ANKE

A wurlitzer a fal mellett állt.

Egyszerű fekete háttér − ez járta éppen, a szénszínfalú pincekocsma, afféle fekete lyuk; burjánzottak a sötét üregek városszerte és nyelték a szórakozni vágyókat; volt nyelnivaló bőven, épphogy cigányútra nem futott a tömeg a keskeny lépcsős pincegaratokon. (Mindez nem Budapesten esett, hanem New Yorkban, de hát oly mindegy, a fekete pincék még abban az évben átkeltek az Óceánon és befúrták magukat az európai városok altalajába is, a rákövetkező télen már − alulról nézvést − nem lehetett megkülönböztetni a 116. utcát a Hajós utcától, bár lehet, hogy a föld alól tekintve mindig is egyforma volt minden, és így lesz ezután is. − Ezt adandó alkalommal majd megvizsgáljuk.

Csillogott, világított a lemezláda, amúgy ómódi krómnikkelesen − az járta éppen, a húszas éveket imitáló nosztalgia-Wurlitzer. Csörrentek a negyeddollárosok, egyik a másik után, és szóltak a dalok − nem, nem egyik a másik után, mindig csak egy dal, mindig ugyanaz.

bedobtam a negyeddollárost

Mintha egyetlen számot kínált volna a zenegép. Amikor harmadszor-negyedszer szólalt meg a karcos, sötét alt (nem mintha nem tetszett volna, ellenkezőleg, érzelmessége elsodort, forgásra és forgatásra ingerelt − változatosságra vágytam mégis), odaléptem a géphez, hogy szemügyre vegyem, mit nyújthat még, és láttam, ott a fél Beatles meg a Rolling Stones. Kedvet kaptam az I can get no satisfactionre − van az így néha az emberrel −, bedobtam a negyeddollárost, kezem a gomb felé indult, és akkor ráütöttek a csuklómra. Túlzok, nem ütés volt, legyintés inkább, de határozott közbeavatkozás mégis, ami eltérítette a ujjaimat a gombtól. Háborogva néztem föl.

A lány is a fal mellett állt.

Magas volt, vékony, fekete a haja és a ruhája − kis híján beleolvadt a divatfalba − talán ezért nem vettem észre a géphez közelítve. A wurlitzer vásári csillogása némi fényt vetett rá, ahogy a lemezszekrény fölé hajolt, és megnyomott egy másik gombot; felzendült a karcos, sötét alt, ami épp az imént csengett ki, felzendült ötödször is. Az én negyeddolláromért.

Szólni akartam, de csak eltátottam a szám és becsuktam újra, mert a lány elém állt, intim testközelbe, arcán bocsánatkérő félmosoly és puhán felemelte mindkét karját, mint akit fölkértek, és most − hosszú vonakodás és várakoztatás után − végre hajlandó egy táncra. És úgy mondott igent a nem létező kérésre, hogy nem lehetett nemet mondani.

Gyönyörűséges tánc volt. Szélesívű forgás − már amennyire az egymáshoz préselt testek megengedték, habár hamarosan kisebb kör tágult körénk − és ritmus és lendület, nem épp visszafogott, ám nem is túlzó, a másik test minden porcikájának minden moccanására reagáló hibátlan együttes… Na szóval. Amilyennek a táncnak lennie kell.

Visszaálltunk a gép mellé; mindenáron ellenőrizni akarta, mindenki azt a számot választja-e, amit kell, és ha valaki más szándékkal közelített a wurlitzerhez, közbeavatkozott.

ez az a dal

Anke. Így hívták. Többet nem mondott, a faggatódzásra vállat vont, ugyan minek? Higgyem el, rosszul járnék, hét szótagos német nemesi név, meg a hozzátartozó von; talán megjegyezném? Hoztam a pulttól egy-egy pohár bort − az őrséget a gépnél semmi kincsért föl nem adta volna − és megkérdeztem, miért éppen ezt a számot? Ő meg azt felelte: mert ez az a dal. Hogyhogy: melyik? Hát az. Ami kell. Az övé. Tetszik és kész. Az énekesnő nevét nem tudta.

Nyolcadszor hallottam Anke dalát, amikor sejteni kezdtem a szöveg egy-egy töredékét: egy révészről szólt, aki puhán visz át a túlsó partra.

Jó szám volt, de egy idő után idegesített. Azt javasoltam Ankénak, sétáljunk, és hazakísértem, közel lakott, veszélytelen utcán, megbeszéltük, hogy másnap újra.

Attól fogva találkoztunk minden este, megittunk egy pohár bort, táncoltunk kétszer-háromszor a dalra, a séták egyre hosszabbak lettek, apránként megtudtam, hogy dúsgazdag düsseldorfi család egyetlen lánya, végzős medika, az utolsó évet a New York Presbyterian kórházban, a szív- és rákkutatás Mekkájában tölti, itt gyakorol és készíti diplomamunkáját.

Lassan haladtunk, Anke meg én. Közeledtünk ugyan egymáshoz, de egyre lassuló ütemben, valamicske távolság mindig megmaradt, csak egy ujjnyi, csak egy hajszálnyi, de azt a kevéskét nem lehetett leküzdeni.

Ha olykor elragadtattam magam, némán, parancsoló mozdulattal állított meg, és a szótlan tiltásnak éppúgy nem lehetett ellenállni, mint az első fölkérésnek, ő irányított mindent, és úgy tűnt mégis, mintha én hívtam volna táncba, és én lennék, aki mindig takaródót fúj az utolsó pillanatban.

Szebbnél szebb esték voltak, csak mi ketten − a harmadik a révész, aki puhán visz át a túlsó partra.

megoldás nincs

Aztán eljött a harmadik hét vége, és én elhatároztam, hogy dűlőre viszem a dolgot. Ő is készült valamire: két pohár bort ivott. Amikor az utcán hirtelen átöleltem, nem tolt el magától, nem tiltott semmit, csak beszélni kezdett, halkan, egyenletesen, nyakát kecsesen oldalt hajtva, hadd csókolgassam, és mondta, mondta. Hogy nem érdekli az orvostudomány. Csak önmagát akarja meggyógyítani. Kétféle betegsége van, korai stádiumban, mindkettő kezelhető volna − valamilyen szintig −, ám az egyikre adható gyógyszerek súlyosbítják a másikat. Megoldás nincs. Ezt a gyógyszerkölcsönhatást vizsgálja a New York Presbyterianben.

Nem tudtam, mit mondjak, ő a másik oldalra hajtotta a fejét, csókoljam a nyakát ott is, és folytatta; azért vannak esélyek. Nemrég belefogtak egy kísérletbe, egy-két éven belül eredményt hozhat − erről szól a diplomamunka. És aki időt nyer, életet nyer. Ha netán megéri a következő éveket, akkor már az ezredfordulót is, és akkor semmi sem lehetetlen. A megnyert idő. Ez az egyetlen remény.

Teleszívtam a tüdőm, és nekikészültem, hogy mégis válaszoljak valamit, ő felemelte a kezét, olyan keményen és mereven, hogy bennem rekedtek a suta ostobaságok, és csak akkor szólalt meg, amikor már biztos volt benne, hogy nem mondok semmit: − Köszönöm.

Már a kapuja előtt álltunk, hátat fordított lassan, előrebiccentette a fejét, hogy csókoljam meg a nyakát hátulról is, és én megcsókoltam a szőkepihés, gyönyörű tarkót.

Bement a házba.

Másnap este nem jött a fekete pincébe, és később sem. A telefonja nem válaszolt, a kapucsengőt hiába nyomtam. Nyoma veszett. Még hetekig jártam a fekete pincébe, és néztem a falat a wurlitzer mellett, hátha kirajzolódik rajta Anke alakja, és föl-föltettem a dalt a révészről.

Idővel egyre több új dal szólt a zenegépről.

Aztán elmúlt New York és elmúlt sok minden egyéb is.

*

mit remélhetünk

Ma, 1999. október 12-én, egy sörözőben, egy baráti társaságban hallgattuk az ünnepélyes rádióhírt: hajnalban valahol megszületett egy ember és vele, éppen vele együtt már hatmilliárdan vagyunk. Koccintottunk az ismeretlen sorstárs egészségére. A készülékből kommentátorok duruzsoltak, fontolgattak és latolgattak, és dőltek belőlük a súlyos szavak az eltömegesedő emberiség esélyeiről, meg hogy mit remélhetünk az új évezredtől. Mert ennek itt vége. Aztán nézhetünk.

A felszolgáló elunta, föltett egy kazettát. Érdes alt söpört végig a sörözőn.

A fekete pince óta ma először hallottam a dalt a révészről. Ma, amikor kitelt a létszám: hatmilliárd.

És láttam a búcsúzásra biccenő fejet, a sápadtszőke tarkót az éjszakai 116. utcán, és hallottam a halk hadarást a puha német akcentussal: a megnyert idő, ez az egyetlen remény.

Anke. Hátha.

felső kép | Katie Wheeler, flickr.com