ANNYIRA NEM VOLT MÁR HELY
1997 február
Annyira nem volt már hely a kisszobában, hogy az AZÚR-ból
felhurcolt dobozokba raktuk majdnem az egész magyar költészetet.
Először a régi antológiákat pakoltuk be, azután az új magyar
költőket, végül néhány regényt is sikerült bedobozolni. Vigyáztunk,
nehogy a borítók megsérüljenek. A művészettörténettel már vannak
rossz tapasztalataink. Persze óhatatlan, hogy be ne szakadjon
legalább néhány oldal, meg ne törjön néhány gerinc. Amikor
sorjában egymásra helyeztük a gondosan behajtott dobozokat,
már nem tudtam, hogy hol találom majd azt a néhány könyvet,
amiket nem akarok többé elfelejteni. Talán le kellene írnom
mindent, ami eddig történt, mielőtt újra egy másik, a következő
emlék foglalja el a helyet. Talán nem is történt más, mint
néhány sor egy darab papíron arról, hogyan töltöttem ezt a napot.
Állok a becsomagolt levelek, könyvek előtt, mintha reménytelenül
várakoznék a bezárt ajtónál és már régóta nem találnék semmiféle
kulcsot. Lassan ennek a napnak is vége. A rám hulló estében
majd újra meghallgatom a szomszédból átszűrődő tévét, az alattunk
lakó nő hisztérikus kiáltásait, amiből csak a „kurva anyádat”
lehet megérteni. Majd hallgatom a redőny zörgésével álcázott
csendet, ahol minden emlék ugyanabba a semmibe ütközik,
mielőtt végleg széthullik és máshol, másik képet, más alakot ölt.