Varga Zoltán Zsolt

ÁRAMSZÜNET

2008 szeptember

ÁRAMSZÜNET
Józsa Teréz emlékének

„Rohan az iáő-ő-ő-ő-ő…” – énekli Koncz Zsuzsa valamelyik kereskedelmi rádióban, amit segédeim hallgatnak munka közben, s a dal, mintha beindítaná az időgépet, visszaröpít a Képzőművészeti Kivitelező Vállalathoz, ahol harminc esztendővel ezelőtt kőszobrászként dolgoztam – mindössze fél évet. Látom és hallom, ahogy a sánta Bogdán a munkanap végéhez közeledve előadja, vagyis fejhangon visítja a számot, s addig ismétli az „ő”-ket, míg valaki hátba nem vágja.

folyamatosan deklamált

Újraélem az első munkanap szorongásait. Reggel közel egy órát vártam Mikulics osztályvezető elvtársra irodájának üvegezett ajtaja előtt. A titkárnőjének diktált, színtelen hangon folyamatosan deklamált, miközben fel alá járkált. A recés üvegen át hol közeledett, hol távolodott homályos, csipkés szélű alakja. Minél többször játszódott le ez a közeledés-távolodás, annál idegesebb lettem, elvesztettem minden önbizalmamat – nincs elegendő formaérzékem, faragási rutinom, hogy itt dolgozzam, már-már azon voltam, meglépek, amikor kivágódott az ajtó. A köpcös ember a válla fölött még befejezte a mondatot, aztán hozzám lépett, és energikusan körülvezetett a háromszintes kőszobrász pavilonban. Először a félhomályos alagsor egyetlen, szűk helyiségébe kalauzolt, ahol a szerszámkovács a műhely kénes leheletében verejtékezve fürgén forgatott és ugyanabban az ütemben kalapált egy spiccvésőt. Miután meghegyezte a vörösen izzó rudat, belemártotta egy hordó vízébe. Az erőszakkal lehűtött vas dühösen felszisszent, s bodor párákat eregetett. A maszatos képű kovács egy pillanatra ránk villantotta hófehér fogsorát, aztán elfordult, hogy hosszú nyelű fogójával újabb rudat csippentsen fel a füstölgő faszénből. Az alagsorból az emeletre hágtunk, Mikulics elvtárs bemutatott az igazgató elvtársnak, aki a párnázott ajtó mögött fiatal titkárnők karától övezve terpeszkedett cigaretta-füstfelhőben lebegő bőrfoteljében. Csak nehezen tudott kikecmeregni a mély ülőalkalmatosságból, hogy kezet nyújtson. Petyhüdt kézszorításra számítottam, de vasmarokkal ropogtatta meg jobbomat, s élvezte meghökkenésemet. Tenyerén még megmaradtak a kalapács nyelétől származó bőrkeményedések. Fiatal barátom, nálunk nem lesz nehéz dolga, a szobor benne van a kőben, magának csak a felesleget kell róla lefaragni, ha-ha-ha… Végül visszatértünk a földszintre, a két hatalmas, egymásba nyíló kőszobrász-műterem egyikébe. Mikulics elvtárs itt átadott közvetlen főnökömnek, Horváth művezetőnek, akit egyetlen dolog érdekelt személyemmel kapcsolatban: Piálsz? Nem. Szárazpiás! – legyintett, és visszaballagott munkájához.

Analógiákat kutató képzeletem a középkor hármas világszemléletét vetítette az épületre, az alagsori műhelyt pokolnak, az emeletet mennyei színhelynek láttam, ám a földszint alkalmatlannak bizonyult a hasonlatra. Azon túl, hogy „földszint – földi élet” nem leltem kapaszkodót. Hogy is lehetne ez a műhely a teljes élet reprezentánsa, amikor itt nincs se születés, se halál, sőt, még nők sincsenek! Ami a halált illeti, az események megcáfoltak.

Tanácstalanul álldogáltam az ajtóban, ahol Horváth művezető faképnél hagyott. A tíz-tizenöt fős brigád serényen dolgozott. A műterem labirintus-szerűen volt berendezve. A szobrászokat finom szövésű dróthálóval borított vas-paravánok választották el, a hálókról visszapattantak a faragás során szerteszét repkedő, pengeéles kőszilánkok. A paravánok közötti szűk folyosókon lehetett közlekedni, a ritmikus csattogások önmagukban is kakofón zenévé alakultak. A szobrászok kétharmada egy-az-egyes modellről másolt. Ezt az eljárást ismertem a képzőművészeti szakközépiskolából. Fakeresztre rögzített, gömbcsuklóban végződő, így bármely irányban forgatható rudakból összeállított másoló szerkezet, úgynevezett pontozó-gép biztosítja a milliméternyi pontosságot. Az utolsó rúd hüvelyben végződik, amelyben előre-hátra csúsztatható, s egyúttal rögzíthető tű foglal helyet. Ennek hegye veszi fel a pontokat a modellen, és jelöli ki a faragványon. Ahány pontozógép volt a műhelyben, annyiféle karikatúráját láthattam emberi gesztusoknak. A többi szobrász azonban egy-az-ötös léptékű makettekről nagyított. Ezt itt láttam először. A pár arasznyi mintát és a több méteres kőtömböt lécekből, illetve deszkákból összeszögelt keretbe foglalták, s ezeket, mintha csak oldalukra döntött kalitkák lennének, vízszintesen, egyforma arányban felhúrozták. A pontokat ezekről a húrokról vették fel egy olyan körző segítségével, amelyen a távolságokat a nagyítás arányában lehetett állítani. Percekig nézelődtem, mikor egy lenszőke, inas srác megsajnált. Letette a vésőt, a kalapácsot, és elindult felém. Útközben lecsúsztatta védőszemüvegét, s úgy maradt az orrán, mint éles kontúrú folt a porlepte arcon. Szia, Csaba vagyok. Gyere utánam! – mondta, s kilépett a folyosóra. A raktárhoz vezetett, kikérte az ellátmányomat. Egyenként kézbe vett minden ruhadarabot és szerszámot, amit a „Máris szomszédra” kísértetiesen hasonlító raktáros a pultra rakott. A kalapácsot kicseréltette. Kaptam négy vasparavánt, s ezekből kialakítottam magamnak egy kis kuckót a sarokban. Az egyik szomszédom a mókamester Gabányi, a másik Ungár Feri volt. Amilyen harsány a csupa-szőr-Gabányi, olyan hallgatag a másik.

Horváth művezetőtől hiába vártam, Csabától kaptam feladatot is. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum tetejére kerülő kőlángot faragtam egy gipsszel javított, koromfekete eredeti példány alapján, mini pontozógép segítségével. Amikor először vettem kezembe a vésőt és kalapácsot, rám szegeződött néhány szaki tekintete. Kárörvendve várták, hogy mint kezdő, véresre verjem a bal kezem vésőt szorító bütykeit. Csakhogy én az érettségi utáni kőfaragó iskolából jöttem, ahol átestem a tűzkeresztségen. Pillanatok alatt elvesztettem érdeklődésüket.

a mi kutyánk kölyke

De az avatást nem úszhattam meg. Akárhány munkahelyen jártam életemben, mindegyiknek megvolt a maga tréfás beavatója. Volt, ahol olyan alkatrészért szalajtottak a raktárba, ami nem létezett, volt, ahol egy pillanat alatt porral telt meg az arcom – itt egyszer le akartam ülni a dobogóra, de valaki a fenekem alá tolta a tűhegyes pontfúrót, egy mindkét végén kihegyezett, kicsinyített lándzsát. Nagyot ugrottam, a kollégák meg röhögtek. Most már te is a mi kutyánk kölyke vagy bazmeg! – intett felém a brigadéros elégedetten.

Mint a ranglétra legalacsonyabb fokán állónak, időnként össze kellett gyűjtenem a kicsorbult, fogát vesztett vésőket, hogy levigyem a kovácshoz. Nekem a kovácsműhely lett a menedékem. November vége volt, fűtetlen, veresegyházi nyaralóban laktam. A hatalmas belméretű, egyik oldalán végigüvegezett műteremben vacogtam. A kovácsnál addig maradtam, amíg úgy átmelegedtem, hogy tartalékolhattam is. Gyula, ez a nyíltszívű, jóindulatú figura magázott. Hová siet, maradjon még, hiszen ráér! – kiáltott utánam minden alkalommal.

Ebéd után gyökeresen megváltozott a műterem képe. Csabán és rajtam kívül – mi voltunk csak „szárazpiások” – mindenki abbahagyta a munkát, és ímmel-ámmal akkor folytatta, ha „odafentről” jött valaki ellenőrizni. Megkezdődött a délutáni műszak, ami csakis piálásból állt. Mindennap más hozta a tütüt, két marmonkanna asztali bort, de mindig a brigadéros porciózta ki. Már értettem, miért fogadott a kérdéssel: piálok-e. De hallgatag szomszédom kivétel volt. Ő is abbahagyta délután a munkát, ő is piált, ám nem közösködött; márkás, palackozott bort ivott.

Három óra felé a brigadéros kiadta az ukázt, hogy takarítsak össze. Talicskával, seprűvel és lapáttal jártam végig a labirintust. Csalódottan kellett megállapítanom, hogy hiába dolgoztam keményen egész nap, egy szemernyivel sem termeltem több sittet, mint a többiek fél nap alatt. Csaba, amikor odaértem hozzá, kivette kezemből a lapátot és maga dobálta a talicskába a dupla adag sittet.

Ungár Feri nem volt a helyén, amikor a takarítással a kuckójához értem. Jó pár nap eltelt, mire felfedeztem: minden délután eltűnik fél négy és négy között. A brigád zöme ilyenkor már a nótázásnál tartott. Bogdán, a nótafa, remekül utánozta Hofit, és sorra előadta számait. Különösen a „Próbálj meg lazítani” volt népszerű, ez a dal a műhely himnuszává lett... kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek… – recsegte Bogdán, a refrént már együtt üvöltötte a brigád. Öt perccel négy előtt a sánta kőszobrász rákezdett a „Rohan az idő”-re…

Amikor ügyetlenül letörtem az egyik lángocskát, rádobtam a zubbonyomat – ebédszünetben, ha senki sem figyel, visszaragasztom –, de a hátam mögött megszólalt Ungár Feri: Velem is előfordul, pedig tíz éve csinálom. Átjött a kuckómba, gyors mozdulatokkal ragasztót kevert, és visszaillesztette a letört darabkát. Innentől szótlan barátság alakult ki közöttünk. Ungár Feri magas, erős fickó volt, különös alkattal. Csípője szélesebb a vállánál, és úgy tűnt, az alkarja vaskosabb, mint a felkarja. Apró, fekete gombszeme folyamatos, belső tűztől ragyogott, pisze orrán hatalmas lyukak, szája viszont egyetlen keskeny vonal a két pofazacskó között.

betegesen féltékeny

A csupa-szőr-Gabányi kiszimatolta haverkodásunkat, s mint afféle minden-lében-kanál, egyik nap elkísért a Nyugatiig, hogy Feriről pletykáljon. Tőle tudtam meg, hogy barátom betegesen féltékeny a feleségére, aki a Dózsa György út túloldalán lévő élelmiszerboltban dolgozik. Feri azért szökött ki nap nap után, hogy meglesse. Hogy volt-e oka a féltékenységre, azt Gabányi se tudta.

A kíváncsiság hajtott vagy a részvét? Egyik nap meglestem Ferit kukkolás közben. Épp kint voltam az udvaron, egy talicska sittet borítottam ki, amikor elnyargalt mellettem. Én meg utána. Őrült tempót diktált, lemaradtam. Amikor kiértem a főúthoz, ő már a túloldalon állt, homlokát az üzlet kirakatának nyomta, két kezével szemellenzőt formált.

December közepén, szerda reggel a műterem ablakán keresztül pointilista tájkép tárult elém – sűrű pelyhekben havazott, és esett egész nap, egész éjjel. Másnap a brigád újoncával birkóztunk a félméteres hóval, de délben már láttuk, hogy a műszak végére sem tudjuk az épület körül ellapátolni, ezért segítséget kértünk. Én majd akkor hányom a havat, ha már jól bepiáltam! – röhögött a csupa-szőr-Gabányi. Ungár Feri viszont szó nélkül felállt, vételezett egy hólapátot, beállt közénk, s akkora erővel tolta a havat a járdáról, mint egy hókotró. Az egyik cigarettaszünetben odahívott: Hoznál nekem egy doboz cigit? – Persze, szívesen. – De ne innen, hanem a Dózsából.Rendben. – Van ott egy csinos pénztárosnő, a jobb oldali pénztárban, annál fizess. Mondd, hogy szeretnéd munka után megvárni… – Nekem menyasszonyom van…Figyuzz, ez csak tréfa, ismerem a csajt, és kíváncsi vagyok rá, mit felel. Elvettem tőle a húszast, és elindultam a boltba.

white fluorescent lamp on wall

Az a fiatalasszony a jobb oldali pénztárban harminc lehetett, de negyvennek nézett ki. Fel se pillantott, amikor remegő hangon randevút kértem tőle, de a kőszobrász formaruhámat jól láthatta.

Na, mit mondott? – Hogy hagyd békén, és ne menj oda délutánonként, mert az egész bolt rajta röhög. Feri arca elsötétült, fenyegető dühvel folytatta a hóhányást. El kellett mennem a közeléből, de muszáj volt néznem. Az épület túloldaláról figyeltem. Még cigizni sem állt meg. Három óra után elhajította a lapátot, és megindult a bolt felé. Nem törődött a térdig érő hóval.

örömhír

Azon a héten, péntek délután maga az igazgató elvtárs jött le hozzánk. Megálltam a talicskával, rátámaszkodtam a lapátra. A poharak és marmonkannák egy pillanat alatt eltűntek a labirintusban. Ungár Feri épp a boltnál leskelődött. Jó hírem van elvtársak, legalábbis a maguk számára. Most hívtak a villamos művektől, holnap áramszünet lesz a környéken, így hát kénytelen vagyok szabad szombatot elrendelni. Kitörő lelkesedés fogadta a bejelentést. Erre iszunk! – kiáltotta a csupa-szőr-Gabányi, mikor a góré kilépett az ajtón… „kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek…” – ordította Bogdán, és a többiek vele: „…próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani, hogyan csináld…” De nem maradt el a szokásos rítus: „Rohan az idő-ő-ő-ő-ő-ő-ő…”, visított Bogdán, és Horváth brigadéros hátba vágta. Ungár Ferinek, aki négy előtt pár perccel visszaült a helyére, elfelejtettük elújságolni az örömhírt.

Amikor hétfő reggel beértem, a feljárón mentőautó állt, A két mentős épp egy letakart testet hozott ki hordágyon, betették az autóba, és indultak. Nem szirénáztak, nem villogtak. Gyula, a kovács találta meg a holttestet az öltözőben, neki fél órával előbb kezdődött a műszak. Ungár Feri volt a halott. Pénteken nem ment haza, benn aludt az öltözőben. Szombat reggel – úgy képzelem, néhány perccel Gyula várt érkezése előtt – bevett valami mérget.

kép | unsplash.com