egyidejűleg van jelen morál, esztétika, filozófia, antropológia, és mindaz, amit a megosztottság mai állapotában csak mozzanatonként írhatunk körül. A maszk, ahogy mondtam, arcmás is: mása annak, ami fizikait, lelkit és szellemit az emberből egyaránt kifejez. Hasonmás: hasonló, de nem az. Olyan mint. Léte azonban nem kvázi-lét, jelenvalósága maradéktalan realitás, még ha ez a lét más is, mint másoké. De ebben a másságában a maszk mindmáig őrzi azt a feltételt, amiből megszületett. Az arcnélküliség korában arról biztosít: ha arcmás van, akkor arcnak is kell lennie.

S akkor Pessoa panasza és Dylan Thomas fohásza sem reménytelen.