ARANY-HÍMZÉS

Azt hittem a télen, hogy fűbe harapok:
De látom, ez egyszer tán még fűre kapok.
Arany János: Zöld vers a Ligetben, 1870.

 

Reggel ötkor – de reggelnek mondható-e a decemberi öt óra? – mintha csak a kinti, véghetetlen-alaktalan, vagy inkább tömbösödött és szertelenül mindjárt öblösödött sötéttel feleselne, még élesebbnek, szinte felismerésnek tűnik egy-egy cikkanó ötlet. Hasítani kész a sötétség-masszát. De még a máskor satírozott sejtelem is szúrós, szálkás. Aki hajlamos szélsőségek között hintáztatni indulatait, jól teszi, ha ilyenkor a nappalinál is gyanakvóbban kezeli a maga józannak tetsző gondolatait, szelídnek hitt érzéseit, s különösen észszerű és egyszerű terveit. De hogyan tudná az éppen érző-gondoló-tervező megítélni: józan-e a józansága és kivitelezhető-e az egyszerűsége? Saját gyakorlatom alapján állítom: sehogy. Ez persze nem segít megkapaszkodni – egyáltalán lenni – abban a hajnali űrben. Ugyanakkor az abszolút bizonytalanságban, amibe oly könnyen zuhan egy-egy felriadáskor az ember – világítson bár a sarokban kislámpa, adjon némi fényt a telehold vagy a szemközti lakás még vagy már fénylő ablaka –, a kapcsolatok maradéktalan eltűnését érzékelve (mert még önmagunkhoz, saját helyünkhöz, időnkhöz, nevünkhöz sem vezet semmi, az ismeretek mintha soha nem is lettek volna), ebben a majdnem öntudatlan, mégis rémült, a metafizikai tapasztalatok befogadására pedig leginkább alkalmas állapotban, noha létformánk mintha visszatántorult volna az újszülött-ösztönösséghez-rebbenékenységhez – ilyenkor, mondjam mégis egyes szám első személyben, én valahogy mindig a praktikus ötletek kikötőjébe vetődöm. Lehet, hogy már a „kibírás” eredményeképpen; lehet, ha jó sorsom nem kavar oda, akkor egyenesen a nem-létbe jutnék – nem tudhatom. De hogy hajnali bolyongásaim közben pattannak elő a nagyon is szellemi, ám a legtöbb gyakorlati tennivalóval járó ötleteim, az biztos. Meg az is, hogy ha már előpattantak, ha egyszer szépek, izgalmasak, a kivitelezés csupán megoldandó feladattá lesz. Kategorikus imperatívusz. (Elképzelem, Kant mennyire örülne, ha örömfélére valaha is kapható volt, hogy lám, van aki konkrét gyakorlatban alkalmazza tézisét.) Ez a magamra vett „kell”, tudhatom, kórosan fejlett kötelességérzetembe kapaszkodva a makacsság netovábbját képes majd előadni – bár kétséges, elválasztható-e, megkülönböztethető-e a feladat felismerése-kijelölése és a teljesítési kényszer képessége. Ha az „ötlet” egy-egy megírandó novella, esszé, regény volna, még elmerenghetnék, hogy talán az „ihlet” titokzatos keletkezéséről, működéséről szerzek tapasztalatokat, csakhogy gyakran más természetű hajnali felviláglásban van részem: s például ha nem egyszemélyes, hanem műhely-jellegű a terv – folyóirat, könyvsorozat –, kivitelezésének bonyodalmassága, az anyagi háttér biztosítása, a mindenféle lélek- és agyölő szervezés, ügyintézés, a hosszú évek múltán is kísérő, és kísértetként visszajáró következmény – terjesztési küszködés, számlázás, visszáruzás, tárolás stb. –, azzal a sötétet hasító villanással szinte egyszerre ér hozzám, vagyis kevésbé költőien: az első perctől, mielőtt az első kivitelező mozdulatot tenném, mielőtt pontosan megfogalmazhatnám, miről is van szó, tudatában vagyok, hogy az ötlet testesítése mivel jár. De hát muszáj belevágni – bizonyára „Vész és vihar hajt… Tovább! tovább!” –, akkor már muszáj bányalóként vinni-húzni.

Muszáj-e?

Visszakérdezésemet csak néhány hónapja hallom – egyre sűrűbben. Nyilván ez is az öregedés tünete.

A minap kora délután a Mammut egyes épületének harmadik emeletén vártam az üvegezett liftre. A postáról jöttem át – azt hiszem, akkor is láthatatlanul vigyorogtam magamban, hogy lám, így alakulnak a dolgok, vagy inkább, hogy ez a világ sora, mert nap nap után még mindig, másfél év elteltével is mulatságosnak tűnik, hogy A posta fala című írásom után csakugyan eladták a Krisztina körúti főposta épületét (kinek?, úgy hírlik, szálloda lesz belőle; egyelőre lakatlan, halott, lélek ott se be, se ki) – és mi tagadás, felemás érzéseket kelt, hogy a bevásárlóközpont harmadik emeletén mintha csakugyan kulturáltabban működne a hivatal, és az ügyintézők kivétel nélkül jobban, sőt otthonosabban érzik magukat itt, az új helyen. A tizennégy pultnál gyorsabban és átláthatóbban megy a munka, valahogy mindannyian öntudatosabban néznek a monitorra és az ügyfélre; valószínű, a sorszámhúzós rendszer önmagában elegendő volt, hogy bankhoz hasonlóvá tegye a postát, és értelemszerűen banki alkalmazottá a postahivatalnokot, ez pedig nem csekély előrelépés, illetve felfelé jutás a társadalmi ranglétrán. Szégyellni illene hát, hogy sajnálkoztam, sőt huhogtam a „változás” hallatán? Lehetséges, hogy minden sötét előrejelzés, ökológiai- és egyéb katasztrófa-jóslat ilyesféle? Hogy ebben a parányi jelenségben megmutatkozik, ami a nagyra, a globálisra is érvényes: a veszélyesnek minősített, ha megvalósul, ha bekövetkezik, legalábbis kétesélyes? Honnan tudható akkor, hogy az a kivágás, lebontás, vagy az a felépítés, az a tiltás vagy az az engedélyezés helyes vagy helytelen? A közöny biztosan helytelen, de a valamilyen előjelű viszonyulás is roppant ingatag. Nekem réges-régen van néhány földrengésbiztos igazodási pontom: a legelső, hogy eleve nem hiszek el semmit (lebontás, megépítés, beszüntetés, megvásárlás stb. szükségességéről), amit olyan pozícióban lévő emberek állítanak, akiknek a „változtatás” anyagilag előnyös, ráadásul akik önnön érdekeik képviseletét-reklámozását finanszírozni tudják, s így duplán kiváltságos helyzetben vannak. Túlontúl könnyű érvelni és ellen-érvelni, pontosabban „szakemberek”-kel érveltetni és ellen-érveltetni, amikor minden porszívókereskedő cégnek „filozófiája” van, de még a filozófiai intézetek, tanszékek is tüntetően ideológiamentesek – mikor általános, de tudomásul nem vett tapasztalat, hogy az értékegyenlőséget játszó kapitalizmus éppen ezzel a „tágassággal” ámít, a „szabadság”-ot tűzi horgára, így fogja ki (és be) a lelkeket…

makulátlanul csillogó tükör

De talán aznap, hogy a Mammut II-ből battyogtam át a „régi”, valamivel korábban elkészült épületbe, mert még a bankba is be kellett mennem, minderre mégsem gondoltam, nem is volt akkor láthatatlan vigyor, vagy ha volt, reflexes csak, mert túl voltam egy zsúfolt, ügyintézős délelőttön; a két épületet összekötő átjáró vitrinjei között szaporábban léptem, el a görög meg olasz vendéglők előtt; az üvegezett liftre várva telibe talált az egész harmadik emelet illattobzódása – és a látvány: abban a félpercnyi időben, míg megjött az egyik lift, ajtaján a felindult fiatal nő reklámképével (az írás szerint azt kiáltja: Állítsák meg! Ki akarok szállni!), én magamat néztem a makulátlanul csillogó tükörben. Tudtam, hogy magamat látom, hogy most ez látható belőlem. Ezt látták délelőtt a hivatalnokok, imént a postai alkalmazott, s hamarosan ezt látja a banki pénztáros. Egy néni arca, alakja, tartása. Az égvilágon semmi feltűnő nincs rajta. Megdöbbentett, hogy a hajnali bolyongóhoz mennyire más test tartozna – a húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtti?, mert a bolyongás az akkorihoz hasonló?, a diszkrepancia szélsőséges következtetéshez vitt: talán nem való már nekem ez az érzület, a loholás-lobogás, az új és új hajózás; talán idétlenség is, kínos tévesztés, mintha miniszoknyát viselnék. Az epigramma-tanácsot ízlelgetem, hogy „Ifjúkori munkát öregen ne végezz… Mert a keverék-mű a fejedre támad” – de Arany valójában önmagát inti, és túlontúl átlátszó, hogy ez inkább mentés és magyarázat az elakadásra, nekem azonban nincs latolgatási lehetőségem, mert nem „munka-végzés”-sel, hanem kényszerrel, méghozzá történelmi és életidőm szerint is korszerűtlen kényszerrel birkózom. Mindenesetre a kérdés, hogy muszáj-e, így még szorongatóbb.

A hatvanas évek közepén egyetemi tanárom kedvenc témája volt a „mégis morál”. Szenvedélyesen magyarázta, hogy a huszadik századi költők – az igazán nagy és haladó költők – pesszimizmusa viszonylagos: lássák bár tökéletesen reménytelennek a világ s a maguk sorsát, egy-egy döntő ponton mégis hitet tesznek a küzdés és a jobbító elszántság mellett, s így, éppen ezzel a daccal hívják, és mindjárt szolgálják is az emberséges jövőt. Erős mimikával, széles gesztusokkal kísért, jócskán turbóztatott indulata persze nem általában az emberséges jövőt, még csak nem is a jövőt, hanem az éppen adott kurzust és kultúrpolitikát szolgálta, mert többek között a minden író számára amúgy is kötelező optimizmust (a „kivezető út” meg-, illetve felmutatásának szükségességét) szorgalmazta. Szabadon és józanul gondolkodva az ember úgy véli, hogy amikor a sötéten látás vagy a kétségbeesettség bűnnek minősül, az „erkölcsös” irodalommagyarázó eleve szembefordul a kultúrhivatalnokokkal, és az írók, a mégoly pesszimista vagy szabványokhoz alkalmazkodni képtelen alkotók pártjára áll. Hogy a szerencsétlen „mégis morál” kifejezés – tételezzük fel, van értelme – a lázadást, a szellemi szabadságharcot jelenti, legalábbis ezek eszköze. De talán így, ennyi sem igaz, mert a „mégis” a „csak azért is”, a teremtő dac bármilyen megnyilvánulásában felfedezhető az ösztönösség – a költői „mégis”-ek, a remények és sóhajtós vágyak meg többnyire életösztön-jelek. Ezért is visszatetsző múltbeli tetteket, döntéseket hősiességként, önmeghatottsággal elő- és eladni! Kínosan hamis az efféle, mint az érdekeltség motiválta fejlődés-hirdetés vagy fejlődésellenesség.

Nekem például világéletemben fejletlen volt a kompromisszumkészségem, és kórosan erős a dacosságom – számtalanszor tapasztalhattam, hogy nem elvi megfontolások, hanem zsigeri indulatok késztetnek egy-egy kemény „nem” kimondására. Ezzel a ténnyel azonban nem a manapság roppant divatos erkölcsnélküliséget idealizálnám és ideologizálnám – sőt. Erkölcsös lehet, ahogy az ember visszanéz a maga ösztönös tetteire, vagy akár az ítéleteire – és mindenképpen erkölcstelen, ha nem néz vissza. Szerencse dolga volna, hogy oly sokszor érzékeltem a számvetés felkínálkozását is?

valahogy lemaradtam

Éppen leírtam itt, hogy talán oktalanul gondoltam elhibázottnak a posta plázába költöztetését, hiszen a modernizálás láthatóan mindenkinek jó – s most, a karácsony előtti zsúfoltságban, mintha ilyen-olyan kételyeimet szaporító színházi jelenetet láttam volna. A tizennégy pult közül tizenkettőnél dolgozott felvevő, a hosszú fal előtt minden széken ültek, és legalább negyvenen-ötvenen álltak még várakozva, sorszámmal a kezükben. A terem közepére mentem, ahonnan leggyorsabban elérhetem a számomat felvillantó pultot, s beláthatom az egész hivatal zakatolását. Pity-pity-pity – a kijelző táblán szaporán változnak a négyjegyű számok. Ez jó. Haladunk. De pár perc után futószalagon érzi magát az ember, áll vagy ül, kóvályog és émelyeg – a négyes pultnál dolgozó lány két ügyfél között büszkélkedve szólt át kolléganőjének: most volt a százhatvanadik. Kihúzta magát, elszántan hajtotta erre-arra a fejét, bele-belemarkolt a levegőbe, megropogtatta az ujjait. Még egyszer hívta pittyentve ugyanazt a számot. Az odaoldalgó idősebb nő nem próbálta elhitetni, hogy ő a soron következő, mert rögtön kérlelt: ne haragudjon, kedvesem… valahogy elnéztem… lemaradtam… valahogy lemaradtam – és mutatta a céduláját. Közben a pulthoz ért a megfelelő számmal egy baszk sapkás férfi, és nyújtotta a leveleit meg a befizetendő csekkjeit. Nem taszította meg az ott ácsingózó nőt, pedig az lecövekelt és folytatta a lamentálást: Ha elfogadná azért most… figyelmetlenség… valahogy elnéztem… A postáslányhoz szólt, koldus-törleszkedéssel, de az fel sem nézett rá; tetszik látni… aki következik… A nő nem szánandóan roskatag, nem is annyira öreg, hogy illetlenségnek tűnjön tovább várakoztatni. Bélelt ballonkabátban, fűzős félcipőben és kötött sapkában, ahogy a vászonszatyrát fogta, ahogy zavaros tekintettel várt még valami biztatást, kelekótyának látszott. Igaz. A férfi mintha nem is érzékelné, hogy közvetlen közelében valami kitölti a teret, csak a postai ügyintézésre figyel, s már fizet is, köszön, az ügyintéző pedig megnyomja a gombot. A pult fölött és a kijelzőkön pittyenve megjelenik az új szám: jöjjön a következő. A nő pillanatig tétovázik. Úgy tartja a lejárt sorszámot, mint régi filmekben a szegény virágáruslány a hervadt ibolyákat. Itt-ott az utcán, fal mellé húzódva vagy a nagyon nagy szükség miatt a piac sarkáig merészkedve ácsorog így egy-egy idősebb, gyámoltalan és gyakorlatlan asszony a hímzéseivel, szorultságában is jobban ügyelve, hogy elkülönüljön az orgazdáktól és a hangoskodó cigányoktól, mint hogy pénzzé tegye a portékáját. Ezzel a mozdulattal nyújtja némelyik hajléktalan az ingyenújságot – áll a piros lámpánál, melle elé emeli a mocskos papírt, mutatja, kínálja. Ezt és így kell tennie. Ez lett a társadalmi helye, szerepe. A lecsúszottak engedelmességével és gondolattalanságával tartja. A kelekótya nő (az-e?) ma késő délelőtt a postán szemem láttára csúszott lejjebb. A szó szoros értelmében is csúszik – arrébb csusszan a másik pulthoz. Mindenesetre már nem lép; görnyedtebben, zavarosabb tekintettel és halkabb kérleléssel mondja az ott dolgozónak: szépen kérem… mert elnéztem… nem is tudom… ha elfogadná tőlem… A középkorú, hosszú nyakú, madonnaarcú nő hangosan válaszol: sorban kell haladnunk, tessék új számot húzni! Épp egy kismamát szolgál ki, a kismama ugyanúgy nem látja, nem hallja a nőt, ahogy imént a baszk sapkás úr. Valami konszenzus mégiscsak létrejött ebben a térben, hogy az ügyefogyott, helyét-számát elszalasztót nem létezőnek tekintik. A postai dolgozók nem merik kockáztatni, hogy valaki figyelmetlensége vagy bolondériája miatt felboruljon a rend. Az ügyfelek pedig tudomásul vették a sorszámhúzást; azért ülnek-állnak itt, mert alkalmazkodtak, és joggal számítanak az új módszer működőképességére. Néztem, ahogy a nő csúszik le, sodródik ki: valahogy kisebb és vékonyabb már, viseltes kötött sapkája, mint egy kerti törpe fejfedője, és motyogva araszol, még mindig araszol – a következő pulthoz. Hiába hallja megint, tessék új számot húzni!, csak áll. Valami tán történik.

Ha a baszk sapkás úr vagy a kismama helyett én kerülök sorra, megkérem a postást, vegye előbb át a nő csekkjét-levelét – úgy kérem, hogy hangom, mimikám vele, és ne a rendbontó nővel kerítsen együvé. Hogy kettőnk összjátékaképp szolgálja ki soron kívül a nőt. A várakozók talán fel sem neszelnek a kihágásra. És ha akadna egy morgás, ne jótékonykodjon!, ez nem az üdvhadsereg! – na, és ha akadna?! De semmi sem zökkentheti ki a futószalag haladását, mert negyedóra, még több is eltelik, mire az én számomhoz érünk. Beavatkozni pedig nem lehet. Nem lehet egy számot elnéző kelekótya miatt botrányt csinálni. Nem lehet a postán forradalmat kezdeményezni – sok mindent nem lehet, és mint annyiszor, jó volna megmenekedni a nevetségességtől is. Jó volna már kipróbálni, „hogy életem, Filozóf módjára, Csöndes daccal végzem”, de nyomban tudom, hogy ez a mégoly tisztességes önkörbe zárulás is idegen nekem – „ez itt övé… nem illik együvé” –, a megkísértő kívánságot gyorsan elhessentem: hamis. A lehetetlenséggel is farkasszemet néző küszködés, hogy találjak valami saját modus vivendit – rést! –, a nem szűnő vágy sem tehet annyira csüggedtté, hogy beérjem a pillanatnyilag kisebb rosszabbnak, kevésbé ellenszenvesnek tetszővel, és megtaláltnak higgyem, ami nincs. Mert nincs.

ez rossz

A jelentéktelen esetnél maradva – a jelentéktelenség amúgy is korjellemző; úgy rémlik, gyerekkoromtól féltem-szenvedtem közelségétől, a mindenféle kisszerűségtől, lefokozódástól, közönségesedéstől, holott visszatekintve az egészre talán mondhatom, éppen ez a veszély soha, sehogy, se kívül, se belül nem fenyegetett – nos, a postai epizódnál maradva: nem tudok jobbat, praktikusabbat a sorszámhúzós szisztémánál. De az alkalmi mégiscsak túlmutat önmagán, jelzi, hogy ez rossz. Embertelen, ami magában rejti még a legbrutálisabban embertelent is. Ám akik „megoldásként” az egykori falusias postahivatalt ajánlják, ahol ügyfél és ügyintéző eleve összetartozott, vagyis így-úgy a tömegtársadalom kiiktatását, felszámolását tartják kívánatosnak, ha lehet, még embertelenebbek. Hanem állni ott a várakozók tömegében, ellenállni, legyűrni a futószalag-működés okozta szédületet, és közben tétlenül nézni a kötött sapkás nő süllyedését, kiszorulását, értelmének kihunyását és az egyetemes közöny diadalmaskodását – valami rés kereséséhez nem ideális körülmény.

Arannyal hímezni – ez a posztmoderntől is megcsömörlött, a sok terhe alatt végképp kiürültnek mutatkozó korban alkalmasabb? A hánykolódást biztosan nem csillapítja. De ebben-abban segíthet. S mert „szellemujja” jócskán különbözik az enyémtől, még inkább. A fohászkodásra, hogy „Kötelesség vampyr-vádja Ne háljon mindig velem”, felneszelek, de a nyomban ezt követő ábránd – „egy kis birtok tételére pénzt szorítok” – hidegen hagy; sebaj. Nem fogok farsangolni a Mindvégig pátoszában és higgadtságot dicsérő bölcsességében sem; a kérdéseire pedig – „Van hallgatód? nincsen?” – nem a válaszom másféle: nekem maguk a kérdések hangzanak másképpen.

Évtizedekkel korábbi réskereséseink csöppet sem voltak könnyebbek és szívvidámítóak, mint a maiak, de a cenzúra falát újra és újra tapogatni-taszítgatni legalábbis egysíkúbb feladat, mint olyasmivel ütközni, amiről a közhiedelem szerint minden normális ember tudhatja, megtapasztalhatja, hogy voltaképpen nincsen. Voltaképpen persze van, méghozzá a régihez hasonló kérlelhetetlenséggel – csak körmönfontabban, cselesebben uralkodik. Nem fegyverrel ijeszt és kényszerít, hanem nyalánksággal csábít. De az emberi minőséget mintha mégis jobban roncsolná-torzítaná. Már az is a pusztulás jele, ha eltűnődöm: roncsolás-e, pusztítás-e, amit érzékelek. Ezért válaszolok a meggyőződésemnél határozottabban? Igen, az. Majdnem konzervatív kijelentésekre ragadtatom magam, és még meg is toldom: igen, a szellemi igényesség fontos mércéje az emberi minőségnek. Így hát mindenféle kétely ellenére – vagy azzal együtt – még örökíteni is szeretném az értékrendemet. Pedig a legkülönbözőbb magán- és köz-„szerepeimben” meg kellett értsem: ez az értékrend használhatatlan a mai világban – nem, vágok vissza, csak a közönséges érvényesüléshez használhatatlan. Talán. Lehet, hogy akkor a mai „rés” éppen errefelé keresendő? Vagyis mindjárt galoppoznék?, közben meg gyanakodva figyelek is, és kérdezem: önbiztatás ez, vagy a fej, a nyelv reszketése? Pedig tárgyilagosan tudom, hogy reggeltől estig – hajnali bolyongásaimban meg kivált – ezt teszem: nemcsak meglehetősen zsúfolt mindennapi gyakorlatomban keresem a bizonyára vékonyka, de legalább személyes lét-rést – feltételezve ezzel, hogy van ami egyszerre kizárja a „mégis-alkalmazkodást” és az önmegadó elsüllyedést. Az amúgy színtelen-ízetlen, sőt, rossz képzeteket keltő kifejezés mindkét tagját – mindennapi és gyakorlat – tacepaóként felragasztom lelkem falára (szükségtelenül persze, ott van már), mert a fogalmak-eszmék önmagukban semmit se érnek; mondani-hirdetni mindent lehet, és mindennek az ellenkezőjét. Együtt is üres.

Hanem megcsendül-e még, az értelemmel ellenőrzött reménytelenségben, az áttörhetetlenség biztos tudatában hallom-e még, és reflex-gyorsasággal visszhangzom-e még, olyan hetykén táncolom-csettintem-e, hogy „Tillaárom haj!”? „Tillaárom haj!”.

kép | shutterstock.com