ARANYMETSZÉS
2002 szeptember
Nyár végi délutánnak látom – de itt nyomban elakadok, és ahogy hökkenten pásztázom magamban a jelenetet, észreveszem, mennyire hasonló, ahogyan nézek. Ő akkor az ablaknál állt, én most a számítógép képernyőjét bámulom – még a szájam is elnyílt kicsit, és a mutatóujjammal tétován araszolok a levegőben. Ilyenkor meg kell érinteni valamit, megtámasztani a semmiben matató ujjat, hisz ő is ezt tette anélkül, hogy tudta volna. Nem tudta, látom. De az üvegre nyomta az ujját, a vonalak, köröcskék zsíros lenyomata megmarad.
Nem tudhatom, hogy csakugyan nyár vég volt-e és csakugyan délután. Majdnem mozdulatlan emlékképem olyan mélyről való és annyira töredékes – a nyár vég és a délután spekulatív hozzátoldás is lehet, felnőtti gömbölyítés; nagyon valószínű, hogy az.
érzem a karján
A képen az ablaknál áll, csukott ablaknál, mert mutatóujját az üvegre nyomja, az üveg vezette napmeleget most is érzem a karján. Így hát ujjatlan ruhában vagy blúzban van. A déli fekvésű szoba ablakánál a napsugarak már inkább oldalról, jobbról érik. A saját megfigyelői helyem, helyzetem még bizonytalanabb. Talán délutáni alvásból ébredtem, s izzadtan, még zöldesszürke plüsskrokodilomat szorongatva botologtam ki a gyerekszobából, vagy – megesett néha – ott aludtam el a nagyszoba kanapéján, s akkor épphogy kinyitottam a szemem, még alig ébren láttam, ahogy áll az ablaknál. Én is oldalról, jobb felől nézhettem, csak a szoba belsejéből, tehát némiképp hátulról. Azért az arcát, hogyhogy nem, a tekintetét is rögzítettem magamban – vagy rögzítettem, amit képzeltem? Az augusztusban, szeptemberben rozsdavörösen lángoló bokrot és mellette a sötétlila bogyósat. Azt a teltebb kék eget, amin a kondenzcsík mintha nyílást metszene: van tovább, még tovább, s még annál is tovább. Nézte csak nézése kellékeit, én meg őt, hogy mit nézhet. Belém villant, hogy talán szomorú, de nem volt szomorú. Bőre, húsa melege is húzott, mégsem mozdultam. Önkéntelenül is idomultam az ő hallgatásához, még a szájam is némán megnyílhatott kicsit, és ujjam elindult a levegőben. Céltalanul abban a térben, ahol sugarak és tekintetek metszik egymást, gyerekes ákombákomokat karcol a hónapokra és órákra tagolt idő – mégiscsak nyár végén és délután lehetett, mert a rajzolat szellősebbnek látszott. Szerény és kecses határozottsággal mutatta a rendet.