ANNYIT, AMENNYIT

A körúton álltunk, napfénytől hullámzó, forró üvegtábla előtt, mindketten innen a húszon, a lábunknál gőzölgött az aszfalt. A kirakat mögött, hosszú üdítők mélyén torták, sütemények, desszertek egész légiója, hátul, akár egy nyitott festéktartó, pult lapul a falnak, benne felborzolva, mintha ecset túrt volna beléjük, fagylaltok színes foltjai. Az egymásba csúsztatott tölcsérek mellett egy gépben narancssárga üdítő zubog, a plafonról hatalmas ventilátor kavarja a levegőt.

A nyelvem helyén száraz fadarab, dünnyögve beszélek, hogy fel ne sértsem belül a szám.

– Megfogadtam gyerekkoromban, ha egyszer felnövök, és lesz rá pénzem, annyit eszek ezekből, amennyit csak bírok.

– Minden gyerek megfogadja… mégsem lesz belőle semmi a végén.

Árpira nézek, az arca majd kicsattan, gyögyözik és piros a bőre, mint a tepsiben sülő hús. Csak legyint, kedvetlenül..

– Felnő, és mindent elfelejt… – Benn guruló asztalkáról fagylaltkelyheket pakolnak a pultra, nyílik az ajtó, páran kijönnek, a benzingőz helyén egy pillanatra sütemény és kávé illata száll.

Zsembembe csúsztatom a kezem, hallom, ahogy zizegnek a bankók.

– Nem baj… mi most megcsináljuk. Szépen besétálunk, és degeszre esszük magunkat. Vendégem vagy. Annyit rendelsz, amennyit csak akarsz.

Hunyorít.

– Sokba fog kerülni ez neked. Van fogalmad, mit mit tudok én enni?

– Ma kaptam fizetést. Na gyerünk.

Négy tálcára fért rá, amit kértünk, az ötödiken üdítők. Elsöprő lendülettel kezdtünk, nyitányként bevágtam egy sarokházat, melléküldtem egy piskótaszeletet mandulás habbal, és a narancstorta után néztem föl először. Árpi erősebben indított, csák ránézett a tányérokra és rögtön eltűnt néhány linzer, gesztenyetekercs, somlói meg pár kókusszal megszórt csokigolyó. Az ablak melltt ültünk, karnyújtásnyira a hőségtől szédelgő emberek tátogtak, melegtől meglottyadt arcbőrük sehogyan sem passzolt a fejükre.

– Lám, lám! – bölcselkedtem, miközben áttértünk a krémesekre –, itt mennek el gyerekkoruk álma mellett, és meg sem rezdül bennük semmi…

A fejünket csóváltuk, cisszegtünk, ettünk… mind lassabban, ahogy telt az idő. A fagylalt előtt észrevétlenül az asztal alá csúsztattam a kezem, hogy kipattintsam nadrágom gombját. Egyre hosszebban néztem az utcát, a vendégeket, Árpit… fészkelődtem a széken, körülöttünk gyűrött szalvéták, kiürült üvegek, szétszóródott morzsák, meleg volt, a hátamon megindult a víz, a második tálcánál már látszott, nem fogunk vele bírni. Ha egyedül vagyok, felállok, otthagyom… ettem tovább.

Túrótorta, tetején remehő zselében elbújt ribizliszemek… csak turkáltam, mint aki mindennap ezt eszik. Árpi is alaposan megforgatta az összes falatot, néha ugyan szuszogva dicsérgetett. – Príma ez a puncstorta… – de feltűnően izzadt, és a szeme téglavörös volt. Eltelt öt perc, egy szavunk nem volt, néztünk magunk elé, néha az asztalra, mennyi van még… csak a kezünk járt, de már nagyon lassan, és tisztán hallatszott, ha nyelt egyet a másik… Mereven ültem a széken, minden falatra lehunyt szemmel koncentráltam, Árpi próbálta mutatni, hogy tartja magát, de akkor is mozgott a szája, ha éppen nem volt benne semmi.

A végén már csak két rigó jancsival néztünk farkasszemet, de hiába, nem ment, kész, vége volt. Valahogy kimentünk, csak ott, a fényben láttam, nagyon összevissza színű az arca. Rosszul nézett ki.

– Rosszul nézel ki – mondta, és kezet nyújtott. – Hazamegyek lefeküdni.

Jobbat nem tudtam én sem.

Otthon levél várt, volt csapatom huszonnégy órás nonstop focit szervez, nagy buli lesz, számítanak rám. Visszaírtam, bocs, de sérült vagyok. Még nézőnek sem mentem el.

kép | pxhere.com