ANGELA HOLLETO

Akkoriban Wittgenstein kései filozófiáját tanítottam a nyári szemeszterben a Kaliforniai Egyetem San Juan kampuszán. A belgiumi L. még mindig meghitt és hangulatos egyetemének Filozófiai Intézetében sikeresen zártam az első doktori évemet, sőt, Camus-ről szóló tanulmányommal – ami végül is angolul jelent meg a Tijdschrift voor Filosofie flamand és angol nyelvű, igen rangos folyóiratban – még díjat is nyertem, s ez jelentősen fellendítette anyagi helyzetemet. Ezen örvendezve nyitottam be metafizika-professzorom és témavezetőm tanári szobájába, de J. V. V. nem volt különösebben meghatva.

– Jobb lett volna, ha megmutatja a tanulmányát, mielőtt odaadja B.-nek – mondta szárazon.

B. a kollegája volt, a Husserl Archívum igazgatója, egyben a Tijdschrift főszerkesztője.

– Több megjegyzést tettem a margón. Ha fejezetnek szánja a disszertációjában, talán hasznára lesz – lökte elém a folyóirat előző nap megjelent számát, a tanulmányomnál kihajtva.

Már az első lapszélen rengeteg ceruzás jegyzetet láttam. Mélyen elpirultam, ami persze nem kerülte el a figyelmét.

– Meglepetésnek szántam, professzor úr – mondtam csendesen –, és a tanulmánnyal, talán látta, díjat is nyertem…

– A pénz természetesen mindig jól jön – mondta J. V. V., és kinézett az ablakon, úgy vizsgálgatva a szemben lévő Husserl Archívum repkénnyel befuttatott falát, mintha most látná először az íróasztala mellől –, de nem szeretném, ha a nyilvános elismerés bármikor is megtévesztené. Ezt éppen a maga korában kellene mindenkinek megtanulnia. Ezeknek semmi közük a lényeghez… hogy felfedezett, hogy megtalált valamit, ami a maga számára éppen a legfontosabb. És sajnos, vannak mondatai, amelyek kifejezetten hamisan csengenek.

Félbe akartam szakítani, de nem engedte.

– A mai divatnak címzett mondatok. Nem ostobák, sőt tetszetősek, de érzem, hogy nem a szívéből szólnak. Sohase játsszon cinkelt lapokkal – ezt, ha jól emlékszem, egyszer már mondtam magának, talán harmadéves korában, pontosan itt, amikor azon vitatkoztunk, tudhatja-e valaki a másikról teljes bizonyossággal, hogy annak fájdalma van. Persze ma még mindenki magáról beszél, de meglátja, egy hét múlva azt is elfelejtik, hogy díjat kapott, és amit írt, még hamarabb. De ez sem számít. Maga számít, és a remény, hogy valami valakinek egyszer talán hitelesen megszólal. Mellesleg nekem is többen gratuláltak, mikor reggel bejöttem az intézetbe, de csak azt mondhattam, hogy nem láttam a tanulmányát…

Vitatkoztam volna, de utolsó szavait hallva inkább még jobban elvörösödtem, és bűntudatosan lehajtottam a fejem. A tanulmány szerintem jó volt, legalábbis a legjobb, amit akkor írni tudtam, és ez volt életem első angol nyelvű publikációja. Akkor meg mit akar? De azt nagyon sajnáltam, hogy meglepetés helyett fájdalmat okoztam neki – valóban meg kellett volna mutatnom a tanulmányt, és az ünnepségre is elhívni, ha már B.-nek nem jutott eszébe…

– Lehet, hogy azért nem mutatta meg, mert félt, hogy sokat kellene változtatni rajta, és talán sohasem jelenik meg – mondta ki J. V. V., amit éppen gondoltam. – És tudja mit, azért büszke is vagyok magára… legalább a háromnegyed része kifejezetten érdekes – ütött kifordított írásomra –, ami első próbálkozásnak nem is rossz. Azt sem mondom, hogy a maga korában képes lettem volna ilyen színvonalon írni…

Megkönnyebbülten pillantottam fel, ekkor megkért, hogy dedikáljam neki a példányt, amit a kezemben szorongattam – már jóval barátságosabban nézett a szemembe. Megköszöntem a javításait, biztosítottam, hogy a disszertációmban figyelembe veszem ezeket, majd gyorsan arról beszéltem, hogy láttam egy álláshirdetést, mely a UCSJ, a University of California at San Juan honlapján jelent meg. (Valójában Remko, Leavenben az egyetlen igazi barátom fedezte fel, de ezt feleslegesnek találtam megemlíteni). Öt hét alatt intenzív kurzuson egy teljes negyedév anyagát kellene megtanítani. Amerikában még sohasem jártam, a pályadíjamból az útiköltség is kitelne, illetve meg tudnám előlegezni, mert az egyetem elég tisztességesen fizet. Zömében doktori disszertációjukon dolgozó hallgatókat keresnek, persze alapfokú és áttekintő első- és másodéves kurzusok tartására. Két tanfolyam vezetésére is lehet pályázni, az egyik téma a francia egzisztencializmus, a másik Wittgenstein.

J. V. V. időnként bólintott; azt hittem, lelkesebb lesz, hiszen mielőtt St. A.-ba küldött, nem győzte hangsúlyozni, hogy tanítási gyakorlatot kell szereznem. De St. A.-t most sem említette, hanem amikor Wittgenstein nevét kiejtettem, elhúzta a száját.

haditanács

Az igazság az volt, hogy már mindent megbeszéltem Remkóval, az álláspályázatot is összeállítottam. Még egy ajánlólevélre volt szükségem – a másikat B. professzor a pályadíjammal együtt nyújtotta át, mert amikor szólt, hogy feltétlenül jelenjek meg a folyóirat kis ünnepségén, a büszkeség és öröm mámorában rögtön távlati terveimet ecseteltem. Hozzájárult ehhez, hogy Marie, B. titkárnője is a szobában volt – tett-vett, mintha ott se lennék, de láttam, hogy figyel. Remkóval pedig természetesen az Erasmus kávéházban tartottunk haditanácsot, a törzsasztalunknál, söreinket kortyolgatva. Remek hangulatban voltam, minden úgy ment, mint régen, a reggeli futás az Aaremberg parkban megint mindennapi szokásunk lett. Én persze a francia egzisztencializmus-kurzust akartam megpályázni, de Remko megrázta a fejét:

– Túl egyszerű neked. Wittgensteinnel már régen meg kellett volna ismerkedned. Ez most jó alkalom.

– De Wittgensteinről csak annyit tudok, amit a kötelező egyetemi órákon hallottam. Most írtam Camus-ről a tanulmányt, meg is jelent, díjat is kaptam, szinte biztosra mehetek a pályázatommal.

– Épp ezért ne. Tedd próbára a San Juan-i filozófia tanszéket. Ha felfogadnak, mert látják, hogy te olyan vagy, aki mindig valami újba fog, érdemes elmenned Kaliforniába. Ha nem, felejtsd el az egészet.

– De mit szól J. V. V.? Ő sohasem szerette Wittgensteint…

– Wittgenstein kétségtelenül zseni volt, de mindig túlzásokba esett – hallottam ekkor J. V. V. hangját az íróasztala mögül. – Az biztos, hogy alaposabban meg kell ismernie, pláne, ha ehhez van kedve. Docendo discimus. Majd meglátjuk, mi történik. Mind a ketten. És nem árt, ha szerez egy kis tanítási tapasztalatot. Mi a pályázat határideje?

Így történt, hogy három hónap múlva a Brüsszel–San Francisco közvetlen repülőjáraton ültem, Remkón és Marie-n tűnődve. Indulásom előtt egy nappal ugyanis Remko megkért, hogy vigyem ki a repülőtérre, mert nyárra elutazik Granadába, de azt nem árulta el, pontosan hova és miért. Titokzatosságát már megszoktam, nagyszerű találmányáról, a Szövegbe Helyező Szerkezetről is régen beszélgettünk. Nem is faggattam, amíg ősrégi Facel-Vega autójával birkózva le nem parkoltam a Zaventem repülőtéren.

– Ne gyere be velem – mondta Remko, miközben kiemeltem kofferét a csomagtartóból. – Két búcsúajándékom is van a számodra. Az egyik ez az autó. Hagytam egy levelet a kesztyűtartóban, hogy visszavonásig átengedem neked a használatát. A biztosítási díj egy évre előre ki van fizetve, illetve úgy kellene mondanom, kifizettem, mert a te szép nyelved nem igazán szereti a passzív szerkezeteket.

– Búcsúajándék? – hüledeztem. – Ez az autó? Meddig akarsz Spanyolországban maradni?

– Ne félj, időben megtudod. A másik búcsúajándék itt van – fényes, barna papírba csomagolt kis dobozt nyomott a kezembe –, de ezt csak akkor szabad kinyitnod, ha San Juanba értél. Szia!

megszigorított biztonsági ellenőrzés

Még a számat sem tudtam kitátani, hogy legalább köszönetet mondjak, mert gyorsan felkapta a kofferét, sarkon fordult, és csak a repülőtér bejárati ajtajából nézett vissza, de akkor kedvesen integetett. Ahogy az emberforgatagban utána meresztettem a szememet, mintha Marie-t láttam volna felbukkanni a bejáratnál tolongó tömegben, de mire odafutottam, csak idegenek tömött sorfala meredt elém, amint türelmetlenül várakoztak a megszigorított biztonsági ellenőrzésre. L.-be visszatérve kedvem lett volna bemenni a Husserl Archívumba, hogy megnézzem, ott van-e Marie, de annyi halaszthatatlan intéznivalóm volt, hogy J. V. V.-től is csak kutyafuttában tudtam elbúcsúzni – bevásárlásaim közben ugrottam fel a lakására a girbegurba P. utcában. Vidám volt, láttam, hogy már alig neheztel rám, és lelkemre kötötte, hogy hazaérkezésem után okvetlenül keressem föl.

– Aztán nehogy Amerikában maradjon! – mosolygott a kapuban állva. – Úgy hallom, San Juan a világ egyik legszebb pontja, és aki egyszer odatéved, sohasem akar hazajönni.

Amikor a taxi elindult velem San Franciscóból San Juan felé, ismét el kellett ismernem, mint már annyiszor, hogy J. V. V.-nek igaza volt. Már az út is lenyűgözött, Kalifornia 1-es számú főútja, ami közvetlenül a Csendes-óceán mellett kanyarog a parti dombok alatt. A légkondicionált autó belsejében is hallani lehetett a hullámok dübörgését, amint a jobbra megnyíló végtelenből a széllel versenyezve szeszélyes egymásutánban szaladnak a part felé és robbannak szét a sziklák falán. Mintha végeláthatatlan, tajtékos száj nyalogatta volna apró, kékes-fehér buborékok kíséretével az itt-ott előmeredező barna kőkolosszusokat, melyeknek felszínét a víz olyanra barázdálta, mint az emberi agy. És hiába volt kék az ég, sütött a nap és zöldelltek a fák – néhol egy-egy pálmafa, citromfa is – minden vadabb, nyersebb színekben mutogatta magát, mint Európában.

Ismét Marie és Remko jutott eszembe. Ha együtt utaztak Spanyolországba, Remko miért nem szólt nekem? És miért titkolta, hogy udvarol Marie-nak? És mi lett Marie előző barátjával? Be kellett vallanom magamnak, hogy féltékeny vagyok, bár azt nehéz volt eldöntenem, hogy Marie-ra-e, vagy Remko barátságára. Hirtelen úgy tűnt, Remkónak még rengeteg titka lehet előttem. Ügyesen kifizetett az ócska autójával, és megszökött előlem anélkül, hogy bármibe is beavatott volna…

Mélyen elpirultam a taxiban, mint néhány hónapja J. V. V. szobájában. Aktatáskámban mintha megzizzent volna a kis doboz, ami még mindig becsomagolva lapult benne. Hát ilyennek ismertem meg Remkót? Feltételezhetem róla, akár egy percre is, hogy becsap? Marie sem volt közömbös, de első találkozásunk után csak néhányszor beszélgettünk – ha meglátott, rögtön kiszaladt az előtérbe, cigarettával kínált, egyedül vele cigarettáztam –, de még egy moziba sem hívtam el. Remkóval sem beszéltünk róla soha, pedig ő egy emeleten dolgozott vele a Husserl Archívumban. Miért ne szerethettek volna egymásba? De miért nem láttam őket soha együtt L.-ben? Miért rejtőzködtek előlem? Vagy mindenki elől? Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy akit a repülőtéren láttam, nem Marie volt, csak nagyon hasonlított rá… Minél többször idéztem fel annak a lánynak az alakját, és hasonlítottam össze Marie-éval, annál kopottabb lett a kép, és egyre inkább olyan silány általánosságokat láttam csupán, mint egy blúz fehérje, egy fekete szoknya lebbenése… A sejtelem, a gyanú nekem olyan, mintha bizonyosság volna? Marie… Marie… Aztán megint eszembe jutott a kis doboz, és reméltem, hogy az majd mindent megmagyaráz. Alig vártam már, hogy megérkezzem.

cseppet sem féltek

A taxi éppen egy dombon kapaszkodott fel; hatalmas fatáblába vésett betűk hirdették, hogy az UCSJ területére hajtottunk, de jó ideig hiába kerestem, hol is van az egyetem: a sárga, kiégett füvű domboldalon fekete tehenek legelésztek, ezeket később őzek váltották fel. Kíváncsian bámulták a betonúton kanyargó autókat, és cseppet sem féltek tőlük. Örültem, hogy már az egyetemen vagyok, de mégsem látok épületeket: mindig igazságtalannak éreztem, hogy a szellem és a lélek egyik legfontosabb tere éppúgy falak közé kényszerül, mint a lakóhelyek, hivatalok vagy boltok; azért is szerettem L.-t, mert ott a formák a lehető legtermészetesebben határolták a tartalmat.

A domb tetején hatalmas vörösfenyőerdő kezdődött; ennek sűrűjéből villantak elő az első házak, egy-két emeletnél nem magasabb, mediterrán jellegű pavilonok; közöttük néhol betonozott erdei ösvények, melyeket a szakadéknak is beillő mélységek fölött fahidak kötöttek össze.

Az úgynevezett Hahn-épület, amelyben jelentkeznem kellett, a ritkás erdő szélén állt, és amikor kifizettem a tetemes fuvardíjat, és kiszálltam a taxiból, a lélegzetem is elakadt, mert előttem terült el a kicsiny város, rajta túl pedig kékes-fehér párában a végtelen óceán, békésen, mozdulatlanul. A levegőben pedig egyszerre úszott a tengervíz sós, fanyar szaga, ami engem mindig fájdalmas vágyakozással tölt el, és a vörösfenyők meghitt, bátorító illata.

Néhány percig nem is tudtam elszakadni a látványtól, akkor halk léptekre lettem figyelmes. Megfordultam, s amit láttam, más műfajban bár, de bátran felvehette a versenyt az óceán előbb megcsodált látványával. Királynői jelenség tartott felém mosolyogva – már első látásra kénytelen voltam egy napsütötte és gondtalan mediterrán ország trónjára képzelni. Hosszú lábán gyöngyökkel kivarrt indián mokaszint viselt, feszes, fekete ruhája kiemelte alakjának tökéletes arányait és a sok ezer színt, amelyből könnyű nyári ponchóját szőtték. Bár korát jó negyvenesre tettem, arcán meghökkentően keveredett a mexikói spanyol lányok pajkos, kihívó bája az érett asszonyok kedves, természetes bölcsességével. Éjfekete haját magas kontyba fogta, sötétbarna nyakának hátterében két hatalmas arany fülkarika himbálózott, és a mélybarna szempárból, mint a nyitott könyvből, sok minden kiolvasható volt: bizalom, szenvedély, fájdalom, féltve őrzött titkok, sértettség, vívódás: a lélek szüntelen harca önmagával.

– Very pleased to meet you – köszöntött kezét nyújtva, a kaliforniaiak fesztelen közvetlenségével – Angela Holleto vagyok. Együtt fogunk tanítani a nyári programban, csak én nem filozófiát, hanem irodalmat. Az előbb láttam a nevét a tanárok listáján.

Angela Holleto! A ma élő egyik legkiválóbb Shakespeare-tudós, a híres, San Juantól csak egy órányira fekvő Stamford Ridge Egyetem professzora, akiről még én is hallottam! Túlságosan meglepett voltam, semhogy firtassam, hogyan azonosított a nevemmel, hiszen még nem találkoztunk személyesen (talán olvasta a Camus-ről szóló tanulmányomat?). Utolsó könyvét, melyben az Othellót és a Téli regét hasonlította össze, természetesen a minden iránt érdeklődő Remko adta a kezembe, még L.-ben, mikor Wittgenstein óráimra készültem. Először nem értettem, hogy jön Shakespeare Wittgensteinhez, és amúgy is ritkán olvasok irodalmi elemzéseket. De alighogy belenéztem a könyvbe – angol címét, The Where-Being of the Soul-t leginkább A lélek hollétének lehetne fordítani –, rá kellett döbbennem, hogy az érdekes drámaelméleti fejtegetések mellett az utóbbi évek legeredetibb Wittgenstein-értelmezését olvasom, ami a legizgalmasabb pontokon tér el az általánosan elfogadott Wittgenstein-képtől. Holleto abból indult ki, hogy az irodalomtudomány még mindig adós Wittgenstein befogadásával – míg az én kedvenceim, Husserl, Heidegger, Sartre vagy Camus több irodalomelméleti megközelítés ihlető forrásául szolgáltak, addig Wittgensteinnek legfeljebb a nyelvjáték-fogalma került az irodalmi köztudatba. A Wittgensteinről szóló részeket alaposan kijegyzeteltem, a Tractatusról és a Filozófiai vizsgálódásokról szóló, összehasonlító fejezetet pedig felvettem kurzusom kötelező olvasmányai közé.

Kezet fogtunk – kemény, határozott kézfogása volt, de már ettől a törvényes érintéstől is elpirultam. Elmotyogtam a nevem, majd rögtön hozzátettem, hogy menyire szeretem a könyvét, s hogy a filozófiai és irodalmi megközelítés igen merész, de annál nagyszerűbb ötvözetének tartom.

– Láttam a honlapon, hogy bevett a kurzusába – mondta vidáman –, nagyon megtisztelő. Örömmel írtam azt a könyvet, a végén mégis elégedetlen voltam vele, de le kellett adnom úgy, ahogy volt; sürgetett a kiadóm. Mindig kifutok a határidőből… Még mindig úgy érzem, hogy hiányzik a könyvből valami.

Biztosítottam, hogy szerintem nem hiányzik belőle semmi, és hogy mennyire jól használhatják azok a diákok, akik most ismerkednek Wittgensteinnel. Lelkendezésem egyik lélegzetvételnyi szünetében udvariasan félbeszakított:

– Maga Belgiumból jött? A neve nem tűnik flamandnak vagy franciának. És nagyon szépen beszél angolul.

A dicséretet megköszöntem – angol kiejtésemre mindig büszke voltam –, és elmagyaráztam, hogy magyar vagyok, csak L.-ben tanulok és véletlenül megláttam a nyári tanítási lehetőséget. Nem mertem megkérdezni, ő hogy kerül San Juanba az Egyesült Államokban a legelőkelőbbek között számon tartott Stamford Ridge-ről, különösen hogy a nyári programra kifejezetten doktori hallgatókat verbuváltak, de meglepetésemre éppen erre terelte a szót;

mint egy zsoldoskatona

– Elegem van Stamford Ridge-ből! Még egy év, és otthagyom. Hiba volt öt éve odaszegődnöm. De akkor még azt hittem… azt hittem, egy ilyen lehetőség sohasem tér vissza, és egy drága magánegyetemen persze jóval többet tudtak ajánlani, mint azon a pici helyen, ahol addig tanítottam. Az egy igazi Hispanic college volt Chicóban, talán a térképen sincs rajta, többet tanítottunk spanyolul, mint angolul, főleg mexikói bevándorlók és más helybeli szegények gyerekei jártak oda. Most úgy érzem magam, mint egy zsoldoskatona, akit megvásároltak, hogy öregbítse a hadsereg hírnevét, holott az nem szorul rá, de meg sem érdemli. Én ott éreztem jól magam – azok között, ahonnan én is indultam. San Juanról sok jót hallottam: hogy mennyi mexikói és régi spanyol van itt, és már tavaly ősszel megkerestek, hogy egy kiemelt, legmagasabb kreditszámú kurzust indíthatok, ha jövök vendégtanárnak. Aztán mindez a nyárra tolódott. Kíváncsi vagyok, ennyi év után mi lesz a különbség. Tegnapelőtt jöttem át Stamford Ridge-ből, de annyit máris látok, hogy itt nem a jenki üzletemberek elkényeztetett csemetéivel kell vesződnöm, akik egy nap száz dollárt költenek.

Úgy éreztem, azért magyarázkodik egy vadidegennek, mert nem biztos a dolgában, de olyan kedvesen és természetesen beszélt, hogy akármeddig elhallgattam volna. Bocsánatot kért, hogy feltartott, és figyelmeztetett, hogy már csak tíz percem van a jelentkezésre, mert öt órakor bezár az egyetemi központ. Elköszöntünk, és biztosítottuk egymást, hogy hamarosan újra találkozunk.

„Vajon van családja?” – töprengtem, míg csomagjaimat cipeltem az erdei ösvényen, miután a Hahn-épületben átestem a szükséges formaságokon. Hirtelen a sűrű fák miatt addig láthatatlan, jókora tisztásra érkeztem, csak egy kisebb parkoló és a keskeny autóút – mint egy sötét száj – emlékeztetett, hogy mégsem csupán vörösfenyők őserdejében vagyok. A tisztáson hat egyforma, egyemeletes faház sorakozott, komplett, minden kényelemmel felszerelt kis lakások voltak bennük, melyeket olyan doktori hallgatók bérelhettek, akik San Juanban írták a disszertációjukat. Most a legtöbbjük üresen állt; akinek nem akadt dolga a nyári szemeszterben, hazautazott.

Én egy földszinti lakást kaptam: előtér, jobbra tusoló, balra konyha, ezzel egybeépítve egyszerű, tetszetős bútorokkal berendezett nappali volt; ebből nyílt egy kisebb hálószoba, mely egyúttal dolgozószobaként is szolgált. Legszebbnek az íróasztalomat találtam, előtte az L.-belihez hasonló, kényelmes, fotelnek is beillő szék. Minden holmimat az ágyra szórtam, és valósággal feltéptem az aktatáskámat. Végre a kezembe vehettem a fényes, barna csomagolópapírba burkolt dobozt.

Valami azt súgta, legyek úrrá a türelmetlenségemen, és óvatosan bontsam ki. Jól tettem, mert a dobozon, szorosan a csomagolópapír alatt, levél lapult, amit könnyen eltéphettem volna.

a legszükségesebb tudnivalók

„Kedves Barátom! – táncoltak a szemem előtt Remko kacskaringós betűi, ezúttal angolul, mert a magyar helyesírásban nem érezte biztosnak magát –, ahogy az autót, a Szövegbe Helyező Szerkezetet is rád bízom, amíg újra nem találkozunk. Neked most nagyobb szükséged lesz rá. A kockázatait ismered, a kezelését is, de lejjebb összefoglaltam a legszükségesebb tudnivalókat. Kérlek, vigyázz rá, mert többször megpróbáltam újat készíteni – neked szántam volna, meglepetésként de nem sikerült, még nem értem, miért. Vigyázz magadra is, barátod: Remko.”

Csalódottan tettem le a levelet, a Szövegbe Helyező Szerkezetnek örültem, de féltem is tőle, a levéltől viszont azt vártam, hogy lesz benne valami Marie-ról vagy Granadáról. Úgy látszik, Remko továbbra is titokzatoskodik – gondoltam, de ekkor az ablakon át, a szomszédos házzal közös kis kertben megpillantottam Angelát, amint a parkoló felé igyekszik. A négy kocsi közül a legkisebbe és a legrégibbe szállt be; megdöbbenve láttam, hogy egy öreg Facel-Vega autó, szakasztott mása a Remkóénak, legfeljebb még hangosabban indul, mint az övé. Tehát szomszédok vagyunk, és talán vásárolni megy – tűnődtem, és éreztem, mennyire éhes vagyok, a repülőn ettem utoljára. Ki akartam szaladni, hogy megkérjem, vigyen magával a városba, de hiába: már eltűnt a sötét erdei autóúton.

Lassan kicsomagoltam; mindennek bőven volt hely. A Szövegbe Helyező Szerkezetet az íróasztalfiókba zártam, majd a lemenő nap szinte giccsesnek ható, lilás-vörös fényében sétálni indultam, remélve, hogy találok egy boltot vagy üzemelő vendéglőt, ahol ennivalóhoz jutok. A Hahn-épületben átvett vaskos mappában a számtalan szerződés, adóbevallási nyomtatvány, tájékoztató és szabályzat között találtam egy kampusz-térképet is; ennek segítségével igyekeztem tájékozódni. Meglepett, hogy nem is vagyok messze az egyetem központjától: csak néhány tisztáson, facsoporton és egy szakadék fölött ácsolt hídon kellett átvágnom, máris egy nagyobb téren találtam magam. Itt volt az egyetemi könyvesbolt, a másolóközpont, a diák-érdekképviselet irodája, három bankautomata és egy tágas pizzéria, amelynek térre néző falát mintha kivették volna, így a benti helyiségek egybeolvadtak a térre kitett asztalokkal és székekkel. Szinte csak jelképesen „léptem be”, és egy kétszemélyes asztalhoz telepedtem. Távolabb, a teljes szélességében nyitott vászontető alatt nagyobb, meglehetősen lármás diáktársaság tanulmányozta a fényképekkel gazdagon illusztrált étlapokat.

Talán az én leendő hallgatóim is köztük vannak – gondoltam. Piros trikós, mellén a pizzéria emblémáját viselő lány máris az asztalomnál termett; poharat és egy kancsó vizet tett elém – a víz tetején vastagon állt a jég –, és megkérdezte, mit hozhat. Gyorsan ráböktem egy pizza képére az étlapon, sört is kértem – bár L. után nem sok jót vártam az amerikai söröktől –, és végre alaposabban szemügyre vettem a társaságot.

Tízen voltak, hét lány és három fiú, de az utóbbiak közül ketten szótlanul üldögéltek az asztal végén, miközben a lányok a harmadikat valóságos koszorúba fogták. Nem volt mit csodálkozni rajta, mert mintha Tadziót láttam volna, Thomas Mann hősét a Halál Velencében lapjairól, csak körülbelül húszévesen: sűrű, hirtelenszőke, hullámos haja a válláig ért, meglepően fehér arcbőrét enyhe pírral futtatta be a kaliforniai nap. Udvariasan válaszolgatott a kérdésekre, és elégedetten tekintett körbe hercegi udvartartásán.

– Desmond, te mit eszel? – kiabálta egy barna hajú lány, pedig közvetlenül mellette ült; bal karjával szinte rádőlt a fiúra.

– Hawaii pizzát – válaszolta a fiú kellemes, bár a vártnál magasabb hangon.

A lányt inkább a régi, őshonos spanyolok ivadékának néztem, mint mexikóinak. Szemrevaló volt, de mindenáron fel is akarta hívni magára a figyelmet: fészkelődött, meztelen lábujjaival a papucsát táncoltatta, nevetgélt, és akárki beszélt is, megpróbálta átvenni a szót. Mivel változatlanul nagy hangerővel folyt a társalgás, jól értettem, hogy azon vitatkoznak, melyik kurzust érdemes felvenni, és melyik tanárnak milyen híre van – bár szerettem volna tudni, honnan veszik értesüléseiket, mikor az oktatógárda a világ minden tájáról sereglett össze.

otthonom templomi csendjében

Csak akkor csendesedtek el, amikor megérkezett a vacsora; én is megkaptam a pizzámat, amit éhségemhez mért sebességgel fogyasztottam el, gyorsan fizettem és hazasiettem. A hosszú út, a kilenc óra különbség L. és San Juan között, és a kellemes sör – nem kaliforniai, hanem bostoni, Samuel Adams – megtette hatását, és új otthonom templomi csendjében azonnal mély álomba merültem.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok. A nap magasan állt – a pánik hirtelen felébresztett, de ekkor már emlékeztem, hogy semmi baj, hétfő van, és aznap még nincs órám. Már fél tizenkettő volt! Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és elhatároztam, hogy reggeli helyett ebéd után nézek.

Úgy látszik, itteni életem az étel megszerzése körül forog majd – gondoltam, miközben az erdei ösvényen lépegettem. Előtte óvatosan körbejártam Angela házát, de semmi életjelet nem láttam. Szándékosan másfelé indultam, mint tegnap, és térképem segítségével hosszabb séta után eljutottam a diákmenzára, ahol megint nagy sürgés-forgás közepébe csöppentem. Tétován tettem a tálcára a műanyag poharat és evőeszközöket, de ekkor hátam mögött lágy, dallamos hang szólalt meg – mintha Paganini játszana mélyhegedűn:

– Jó napot! Hogy telt az első éjszaka Kaliforniában?

Angela ma is feketében volt, hatalmas kontyát azonban feltűnő ezüst hajtűkkel és csatokkal fogta össze, és anyáskodó érdeklődéssel nézett kissé még álmos szemembe.

– Köszönöm, jól – köszörültem meg a torkomat –, magának már órája volt?

Egy asztalhoz ültünk le, Angela nagy pohár paradicsomlevet és hatalmas tál salátát választott, én rántott csirkefalatokat sült krumplival. Sütött a nap, de nem volt kellemetlenül meleg, az égen egyetlen felhőt sem láttam – és kezdtem magamat nagyon jól érezni.

Alig tudtam leplezni, mennyire örülök, hogy ilyen hamar viszontláthatom, de szerencsére rögtön mesélni kezdte aznap délelőtti élményeit:

– Úgy látom, kitűnő társaságot kaptam. Csak tízen vannak, remek létszám, és élénkek, beszélnek, kérdeznek, alig győztem mindenre válaszolni.

Tudja, az Othellóról tartok szemináriumot. Persze mindenkit végigkérdeztem, honnan jött, mi érdekli. Különösen két figyelemre méltó hallgató van a csoportomban. Az egyik egy fiú, feltűnően jóképű, az alakját pedig egy görög isten is megirigyelné. A neve Desmond Brabanti, és a vezetékneve érdekesen egyezik az itteni rektorasszony nevével. Azt rebesgetik, a fia, bár nem értem, miért hívják akkor a fiút is Brabantinak. Az sem szokás nálunk, hogy valaki oda járjon egyetemre, ahol valamelyik családtagja van, különösen, ha az ilyen magas pozíciót tölt be – akkora ez az ország, van elég egyetem. Mindenesetre roppant érzékeny és értelmes fiatalember, azt mondta, már több Shakespeare-kurzusra járt itt, többek között egy Hamlet-szemináriumra. De érdekli a filozófia is, talán a maga kurzusát is felvette. A másik egy lány, elég nagyszájú, az állandóan közbeszóló fajtából, de ő is értelmesnek tűnik, és főleg nagyon tájékozottnak. Bianca Caso Rodrigeznek hívják, de nem mexikói, mint én, hanem a régi spanyolok leszármazottja. Biztos tudja, hogy ez a terület, el egészen Monterey-ig a spanyoloké volt a 19. század közepéig, Monterey volt a főváros is. A katolikus misszionáriusok összebarátkoztak az őslakos ohloni indiánokkal, együtt laktak velük olyan, erődítménynek is beillő templomok körül, mint az itteni San Juan de Baptista. Aztán a hűvös keleti parton, az Atlanti-óceán mellett a jenkik összetanakodtak, mert hírét vették, milyen szép és enyhe éghajlatú ország ez. „De hiszen ott laknak már” – mondta valaki. „Nem baj, elvesszük tőlük” – válaszolták a jenkik. Persze, sikerült nekik, mint minden. És a maguk szempontjából jól tették, hogy ide jöttek, mert 1849-ben kitört a híres kaliforniai aranyláz. Itt minden az övék lett. Minden.

– Gyermekkoromban, vadnyugati regényekben olvastam erről – mondtam mosolyogva.

– Ó, nemcsak ifjúsági regények szólnak erről a vidékről. Bret Harte egy innen pár mérföldnyire lévő régi aranyásótelepről írt elbeszélést, Roaring Campről. Mark Twain híres, ugróbékáról szóló története Angel Campben játszódik; ez már jóval keletebbre van, a hegyek között. Mind a mai napig van ott ugróbéka-verseny … de látja, csak fecsegek itt összevissza, békákról és aranyásókról, és meg sem kérdezem, hogy magának volt-e már órája.

Elmondtam, hogy én csak holnap kezdem a tanítást, de tegnap véletlenül láttam néhány tanítványát a pizzériában. Majd egy merész fordulattal megkérdeztem, nem tervezi-e, hogy délután lemegy a városba, mert nekem itt nincs autóm, és szeretnék élelmiszert vásárolni.

a torkomban lüktetett

Így esett, hogy ismét egy Facel-Vega autóban ültem, ezúttal Angela mellett, aki ebéd közben megkért, hogy szólítsam a keresztnevén, azaz amerikai fogalmak szerint összetegeződtünk. Épp azon tűnődtem, miért nem vesz jobb kocsit magának, amikor retteneteset fékezett, az autó megpördült, és csak néhány centiméterre állt meg a bal oldali árok mellett. Apró, lompos, fekete kutya szaladt jobbról az útra, ezt kerülte ki; a kutya már átugrott az árkon, és eltűnt egy ház kertjének sűrű bokrai között. A szívem a torkomban lüktetett, Angelának pedig kibomlott a kontya, éjfekete hajából nagy összevisszaságban meredeztek elő az ezüst csatok és hajtűk. Megkérdezte, nem esett-e bajom, aztán visszakormányozta az autót a jobb oldalra, és bocsánatot kért, hogy ekkora ijedelmet okozott.

– Talán nagyobbat fékeztem, mint kellett volna, de sohasem tartottam magam jó vezetőnek. Biztos csodálkozol, miért járok ezzel az ócskasággal. Valószínűleg egész Amerikában nincs már több belőle, alig tudom évenként levizsgáztatni, de nagyon szép emlékeim fűződnek hozzá, és amikor a férjem meghalt, nem tudtam megválni tőle. Ezzel jártuk be Amerikát, még fiatal korunkban, s minthogy gyermekünk, sajnos, sohasem volt, nem kellett nagyobb. Ő is azon a kis egyetemen tanított, amelyikről tegnap meséltem neked. És képzeld, Wittgensteinnel foglalkozott, mint te. Öt éve halt meg, az egyik előadása után összeesett. Kivédhetetlen, hátoldali infarktus, egyetlen pillanatig tartott. Ezért is jöttem át Stamford Ridge-be, azt hittem, itt könnyebb lesz. De az autót nem volt szívem eladni.

Szánakozva pillantottam rá, de nem engedte, hogy szóljak.

– A férjem sokszor foglalkozott a halál gondolatával, pedig nagyon egészségesen éltünk. Nagy szerelem volt a miénk, de mindig azt mondogatta, ha korán halna meg, ne váljak emberkerülővé, és azt kívánja, legalább egyszer legyek még szerelmes.

Zavartan felnevetett.

– Na de most már elég, épp eleget beszéltem magamról.

Ekkor már a Safeway áruház parkolójában álltunk, Angela azt mondta, rendbe hozza magát, de amúgy is az áruház melletti mosószalonban van dolga. Én csak nyugodtan vásároljak, itt az autónál találkozunk fél óra múlva.

Ahogy a hűvös, légkondicionált áruházból a Safeway emblémáját viselő nejlonzacskókkal alaposan megrakodva az autó felé indultam, láttam, hogy Angela egy fiúval beszélget, és ráismertem Desmondra. Mire odaértem, elsietett. Azt is észrevettem, hogy egy másik autó mellett a tegnapi hangos lány már türelmetlenül vár rá.

– Helyes gyerek – mondta Angela. – Ők is vásároltak. Úgy látom, ez a Bianca nagyon hajt rá.

Ezúttal minden különösebb esemény nélkül értünk haza, az autóban megint az Othello-szemináriumáról beszélgettünk. Megkérdeztem, nem ülhetnék-e be az egyik órájára, biztosan sokat tanulnék. Elmosolyodott, és azt mondta, a legjobb a péntek lenne, mert körülbelül akkor érnek a tragédia műfajának értelmezéséhez Wittgenstein alapján. Szerettem volna még beszélgetni vele, de láttam, hogy türelmetlen; leveleket kell írnia, magyarázta, és nekem is eszembe jutott a másnapi előadásom.

Dolgozószobámban tehát nekiültem Wittgenstein-jegyzeteimnek, ám egyre többször pillantottam fel az íróasztalom mögül, nem látom-e meg a kertben. Mi van itt, San Juanban, ami érkezésem óta lüktet körülöttem, bennem, a tárgyakban, a levegőben? Kopogjak be hozzá? Bekapcsoltam a laptopomat, bementem a levelezőprogramba, és e-maileket írtam neki. Hármat is, mindegyiket kitöröltem. Azután tízpercenként megnéztem, nem érkezett-e levél tőle, bár tudtam, hogy még az e-mail címemet sem tudja – ahogy én sem az övét. Arra jó volt, hogy lássam: Remko sem írt még, és hogy a gépet átállítsam a kaliforniai időre, mert még az európait mutatta.

másnap órám lesz

Hat körül úrrá lett rajtam a pánik, hogy másnap órám lesz, és nem készültem. Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásaiban érdekes szakaszokra bukkantam, elhatároztam, hogy ezzel kezdem az első órát.

Másnap Angela mintha eltűnt volna, pedig autója a parkolóban állt. Az órám előtt sebtében bejártam mindazokat a helyeket, ahol már találkoztunk, de sehol sem találtam. Szorongva léptem a Hahn-épület egyik kisebb előadótermébe. Tudtam, hogy körülbelül negyven diák vár majd, de olyan csendben és jól érezhető kíváncsisággal néztek rám, hogy még nagyobb zavarba jöttem. Hol volt a magabiztosság, amivel St. A.-ban kezdtem a tanítást? Vagy akkor is így izgultam, csak már elfelejtettem? A percet is elátkoztam, amikor Wittgensteinre esett a választásom a francia egzisztencializmus helyett. Három hónap alatt ebbe nem lehet beletanulni… Ráadásul az első sorban Desmond ült, szorosan mellette Bianca.

Bemutatkoztam, és azt mondtam, hogy bár viszonylag nagy a csoport, kérem, hogy mindenki mondjon valamit magáról. Persze mondja meg a nevét is, tettem hozzá – végre enyhe nevetés futott végig a termen, bennem is oldódott valami a feszültségből, és amíg beszéltek, igyekeztem ráncba szedni a gondolataimat.

– Az ismerkedést Wittgenstein kései, a Filozófiai vizsgálódásokhoz kötődő filozófiájával szinte bárhol elkezdhetjük – mondtam bizonytalan hangon, miután mindenki sorra került –, és sehol sem, mert gondolatai nem alkotnak olyan zárt, rendszerszerű egységet, mint például Hegelé vagy Kanté. Wittgensteint emiatt sokan nem is tartják igazi filozófusnak, és valóban az lesz a benyomásunk, hogy nem alapokat kell keresnünk, vagy ásnunk, mintha házat építenénk, és lassan, emeletről emeletre akarnánk haladni, hanem egy kör szélén állunk, amibe bátran be kell ugranunk, de akár innen, akár amonnan tesszük ezt, kiderül majd, hogy végül mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez jutunk, és ezeket vele együtt, mintegy gondolkodásának sodrába lépve kell újra meg újra feltennünk. A kérdéseknek nála sincs mindig megoldása, mert, mint a Vizsgálódások bevezetőjében mondja – idézem –: „írásommal nem szeretnék másokat a gondolkodástól megkímélni. Ha lehetséges, inkább mindenkit önálló gondolatokra szeretnék ösztönözni”. Én ma abból szeretnék kiindulni, amit például Hans-Johann Glock, a kitűnő Wittgenstein-szakértő a „külső-belső” vagy a „kívül-belül” problémájaként tart számon. Ennek lényege, hogy miképpen viszonyul az, amiről úgy beszélünk, hogy belül van – és érzéseknek, gondolatoknak, vágyaknak nevezünk – ahhoz, amit kívül viselünk önmagunkon: az arcunk játéka, a kézmozdulataink, a testtartásunk, és még számtalan egyéb, ami mindenki számára hozzáférhető, ha ránk néz, vagy valamilyen más módon érzékel bennünket.

– Ide tartozik az is, hogy a tanár úrnak remeg a keze? – szólalt meg ekkor Bianca.

– Sajnos, igen – válaszoltam. Ismét derültség futott végig a termen.

– Ide tartozik a beszéd is? – kérdezte most Desmond, lágy, magas hangján, hátradobva hosszú szőke haját.

Angelának igaza van – villant át rajtam –, ez a Desmond tényleg értelmes. Nagyon jó – helyeseltem –, a beszéd az egyik legjobb példa arra a kettőségre, amelyet a kérdés eleve magában hordoz. A beszédre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint gondolataink külsővé tételére, hiszen a beszéd a hangzás révén hallható, mások számára felfogható. Persze a beszéd éppen hogy nem puszta zaj, hanem tartalmak hordozója, és akármennyire is mindenki számára látható, kint lévő dologról szól, mondjuk az óceánról itt San Juanban, mondataim sohasem válnak el teljesen a belsőmtől. Amit az óceánról mondok, azt én látom így és így, magamon szűröm át, és bocsátom a másik rendelkezésére. Eleve a magam perspektívájából mutatom be, és ez a perspektíva – legalábbis első megközelítésben úgy tűnik – teljességgel bennem van.

– És a beszédem is belülről jön, mintha egy tartályból szólna – mondta Desmond –, a tüdőmből, a számból, illetve az elmémből, mintegy a homlokom mögül.

– Vagy a gyomromból. Vannak hasbeszélők is – nyögte be hátulról egy kopaszodó, szemüveges fiú.

Bianca közbevágott:

– Tanár úr, a wittgensteini értelemben vett külsőhöz az is hozzátarozik, hogy néz ki valaki? Például hogy szép vagy csúnya?

– Természetesen – válaszoltam –, de hogy kit találok szépnek vagy csúnyának, legalább annyit mond el rólam, mint arról, akiről beszélek.

– Vagy inkább csak rólam szól – vetette közbe Desmond.

– Azért ne essünk végletes szubjektivizmusba. Majd meglátjuk, Wittgenstein hogyan árnyalja ezt a kiinduló képet. Most szeretném, ha kinyitnák a Vizsgálódásokat az 586. paragrafusnál. Megtalálták? Hadd olvassam fel: „’Hallottam, hogy jönni fog; egész nap csak rá várok’. Ez beszámoló arról, hogyan töltöttem a napot. – Egy beszélgetés során arra az eredményre jutok, hogy egy bizonyos esemény várható, és ezt a következtetést a ’Tehát most számítanom kell a jövetelére’ szavakkal vonom le. Ezt lehet e várakozás első gondolatának, első aktusának nevezni. – Azt a felkiáltást, hogy ‘Sóvárogva várok rá!’, a várakozás egy aktusának lehet nevezni. De kimondhatom ugyanezeket a szavakat önmegfigyelés eredményeképpen is, és ekkor nagyjából ezt jelentenék: ’Tehát mindazok után, ami történt, mégis sóvárogva várom’. Azon múlik a dolog, hogy hogyan jutottunk el ezekig a szavakig”. Eddig az idézet. Most azt kérem, mindenki írja le röviden, mi jut eszébe erről. Az óra hátralévő részében az önök reflexiói alapján megbeszéljük, mit jelent, amit itt Wittgenstein önmegfigyelésnek nevez. Ehhez képzeljenek el egy nagyon konkrét szituációt, ahogyan itt Wittgenstein teszi. Például: várják, hogy valaki életjelet adjon magáról. Már tizedszer nézték meg, nem írt-e e-mailt az illető, de közben érzik, hogy maguknak nem szabad írni neki, mert mindent elronthatnak vele. És így tovább.

Nevetgélés, mozgolódás támadt, és az óra végén örömmel nyugtáztam, hogy le tudom kötni a figyelmüket, és talán mégsem torkollik katasztrófába a kurzus. Lassan szedegettem össze a holmimat, és amikor kijöttem az előadóteremből, Desmond lépett hozzám. Körülnéztem – egyedül voltunk.

– Tanár úr, én arról szeretném írni a szemináriumi dolgozatomat, amiről a mai órán volt szó. Egészen pontosan arról a kérdéséről, amit, ahogy a tanár úr mondta, érzelem-nyelvnek hív a szakirodalom. Hogy biztosan tudhatom-e, hogy a másik mit érez, hogy például fájdalma van… Hogy azt a bizonyos érzést, amit éppen ő érez, én sohasem érezhetem, nem bújhatok bele, arra vagyok utalva, amit a külseje mutat, de tettetheti is, hogy például fáj neki valami … És akkor honnan tudom biztosan, hogy fáj neki…? Tudna valami szakirodalmat ajánlani?

– Jó téma – bólintottam, hogy időt nyerjek. Vajon tényleg a rektorasszony fia? Vajon beszámol otthon az első óráról? – Persze sokan írtak erről, de azt javaslom, először üljön le, és maga próbálja végiggondolni a kérdést, írja le, mire jutott, mutassa meg, és akkor megbeszéljük.

– De nem akarok olyat leírni, amit már mások is mondtak.

– A filozófiában már mindent elmondtak előttünk – bölcselkedtem, és mintha J. V. V.-t hallottam volna. – De úgy senki sem mondta még el, ahogy maga fogja. Ez nem természettudomány, ahol ha most maga rájön, hogy a víz oxigénből és hidrogénből áll, a tudósok azt mondják: gratulálunk, de ezt már régen tudjuk. Itt éppen a mód fontos: ahogyan elmondja, mire jutott.

Desmond lehajtotta szőke fejét.

– Értem, de akkor akár plágiummal is vádolhatnak.

– Persze, ha már kialakult valami magában, elmegy a könyvtárba, és megnézi, mások mit írtak erről. De egyetlen eredeti gondolata sem lesz, ha most nekiesik például Baker és Hacker négykötetes kommentárjának. Inkább próbálja magát beleélni egy nagyon konkrét helyzetbe, és így gondolkozzon a kérdésen. Olvasgassa a Filozófiai vizsgálódásokat és képzelje el, mit mondana Wittgenstein arról, ami éppen az eszébe jut.

– Jó, tanár úr, a jövő órára megpróbálok írni valamit. Köszönöm szépen. Csütörtökön odaadom.

– Csütörtökön? – kérdeztem. – Holnap még csak szerda van, és holnap is van óránk.

– Holnap nincs tanítás – mondta Desmond mosolyogva. – Holnap július 4-e van, a Függetlenségi Nyilatkozat napja. Egy nagy ismerkedési estet is szervezünk, fél tízre, a tűzijáték után. Az egész pizzériát kibéreltük. Táncverseny is lesz, meg minden. Mindenkit meghívtunk. A tanár urat is szeretettel várjuk.

Valóban kiment a fejemből, hogy rögtön a nyári szemeszter elején szünetet kapunk. Most már arra is emlékeztem, hogy az ismerkedési est szerepel a programban. Desmondnak azt mondtam, persze, nagyon remélem, hogy ott leszek; ő elköszönt, és elsietett a pizzéria irányában.

Otthon ettem valamit, elégedetten és nyugodtan rakosgattam, és éppen azon gondolkoztam, megjutalmazzam-e magam egy sörrel, amikor egyszer csak a saját fejembe ütött szöget, amiről az előbb Desmondnak beszéltem. Mit mondana Wittgenstein arról, amit épp gondolok? No, nem a sörről, hanem a belső érzésekről… Nem azt írta Remko, hogy nekem nagyobb szükségem lesz a Szövegbe Helyező Szerkezetre, mint neki? Eddig csak egyszer próbáltam ki úgy igazán, vele, a Husserl Archívumban. De sohasem mondta, hogy csak irodalmi szövegekre alkalmazható. És egyáltalán, mi számít irodalomnak? A gép dönti el? Hátha működik például a Filozófiai vizsgálódásokkal is… De hol tesz le a gép? Egy boltban, ahol valaki öt piros almát vásárol? Egy építkezésen, ahol csak két építőt látni, és az egyik semmi mást nem kiabál a másiknak mint: „Kocka!”, „Oszlop!” „Lap!” „Gerenda!”? Vagy Wittgenstein egyik cambridge-i óráján?

Kihúztam az íróasztalom fiókját, óvatosan kivettem a gépet és bekapcsoltam. A mélykék képernyő villogott, és halk, zizegő hangot hallottam. Kinyitottam a könyvet a 244. paragrafusnál, a gépet ráhelyeztem, a kis tapadókorongokat a halántékomra illesztettem, és remegő ujjakkal – mit szólna ehhez Bianca? – beírtam a szerzőt és a címet a klaviatúrán.

Pontosan úgy történt, ahogy egyszer már átéltem. Semmiféle átmenet nem volt: zöld huzatú nyugágyban találtam magam egy hűvös, magas szobában. Körülöttem, szintén nyugágyakban vagy kerti székeken körülbelül tízen-tizenketten ültek; csupán két nő, a többi férfi, öltönyben, nyakkendőben. Az apró négyszögekből kirakott ablaktáblákon beszűrődött a délutáni nap, szemben hideg kandalló ásított, párkányára apró fekete táblát támasztottak, mellette kékfedelű könyvecske hevert, amelynek gerincén el tudtam olvasni az aranybetűs feliratot: Augustinus: Confessiones. A kandalló előtt, velünk szemben ötven körüli férfi ült, barna sportzakója kigombolva, ahogy nyakkendő nélküli ingének két felső gombja is. Még mindig sűrű, de gondosan nyírt, hátrafésült haja szőke és szürke árnyalatokban játszott; így jól látszott magas, de most összeráncolt homloka. Lehunyt szemmel, egyenesen ült, kezei összekulcsolva nyugodtak az ölében csukva fekvő fekete, kemény fedeles füzeten, arcizmai néha pattanásig feszültek, ajka meg-megvonaglott, mintha befelé süllyesztett tekintete olyat látna, ami fizikai fájdalmat okoz. A fényképek alapján rögtön ráismertem: Ludwig Wittgenstein.

mágnesként vonzó

Csend volt, még a nyugszékek halk reccsenését is csak elvétve lehetett hallani. Jobban körülnéztem, balra tőlem egy szemüveges, kissé pocakos, joviális tekintetű, ősz hajú úr ismerősnek tűnt; mélyen előre dőlt, töltőtollat szorongató keze közvetlenül a térdén tartott írótömb felett lebegett, mintha azonnal le akarna csapni, ha Wittgenstein megszólal. Talán Moore, a Principia Ethica szerzője? De nem volt időm ezen töprengeni, mert Wittgenstein felpillantott, és eztán lehetetlen volt nem a mágnesként vonzó, világoskék szempárba tekintenem.

– A gondolkodásunkban – kezdte lassan, mintha a szavakat kimondásuk előtt egyenként vetné latra – néha csomók vagy görcsök keletkeznek. Ilyenkor ilyesmit mondunk: „Nem tudok tovább lépni”. „Nem ismerem ki magamat”. A legjobb lenne: „Nem ismerem magamat”. A görcsöket ki kell masszíroznunk, kezelnünk kell, ahogy az orvos kezel egy beteget. De hová nyúljunk? Azt kérdezzük: „Mi az, hogy gondolkodni? Lássuk csak!” – de merre nézzünk? Befelé szeretnénk nézni, a saját fejünkbe, vagy a másikéba.

Elhallgatott, és csak nézett, merően, mintha most a távolba tekintene. Két perc után a csend kezdett elviselhetetlenné válni. Mi lett volna, ha én így tartom az előadásomat? – villant át rajtam, de ekkor Wittgenstein felkiáltott: Micsoda szörnyű tanáruk van maguknak! Segítsen! Valaki!

Erre egy kis mozgolódás támadt, de senki sem mert szólni.

– Az a benyomásunk – folytatta Wittgenstein, önuralmát teljesen visszanyerve –, hogy a gondolkodás valamiféle rejtély, ami bennünk van. Erről csak gondolkodni vagy beszélni tudunk – ez még jobban megerősíti ezt a benyomást. Beszédünkkel képeket vázolunk fel magunknak, ezek tartanak fogva minket. Minden kép egy-egy kísértés, hogy így és így nézzük a dolgokat. Először arra kell odafigyelnünk, hogyan beszélünk arról, amit gondolkodásnak hívunk. „Azt gondoltam, hogy eljön”. „Egy matematikai problémán gondolkodom”. Itt nem tűnik azonosnak a jelentés. Azt is mondhatom: „Azt hittem, hogy eljön”. De: „Egy matematikai problémát hiszek” – ez értelmetlen.

Megint szünetet tartott, de most előredőlt, arcán boldog mosoly villant át, aztán felállt, mint a színházi rendező, aki hallja, hogy kedvenc színésze épp ráérez a szerepére. A fekete füzet az öléből a padlóra csúszott. Nem vette fel.

– Az, ahogy a gondolkodásról beszélünk, sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy az érzéseinkről, a vágyainkról beszélünk. Úgy ábrázoljuk őket, hogy belül történnek, valahol a testünkben, a fejünkben. Vannak pszichológiai vagy fiziológiai laboratóriumok, ahol azt mondják: „Itt egy ideg így és így rándult össze, így viselkedett a testedben”. De ez az összerándulás, amiről beszélnek nekem, vagy kivetítik egy ernyőre, nem az, amit én érzek.

Önmagára mutatott, majd elsétált a kandalló előtt.

– Miért feltételezem, hogy összefüggés van a leírt vagy grafikonon mutatott jelenség és aközött, amit éppen érzek? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk: honnan tudod, hogy ezek a hangok egyben szavak, amelyeknek jelentésük van? A fájdalomtól összerándulhat egy izmom, a rándulást is érzem, ez maga a fájdalom? Önmegfigyelést végzek. De honnan tudom, hogy a rándulás: fájdalom?

Jobb kezével belekapaszkodott a kandalló párkányába – hosszú ujjai mint egy zongoraművészé.

– Amit leírnak nekem: így és így rándult össze az izmod, nem magyarázata a fájdalomnak. Akkor maga a fájdalom? Igen és nem. Valami történik és én azt mondom: fáj. Két eseményt kapcsolok össze. De mind a kettő érzékelhető.

Az úr, akit Moore-nak gondoltam, feltette a kezét.

– Wittgenstein, nem gondolja, hogy a fáj szót éppen úgy megtanultuk, mint azt, hogy gondolkodom? És az összes többi szót?

– Igen, tovább! – kiáltott rá kurtán Wittgenstein, miközben tenyerét összeszorítva mindkét kezét Moore-ra szegezte.

– Nem biztos, hogy jól értem, hová akar kilyukadni, de ha például egy gyerek elesik az utcán, azok, akik vele vannak, mondjuk a szülei, odaszaladnak, felsegítik, és azt mondják: „Jaj, szegénykém, elestél? Ugye fáj?” Így tanulja meg, mi az, hogy fáj.

– Igen! Igen! – kiáltotta Wittgenstein. – Egy gyerek megsebzi magát és felkiált. Erre a felnőttek beszélnek hozzá, és felkiáltásokra, később mondatokra tanítják. Azt is mondhatnám: fájdalomviselkedést tanítanak neki.

– Akkor a fájdalom szó a kiáltást jelenti? – kérdezte Moore.

– Ellenkezőleg! A fájdalom szóbeli kifejezése helyettesíti a kiáltást. És nem leírja, de nem is magyarázza. A fájdalom szót nem úgy tanultuk meg, hogy gyerekkorunkban definiálták nekünk. Mindig elfelejtjük, hogy a gyerek még nem rendelkezik nyelvvel, amikor megszületik. Nem rendelkezik fogalmakkal, amikről aztán sorban megtanulja, hogy mit jelentenek.

Világoskék szemében most már lelkes tűz égett. Élénk taglejtésekkel, szinte az egész testével magyarázott.

– Tételezzük fel, hogy egy gyereket beszélni tanítok. De nem úgy tanítom, hogy mondjuk, végigvezetem a lakáson, és sorban rámutatok a tárgyakra: „Ez asztal”. „Ez fotel”. „Ez kandalló”. Elképzelhető, hogy valakit így tanítanak beszélni, de akkor feltételezik, hogy bizonyos jelentésekkel már tisztában van, például az anyanyelvén, és most egy másik nyelvet tanul, mondjuk, angolt. Akkor csak az érdekli, hogy amit ő például Fenster-nek ismer, azt a másik úgy mondja: ablak. De a gyerek azt sem tudja, mi az ablak, mielőtt megtanulná, azt a hangsort: a-b-l-a-k.

Szándékosan túlzó erőlködéssel mondta ki a szót, mindenki nevetett, ő is.

– Nem, a nyelvtanulás nem tárlatvezetés. Inkább ilyeneket mondok: „Csukd be az ablakot, mert eső lesz!” „Gyere el az ablaktól, még kiesel”. „Ne kukucskálj be azon az ablakon, nem illik!” És közben még nagyon sok mindent csinálunk és beszélünk együtt. Ezek a mondatok mind a helyzetekbe illeszkednek. Mintha rendező lennék, aki egy-egy új szó jelentésének kedvéért mindig hatalmas színpadot rendez be, kellékekkel, természetes emberi mozgással, tevéssel-vevéssel, más szavak jelentésével.

– De ki ez a rendező? – kérdezte Moore.

Wittgenstein leült, arcát a kezébe temette. Majd felnézett; a szeme vidám volt.

– Ahogyan élünk. Az egész emberi életformánk. A jelentések mind-mind kint vannak, ezen a színpadon, ahol mozgok, cselekszem, a dolgok történnek velem. Itt tanulom meg őket, itt vannak – mutatott körül a szobán –, és nem itt – bökött a hüvelykujjával a gyomrára –, mielőtt azt hinném róluk: a fejembe, a testembe másztak, és valahol bennem laknak. Minden kint van, minden látható. Mert azt is kint tanultuk meg, amit épp a nyelv mutat be nekünk úgy, mintha bent volna. És a fájdalom szó esetében sincs ez másképp.

– De tettethetem is a fájdalmat.

Ezt én mondtam. Akaratlanul csúszott ki a számon, az arcom égett és – megint az íróasztalomnál ültem, a szobámban, San Juanban. A tapadókorongok már nem voltak a halántékomon.

A Szövegbe Helyező Szerkezet alatt a könyv mintha mozogna, és a nyomtatott szöveg úgy hullámzott, mint az óceán. Behunytam a szememet, lassan felálltam, bár semmi erőt nem éreztem a lábamban. Kibotorkáltam a konyhába, vizet akartam inni, de egyszerre minden elsötétült.

sorozatlövés

Előbb a konyhakő hűvösét éreztem, azután kinyitottam a szemem. Szinte teljes sötétség vett körül. A fejem mintha nedves lenne – odanyúltam, vér szivárgott, de nem fájt. Inkább kellemesen ernyedt és még bódult voltam. Ha a kő nem olyan kemény, legszívesebben fekve maradok. Nem reméltem, hogy ilyen könnyedén felállok, a fáradtságom eltűnt, a fejemen kívül sebesülést sem éreztem. Lassan derengett, hogy mi történt – riadtan az órámra néztem. Nyolc óra ötvennyolc. Berohantam a dolgozószobába – a Szövegbe Helyező Szerkezet ott feküdt a könyvön, de képernyője vakon nézett rám. Ki kapcsolta ki? Én? Valaki bejött? „A szerkezet, ha nem használják, öt perc múlva automatikusan kikapcsol” – írta Remko. Persze… persze… Villanyt gyújtottam, meggyőződtem róla, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezet valóban nincs bekapcsolva, és miközben az asztalfiókba zártam, akaratlanul az ablakra néztem, mert az égen lila, vörös, kék és narancssárga fények táncoltak, majd távoli ropogás hallatszott. Mint a sorozatlövés. Tűzijáték… Lehetetlen! Milyen nap van ma? Az ablakhoz rohantam, újabb és újabb rakétákat láttam az égre röppenni, majd ernyőként, tűzesőként kinyílni… Bekapcsoltam a laptopomat… dátum és idő…: 2006. július 4, 21:03. Ez nem az európai idő, átállítottam…

Több mint egy napot feküdtem a konyhakövön?

Leültem íróasztalomhoz a kényelmes székbe, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Micsoda élmény lehetett Wittgenstein előadásaira járni… de miért estem el a konyhában?… és miért estem vissza – Remko úgy mondaná: huppantam – San Juanba? Mert megszólaltam Wittgenstein óráján? „A Szövegbe Helyező Szerkezet a képzelet felélénkítésével legyőzi az időt” – hallottam Remko hangját, és jól emlékeztem az idő különös viselkedésére, amit St. A.-ból hazatérve éltem át, és a mai napig nem értek. Hát jó! Adjak hálát, hogy nagyobb bajom nem történt, hogy órát, legalábbis ami a tanítást illeti, nem mulasztottam, és… Ekkor eszembe jutott az ismerkedési est. Angela biztosan ott lesz. Még van időm odamenni.

Amikor lezuhanyoztam, még vérzett a fejem, ragtapaszt tettem rá. Ennem is kellett valamit, mert a gyomrom kíméletlenül jelezte a hosszú eszméletlenséget. Pihentnek és jóval nyugodtabbnak éreztem magam; csak akkor izgultam, mikor eszembe jutott, hogy viszontláthatom Angelát.

Milyen szerencse, hogy már ismerem az utat – gondoltam. A tűzijátéknak régen vége volt; csak a hold világított a fák közé. Egyre hangosabban hallottam a zenét – valami régi spanyol tangó, tüzes, feszes ritmusú, mégis zabolátlan, mintha minden hang robbant volna, akár a tűzijáték rakétái. Amikor a pizzéria elé értem, csak sűrű embergyűrűt láttam. Csendben néztek valamit. Igyekeztem előrenyomakodni; a tarka-barka tömeg kelletlenül nyitott utat.

Első látásra megnevezhetetlen négylábú teremtmény ringott, kígyózott a kör közepén. A szembefeszülő combok összehangoltan mozogtak, a vállak egybesimultak, csípők és arcok tapadtak össze, de a diszkólámpák kék, lila és vörös izzásában lassan a halvány és sötét orrot, a füleket és a szájakat is meg lehetett különböztetni. Mert felülről lefelé az alakot egy fekete és egy fehér félre hasították: Angela fekete, Desmond fehér ruhában tangózott.

– Mindjárt smárolnak is! – hallottam Bianca rekedt hangját. Csinos arca eltorzult, vihogott és sírt. – Bújjatok össze! Úgy, úgy! Még jobban! Lefényképezlek benneteket, és tudom, kinek mutassam meg a képeket!

– Fejezd be! – mondta valaki a tömegből. – Ez egy táncverseny és kész! Nem kell így felhúzni magad!

– Mi van, Bianca, otthagyott az édes kicsi Desmond? – kérdezte egy részeg hang.

– Majd meglátjuk, ki hagy ott kit! – lihegett Bianca, és elővette a fényképezőgépes, vagy talán videó-felvevős mobilját.

– Állítsd le magad, és ne igyál többet – szólt keményen az a szemüveges, kopaszodó fiú, akire szintén emlékeztem az órámról, Miguel Montanának hívták. – Engem is úgy neveltek otthon, hogy érzelmeket nem mutatunk ki a nyilvánosság előtt. Szerintem is eltúlozzák… de most már menjünk haza. Hazaviszlek, OK?

– Érzelmeket nyilvánosság előtt? – bugyborékolt Bianca. – Tessék! Nézze meg mindenki! Így kell állást szerezni San Juanban! Meg kell fogni a rektorasszony szép fiacskájának a… a szép fejét és cuppanós puszikat kell rá nyomni!

Bianca hirtelen az arcomba bámult; most ismerhetett rám, mert egyenesen nekem beszélt:

– A tanár úr… a tanár úr mit szól ehhez? Ez nem fegyelmi ügy? Majd magyarázkodhat a diák-érdekképviseleti bizottság előtt! Ismerem az elnökét, szerencsére lány … ha itt elindul egy szexuális zaklatási téma, az isten sem állítja le a legfelsőbb ügyészig!

Nem tudtam mit mondani, csak nyeltem egyet. A szemüveges fiú megfogta Bianca karját.

– Be vagy lőve? Hol van itt szexuális zaklatás? Botrányt akarsz? Olyan szép nap volt…

– Vedd le rólam a kezed, te állat, mert téged is feljelentlek! Arra számít, hogy az anyja majd mindent elintéz … a mama kedvence, aki nem mozdulhat a szoknyája mellől… pedig nem is az anyja… örökbe fogadta … két leszbi nő örökbe fogadta… nekem elmondta… a rektornő és egy másik… leszbikusok… halljátok? Most az anyja osztogatja a kegyeket… ezt jól kitervelte ez a…

Többet nem hallottam, mert kifelé igyekeztem az egyre jobban szétzilálódó tömegből. A zene szólt, de azt sem néztem meg, Angela és Desmond táncolnak-e még. Láttam, hogy többen közrefogják és valósággal elhurcolják Biancát. Rohantam be a fák közé. Egy hídon megálltam, lenéztem a mélységbe.

Erősen kikívánkozott, amit nemrég ettem; a híd karfájába kapaszkodtam, minden nagyon távoli volt; mintha megint L.-ben lennék, egy kis girbegurba utcában. Az arcom égett, egész testemben mérhetetlen ürességet éreztem. Nem tudtam, merre induljak, a zsebembe nyúltam, de a térkép nem volt sehol.

Találomra léptem, csak minél messzebb legyek a zenétől. Egyszerre egy házat láttam, úgy nézett ki, mint ahol lakom. Megkönnyebbülve vettem ki a kulcsot a zsebemből és bementem. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Megnéztem, nincsenek-e vérnyomok a konyhában – nem voltak. Megmostam az arcom, majd az íróasztalomhoz léptem. Működik-e a Szövegbe Helyező Szerkezet? Ahogy bekapcsoltam, rögtön zizegett és képernyője megvilágosodott.

Lassan indultam; vontatott mozdulataimon magam is csodálkoztam. Szélesre tártam az ajtómat, de kiosontam, átvágtam a kis kerten. Angela földszinti ablaka alatt álltam. Óvatosan körbejártam a házat, az ablakhoz lopakodtam és benéztem.

A függöny behúzva, de az ablakot nyitva hagyták. A függöny fehér vásznán nagy, piros eprek tarkállottak. – Én csinálom ezt? – kérdeztem majdnem hangosan. Szétvontam a függönyt. Olyan kombinált dolgozó- és hálószoba volt, mint az enyém. Először fehér és fekete ruhadarabokat láttam szerteszét, rettenetes összevisszaságban. Az ágyon, szinte szabályos kereszt-alakban, két meztelen alak feküdt egymáson. Mintha temető-árokba dobtak volna két tökéletes idomú testet; a szemek zártak, a szájak félig nyitva, mint friss holtaké, akikből csak az imént távozott a lélek, amely most csodálkozva keresi új lakóhelyét. A hold hideg világa bőrüket mély, félelmetes árnyalatokkal vonta be; a sötéten vakított a fehér.

Nem tudom, meddig bámultam őket, nem emlékszem, behúztam-e a függönyt, és hogyan kerültem az ágyamba, de amikor felébredtem, éreztem, hogy nem álmodtam. Nehéz éjszakám lehetett, mert párnám-takaróm a padlón hevert, a lepedőm is félig a földre lógott. Csak azután mertem a szemben lévő ablakra nézni, amikor már mindent rendbe tettem, égő arccal, fájó tagokkal. Mintha egy percet sem aludtam volna.

Még csak derengett, a ház süketen és bután állt a szürke párában, amit ilyenkor az óceán felől hoz a reggeli szél. Csodálkozva láttam, hogy íróasztalomon a Szövegbe Helyező Szerkezet még mindig világít – úgy látszik, ezúttal nem kapcsolta ki magát. Kikapcsoltam, és kétszer fordítottam a kulcsot az asztalfiók zárjára.

És most mi lesz? – kérdeztem hangosan, magyarul.

az majd rendbe hoz

Azt gondoltam, elmegyek futni, mintha L.-ben lennék, és a fák mögött az Aaremberg park terülne el, az majd rendbe hoz, és közben összeszedem a gondolataimat Wittgensteinről is, mert az élet nem áll meg, és nekem ma órám lesz. Féltem, hogy esetleg találkozom Angelával és Desmonddal. Éppen amikor Desmond búcsúzkodik… még csak ez hiányzik! De még jobban megijedtem, hogy akármennyire is émelyítő Bianca viselkedése, amit mondott, mintha belőlem szólna. Legszívesebben elismételném a szavait, hangosan, az anyanyelvemen.

Rendbe szedtem magam: lezuhanyoztam, felöltöztem, és az íróasztalom előtt álló kényelmes székbe telepedtem. De csak bámultam ki az ablakon, kezem összekulcsolva a Wittgenstein-jegyzeteimen. A székben el is bóbiskolhattam, mert amikor felpillantottam, a nap magasan állt. Nem kellett megnéznem az időt; tudtam, hogy órára kell mennem, bár nem készültem semmit, és fogalmam sem volt, miről beszéljek. Míg sietve átvágtam az erdőn, az motoszkált a fejemben, hogy valamiképp be kellene számolnom hallgatóimnak arról, amit a Szövegbe Helyező Szerkezetben éltem át, de nem tudtam, hogyan tegyem, azt pedig nem akartam, hogy végképp bolondnak nézzenek. Közben igyekeztem semerre sem nézni, nehogy meglássam Angelát, és már annak a puszta gondolatától izzadtam, hogy az első sorban ott ül majd Bianca és Desmond.

Az előadóterem majdnem üres volt; Bianca és Desmond sehol, a szemüveges fiút is hiába kerestem. Aki megjelent, egykedvűen és másnaposan bámult a levegőbe; sokukon látszott, hogy csak az imént keltek fel. Mit tegyek? Azt mondtam, a tegnapi ismerkedési estet senki sem számította bele a kurzusba (ezen kicsit derültek), és legjobb, ha átismételjük, amiről a múlt alkalommal volt szó. De csigalassúsággal teltek a percek; életem egyik legkínosabb és legrosszabb előadása volt, jóval az óra vége előtt elengedtem őket.

Szinte menekültem vissza a házamba, de az ösvényen szembe jött: Angela!

Alig ismertem meg. Hosszú fekete haja lebontva, csak egyetlen ezüst csat volt benne. Színes, rövid ujjú nyári ruhában volt, csuklóján széles, arany karperecek himbálóztak. Mélybarna szeme boldogan csillogott; legalább húsz évvel látszott fiatalabbnak.

– Hello! – köszöntött kedvesen. – Hogy vagy? Nem láttalak az ismerkedési esten, pedig képzeld, Desmonddal megnyertük a táncversenyt. De még sok, nagyon sok mesélnivalóm van! Ráérsz most?

– Persze. – Mintha lázam lenne, kivert a veríték, hideg és forró hullámok váltogatták bennem egymást.

– Akkor sétáljunk közös lakóhelyünk felé! – indítványozta Angela.

Nagyon komolyan, nagyon boldogan elmondta, hogy Desmonddal egymásba szerettek. Lehet, hogy őrültségnek tűnik, neki is különös, de a férje halála óta sohasem érezte, amit most. Persze az egész kampusz róluk beszél, talán én is hallottam mindenféle pletykákat, de egyiküket sem érdekli. Arról fogalma sincs, mi lesz, ha vége a nyári egyetemnek, hogy itt maradnak-e mind a ketten, vagy elmennek másfelé. Igen, a rektornő Desmond anyja, ez is komplikálja a dolgokat, de ha kell, ő beszél vele, személyesen.

– Talán mindenki azt hiszi, így akarok itt álláshoz jutni. Pedig legfeljebb mégis Stamford Ridge-ben maradok, és Desmond is odajön. El tudom tartani, míg befejezi a tanulmányait. Most már azt a helyet is más színben látom.

A Hahn-épület sarkánál jártunk. Távolabb két alakra lettem figyelmes, de a fák miatt nem sok látszott belőlük. Inkább csak annyi, mint egy ing fehérje, egy fekete szoknya lebbenése; elsuhantak a fák között, és eltűntek egy sötét ösvényen.

– Na, nézd már! – kiáltottam magyarul, önkéntelenül.

Angela megállt.

– Tessék? – hajolt hozzám közelebb. Finom parfüm illatát éreztem.

– Semmi – mondtam gyorsan, és persze már angolul –, azt hittem… biztos rosszul láttam… illetve…

– De nem, én is láttam – nézett körül Angela. – Mintha Desmond vágott volna át az úton, és lett volna vele valaki … mintha Bianca…

– És gondolod, hogy akkor Desmond nem vár meg? Hogy eloson innen, mint egy … mint egy gyerek, mert rajtakapták, hogy illetlenül leskelődött az ablakon?

Angela a szemembe nézett, de álltam a pillantását. Mindketten hallgattunk.

– Na jó – szólalt meg –, eddig sok mindent elmondtam neked magamról, mert azt éreztem, hogy … egy becsületes és – lehet, hogy ez ma már nagyon régimódian hangzik – tiszta fiatalemberrel ismerkedtem meg, akiben megbízhatok. De mondd meg nyugodtan, ha te is… ha téged is irritál a kapcsolatom Desmonddal. Akkor nem beszélek róla többet.

– Jaj, dehogy, félreértettél – kiáltottam –, már az autóban mondani akartam, mennyire örülnék, ha találnál valakit annyi nehéz év után.

– Valakit? Te is azt hiszed, ez egy futó kaland, legfeljebb egynyári szerelem? Tegnap óta… erre a fiúra tettem fel az életem.

– Egyetlen nap alatt? – kérdeztem. – Egyetlen tangó után?

Egyetlen éjszaka után? – tettem hozzá gondolatban.

Megint fürkészve pillantott rám, majd elnézett a fák közé.

– A szerelem olyan, mint egy vers vagy dráma. Belülről ismeri, amit hagyományosan időnek hívunk, és így győzi le. Ha akarja, nincs idő. Valakiről egyetlen pillanat után tudhatod, hogy már az idők végtelene óta ismerted. Én Desmonddal erre tegnap este döbbentem rá. És ha ez nem igaz, akkor minden visszatér, ami öt éve üldöz.

Hallgattam.

– Nem válaszolsz? Mondd meg nyugodtan, mit gondolsz rólunk. Azt hittem, az első nap barátságot kötöttünk. Mit gondolsz? – a kérdést úgy ismételte, mintha a tanári szobájában ülnénk, és épp szóbeli vizsgát tennék nála.

– Mit gondolok?

– Igen. Ne szépítgesd. Épp eleget éltem ahhoz, hogy ne bántásnak érezzem. Nekem nagyon fontos a véleményed. Hogy valaki, akiben megbízom, és ő is tanár itt … máshonnan nézze…

– Máshonnan…

– Igen, máshonnan.

– Honnan máshonnan?

– Úgy látszik, visszhangot jászunk. Mondom: arra kérlek, mondd ki, amit érzel… Legbelül.

– Ha kimondom, amit érzek…

– Igen?

– Angela – tört ki belőlem –, bár mindenki úgy látná, ahogy én! De én hogy szólhatok ehhez? Egy kapcsolatot, pláne egy ilyen kapcsolatot nehéz kívülről megítélni. Ott voltam, amikor táncoltatok…

– Ott voltál?

– Ott. Bianca rettenetesen viselkedett. Nem akarom elismételni, mit mondott. Szörnyű, méltatlan dolgokat. De most biztosan szégyelli magát. Az órámra sem jött el.

– Desmond ott volt?

– Ő sem…

– Mit mondott?

– Ki? Hol?

– Bianca! Az ismerkedési esten!

– Nem érdekes. Sokat ivott…

– Mit mondott? Pontosan ismételd el! Hallani akarom, szóról szóra! – Angela most emelte fel először a hangját. Királynői alakját méltóságteljesen húzta ki, szemében tűz lobbant.

– Hát, feljelentéssel fenyegetőzött… meg Desmond mamájára tett megjegyzéseket. Biztos tudod, mire célzott… Én rögtön elmenekültem… de akaratlanul is hallottam…

– Mit?

– Már alig emlékszem…

– Mit?

– Hogy ezt akár szexuális zaklatásnak is lehetne tekinteni… zavaros vágyakról beszélt… hogy jóban van a diák-érdekvédelem elnökével, aki lány… ezt biztosan mondta… és hogy Desmondot örökbe fogadták…

Angela elfordult.

– Nézd – kezdtem, s mintha hallgatnám a saját hangomat –, én tudom, mit érzel. És mondom, nagyon örülök, hogy így összejöttetek… és még sokan így gondolják, jogod van a boldogságra! De gondolj bele, te mégiscsak a… fiú tanára vagy. Ez egy nyári egyetem. Akárhogy is van, a kurzus végén jegyet kell adnod neki… írásban értékelned a munkáját… Lesznek, akik azért örülnek, mert végre találtak valamit, amibe belekapaszkodhatnak… ellened fordíthatják… hogy a rektorasszony fia… én tudom, hogy te nem színlelésből… előléptetésért… vagy más előnyökért…. én elhiszem, hogy ez igazi szerelem. De nem vagyunk egyformák… bár mindenki olyan lenne, mint amilyennek kinéz, és azt mondaná, amit gondol… de… de… nem mindenki ilyen. Ő mégiscsak diák, és te híres professzor vagy, és az emberek ilyenkor túloznak… a kákán is csomót keresnek… féltékenyek… kikezdenék a renoméd, amit Stamford Ridge-ben kiépítettél…

– Tényleg ezt gondolod?

– Hmm… hogy is mondjam… tudom, hogy te a legjobbat akarod Desmondnak… hogy most azt mondod magadban: „csak azt ne, hogy őt valami baj vagy megaláztatás érje”… akkor inkább elengeded, éppen azért, mert olyan nagyszerű fiú… és mert nagyon szereted… de, ahogy mondtam, egy kapcsolat más belülről, mint kívülről… a világ a maga leegyszerűsített, általános kategóriarendszere szerint gondolkodik, a hétköznapok értékrendjét alkalmazza, akaratlanul is… és máris, ahogy te is mondtad, összesúgnak a hátad mögött… erről ne végy tudomást… de az a baj, hogy valószínűleg Desmond háta mögött is pusmognak, és egy idő után majd az anyja háta mögött is… Persze lehet, sőt valószínű, hogy rosszul mérem fel a helyzetet… Biancától sok minden kitelik… és a rektor az egyetem vezetője… te tudod legjobban, hogy itt egy rektor mekkora úr… illetve asszony… a fogadott fia, akit sohasem enged el maga mellől…

Angela sokáig hallgatott. Még mindig a Hahn-épület sarkánál álltunk. Lehajtotta a fejét.

– Azt hiszed, én nem tudom, hogy ezt sokféleképpen lehet nézni? Hogy Desmond a fiam lehetne? Hogy akárki nevelte, fehér amerikait nevelt belőle? Mert az, jenki, kívül-belül, én pedig, Stamford Ridge ide vagy oda, mégiscsak egy… egy mexikói bevándorló maradok… azt hiszed, nem látom, hogy mindenki elkényezteti… hogy mindenki beleszeret, ha meglátja… azt hiszed, nem tudom, hogy korban ki illene hozzá jobban… hogy nem próbáltam meg legyőzni magamban ezt az érzést, hogy nem mondtam magamnak százszor is: nem szabad; a diák, ahogy a szabályzat mondja, érinthetetlen. Tudtam, hogy csak egy kis rosszakarat kell, és botrány lehet belőle. Tudtam. Tudtam, hogy Bianca nagyon akarja, láttam, hogy mindenre elszánt… Nem vagyok vak… De végül… végül úgy döntöttem, nem félek! Sem Biancától, sem a rektortól, akit nem ismerek, sem a többi diáktól, sem a pletykáktól, sem az emlékeimtől, sem senki és semmi mástól… Megszolgáltam… a férjem is azt kívánná, hogy boldog legyek. Csak az bűn, emit az ember annak érez, amikor elköveti… és most már azt is sejtem, mi hiányzott a könyvemből… de ha ő kitart mellettem, nem lesz baj… szeret, és én is szeretem…

– Attól ne félj, hogy nem tart ki melletted; csak néhányszor találkoztam Desmonddal, de úgy ismertem meg, mint aki hűséges… és te százszor különb vagy Biancánál! Ki ez a Bianca? Buta csitri… ügyeletes bajkeverő… tipikus mai hallgatólány, akinek telebeszélték a fejét mindenféle… úgynevezett hallgatói jogokkal…

– Igen, korban ő illik Desmondhoz, tudom.

– Mit számít a kor! Az érzés számít… Ha az előbb Desmondot és Biancát láttuk, biztos éppen azt tisztázták, hogy végleg szakítottak.

Angela szeme összeszűkült:

– Ha ő sem őszinte…

– Komoly, megfontolt fiatalember…

– Ha ő is csak tetteti…

– Nem úgy viselkedik…

– Ha ő sem érti…

– Értelmes, mély gondolkodású…

– Elcsépelt közhely: tanár és diák egymásba szeretnek…

– Úgy mint te, nem élheti át senki…

– Ha az ő számára ez csak hecc… elcsavarta egy tanára fejét… amivel eldicsekedhet…

– Ugyan… hogy mondhatsz ilyet? Beszéltem vele… kért tőlem szakirodalmat… ne lovald magadat abba, ami nincs! Épp azt a boldogságot rontja meg, amit érzel… Gyere, üljünk be a… a diákmenzára, igyunk meg egy kávét. Holnap pedig eljövök az órádra, ahogy terveztük, és megfigyelem őket. Utána elmondom, hogyan látom.

– Nem, köszönöm, nem kérek kávét – mondta Angela, de most nem tudtam kifürkészni, mit érez, vagy gondol –, most egyedül kell maradnom. De az órámra gyere el holnap: Hahn-épület, földszint 5, 9 óra. Desmonddal is beszélnem kell… Köszönöm…

Elkapta, és megszorította a kezemet – mintha könnycseppet láttam volna a szemében. Elsietett, azon az ösvényen, amin Desmond és Bianca tűnt el.

A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a kampuszon kószáltam, hátha meglátom valahol Desmondot vagy Biancát. Persze mindvégig igyekeztem észrevétlen maradni. Egészen elfogott a vadászszenvedély, de ismeretlen hallgatókon és őzeken kívül nem találkoztam senkivel.

Angela kis szemináriuma már teljes létszámban jelen volt, mikor beléptem a Hahn-épület földszint 5-ös szemináriumi helyiségébe. Bianca és Desmond is a hosszú asztal körül ült, de nem egymás mellett. Desmond elég zilált volt, a kaliforniai pír eltűnt az arcáról, hosszú szőke haja borzasan lógott előre. Bianca gúnyosan és megvetően fixírozta az ajtót, csak akkor sütötte le a szemét, mikor meglátta, hogy egyelőre én érkeztem meg. Nem az asztalnál ültem le, hanem a sarokban, ahonnan mindkettőjüket jól láthattam.

Angela megint feketében volt, de már az ajtóban olyan higgadtság és nyugalom áradt belőle, amit nem lehet tettetni. Nagy, fekete mappa volt nála, valamint az Othello és a Filozófiai vizsgálódások egy példánya. Egyetlen pillantásával egybekapcsolta a társaságot, engem is beleértve, és bárkire nézett, szeméből nem lehetett kiolvasni semmit.

– Jó reggelt! A mai órán vendégünk is van, egy fiatal kollégám, aki Belgiumból, illetve Magyarországról jött, Wittgensteinnel foglalkozik, őt is érdekli Wittgenstein és a tragédia összefüggése. Az elmúlt órán arra kértem mindenkit, írjon otthon egy oldalt arról, mit gondol Jagóról; róla persze már többször volt szó. Ki kezdi?… Desmond? – Angela leült, és kinyitotta a mappát.

– Olvassam fel, amit írtam? – kérdezte Desmond megriadva, rekedt hangon. Remegett a keze.

– Ahogy tetszik, lehet szabadon is…

– A tragédia szempontjából igyekeztem végiggondolni – kezdte Desmond magabiztosabban, időnként az előtte fekvő papírba pillantva –, szerintem Jago nem az a démonian gonosz figura, amilyennek a romantikusok, például Coleridge látta. Egyszerű katona, végső soron szimpla figura, aki a… végső katasztrófát mintegy akarata ellenére idézi elő. Persze a tragédia második felében sok a démoni pillanat, de ez inkább az érzés miatt van, ami … ami Desdemonát és Othellót összefűzi. Lehet, hogy Jago is szerelemes Desdemonába, tehát féltékeny, lehet, hogy azt akarja megtorolni, hogy nem léptették elő… vagy más oka van. Mindenesetre már az elején büszke magára. De a lényeg, hogy belecsöppen az előtte kibontakozó szerelmi történetbe, amiben nem igazán tudja, mi a szerepe. Inkább Othello rettenetes indulata erősíti fel, vagy inkább változtatja szörnyeteggé, ami Jagóban úgy van jelen, hogy maga sincs tisztában a természetével.

– Azt akarod mondani, hogy Jago buta? – szólt közbe Miguel, a szemüveges, kopaszodó fiú. – Szerintem egyáltalán nem az. Remekül bánik a szavakkal, de sohasem mondja ki, amit gondol, és amikor úgy tesz, hogy igen, kimondja, sohasem halljuk tőle egyértelműen, mire gyanakszik. A múlt órán Bianca Machiavellivel hozta összefüggésbe, és a korabeli machiavellisták egyik fő fegyverével, a kétértelműséggel. Csak inszinuál, célozgat, a következtetések levonását Othellóra bízza. Othello meg nevetségesen hiszékeny. Hihetetlenül. Az a kendő egy ötéves gyereket sem tévesztene meg.

– Nagyon érdekes – szólalt meg Angela –, de egy közbevető kérdést engedjenek meg. Ki tudná megmondani, mi van azon a híres kendőn?

– Eprek. Vörös eprek – mondta Bianca, és kihívóan nézett, érdekes módon nem Angélára vagy Desmondra, hanem rám.

– Így van – helyeselt Angela –, akkor térjünk vissza Jagóra. – Desmond…

– Épp ezt mondom, amit Miguel – simította hátra a haját Desmond –, Jago mindig a helyzetnek megfelelően rögtönöz, nem átgondolt, démoni terv szerint.

– De a rögtönzéshez nagy intelligencia és emberismeret kell – szólt közbe megint Miguel –, az rendben van, hogy remekül rögtönöz, de szerintem ez azért van, mert nagy színész. Vagy rendező. Mindig az történik, amit ő akar, ő irányítja az egész darabot, Rodrigóval botrányt csinál Brabantio ablaka alatt, leitatja Cassiót, összeugrasztja Cassiót és Montanót, Cassiót rábeszéli, hogy menjen el Desdemonához, és itt kezdődik Othello minden kétsége. Ezek jól átgondolt lépések.

– Csak azt nem tudja, mit érez Othello Desdemona iránt – vetette közbe Angela.

Mindenki ránézett és halálos csend lett. Angela zavarba jött.

– Bocsánat, nem akartam újra megszakítani az érdekes vitát. Parancsoljanak, folytassák.

De a csend csend maradt. Végül Bianca szólalt meg:

– Szerintem úgy van, ahogy több kötelező olvasmányunkban is szerepel: Jago nem Desdemonába, hanem Othellóba szerelmes, de inkább a Desdemona és Othello közötti társadalmi különbséget és a nagy korkülönbséget tünteti fel természetellenesnek – meg persze Othello származását. Erre mondja, hogy „zavaros vágyak, visszás hajlamok”, nem?

– Itt két kérdés keveredik – Angela elpirult, és keze megrándult az asztalon –, de megpróbálok egyetlen választ adni rá. Shakespeare korában az érzés minősége és intenzitása számított, nem az, ki érzi és éppen ki iránt. Úgy gondolták, a szerelem önmagában érték, nem az eredetét firtatták, hanem arra voltak kíváncsiak, mit tesz az emberrel, merre viszi, sodorja, sőt hogyan alakítja, hogyan változtatja át. Az átváltozásra a translate szót használták, azt, amit ma ‘fordítás’ értelemben használunk. Úgy gondolták, az embert, akármennyi idős és akárkibe szerelmes, lefordítja, más emberré teszi a szerelem. Azt is mondhatnám: nem életkor, társadalmi rang, még csak nem is a nemiség felől ítélték meg a szerelmet, hanem fordítva: a szerelem felől minősítették az összes többit és, ha megenged egy szójátékot, ha az érzés nemes volt, még a mai szakirodalomban annyit emlegetett, a szexualitás értelmében vett nem sem lehetett nemtelen, tehát a jagói értelemben vett „természetellenes” vagy aljas. Az aljasság az Othellóban még csak nem is a gyűlölet, hanem a homályos sejtésekből tényeket fabrikáló felületesség, a pletyka, a kisstílűség, Jago hétköznapisága. Azt hiszem, Jago úgynevezett titka csupán annyi, hogy ezzel a hétköznapisággal akkor támad, amikor Othello átváltozáson megy keresztül. Ez kétségtelenül katasztrófához vezet, de Jago mégsem győz. Nem győz, mert nem azt akarta elérni, ami végül történik. Jago csak bele akart piszkítani Othello és Desdemona boldogságába, de Othellót nem az eszén át fogja meg, hanem a szívén keresztül, és amint megfogja Othellót, ő maga is fogva van. Lehet, Jago azt hiszi magáról, hogy szerelmes, és az is lehet, hogy a saját fogalmai szerint valóban az, tulajdonképpen mindegy, kibe. De a darabból az derül ki, hogy amit Jago érez, legfeljebb homályos vágy. A feleségébe, Emíliába sem szerelmes; az igazi, szó szerint halálos szerelem az, ami Othellót Desdemonához fűzi. Ennek a szimbóluma, mindenki számára látható jele Desdemona fehérsége és Othello feketesége.

Bianca beharapta a száját.

– És annyira szerelemes, hogy meg is öli? Meg is fojtja? Az ágyban?

– Persze, ezt nehéz megérteni… nehéz megérteni, hogy a legnagyszerűbb érzés hogy fordulhat maga ellen, hogyan válik tragikusan romboló indulattá. És nyilvánosan, mindenki szeme láttára épül, épít és rombol, mert ha igazi, úgysem lehet eltitkolni, akaratlanul is hatalmas színpadot teremt magának. Talán a szerelem az egyetlen érzés, ami belülről azonnal kívülre kerül, mert olyan erővel veszi célba a másikat, hogy rögtön varázskörébe vonja azokat is, akik csak tanúi. A szerelmet ugyanis nem lehet akarni; a tiszteletet, vagy a másik iránti toleranciát talán igen, de a szerelmet mindannyian ajándékba kapjuk, nem tudunk semmit sem tenni érte, de ellene sem. Tagadhatjuk, megpróbálhatjuk csírájában elfojtani magunkban, de tudjuk az igazat. Mert a szerelemben a jelentés, vagyis az, hogy a másik mit jelent, nem az elménkben, a fejünkben van, hanem a tagjainkban, az izmainkban, a zsigereinkben, és az izomrándulás egyszerre van kívül és belül: én érzem, de a körülöttem állók is látják.

Észre sem vette, mennyire átszellemül az arca; hogy feláll a székről és élénk taglejtésekkel, szinte az egész testével magyaráz. De aztán, mintha álomból ébredne, leült és elmosolyodott.

– A könyvemben erről is megpróbáltam írni, de félek, akkor kudarcot vallottam. Erre majd még visszatérhetünk a kurzus folyamán; a mai alkalommal az a feladatunk, hogy Jagóról és Jago hétköznapiságáról beszéljünk, és ezt megpróbáljuk összekötni azzal, amit Wittgenstein mond az ember hétköznapiságáról. Folytassuk a beszámolókat… Miguel, mintha még mondana valamit…

Mindenki sorra került, de nem tudtam figyelni, mert azon töprengtem, miért oda lyukadt ki megint Angela, hogy a könyvéből hiányzik valami. Most, hogy beleszeretett Desmondba, megértette, mi az?

– Megvan! – majdnem kiáltottam, szerencsére nem figyelt rám senki. Kölcsönadom Angelának a Szövegbe Helyező Szerkezetet! Az majd megmutat neki és megértet vele mindent. Oda huppan, ahogy Remko mondaná, ahová tetszik, és azzal találkozik, akivel akar. Elégedetten láttam, hogy már szedelődzködnek, vége az órának. Angelát még több hallgató körülvette, én éppen csak odaszóltam, hogy találkozzunk a diákmenzán, mert meglepetést tartogatok számára. Végre megint boldogan indultam hazafelé.

A kulcsomat hiába próbálgattam a zárba, nem forgott, végre rájöttem, hogy az ajtóm nyitva van. Úgy látszik, elfelejtettem bezárni, gondoltam, holott tudtam, ilyesmi ritkán fordul elő velem. Beléptem, és éreztem, nem vagyok egyedül. Az íróasztalomnál, nekem háttal ült valaki, és láttam, elmerülve vizsgál valamit. Lépteim zajára megfordult a székben: Remko!

– Remko! – egyszeriben minden ijedelmem örömre változott.

– Szia! – mondta, mintha az imént váltunk volna el a Zaventem repülőtéren. Felállt és kezet fogtunk; nekem le kellett ülnöm az ágyra.

– Most azt akarod kérdezni, hogy kerülök ide, de ez ebben a pillanatban nem fontos. A lényeg, hogy sikerült még egy Szövegbe Helyező Szerkezetet készítenem. Az pedig jelezte, hogy az eredetivel baj van. Most megnéztem – mutatta a gépet, amit bizonyára az asztalfiókomból vett ki, bár azt is kulcsra zártam –, gratulálok. Egészen jó történetet agyaltál ki; ugye, így mondják a te szép nyelveden: kiagyal, vagy kifundál? De a Szerkezetet nem szabad odaadnod Angélának!

– Honnan…

– Tudok erről is? Nos, ahogy egyszer már említettem, én is fokozatosan értem meg, mire képes a Szerkezet. Azzal, hogy még egy van, csak jobban megismerem majd a természetét. Úgy látszik – de ezt is sejtettük –, a gépezet írásra is alkalmas, vagy legalábbis egy történet társszerzője lehetsz, amit az idő legyőzésével a képzeleted szerint alakíthatsz. De a Szerkezet, úgy tűnik, nemcsak a szándékos fordulatokat rögzíti, hanem azokat is, amelyeknek aligha lehetsz tudatában. Ez egyébként, azt hiszem, egyezik az írás általános természetével. Már a repülőtéren, amikor elbúcsúztunk, írni kezdtél egy történetet, persze a magad módján, akár észrevetted, akár nem. Itt van a Szerkezetben.

– Te tényleg Granadában voltál?

– Persze. A mórok emlékeit kutattam, egy készülő tanulmányomhoz.

– És Marie?

– Jól láttad, ő volt a repülőtéren. Össze is találkoztunk. De ő Algériába ment, a barátjához, másik géppel.

– Micsoda hülye vagyok! Ne haragudj!

– Nem haragszom. És nem is vagy akkora hülye. Mondom, a történet elég jó; valójában annyira, hogy ki lehet találni a végét. Persze nem biztos, hogy a kiszámíthatóság mindig erény. De annyi bizonyos, hogy minden gondosan előkészített.

– Ezt hogy érted?

– Angelának olyan autója van, mint nekem, illetve most neked. Ismered, tudod, hogy vacak. Átélsz egy rövid epizódot, amiből kiderül, Angela gyenge sofőr, majdnem elüt egy kutyát. Egyébként a fekete kutya sem rossz, talán Goethe Faustjából bújt elő. Aztán Angela és Desmond egymásba szeretnek, csak Angela Holleto játssza Othello, Desmond Desdemona szerepét. És így tovább, ezt látom, te sokkal jobban tudod. Gondolom, illetve remélem, azzal is pontosan tisztában vagy, magadra melyik szerepet osztottad; ezért volt Jagóról szó Angela óráján. Persze bizonyos elemeket Biancára is osztottál. Kezdett a történet egyre veszedelmesebbé válni; talán ezt jelezte nekem a másik Szerkezet.

– Elképesztő!

– Az, de tapasztalatnak nem rossz. Térjünk vissza a történetedhez. Angela azt ismételgeti, hogy a könyvéből hiányzik valami. Te kölcsönadod Angelának a Szövegbe Helyező Szerkezetet. Nem kizárt, hogy ez olyan hatással lett volna Angelára, amilyen hatással az utolsó két felvonásban Jago van Othellóra. Ha Angela találkozik azzal a személlyel, akivel annyit foglalkozott, akkor – talán ez motoszkált a fejedben – annyira elborzad Othellótól, illetve önmagától, hogy tényleg ölni akar, illetve nem akar élni. Tehát beülteti Desmondot az öreg Facel-Vega autóba, és – gondolom, sohasem tisztáztad volna, baleset volt-e vagy sem – mindketten belezuhannak egy szakadékba valahol a gyönyörű, óceán mellett kanyargó 1-es számú főúton. Gyanítom, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezet is velük lett volna, ami most, még mint egyetlen darab, örökre megsemmisül: ízzé-porrá zúzódva fekszik az óceán mélyén. Veszedelmes gépezeteket a szerzők írásaik végén általában megsemmisítenek, hogy az olvasó megnyugodjon.

– Remko, te vagy a legjobb barátom, hogy feltételezheted rólam, hogy ilyen szörnyűséget… fundálok ki?

– Talán nem annyira te, mintsem az egészen jól játszott szereped. És az is kétségtelen, hogy Jago, legalábbis bizonyos helyzetekben, sajnos mindannyiunkban ott lakik. Gondolj Biancára!

– Tegyük fel, hogy úgy lett volna, ahogy most elmondtad. De azt is tegyük fel, hogy a tragédia műfaja kedvéért lett volna így.

– Nem, nem barátom – Remko úgy hintáztatta tenyerén a Szövegbe Helyező Szerkezetet, mintha a súlyát igyekezne megbecsülni –, 2006-ban már nem lehet olyan tragédiákat írni, mint négyszáz évvel ezelőtt. A tiéd csak abban az értelemben lett volna tragédia, ahogy ma is beszélünk például tragikus balesetekről. Átélni még képesek vagyunk a tragédiát, de ha írni próbálunk egyet, legjobb esetben melodráma lesz belőle. A tragikus érzés még velünk van, de az újraalkotása, azaz a valódi továbbértelmezése, bővítése már nem tartozik képességeink közé. Csak megöltél volna két embert, ami szomorú és borzasztó, vagy borzalmas lett volna – a te szép nyelveden biztos van a kettő között különbség. De céltalan lett volna, semmi több. Ezért nem szabad megtenni.

– Már megbocsáss, de így te nem is melodrámát, hanem komédiát csinálsz az állítólagos történetemből…

– Ez a mi védekezésünk az igazi tragikum ellen. Nézd meg: a tragédia elhalt, talán már közvetlenül Shakespeare után, a komédia él és virul, velünk van, szeretjük, a tévé is tele van vele. Az abszurd, ami állítólag átvette a tragédia szerepét, ugyancsak egyfajta komédia; épp csak megcsillan benne a tragikum. De ez már egy másik történet. És az is kétségtelen, hogy már az Othellóban rengeteg a komikus elem.

– Jó, de ha mindezt ilyen jól tudod, akkor azt is mondd meg, mi lesz most a történet vége!

– Megszöknek innen, de csak a nyári szemeszter végén, mert Angela nem az a típus, aki nem fejez be egy kurzust. Bianca nem mer feljelentést tenni, egyetlen erotikus tangó miatt nem is lehet, másra pedig nincs tanú, ugye?

– Hát…

– Mindegy, feljelentés nincs. És elszöknek, mert a rektorasszony valóban nem örül. Lehet, hogy Angela és Desmond össze is házasodnak. Aztán eltűnnek valahol, Amerikában könnyű eltűnni, de nem Stamford Ridge-be mennek, hanem valamelyik kis college-ba… talán Új-Mexikóba.

– Boldogok lesznek?

– Egy ideig biztosan. Már csak az egzotikum miatt is. Később az idő felteszi nekik azokat a kérdéseket, amelyek téged is foglalkoztattak. Egy azonban bizonyos: Angela, velem ellentétben, vesz egy jobb autót.

– Na jó. És mi lesz most velem?

– Semmi. Végigtanítod a kurzust, sokkal jobb órákat fogsz tartani, mint a múltkori volt. Nekem sincs már kedvem visszamenni Granadába, bejárok néhány órára, a tiédre és Angeláéra is. Egyébként már kivettem egy lakást, éppen feletted, az emeleten. És augusztus elején együtt utazunk vissza L.-be. Eredetileg azt szerettem volna, ha kijössz elém a Facel-Vegán, de ez igazán nem fontos. Remélem, emlékszel még, melyik utcában hagytad.

– Az Erasmus kávéház előtt.

– Helyes. Az autót később is használhatod, ha kell. És, ha már mindent tisztáztam, örökbe neked adom az egyik Szövegbe Helyező Szerkezetet.

– Nagyon köszönöm, de nem biztos, hogy nekem való, én egyre kevésbé értem a működését. Egyet viszont még szeretnék kérdezni…

– Igen?

– Mit szólsz a Wittgenstein-órához?

– Az tetszett a legjobban. De az, sajnos tényleg nem te voltál, hanem a Szövegbe Helyező Szerkezet. Viszont te lehetsz még, ha megírod egy tanulmányban. Nagyot néz majd J. V. V.!

Valóban így történt. Augusztus 5-én Remko és én pontosan délelőtt 11 órakor becsengettünk J. V. V. házába a P. utcán. Az öreg mosolyogva nyitott ajtót, és tessékelt be a nappaliba. Az asztalon három pohár és három üveg hideg belga sör állt, mellettük hevert Wittgenstein-tanulmányom kézirata.

– Elolvastam – mondta J. V. V. vidáman. – Nagyon jó. Magam viszem el B.-nek.

kép | Paul Reed képei, wikiart.org