ANGYALFOGÓ

…tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.
(Pál apostol leveleiből)

A virágillat betakarta a várost, a Bérpalota omladozó erkélyei belesimultak a lágy alkonyatba, csak a fecskék éles cikkanásai hasogatták a leget egyre alacsonyabban körözve, hogy az utolsó lebukó fénysugárral búcsút mondjanak a napvilágnak, és fészkükre térve megkezdjék titkos éjszakai életüket.

Szemben, a bontásra ítélt régi bankpalota ablakszemei nem tükrözték a rózsásból zöldre váltó eget, leszakadt redőnyeik mögül feketén meredtek a megújult térre, ahol az ívesen kanyargó sétautakon ugyanazok a biciklisták tekertek közömbösen és érzéketlenül az elszántan sétáló párok között, akik tíz, húsz vagy akár harminc évvel ezelőtt; mindegy volt nekik, hogy elhanyagolt grundon vagy díszfákkal beültetett allékon szlalomoznak a fürdőbeli söröző felé.

A bankház tűzfalának közepén szabálytalan nyílás tátongott, valamely érthetetlen oknál fogva ott kezdték el – és hagyták abba – a bontást a munkások, a sóvidéki festő egykori szobájánál, és a rés mögött a semmi tátongott a csonka falak között.

hátha megmoccan

Lent, a Bérpalota földszinti kávézója előtt ülünk Z.-vel. A széles aszfaltjárdára kirakott asztalok és rattanutánzatú székek kerthelyiséget imitálnak, teraszt, ahogy Gabriel az ilyen csendes szemlélődésre alkalmas helyeket nevezte. Innen nézünk föl a sarokszobára, hátha megmoccan valaki, feltűnik egy ismerős arc a régiek közül, de a ház lakatlan. Nem küszködik benne a sóvidéki festő Duna-deltai démonaival, szomszédjában Féldeci Pavel sem spriccel műanyag flakonból vizet vigyorgó szörnyecskéire, hogy összefolyjanak színeik a rücskös akvarellpapíron, és a sarkon nem fordul be Gabriel borostás arccal, kifakult pólóban, vállán nyűtt vászontáskájával – ősei átalvetőjének e kései, elkorcsosult utódjával –, hogy ezen a teraszon is megigyon egy utolsó előtti kávét, és elszívjon egy utolsó előtti cigarettát, maga elé eregetve a füstöt, s azon töprengve, miről ismeri fel majd az utolsó kortyot és az utolsó slukkot, s hogy felismerhetők lesznek-e egyáltalán?

A művészek egykori tanyája néma és kihalt. Fantomok hada és fél tucat balkáni gerlepár lakja az elárvult épületet, amelyből – ha leverik a vakolatot, eltüntetik a girlandot tartó puttókat az ablakok fölötti timpanonokból, és kidobják a korhadó nyílászárókat – szállodát építenek majd, ötcsillagosat, ahová özönleni fognak a népek, a dúsgazdag turisták, hogy megmártózzanak a parádés új fürdő gyógyulást ígérő vizében, és euróikkal megmentsék az elaggott várost a végső pusztulástól.

A festők, akik bizonyára a nehézségi erő vonzásának engedelmeskedve a Kárpát-medence magas peremvidékéről sodródva kerültek nyaranta ide, az Alföld legmélyebb lapályára, már évek óta elmaradtak. Szétszóródtak, megvénültek vagy kihaltak, nem láthatták készen a nagy építész hattyúdalaként számon tartott káprázatos új fürdőépületet a zenepavilonnal és díszkerttel, s ha emlékeznek egyáltalán a helyre, akkor a hatvanas évek elején készült, lerobbant algás medence jut eszükbe, ahol délelőttönként a befolyó meleg víz zuhataga mellől kukkolták a hosszú combú, tenyérnyi bikinis lányokat. Zöld Péter, a színmágus, és Öcsi, A Legjobb ment el először közülük, azután PaSa, aki vérét keverte a tusba, majd a vakon is festő, béna bácskai művész következett. Utoljára a sóvidéki piktor tatárarcára fagyott rá a halál maszkja, övé az első sír a Kalonda rőt lejtője alatt, mint aki végleg hazatért, mondta Gica visszaérkezve Erdélyből, és hangja elszorult a telefonban.

farukat riszálva

Gabriel egykori ablaka a túloldalra néz, a helyreállított homlokzat mögött lepusztult Korona szállodára és a peckesen léptető lovasszoborra, de eltakarják az ostorfák koronái, a külvilág torzképei nem látszanak be a félig nyitott ablakszárnyak között, ahol az angyalcsapda hintázott, ahová nem akaródzott belesétálni egyetlen szárnyas égi lénynek sem, pedig Gabriel egy akkorkával is beérte volna, mint a hüvelykujja. Mert abban az évben angyalokra vadászott – a szárnyalás volt a téma – nem sok szerencsével, pedig érezte közelségüket, leheletük csiklándotta tarkóját, szárnyverdesésüket is hallani vélte, ám az utolsó pillanatban mindig elillantak a keze közül, akár a teraszok bögyös pincérlányai. Kacér mosollyal, farukat riszálva hozták a kávét, de ügyet sem vetettek a festő tétován feléjük nyújtott tenyerére és sóvár pillantására. Vajon akadt-e köztük akárcsak egy is, aki munka után elment vele az éjfélig nyitva tartó Püspökkertbe egy pohár sörre és egy táncra? Bár nem tudom elképzelni deres szakállú, rövidnadrágos figuráját diszkózenére rángatózni az izzadó párok között, mégis szeretem azt hinni, hogy néha összejött neki is egy randevú, mint a többieknek, kivéve azt a néhányat, akik kitartottak asszonyaik mellett, noha a kísértés ringó csípővel, platinaszőkén vagy koromfeketén őket is megkörnyékezte.

Gabriel, a szertelen és gátlásos kölyökből egyszerre középkorúvá öregedett festő egy ódon kisvárosban élt, messze a havasok lábánál, és ha nem is volt bolhaszín felöltője, napjait jórészt kávézókban és sorházakban töltötte, mint Karácsony Benő hősei. Nyáron azért, mert vadszőlővel befuttatott kerthelyiségükben vagy vászonernyős teraszukon egy-egy fekete mellett órákig hűsölhetett, téten pedig az ivók rissz-rossz kályhájában pattogó tűz az otthon illúzióját keltette, ott nem érezte kivert kutyának magát, ha át is fújt a hegyekből lezúduló jeges szél az ajtók-ablakok melletti réseken, és még így is barátságosabb volt a klíma, mint a tulajdon házában, ahol a parázsló rönkökről álmodó kandalló párkányán jégcsapok sorakoztak, tél tábornok szuronyos testőrei.

Máskülönben a háza üres volt, leszámítva az alvásra szolgáló törött rugójú pamlagot, és néhány sántalábú széket a látogatóknak, akik sohasem érkeztek meg. Volt egy asztala is, azon halmozta fel a számlákat, hogy kéznél legyenek, ha véletlenül pénzhez jut, bár ez ritkán fordult elő; az emlékek és vágyak áradását megragadó vásznai, valamint kenderkötéllel, szögesdróttal összevissza kötözött korpuszai nem voltak túl kelendők. Naplementét pingáljon Gabriel úr, vízeséssel s pásztorkalyibával, oktatta a pék, aki már fel sem írta, hányadik kenyér árával maradt adósa a festő, azokra ezekben a cudar időkben is találna vevőt, és Gabriel helyeslő bólogatással vette hóna alá a tegnapelőtti veknit, magam is gondoltam rá, Tarisnyás úr, hogy festek egy cigánylányt gitárral.

Az első szobában volt a pamlag, a másodikban székek, a harmadikat nevezte ki műhelynek és műteremnek. Ott tartotta a szerszámokat – maga illesztette össze a blindrámákat meg a kereteket –, ott festett azokon a ritka éjszakákon, amelyeken túlbuggyant benne a lét esszenciája, és a kész festményeket is ott tárolta arccal a falnak támasztva. Akkor fordított vissza egyet-egyet, ha mégis betévedt hozzá valami kóbor műgyűjtő vagy támogatását vásárlásnak álcázó barát, mint a sóvidéki festő is, legfőbb patrónusa és mecénása, akihez a teljes pénztelenség állapotában fordulni szokott. Ha a part szakadt, és a másnapi teraszozásra elegendő lej sem maradt lapos bukszájában – az éjszakai festéshez nélkülözhetetlen villany áráról nem is beszélve –, egy öngyilkos elszántságával taxiba vágta magát, és zörgőcsontú kutyáját maga mellé véve elzötyögött a faluba, ahol a sóvidéki festő élt idillinek tűnő körülmények között. Gazdálkodott, jószágot tartott és maga kaszálta a rétet a háza fölötti dombon, talán ettől kapták festményei azt a sarjúillatot, ami megszédítette a városi embereket, és nosztalgiájuk szépen hozott a konyhára. Egyébként is a fogához vert minden garast, a festéken és vásznon kívül másra nem költött, az ennivaló megtermett a kertben, a disznók fialtak az ólban, hátul baromfiak futkároztak, ruhát-cípőt tanítónő felesége vett neki néhanap, ilyen feslett nyakú ingben nem járhatsz, Lajos, és csak akkor ivott, ha más hozta a bort. Gabriellel ellentétben az ő képei kelendőek voltak, a tengeren túlról is jöttek vásárlói, a médiumok pedig kapva-kaptak rajta. Félig valódi, félig megjátszott faragatlansága vonzotta a firkászokat, riporterféléket és mindenféle sznobokat. A marketinghez ahhoz ért, mondták irigy pályatársai, de hiába próbálkoztak, nekik nem jöttek be ezek a trükkök. Majd elfelejtettem, tehetség is kell hozzá, hunyorította összébb mongolredős szemét a sóvidéki festő, aztán otthagyta őket és elment borozni a meg sem festett képeire alkudozó megrendelőkkel.

jól tudtak együtt hallgatni

Volt tehát miből kifizetni a taxist, a várakozást és visszautat is, és futotta a kisebb-nagyobb baráti kölcsönökre. Megadásukban egyikük sem reménykedett, ám a pénz soha nem állt közéjük, és a stílusbeli különbségek sem változtattak kettejük viszonyán. Más úton jártak, mégis ugyanazt a célt követték, és amikor időnként összetalálkoztak, ráismertek a másikban a maguk arcára. Ennek okán igen jól tudtak együtt hallgatni egy kancsó vörösbor mellett, minek arról beszélni, amit úgyis tud a másikról az ember? Ha pedig mégis megszólaltak, kevésből értették egymást, kivált a képek és nők esetében. Mindig ugyanarra a festményre bólintottak rá, ugyanazokon a lányokon akadt meg a szemük, és mindketten szerelmesek voltak Gicába, a művésztelep fiatalabb háziasszonyába. Vonzalmuk teljesen reménytelen volt, mondhatni plátói, és szótlan szenvedéllyel gyűlölték a mihaszna szobrászt, akihez mintha hajszálnyival kedvesebb lett volna a szép, barna szemű lány, mint hozzájuk.

Ha Gabriel a szokottnál is hallgatagabb volt, a sóvidéki festő ránézett, és azonnal tudta, honnan fúj a szél: a részeges szobrász hazakísérte Gicát, de lehetne napestig sorolni a példákat a többi lelki kötelékről, ami összekötötte őket.

A kutya?, kérdezte egyszer a sóvidéki festő egyedül érkező barátjától. A válaszból – az már jól van – tudni lehetett, hogy Trendi végleg megelégelte a se reggeli, se ebéd étrendet, és elszökött abba a másik világba, ahol az ebeknek kolbászból fonják a kerítést. Nem bírta a kutyája a kiképzést, mondta a sóvidéki festő, mikor tőle tudakoltuk Gabriel komorságának okát, és nem tudtuk, hogy az a kis gyanús csillogás a szeme sarkában az ebnek szólt vagy a gazdájának.

De akkor, az angyalok évében Trendi még megvolt, egy jólelkű szomszédasszony vigyázott rá, és mire Gabriel hazaért, szépen kigömbölyödött. Attól kezdve ketten bámulták epekedve a bőség tenyeres-talpas istennőjét, kinek konyhájából mennyei illatokat fújt át a déli szél, s ha jókedvében meghívta őket egy tányér lucskos káposztára, nemcsak Gabriel lakott jól, jutott húsos csont a kutyának is elég.

Pedig az a nyár nem jól kezdődött. Ámbár az öntöttvas lány korsója és a lakótelepi puttó halacskája továbbra is tikkadtan szomjazott a kánikulában, a száraz kutak városában megszaporodtak a szökőkutak – ha a régiek szűkösebben spriccelték is a vizet –, új teraszok nyíltak, és Gabriel is megkapta régi szobáját az angyalokkal az ostorfák lombja mögött, de a földszinti ebédlőben, a kávéfőző melletti asztalkáról hiányzott a hamutartó, és egy fontoskodó takarítónő kioktatta az új rendről, ez itt kollégium – és noha évek óta nem laktak itt gyerekek –, dohányozni tilos.

A másfél napos utazástól és a hosszú várakozástól a határon elgyötört Gabriel ezzel a lehangoló élménnyel vágott neki a három hétnek, és hiába talált újabb teraszokra a város különböző pontjain, hiába kapott új hamutartót ebédlőbeli törzshelyére, hiába fabrikált papundekliből és vastag lencérnából angyalcsapdát a lovasszobor farára nyíló ablakába, semmi sem volt az igazi. Egy besurranó tolvaj ellopta pénztárcáját a déli szieszta idején. Gica haldokló anyját ápolta, alig lehetett látni a telepen.

A presszóskisasszonyok bokája megvastagodott tavaly óta, a bikinis lányok is megfogyatkoztak a fürdőben – talán a Marosra jártak vagy Itáliába mentek szerencsét próbálni, és míg korábban a második hét végére mindig sikerült elérnie a festéshez szükséges önkívületi állapotot – nevezhetjük ihletnek is –, ezen a nyáron a harmadik hét elején is csak a falhoz támasztott üres farostlemezeket bámulta, miközben a láthatatlan angyalok incselkedtek vele. Fogj meg, kapj el, itt vagyunk, susogták, de hiába nyúlt utánuk, testetlenek voltak, nem talált fogást rajtuk, keze átnyúlt ködalakjukon, s ők maguk is átlebbentek rajta: könnyű remegésként járták át Gabriel testét. Teraszról teraszra vándorolt, egyik kávét itta a másik után, cigarettáról cigarettára gyújtott, véget nem érő dialógusokat folytatott saját magával, és amikor végre bekövetkezett a csoda, a feszültség megfelelő foka, csupán egyetlen éjszakája maradt a festésre.

Már reggel tudta, hogy ez az a nap, amikor felébredt a galambok mocorgására, mert akkor még ott tanyázott a sok száz balkáni gerle a padláson, később került sor a galambtalanításra, aminek természetesen az angyalok is áldozatul estek: a szárnyalást semmilyen formában nem tűrték meg a paragrafusok. Isten csudája, hogy a Bérpalota fecskéi megúszták, bár őket is megtizedelte a buzgó hivatal, levertek vagy ötven fészket a keleti oldal erkélyei alól.

bizsergő ujjhegyekkel

Gabriel egész nap az estét várta, remegve, mintha szerelmi légyottra készülne, beszélt magában, mint egy bolond, és bizsergő ujjhegyekkel titokzatos formákat írt a levegőbe. Gabriel ma éjjel festeni fog, adták tovább egymásnak a hírt a festők, és igyekeztek elkerülni, mert pattanásig feszült állapotában elég volt egy rossz szó a robbanáshoz.

Az éjszakai szeánsznak megvolt a maga helye és liturgiája. A festés szakrális cselekmény volt Gabrielnél, nem tudott akárhol nekilátni, a saját szobája például alkalmatlan volt rá, mert csupán egy átlátszó üvegfal választotta el az előtértől, bárki beláthatott. Mintha kirakatban ülnék, morogta, mert munka közben meztelennek érezte magát, sebezhető lett és védtelen. Zárt ajtók mögött, szent révületben dolgozott, és mindjárt az első évben kivívta magának a jogot a külön műteremre: az ebédlő melletti raktárra. A helyiség zárható volt és teljesen üres, kivéve néhány kongó demizsont és egy halkan zümmögő, hatalmas hűtőszekrényt, de ennek monoton zaja inkább zsongította, mintsem ingerelte. Ide vonult be két székkel – egyik magának, másik a palettájának –, a fehérre alapozott farostlemezekkel, hogy megküzdjön szellemeivel, mint Jákob az angyallal, és formába kényszerítse őket reggelig.

Ezen az estén azonban – nem hiába voltak a korábbi baljós előjelek – vendég érkezett a telepre, egy textiles Erdélyből, ráadásul nő, nem lehetett senkihez beköltöztetni, üres szoba pedig nem volt, ágy azonban a régi kollégiumi időkből fölös számban akadt minden helyiségben. Vidám Lajossal és a Prófétával, akiket éppen otthon talált, lecipeltetett a raktárba egy vaságyat a frizsider mellé, és mire Gabriel megjött az esti teraszozásból, alkalmi műterme megtelt női holmival és különféle pipereszerekkel.

Éppen szálltam volna be a kocsiba – én nem laktam a telepen, Z. jött értem esténként, hogy hazavigyen –, amikor elért a hír, hogy Gabriel sötét arccal elrohant, ki tudja, hová, tán még tesz valamit magával, de az már biztos, hogy éjszaka nem fog festeni, holnapután pedig nyílik a kiállítás. Hagyd a fenébe, mondta Z., nem veheted mindenki gondját a nyakadba, én azonban makacs voltam, nem engedhettem elszállni Gabriel angyalait, és magammal hurcoltam Z.-t a kisvárosi éjszakába.

Meleg nyári este volt, telehold fészkelt az ótemplom tetején, a tücskök cirpelése túlharsogta a sörözőkből kiharsogó gépzenét, lenge ruhás lányok kacagása röpdösött az utcalámpák körül, és a szökőkutak is mintha erőre kaptak volna, a nappali hőségben lekonyuló sugaraik erőteljesen spricceltek az ég felé, gyöngyeik szétszóródtak a sötétben, mint a hullócsillagok.

Gabrielt a nyolcadik vagy kilencedik helyen, az utolsó pizzabár teraszán találtuk meg, szemben a bankpalotával. Ez volt a legközelebbi hely, itt nem is kerestük, azt hittük, messzebbre ment. Sötét arccal ült egy félreeső asztalnál, előtte három üres kávéscsésze, a hamutartó tele tövig szívott csikkekkel. Üres szemmel bámult a semmibe, átnézett rajtunk, a köszönésünket se fogadta, mikor leültünk hozzá. A terasz közönsége furcsállva nézegetett minket, kiríttunk a tinédzser kort épphogy elhagyó vendégek közül. Voltak ott tanítványaim is; aki olyan régóta tanít, mint én, lépten-nyomon beléjük botlik, fel is hangzott néhány jó estét, tanárnő, de a köszönésekből inkább rosszallást lehetett kihallani, mintsem tiszteletet, ugyan mit keres itt ez a vén satrafa?, gondolhatták. Gabriel jobban idomult a környezethez, szakállában ugyan több volt az ősz szál, mint a barna, ám rövid nadrágja, vászon iszákja és a minden porcikájából sugárzó konok lázadás a világ ellen elfogadtatta a fiatalokkal.

Így ültünk ott vagy negyedórát a környezetből áradó idegenkedés és Gabriel közönyének kereszttüzében. Meg se próbáltam szóra bírni, azt hittem, nem lát minket, de mikor kivettem a táskámból a nagy kulcscsomót, hogy lehúzzam a karikáról az iroda biztonsági zárjának kulcsát, és elé tettem a kávéscsésze mellé, mintha a felismerés szikrája villant volna fel a szemében. Reggelig a tiéd a szoba, mondtam, menj már, ott nem zavar senki.

A parkolóból figyeltük, hogy ül még pár percig, aztán kezében a kulccsal, mint egy holdkóros, imbolyogva elindul az úton át cikázó járművek között a régi bankpalota felé. Hülye pöcs, üvöltött rá egy csikorogva fékező autós kihajolva a letekert ablakán, meg akarsz halni, te állat?

Gabriel mindebből semmit sem észlelt, süketen és vakon, száguldó autók között bukdácsolt át a széles úton, de nem esett baja, az angyalok már ott forogtak-sürögtek körülötte. Először kontúrozódni kezdtek, hajlékony és szeszélyes vonalakkal váltak ki a semmiből, azután szárnytolluk mintája rajzolódott ki, és miközben hatalmas madárként csapongtak és verdestek, árnyalakjuk hússal és vérrel telt meg.

az elmondhatatlan öltött testet

A megfoghatatlan és elmondhatatlan öltött testet azon az éjszakán, és a rostlemez táblákon Gabriel ecsetje őrült tempóban követte emelkedésüket és hullásukat, örvénylésüket és szárnyalásukat: megtestesülésük mozzanatait. Nem is festette, lázban égve írta vérző vörösekkel, lángoló sárgákkal, maró feketékkel a hírvivő száguldó, a gyógyító vigasztaló, a halál magába roskadó angyalát. Az utolsó tábla szignálása után kiesett kezéből az ecset, és mint Jákob a küzdelem után, elterült a helyiség közepén, azután magzatpózba kucorodva mélységes mély, álomtalan álomba zuhant.

Így találtam rá reggel, amikor hiába kopogtattam, és végül a pótkulccsal kellett kinyitnom az ajtót. Gabriel aludt, és a falhoz támasztva őrizték társai, az angyalok.

kép | Roger de La Fresnaye művei, wikiart.org