ARC A HAGYATÉKBAN

maláj székébe terebélyesedve egyszer s
ujjaival rendezgetve a cigarettafüstöt
akként töprengett, miszerint
az emberi agyból áramló energia
egyszerűen nem veszhet el, hanem
az éterben kószál, s várva-várja,
hogy alakba rendeződjék.

Az ember nemcsak ingóságot és ingatlant örökölhet – élő személyt is; így jutottam S. Évához, akit a vonatállomásról két bőröndjével jobb híján az egyszemélyes szerkesztőségi szobámba kísértem Sydneyben az ötvenes évek végén. Éva jelentős súlyával a rozoga nádszékbe omlott, majd – miközben próbálta szétfeszíteni a két karfát, hogy kiszabadulhasson az absztrakt formákra tört darabok szorításából – fejével kézitáskájára bökve utasított:

– Vegyen ki onnan egy cigarettát, és tegye a számba!

Erőfeszítését nyögésekkel és felhorkanó nevetőgörcsökkel kísérte, engem is magával ragadott: duettet alkotva hahotáztunk a jeleneten. Később, egy kávézóban ülve és kávéját kavargatva megkérdezte:

– Mondja, mit tud rólam?

Elsoroltam, amit barátomtól, Amerikába települt féltestvérétől tudtam. Figyelmesen nézett, néha alig észrevehető mosoly rebbent az arcán, mint egy téli lehelet pára-tánca.

– Lényegében helyes az információ – mondta aztán –, persze, azóta eltelt vagy huszonöt év, G. akkoriban még rövidnadrágos kisfiú volt, a továbbiakról nemigen tudhatott.

– Sok mindent megúszott – jegyeztem meg. – Hitler, kitelepítések, kommunizmus…

– Amit nem úsztam meg, az a japán fogolytábor Jáván, két rossz házasság, elvetélt rajzok…

– De életben maradt.

– De még mennyire! – villant a szeme. – Az egyetlen megtanult japán mondat miatt: Vata kusi va Hungarian dzsindeszu. „Magyar menekült vagyok.” A fogolytábor japán tisztjei ilyenkor meghajoltak. Óhazám szövetségesüknek számított. A malájok és hollandok nem voltak ilyen szerencsések… Na de maga mit keres itt?

Elmondtam, hogy egyelőre békét és valamiféle ideiglenes jövőt, mert egyszer vissza akarok jutni oda, ahonnan jöttem. Bólogatott, majd legyintett:

– Na ja, mindenki ezzel kezdi. Aztán időközben és véletlenül összehoznak egy vagyont, fél kézzel felépítik ezt az angol koronagyarmatot… vagy micsodát, és végül ez lesz a haza.

Cigarettára gyújtott és kért még egy kávét.

– Valami olcsó szoba után kell nézzek, ahol ellakhatok. Gyerünk!

Meglepett, hogy huszonöt év külföldi tartózkodás után is milyen jól beszél magyarul. Ugyanakkor észrevettem, hogy nem azt a magyar nyelvet beszéli, ami számomra honos volt, hanem a harmincas évek argóját; lehetetlen volt nem észrevenni a jellegzetes pestiességet, amire nem hatott a holland, indonéz, angol befolyás. Amikor ezt megjegyeztem, fölragyogott:

– Igazán? Tudja, Jaschiknál csak a vonal volt fontos. Szó nemigen hangzott el, csak rajzoltunk. És annyit rajzoltam életemben, mindig csendben és szó nélkül, hogy most magára ontom a zuhatagot!… De hogy nem érez akcentust… ez meglep…

Csakhamar talált szobát a városban. Lobogva nyitott be a szerkesztőségbe:

– Egy aranyos, édes, bájos öregasszony a házinénim! Képzelje: teozófus, a Teozófiai Társaság tagja. A konyháját is használhatom. Osztrák származású, Frau Hoffmann. Hatalmas, világos szobám van, stúdiónak is elmegy. Olcsón megkaptam, de egyelőre egy pengőm sincs a bérre. (Így mondta: egy pengőm!) Szóval most valami munka után kell nézzek – hát pá, Péter! És elviharzott. Harmadnap telefonált:

– Jó napot, szerkesztő úr – hangzott kissé fojtottan a vonal másik végéről. – Egy nyomdában vagyok, leskicceltem a főnököt, most viszi mutogatni a rajzot a többieknek… azt hiszem, felvesznek… – ezzel lecsapta a kagylót. Másnap megjelent.

– Hétfőn kezdek mint grafikus. Evett már kínai vendéglőben? Ha igen, ha nem, most velem jön. Az én vendégem! Egy hétre való gubám még van, azt megesszük! Semmi tiltakozás!

Beültünk egy kínai étterembe. Ő rendelt, rábíztam magam. Általában nehezen lehetett ellentmondani neki. Hozták a levest, zavaros lé, a tányér alján hosszúkás, vastag kifőzött tésztával. Nekifogtam. Az első kanálnak savanykás íze volt, s amint a másodikat merítettem, Éva elkapta a kezem és felordított:

– Őrült! Ez kézmosó tál! Emelje ki az összecsavart törülközőt és dörzsölje vele a kezét… Na… Ezek az európaiak!… – sóhajtott teátrálisan.

Még nemigen ismertem a kínai konyha csapdáit, a savanyú-édes szószokkal összeházasított húsokat és félig főtt, rejtélyes sodrású zöldfőzelékeket. Éva előre figyelmeztetett a várható döbbenetekre, íz-meglepetésekre. Később az ő útmutatásával megszerettem az ázsiai ételeket, de már az első alkalommal is láthatta, hogy nem lesz nehéz megtéríteni. A zöld teánál öklével az asztalra csapott:

– Hát kell nekem bableves és töltött káposzta?! – kiáltotta, és emelt fejjel körülnézett, aztán pillanatnyi gondolkodás után, még emeltebb hangon válaszolt: – Kell!

Ezt a remekül időzített, mégis ösztönösen felbuggyanó, szinte dramaturgiai ihletésű váltást újra meg újra megfigyelhettem. Hónapokkal később beleszeretett egy férfiba, aki kezdetben vonzódott hozzá, aztán eltávolodott, faképnél hagyta. Éva gyötrődött, elemezte a megszakadt viszonyt, érveket és kifogásokat sodort érzelmeinek mikroszkópja alá, jelentéktelen mozzanatok felnagyított képeiben az okokat vizsgálta, a kettejük között lejátszódottak természetét. Hosszantartó és energikus kutatását aztán így zárta le:

– Nézze, tulajdonképpen jól jártam: megszabadultam egy önző frátertől, akire később főznöm, mosnom kellett volna, zoknit foltoznom, inget vasalnom, aki beleszólt volna a munkámba, a cigarettázásba, akármibe – ebből áll egy férfi! Hát kell ez nekem?!

A szemembe nézett és hirtelen váltással rávágta:

– Kell!

A csattanó után felszabadult és mindent elsöprő hahota következett.

Hamarosan szinte naponta felkerestük egymást: mindegyikőnk afféle csodabogárnak számított a másik szemében. Én a háború túlélőjeként, egy diktatórikus rendszeren és egy forradalmon átevickélve még fiatalon idecseppentem a világ másik végébe, és ő nekem az a valaki volt, aki mindezt elkerülte, és más nyelvek szorításában, dupla kultúra-váltással is az maradt, aki volt. Hogyan csinálta, kérdeztem tőle ámulva.

– Rajzolni kell – felelte magabiztosan, két cigaretta között –, meg jókat röhögni. Aztán észrevenni, amit mások nem látnak… Figyeljen! – mutatott egy házfalra. – Ha jól megnézi ezt a falat, és sokáig nézi, akkor ábrákat lát rajta, emberi arcok és alakok, mindenféle ismert tárgyak körvonalai bukkannak elő… Például ez itt, nézze csak: egy kutya… A repedések nem a véletlen művei.

Hallgatásomat értetlenségnek vélte.

– Hülyének néz, mi?

Nem néztem hülyének. Ellenkezőleg: kinyitott számomra egy ablakot, melyen a megjelenítések másik vetülete is láthatóvá vált, ma azt mondanám talán, hogy a transzcendens rétege. A totalitárius rendszer egysíkúan materialista tanain felnőtt fiatalember Évánál találkozott a pluralista áramlatokkal, betekintést nyert a nyugati világ filozófiai és művészeti rekeszeibe. Tőle hallottam először Salvador Dalíról, akinek szürrealista szimbolikája elbűvölte. Picassót is ő szabadította ki nekem a békegalamb-ketrecből, ahová mint nyugati „békeharcost” beszorították serdülőkorom hatalmasai. Van Loon könyvét dugta az orrom alá, Bertrand Russellből idézett. Ausztrália akkori kulturális légköre amúgy nem táplálta volna ilyen irányú ismeret-szomjamat: a gazdasági fellendülés arany hullámain versengő társadalom elhanyagolta az irodalom, a művészetek elismerését mint lehetséges gazdasági tényezőt. Az írók és művészek jelentős hányada Angliába és Amerikába vándorolt megélhetésért, megbecsülésért. Úgy tűnt – ezen a szinten a Kelet-Közép-Európából idecsöppent érdeklődő cseberből-vederbe került: az atmoszféra nem közvetítette az intellektuális elvárásokat, azt a pótlást, amit a sztálinista évtized cenzúrája megtagadott polgáraitól. Ugyanakkor a szabadság áramlatában a kultúra veszít jelentőségéből. A képzőművészeti főiskolán tanuló festőnövendékek Párizsból küldött képeslapokból értesültek a különböző irányzatokról, néha évtizedes késéssel. A felsőoktatás egyszerűen nem tartotta fontosnak költségvetésébe illeszteni a szemléltető irodalom ismertetését.

Éva ugyanolyan kíváncsi volt arra a Magyarországra, amit otthagyott, mint én arra, amiből kimaradtam. Az általam tapasztalt és átadott jót és rosszat – úgy láttam – csupán információként fogadta magába, nemigen tette erkölcsi mérlegre, még kevésbé ítélkezett a hallottakról. Mintha tudományos és egyben szórakoztató filmet nézne, amely néha csodálkozásra, néhol megértő fejbólintásra készteti. Mindössze egyszer láttam arcán az emóció felülkerekedését: hanglemezt tettem fel, amelyen Major Tamás mondta Petőfi „Levél Arany Jánoshoz” című versét. Éva éppen rakosgatott valamit a szekrényben, s mikor a szavakat elkapta, féloldalt fordult a lemezjátszó felé. Ahogy Major-Petőfi a költő-barátság lelkesültségének hullámain a szabadságvágy és tett magasaiba lendült, Éva szeme megnedvesedett, a szobát betöltötte az anyanyelv csodálatos zenéje. A szavalat után még egy ideig mereven állt a szekrény mellett, zsebkendővel törölgette a szemét.

*

Éva linóleum-metszeteket készített, és gyakran magyarázta, hogy amit csinál, az nem is rajz, mert a rajz papírra tett vonal, ő meg elvesz a vonal nélküli fekete papírfelületből, „evvel a kis szöggel, ni… látja?” Ebből születik az ábra, ha úgy tetszik, a negatív adja ki a képet.

– Kiállított már? – kérdeztem.

A fejét rázta:

– Nem fog sok ilyet látni falon: annál többet könyvekben… Ezek illusztrátori munkák.

Mutatott a műveiből, hogy értsem. Néztem a nagy precizitással kidolgozott képeket: hajszálvékony vonalakkal arcok és testek, hajlongó növényzet, fehér erezetként előtűnő világ a koromfekete háttérből. Laikusként bámultam kézügyességét, imponált a technikai bravúr. „Ha így rajzolhatnék!” – gondoltam, ő meg mintha olvasott volna bennem:

– Mindenki megtanulhat rajzolni – mondta, de többet nem tudtam meg tőle, igaz, nem is faggattam.

Éva rajzai a húszas-harmincas évek művészetének élvonalával érintkeznek, a művészileg szükséges (?) továbblépés nélkül. Az art deco irányzatot pedzegető, a plakátművészethez közel álló kompozíciói az évek során változatlan stílusjegyeket mutattak, a művészi erő, az általa fontosnak tartott üzenet azonban így is minden rajzából eljut nézőjéhez. Lehetetlen nem gondolni arra, hogy ha nem az eldugott Jáván vagy a kísérletező művészeti atmoszférát ugyancsak nélkülöző Ausztráliában éli alkotói fénykorát, hanem Európában vagy Amerikában, talán vitorlájába kap a modernitás termékenyítő szele. De hát beszélhetünk-e művészi fejlődésről – támadom meg a magam gondolatát –, amikor a kifejezés mikéntje reprezentálja a korélményt, a Zeitgeistet? A fáziskésés a képzőművészetben talán olyasmi, mint az írói visszatalálás a történelmi regény nyelvi eszköztárához. Éva tíz évig dolgozott egy sorozaton: az Egyesült Nemzetek Emberjogi Chartájának 30 pontját illusztrálta, a művészi elmélyültség és a Chartát jellemző humanista gondolat magas fokán. A metszetekhez az ugyancsak magyar származású Georgette Coty írt értelmező szöveget, a rajzok egyéni szimbolikáját tolmácsolandó. A lenyűgöző illusztráció-sorozat – Éva figyelmeztetése ellenére („Nem fog sok ilyet látni falon”) – a munkaasztal lapályáról egyenesen egy galéria falára került, majd vándorkiállításként megjárta Ausztrália városait. Ezután kiadták, itt van kezemben a 37 évvel ezelőtt megjelent opus, borítóján a Charta 25. pontjának megjelenítésével: „Anya és gyermek különleges gondozásra és segítségre jogosult. Minden gyermeket, akár házasságon belül, akár azon kívül született, egyenlő társadalmi védelem illet.” (H. P. fordítása) Véletlen-e, hogy a 30 metszet közül éppen ez került a fedőlapra? Az Anyaság és a Gyermek megbecsüléséről szóló? A valószínű felelet a művész hézagokkal teli életrajzában keresendő.

*

S. Éva 1920-ban született Budapesten, nem éppen szerencsés körülmények között. Apja az első világháború után hazatért az orosz fogságból, és teherbe ejtette barátnőjét, de mivel nem állt szándékában nősülni, szerette volna elhajtatni a magzatot. Az anya azonban rávette a kürettel megbízott orvost, hogy közölje a leendő apával: a terhesség előrehaladta miatt ezt nem szabad. A polgári miliőben férfivá érett apa a kor etikettjének megfelelően feleségül vette az asszonyt, hogy a születendő gyereknek „nevet adjon” – s aztán elvált. Évát anyja nevelte, az apa időközben megnősült és két gyermeke született, egy fiú és egy lány. A két „család” között nem szakadt meg a kapcsolat: az apa anyagilag segítette Éva anyját, és Éva a másik család rendszeresen megjelenő vendége lett, a vasárnapi ebédeken mint nagylány barátkozott-hancúrozott jóval fiatalabb féltestvéreivel. Ez a rendezett, inkább megrendezett kapcsolat volt egyetlen kötődése valamilyen családi közösséghez, de érezte a mesterkéltséget. Létezésének – létrejöttének – oka és körülményei mélyebb nyomokat hagytak benne. A rajzba menekült, majd egy turnézó Holland zenésszel Hollandia akkori gyarmatára, Jávára, hogy önálló életet teremtsen.

Mindezt afféle titokként kezelte, időnként odavetett egy-egy megdöbbentő morzsát. Két házasságáról végképp nem beszélt. Ha érdeklődtem, hárított, vastag, fekete szemöldökével keretezett szeme-szúrása ilyenkor megálljt parancsolt, máskor meg képes volt meglepni:

– Mondja – fordult felém egy alkalommal –, el tudja képzelni, hogy hazaérkezik a munkájából és anyját a lámpára felakasztva találja?

– ?

– Mert velem ez történt. Kihozattam őt… Egy anya is sok keserűséget tud okozni, nemcsak idegenek… Iszik egy kávét?

Az Emberjogi Charta 25. paragrafusának az anyaság és a gyermek megbecsülését szemléltető illusztrációja kódolt üzenetként került albuma fedőlapjára. A valamilyen érdekből világra jött gyerek, aki kezdettől nélkülözi a családi akol melegét és tisztában van születése körülményeivel, valamint eleven tanúja az Anyaság kiszolgáltatottságának, így helyezi el magát az emberek között.

Amilyen gyorsan elmélyítettük barátságunkat – főleg a belőle áramló humor segítségével –, olyan messze éreztem múltját: a bennem feldolgozandó Éva-anyag híjával volt a személyiség kialakulását alátámasztó eseményeknek. Amerikában élő féltestvéreivel időközönként leveleket váltott, tőlük – kerülő úton – tudtam meg egyet-mást az ismeretlen vonásokról, nagyrészt az ő kisgyermekkori emlékfoszlányaik triviálisnak tűnő darabjait, képeket. Íme egy: Jávára utaztában a hajón olyan hőség volt – írta még otthon élő féltestvéreinek –, hogy „a nők jégszekrényben tartották a rúzst”. Egy mondat, amelyben meglegyint a húszas-harmincas évek magyar filmjeinek olcsó parfüm-romantikája – mit kezdjek vele?

Létezik-e „toleráns” humor? Amikor a gúny nyilával megcélzott egyén a találatot önmagában villámhárítóként levezeti. A célszemély összeomlik, de látszólag jó képet vág a találathoz, nem akar a jókedvnek ellenszegülni. Éva robbanó jókedve velem marad, amíg csak az emlékek elvesztésének ködös zónájába nem kerülök.

– Egy igazi, hatalmas almás rétest szeretnék – mondta egyszer –, amilyet a Zserbóban ettem, amikor Stühmeréknek akartam eladni valami reklámrajzot. Van errefelé ilyen cukrászda?

– Tudok egyet. Jöjjön.

Sydneyben akkoriban – ötvenes évek vége – gomba módra nyíltak a magyar vendéglők. A forradalom után Ausztráliába érkezett magyar családok talpra állásának jellegzetes módja volt a háziasszonyok főzési tudományának csatasorba állítása. Ehhez nem kellett nyelvtudás, ráadásul a magyar konyha afféle egzotikumnak számított a Földgömb legalján. A vendéglő, ahová Évát elvittem, süteményein kívül másról is nevezetes volt: a tulajdonos, a Budapestről érkezett Schiffer János egyszerűen mellőzte a vendéglátás írott-íratlan szabályait, etikáját. Savanyú arccal, magasra emelt fővel, szinte félistenként járkált az asztalok között, mintha katonai szemlét tartana a kadétok kantinjában, és a felvett rendeléseket rendszerint szarkasztikus megjegyzésekkel kísérte. Általában olyan légkört teremtett, hogy a vendég azt érezhette: jelenléte a sors kitüntetése, amit jó lesz megbecsülni. Schiffer étterme – éppen személyiségének megdöbbentő szokatlansága révén – rendkívül népszerűvé vált a városban. A hajlongó és udvarias pincérekhez szokott közönség körében elterjedt a hír, hogy itt merőben másként kezelik a vendéget, a tulajdonos kissé tágabban értelmezi a szakmát, kiszámított apró gorombaságai üdítően hatnak. A helyi lapok is foglalkoztak a jelenséggel – a vendéglő virágzott, alig lehetett asztalhoz jutni.

Ahogy leültünk, Schiffer az asztalra dobott egy étlapot.

– Beszéljen – szólt rám türelmetlenül.

– Van-e ma friss almás rétesük?

A férfi a mennyezetre nézett, mint aki tortúrán megy keresztül a vendég tájékozatlansága miatt:

– Ha van, nem fogjuk titokban tartani – mondta.

Két almás rétest kértem, tejszínhabbal.

Schiffer távozott, majd rövidesen megjelent a két adag rétessel. Az egyiken volt csak tejszínhab, azt elébem tette, a másikat, a hab nélkülit Éva elé az asztalra. Kérdőn néztem rá és szóltam is, Éva süteményére mutatva:

– Ezt is habbal kértem.

– Nézze – sóhajtotta –, nekem elég bajom van a renoválásokkal… A hölgy már így is alig fér el a székben, s ha én most tejszínhabot is adok neki a réteshez, akkor kifele menet kidöntheti az ajtófélfát… Semmi szükségem erre.

Megmerevedtem. „Ez itt Éva tűréshatára” – gondoltam, és ha jól emlékszem, becsuktam a szemem. A Budapestről Batávián át Sydneybe érkezett grafikus azonban gargantuai hahotában tört ki, fékezhetetlen hullámokban áradt a kifényesedett arcból a kacaj, s míg a tulajdonos meglepetten hátrahőkölt, Éva két nevetőroham szűk tizedmásodpercében átnyúlt az én habos rétesem felé és a fulladozást vállalva, a szájába tömte…

*

Elszakítanám itt e történet fonalát, magam is azt szeretném, ha retinám szoborkertjében S. Éva hozzám csapódott ajándék-alakja így rögzítődne, testes jókedvében, ragyogó szemében a humor és a vizuális gondolatiság fénytöréseivel. A következő majd három évtized azonban némileg módosítja ezt a képet, kikezdi a kívánalmat.

Visszaköltöztem Melbourne-be, és kapcsolatom Évával időnkénti levélváltásokra csökkent. Leveleiben továbbra is „önmagát adta”, a sorok mögött felhangzott a bársonyos hang-moduláció; egyik postával érkezett újabb könyve, egy akvarell-album, benne a fiatal ausztrál történelem sugaras fényekkel, virtuóz ecsetkezeléssel ábrázolt epizód-sorozata. Aztán egy sötét felhőjárást sejtető levélrészlet ijesztett meg: „… és képzelje, újabban egyszerűen összeesek az utcán, pedig nem vagyok részeg. A járókelők kaparnak fel..” Majd: „…Most meg diabetikus lettem, de a vizsgálat kimutatta, hogy már régen az vagyok. Miket kell megtudni az embernek saját magáról?”

Végül a hír, hogy Éva előrehaladott Parkinson-kór miatt egy elfekvő otthon lakója. Feleségemmel Sydneybe utaztunk. A kétágyas szobában egy szenilis öregasszony volt a szobatársa. Éva láthatóan nagy örömmel fogadott, noha a merev, álarcszerű arcból csak a szemek sugarazták továbbra is a régi indulatokat. A szobában áporodott húgyszag terjengett. Éva nehezen beszélt és még nehezebben fordult az ágyon. „Reggel mindannyiunkat begurítanak egy nagy szobába és… énekelünk” – mondta nagyon lassan, és a merev arcon átverekedte magát a derű, és fáradtan megtelepedett rajta. Visszasegítettem fejét a párnára.

– Még sok rajz van bennem – mondta.

kép | shutterstock.com