EGY VÉNUSZHITŰ MARSLAKÓ JELENTÉSE A FÖLDI HITEKRŐL

[A magyarító előzetes megjegyzései: A „vénuszhitű” vagy „vénuszista” kifejezés félrevezető, helyette a Vénusz bolygó marsnyelvű nevét kellene mondani, „drang-hitű” vagy „drangista”, hiszen a „Vénusz” név egy (a görög hitvilágból ismert) istennő neve, míg „Drangi” úgy neve egy bolygónak, mint „Bakony” egy hegynek: csak azt nevezi és nincsen nemi vonatkozása sem.

A Marson többféle hitvallás van, de változataik egészen másfélék, mint a földi vallásoké. Annyi vallás van, ahány bolygó a naprendszerben. A bolygókat nem istenként tisztelik, tudják, a többi is úgy bolygó, ahogy a Mars. A marslakók azonban, két csoport kivételével, úgy hiszik, hogy ami a Marson történhet, csakis a naprendszer többi bolygójának közvetítésével lehetséges. A mindenség erői azokon át, mintegy azokon fókuszálódva hatnak a Marsra, ahogy azon is fókuszálódva a többi bolygóra. Mindegyik bolygó, így a Föld is, meghatározó közvetítője a kozmikus erőknek és befolyásoknak.

a marslakók hitvilága

A két rendhagyó csoport közül az egyik a Napra esküszik, a másik, a katasztrofisták, a rendkívüli, ugyanis a naprendszer rendjén kívüli, ám abban feltűnő, azon át-áthaladó égitestekre. De bármennyire másféle is a marslakók hitvilága, a vallások kiegészítik egymást. Senki sem gondolja, és ezért nem is hiszi, hogy pl. az érzelmi vagy az értelmi okok alacsonyabb vagy magasabb rendűek, sem azt, hogy bizonyos okok kiküszöbölhetők. Példaként talán arra érdemes gondolni, hogy a dunántúli, vagy azon belül pl. a somogyi ember talán lenézheti vagy irigyelheti a tiszántúlit vagy a viharsarkit, csak éppen nem gondolhatja, hogy a Tiszántúlról vagy a Viharsaroktól megtisztíthatja a tájat és a Földet. Tudja és érzi, hogy magamagát azokkal szemben is határozza meg s ha a Viharsarokra költözne, a dunántúliakkal szemben is onnan határozná meg magát. Van egy mondásuk, amit jobb híján Luther „Itt állok és nem tehetek másként”-jával lehet fordítani. Alázattal is mondják, nemcsak kihívóan. (Descartes „cogito”-jából hiányzik az alázat, bár a kihívó jelleg is: hiányzik az „itt”, nála – természetellenesen – nem tartozik az „én”-hez, mivel szerinte a gondolkodás a testen kívül történik, testtelenül. A lutheri mondás azonban nem fordítja hűen a marsnyelvűt. A marslakók szerint ugyanis az egyénnek megvan a szabadsága, hogy máshol álljon, mint ahol éppen áll, csak ahhoz nincs szabadsága, hogy ne ott álljon, ahol. Az alázat nem a teremtmény megkötöttségének, abszolút függésének tudatából-érzetéből ered, hanem a helyezettség elkerülhetetlenségéből. Nem tudnak semmi olyan különbségről, amit magyar-földi nyelven „relatívnak” és „abszolútnak” mondunk. A helyezettség nem világba, hanem világban helyezettség; nem egy túlvilággal szemben, hanem a többi lehetséges helyek viszonylatában határozódik meg. A marslakók úgy érzik-gondolják, mindegyiküknek megvan a szabadsága, hogy onnan beszéljen, ahová helyezi magát, csak ahhoz nincsen, hogy máshonnan beszéljen, mint ahova éppen helyeződött.

A fordítás munkája egyébként igen nehéz volt. Azt is lehetne mondani, hogy az itt olvasható magyar szövegnek igen kevés köze van a marsnyelvű szöveghez, ha a fordító nem lenne meggyőződve, hogy hívebb fordítás lehetetlen. Bízva bízik, hogy ezt a meggyőződését a kétnyelvűek mind osztani fogják, a többieknek pedig nincs módjuk a hiteles kételkedésre.]

Elöljáróban, illetve bevezetésként meg kell említenem egy problémát, amelyik igen megnehezítette feladatomat, a földlakók hitvilágainak leírását és értelmezését. Mi tudtuk, hogy a Földnek, vagyis a Terrának vannak lakói, s feltételeztük, hogy vannak vallásaik is, melyek nem befolyásolják a Marson élők sorsát, míg maga a Terra nyilván teszi, ahogy azt a Terra-hitvallás megléte is bizonyítja. A Terra, azaz a Föld lakói ezzel szemben nem tudnak rólunk, így nem is tételeznek fel vallásokat a Marson (csak olykor-olykor képzelegnek ún. regényekben). Ha azonban tennék, meggyőződésem szerint azt hinnék, a vallások befolyásolják a marslakók sorsát, nem maga a Mars. Ez persze az én hipotézisem. A földlakók nagy része ugyanis testtől független, anyagtalan valamiben, ún. lélekben és szellemben hisz, sőt azt az ún. anyagnál erősebbnek és fontosabbnak véli. Valamiképpen, feltehetőleg az öregedéssel járó alakváltozás miatt, úgy hiszik, hogy a testi különbözőség összeegyeztethető valami lelki-szellemi azonossággal, sokak számára az ún. lélekvándorlás és reinkarnáció szélsőséges hite szerint is. Furcsa és számomra érthetetlen módon azonosítják egymással a ,,testet” és az „anyagot”, s aztán úgy gondolják, a „test” lehet élő vagy halott, míg az „anyag” nem élhet, ezért halott sem lehet; vagyis a „testet” „anyagként” gondolják, de aztán olykor mégsem.

a planéták állása

Vannak ugyan, akik nem hisznek semmiféle világtól elkülönülő lélekben, szellemben, világszellemben sem, ám ezek a látszatra hozzánk közelállók többnyire nem hisznek a planétákban sem, sőt lenézik és nevetik az azokban hívőket, az ún. asztrológusokat. Ez utóbbiak állnának legközelebb a mi gondolkodásunkhoz, ha nem hinnének ők is „lélekben” és „szellemben”, illetve ha nem egyénekre és egyéni sorsokra alkalmaznák a planéták állását.

Akadnak, akik hozzánk hasonlóan, legalábbis hasonlíthatóan, azért figyelik a naprendszer planétáit, hogy önnön lényükről és a mindenségről szerezzenek több tudomást, ismerkedjenek azzal, ami van. Ám ezek a terralakók vagy nem alkotnak vallási csoportot, vagy pedig valamelyik terra-valláshoz tartozónak hiszik magukat; a planetáris hitet ahhoz igazítják, annak rendelik alá, s így a hit egész kérdését elkutyulják – természetesen a mi, marslakó szempontunkból. Őket végül is az érdekli, miért van világ; ahogy egyik tudósuk mondja, „miért van valami, miért nem semmi?”; és miért vannak ők, mi lesz velük, személyesen és a Terra lakóival, akik magukat gyakran csak telepeseknek hiszik. Gondolkodásuknak és érzésviláguknak ezt a meghökkentő másságát egyaránt lehetetlen figyelembe vennem és figyelmen kívül hagynom, hiszen kiszámíthatatlan és bizarr értelmezéseket kíván meg. Nagy mértékű és intenzitású létbizonytalanságuk ecsetelése hosszadalmas magyarázkodásokat és találgatásokat igényelne, ha viszont eltekintek tőle, gondolkodásuk és érzésviláguk eszelősnek tűnik. Szerintem okkal. Ezzel a vallomással viszont diszkvalifikálom magam, hiszen egy egész planéta lakossága nem lehet kevés kivétellel eszelős. Önnön diszkvalifikálásommal kvalifikálom kvalifikációmat: ennél többet nem tehetek. Szótorlaszomat kétségbeesés, nem irónia sugallta. Humorral kellene szólnom, de az túl komoly lenne egy végül is kevéssé fontos, csak jellegzetességeket jelezni kívánó beszámolóban, amilyen az enyém.

A Terra, vagyis a Föld lakói – jobb „Földet” mondani, ha róluk beszélünk, nem magunkról – valaha mindenütt kis csoportokban éltek. Mindnek megvolt a maga vallása, s ez úgy értendő, hogy hitviláguk egybeesett hitt történeteikkel. Később törzsszövetségek, majd királyságok révén a hitvilágok vagy összeolvadtak, vagy egy rendelt maga alá több másikat. Végül akkora integrációra került sor ún. birodalmi terjeszkedések révén és érdekében, hogy a hitvilág megkülönböződött a nyelvtől, ami révén kifejeződhetett, és a közösen hitt történet a törzsek, törzsszövetségek, királyságok, sőt birodalmak hitt történeteitől is. Látogatásomkor ez az eddig végső állapot volt a jellemző, bár megfigyelhettem az előző két korszak hitvilágainak vallásait is.

a saját anya

Azt kell mondanom, hogy általánosságban minden földlakó hisz a maga történeteiben, abban hogy megszületett; szüleiben, szülei szüleiben. Ez a számukra tagadhatatlan és magától értetődő hit vezeti őket valamiféle hithez arról, amit többnyire világnak vagy Földnek mondanak. A biológiai leszármazás hitét gyakran szeretik keverni a nyelvi leszármazás hitével és ez utóbbit, mint „szellemit”, elsődlegesnek tekinteni, bár gyakran és következetlenül mégis a biológiaihoz kapcsolják. Mivel köztudott és tagadhatatlan, hogy a nyelviség soknyelvűségként jelentkezik a Földön, mindenféle furcsa elméleteket agyalnak ki, miért van sok nyelv, ahelyett hogy azon töprengenének, a sok nyelv hogyan és miből származhatott le. Számukra, kinek-kinek a maga számára, tagadhatatlan és magától értetődő a saját nyelv, ahogy a saját szülő, illetve, furcsa következetlenséggel, a saját anya. Ez azért mondandó furcsa következetlenségnek, mivel az anya gyakorlatilag fontos: apa lehetett akárki, viszont éppen ezért is van szükség atyára, aki elvileg fontosabb az anyánál: „szellemi” férfira, aki biztos, nem akárki.

A földlakók rettegnek attól, hogy őket oktalannak higgyék, ezért állandóan keresik az okokat, hogy mindenki láthassa, milyen okosok is ők. A legtöbb földlakónak elég ok, hogy szüleinek ez vagy az volt a hite, ahogy az is elég ok, hogy szülei szülték és azért él. Mivel a szülőknek is voltak szülei és azoknak is voltak, legegyszerűbb szülők helyett ősökre gondolni, ősök helyett pedig, azokat egyesítve, „Istenre”. Ez a rövidzárlat felettébb hasznos. A visszavezethető okok lánca ugyanis – szemeit tekintve – gyakran hiányos; továbbá: mindenki tudja, ha eléggé visszaaraszol, hogy ősei között találni másféle hitűt, akkor pedig tudnia kellene, mi volt a hitváltozás oka. Arra viszont a legjobb ok az igaz hit megtalálása, hiszen a hitek sokféleségéről mindenki tud. Igazi, vagyis valódi hit sok van, igaz hit viszont mindig csak egy, a hívő hite. Az mondatja vele a józan ész segítségével, hogy csak az igaz lehet igazi, hogy attól még nem lesz valami igaz, hogy igazi, azaz valódi: nem a hívés teszi igazzá a hitet. Keveseknek jutott eddig a Földön józan eszébe, hogy sokféle hit lehet egyaránt igaz, és keveseknek adatott meg úgy éreznie, hogy az igaz hitek sokfélesége nem fenyegeti az ő hitének egyediségét. A félelem, hogy ha egy másik földlakó másban hisz és okos, akkor „az én hitem”, mivel más, talán nem okos, gyakran nagy és fenyegető. A félelemmel bánásmód egyik fajtája, ha valaki különbséget tesz ész és akarat, a jóeszű és a jóakaratú között, hiszen akkor lehet a másik jóeszű és gonosz. Az egyének legnagyobb részének viszont nincs alkalma-ereje, hogy végigondolja, mennyire okos a maga hite, mennyire okosak más, esetleg számára ismeretlen hitek, így a legegyszerűbb a maga hitét gonoszok közt okosnak tartani. Ez ténymegállapítás, nem gúny. Akiknek van alkalmuk-erejük mindezeket meggondolni, azoknak többnyire van hatalmuk is, legalábbis vannak hatalmi vágyaik, ettől pedig társa támad az okosságnak, és a kettő egymással háborúskodni kezd.

Beszámolóm csak a hitekre és hitvilágokra szorítkozik, azokat szeretném a Mars lakóival megismertetni-megértetni, már amennyire ezt szerény erőm és a tárgy hihetetlen nehézsége engedi.

A jelenleg, vagyis sok földlakó szerint az ún. 20. század végén – a mi időszámításunkban a (Mars) 653 845 221. körforgásakor (KF-kor) – található nagy vallások abban térnek el a mi vallásainktól, hogy azt kérdezik: „Miért van?”, nem azt: ,,Hogyan van?”. A korábbi törzsi vallások többnyire azt mondták el: „Hogyan lett, ami van.” A „Miért van?”-hoz sajnálatosan hozzátartozik számukra a „Hogyan lesz?”. A ,,Hogyan lett, ami van”-hoz viszont az tartozik: „Hogyan nem lesz, ami van?”. Ezekre a törzsi vallásokra az jellemző, hogy nem érdekli őket, hogyan lettek a többi törzsek. Továbbá történetüket egy ponton kezdik el, anélkül, hogy jeleznék, miért ott, miért akkor. Végül többnyire elfogadják a világ végét mint egyik világ végét sok egymásra következő világ sorában (ami persze csak olyan kívülről lenne egymásra következő, amit ezek a hitek nem tételeznek). Az andoki kecsua nyelvű indiánok pacsakutiről tudnak s arról, hogy már több volt és még több lesz. Mivel a világ végével az ő népüknek, a rúnáiménak is vége lesz, a Napnak is, a csillagoknak is, ezt a kérdést feszegetni nem érdemes. Hitviláguk egyébként sokban megfelel a miénknek. Nem kérdezik, miért születnek, csak azt, minek-mivé; azt sem, miért halnak meg, csak azt, hogyan kell bánni a halottakkal. Korábbi, talán másfajta törzsek az ő vidékükön szobáik földpadlójába vagy falaiba temették mumifikált halottaikat, azok fölött-között éltek. Nem kérdezte senki: „Mi lesz velem?” Mindenki tudta, mi lesz.

marslakói szempontokból

Ebben a földi 20. században volt egy gondolkodó, aki szerint a „Miért?” helyett „Hogyan?”-t kell kérdezni. Ez a gondolkodó azonban – marslakói szempontokból alig magyarázható furcsasággal – „tudományos” gondolkodó volt, nem „vallásos”. Magunk gondolkodására fordítva [persze azt földi-magyar nyelvre fordítva vissza – a fordító megjegyzése] azt mondhatnám, ő a szakfoglalatosságok általános metodikájával foglalkozott, nem az önmegismerkedéssel. Az ő „Hogyan van?”-ja ezért azt jelentette: „Hogyan írható le?”; a miénk ezzel szemben azt jelenti: „Hogyan történik?”.

További bonyodalom, hogy a vallások java része, bár a „Miért van?” kérdését feszegeti, azt írja elő, hogyan kell adott esetekben viselkedni, anélkül, hogy magyarázná, miért. A 20. földi századra azonban az emberek nagy része viselkedik meghatározott esetekben előírt vagy elvárt módon, attól függetlenül, hogy miféle hitbeli előírásokat követ, ha követ. Kezet mos evés előtt, védőoltásokat szerez, orvosságokat szed be, ún. munkahelyekre megy. Ezt a zavart némelyek azzal kerülik el, hogy kis csoportokba, ún. szektákba menekülnek, ahol minden együttesen íródik elő. Azok a követelmények, amelyeket egy-egy ország egésze, az ún. állam követel meg, hogy őskori történeteinkből ismert szokásokra hivatkozzam, egyféle hadisarcnak felelnek meg, adónak, amit azért kell egy-egy nagyobb hatalomnak fizetni, hogy az egyébként békén hagyja a közösséget. Mi már nem is gondolunk rá, hogy előírásaink testi-marsbéli meglétünk fennmaradását szolgálják, minden marslakóra vonatkoznak, egyéni variációkkal. A földlakók azt mondanák, nálunk az életvitel mikéntjét a „tudomány” határozza meg. Egyik szent szövegük azt mondja: „Add meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené.” A „császár” ebben a mondásban a politikai-állami uralkodót jelenti; minálunk behelyettesíthető lenne azzal, amit ők „tudósnak” mondanak. Amit viszont „Istennek” mondanak, nálunk a Minden, s ennek úgy adjuk meg – nem oda –, ami az övé, hogy észre venni és érzésbe emelkedni engedjük mindazt, ami vagyunk, ahogy vagyunk.

Szerintem a földlakók egyik jelentős baja, hogy összekeverik egymással a „Császárt” és az „Istent”, vagyis a Minden észlelésének és megérzésének dolgával életvitelük dolgát. A vallás ezért náluk különválaszt, elkülönít, az egységesítés érdekében, ahelyett hogy összehozna, azaz figyelmeztetne és ráéreztetne arra, hogy a dolgok együtt vannak, minden együtt van. Náluk ismeretlen, ami nálunk elkerülhetetlenül természetes. Én csak úgy lehetek Vénusz-hitű, ha tudom és érzem, csakis Jupiter-hitűek, Szaturnusz-hitűek, Terra-hitűek stb. közösségében hihetem, amit hiszek.

A bajok baja, úgy tűnhet, az, amit egyes földlakók egy ideje „képzeletnek” neveznek, mások „gondolkodásnak” (meg nem gondolva, hogy a képzelet gondolkodás nélkül álmodás, a gondolkodás pedig képzeletek híján lehetetlen). Valójában azonban a bajok baja eddigi tanulmányaim szerint azzal a meggondolatlan elképzeléssel van kapcsolatban, amit „halálnak” mondanak. Nálunk a Marson nincs ilyen fogalom, ilyen szó. Ők azt mondják: „Elvitte a halál” meg „Beállt a halál”, amikor azt gondolják, olykor mondják is: „Meghalt”. A „meghalt”, ugye, a „megszületett” párja, ám a „születés” folyamatot jelez, ahogy a „meghalás” is, míg az, amit ők „halál”-nak mondanak, állapotot (amit meg lehet személyesíteni). Mondják ugyan „Ma öt éve halt meg”, de azt is: „Ma van halálának ötödik évfordulója”. [A fordító megjegyzése: mivel marslakó szövegét magyarítom, mi mást is tehetnék, mint hogy a magyar nyelv- és szóhasználat szerint teszem. Ez erőszaktétel. Ha más földi nyelvre, például németre vagy franciára fordítanám, máshogy tennék erőszakot a szövegen.] A megszemélyesítéssel működő „elvitte a halál”-nak megfelel az aktív „eltávozott (az élők sorából)”; mindkét esetben cselekvő csinál valamit. Aki persze eltávozik, nem szűnik meg, ebből is következtethető, hogy a „halál” nem jelenti szerintük az „élet” végét, hanem csak az „emberi” vagy „e világi” vagy „földi” életét, ha „reinkarnációban” vagy valamiféle „túlvilágban”, például „mennyországban” vagy „pokolban” hisznek. (Ez utóbbi kettő a világon túli ún. „öröklét” jó, illetve rossz fajtáját jelenti, örök boldogságot vagy örök szenvedést.) A megszűnés (gondolása) és a hiány (érzése), tudjuk, fájdalmas és rejtélyes, hiszen maga a megszűnés nem állapot, nem is reverzibilis állapotváltozás, mint a folyadékok megfagyása. Nem annak az állapota változik, ami megszűnik, hanem a környezeté, amelyben a megszűnés történik.

senki sem hiszi el

Úgy tűnhet, a földlakók jobban érzik és értik a Mindent, mint mi, amikor úgy gondolják és hiszik, hogy van halál, halál utáni élet, és a meghalás nem megszűnés. Hiszen a Minden nem szűnhet meg. Megvallom, egy időre megtántorodtam; azt hittem, mi nem gondoljuk a dolgokat és a viszonylatokat helyesen a Marson. Aztán rájöttem, az ő világuk nem mindenféle, hanem csak a minden fele, az a fele, amelyik érthető. Van egy földi mondás, hindu, miszerint az a legnagyobb csoda, hogy mindenki tudja, meghal, de senki sem hiszi el, hogy ő is. Ezt nem is lehet igazán hinni, hiszen ami hisz, nem hiheti, hogy nincsen. Az élő nem élheti meg a maga halálát, ha a halál az élet vége. Más dolog hinni, hogy valami érthetetlen, felfoghatatlan van, és megint más azt hinni, hogy ami érthető és felfogható, csakis az érthetetlen-felfoghatatlan fényében az.

A földlakók legnagyobb része azt hiszi, egy-egy ember megszűnése más, mint mondjuk egy csésze megszűnése. Holott egy-egy kedvelt és megszűnt tárgyat éppannyira – nem éppúgy – hiányolhatunk, mint egy-egy megszűnt ismerőst. Egy-egy csésze is sokféleképpen van, megszűnte után is van. Ha nem lenne, nem zavarna, hogy megszűnt. Nem „eltávozott”, nem „elhunyt”, nem „elvitte a halál”, hanem radikálisan megszűnt, és megszűntként van. (Egy földi tudós „halálra menő lét”-ről beszélt, és ezt sokan félreértették. Nem vették észbe, hogy a halál nem a lét ellentéte, hanem az életé. A létbe bőven belefér a halál, illetve a meghalás és a megszűnés. Ez az „illetve” az én helyesbítésem. Az a tudós csak későn vette észbe, hogy a „halál” éppen olyan bajos – szerinte pszichologizáló – fogalom, mint az „élet” (amit gondosan elkerült vagy leszólt. Mire erre rájött, arra is, hogy a „lét” is félrevezető fogalom, egyedül a „sajátos esemény” vagy „sajátosodás”, mondja, amit mondani lehet.)

A megszűnt nem véget ért. A megszűnésnek nincs sok köze ahhoz, ami kezdet és vég. Ha egy film véget ért, újra meg lehet nézni, ha megszűnt, nem lehet. Egy-egy csésze viszont sohasem ér véget: ha összetörik, megszűnik. Ő azzal ő, hogy ezen a napon és délután a másik szobában alszik. Ő az ő mindenségében szűnik meg.

Amikor és ami után ő az ő mindenségében megszűnt, a Minden maga nyilván nem szűnt meg, hiszen nem szűntem meg és az a többi marslakó sem, akiben ő megszűntként van. (Ha azt mondom: „halottként”, kísértetek helye vagyok. Ez azért hamis, mert az a park, ahol tegnap sétáltam, hasonlóképpen érzékelhető számomra ma, a parkot pedig mégsem mondanám, a földlakók sem mondják, kísértetnek. A földlakók talán most, első és kezdetleges hologramjaik idején, ébrednek földi érvekkel mérve igen lassan olyan eszméletre és eszméletlen világban-létre, amilyenre mi valamikor 25 és 30 millió körforgás előtt.) Nemcsak én nem szűntem meg, környezetem sem, a hegyek, házak, fák és marslakók túlnyomó többsége sem. Ha környezetem megszűnt volna, ki tudja, mit hinnék, hogyan éreznék, környezettelenül az űrben.

magamagára emlékezni tud

A megszűnés rejtélye, hogy egy-egy rendszer mindig környezetben van, és minden egyéb rendszer része a környezetnek. Rendszer is vagyok, környezet része is; magam számára egész is, rész is: csak ilyen együttesben érthető-érezhető Minden. Az egész sohasem szűnhet meg, csak a rész és csakis az egész vonatkozásában. Így a Minden magában foglalja, helyesebben magából magába bocsátja a megszűnt részeket és az egészet, aminek azok már megszűntként részei. Csak az hiányozhat, ami valamiképpen van, annak, ami/aki van. A megszűnt a maga számára nem hiányozhat; nem tudhatja, hogy megszűnt; nem képezheti és nem képzelheti maga-magát. A megszűnt már nem a környezet része, sem a maga egésze. A megszűnt már csakis környezetben lévőkben, meglévőkben van; meglévők része. Érezhető és érzékelhetetlen. Ez a rejtély a legközönségesebb; mindenki jól ismeri, aki múlt magának valamilyen mozdulatára, megtörténtek valamelyik epizódjában magamagára emlékezni tud.

A földlakók, akikkel ezekről a dolgokról beszéltem, úgy vélték, mi marslakók szenvtelenek vagyunk. Ajánlottak egy könyvet, regényes fejtegetést egy olyan földi országról, melyben szerintük a Marson található elkülönítésben folyik egyrészt az élet, másrészt az egészen öncélú, az élettől elvonatkoztatott, elitistának mondható vallásos tevékenység. Üveggyöngyjáték-nak hívják ezt a tevékenységet, valamiféle kozmikus harmónia mesteri kultiválása. E könyv elolvasása után adtam fel minden reményemet, hogy megértessem magam a földlakókkal, s veszítettem el majdnem minden bátorságom, hogy valaha is meg tudom ismertetni bolygóm lakóit az ő hitvilágaikkal. A könyv ugyanis a természet és a művészet különállását, ellentétét vázolta fel, s a főszereplő, az üveggyöngyjáték egyik mestere, arra csábul, hogy egy tóban ússzon, amibe belefullad. Itt is a „halál” mint végső állapot, tragikum szembesül a hozzátartozó „élettel” és egy tevékeny-de-cselekvéstelen létkultusszal.

A könyv szerzője nyilvánvalóan a meglévő földi vallások túlján gondolkodott; búcsút vett a halhatatlanság ábrándjától, ám úgy írt, mintha csak egyetlen vallás lenne a Földön, s mintha ez az egyetlen vallás a földi természet túlján is lenne. Mintha a főszereplő élni akarása bicsaklana ki, mert a Minden szenvtelen: nincsen akarata, de éppen akaratlanságával szegül szembe a földlakók akaratának. Végül is a könyv szerzője csupán szembefordul azokkal az elképzelésekkel, hitekkel, melyek szerint a Minden – illetve az Isten – akar valamit, amire aztán következik, hogy mit akar és hogyan akarja. Arról pedig, aki mást mond, aki szerint mást-máshogy akar, mint mi, azt hisszük: őrült, többnyire közveszélyes, olykor ellenséges. Ennél a szerzőnél nem a mást-máshogy akarás érthetetlen, fenyegető, hanem a teljes akaratlanság.

Vannak, akik különbséget tesznek meghalás és elpusztulás között; egy nagy számú nép teszi, a kínai. Hadd idézzek egyik szent szövegükből, mivel ha valami hasonlítható a mi marsbeli hiteinkhez, még leginkább a kínaiaké.

„A huszonnegyedik év tavaszán [az ún. keresztények időszámítása szerint 2500 földi évvel ezelőtt] Mu-su elment Csinhez. Fan Hszüan Cu fogadta, ezzel a kérdéssel: ’A régieknek volt egy mondásuk: „Halott, de halhatatlan”. Mit jelent?’

Mielőtt Mu-su válaszolhatott volna, Hszüan Cu így folytatta: ’Régen, Sun császár idejétől kezdve [ötezer földi éve], sőt még előbb T’ao és T’ang hercegek voltak a mi Fan családunk ősei. Hszia idején [4176–3745 földi évvel ezelőtt; Kr. e. 2183–1752] Jü-Iung urai voltak őseink. Sang idején: Sik-wei urai. Csu kezdetén pedig T’ang és Tu urai. Most Csiu lett a nagy szövetség vezetője és Fan ura. Ezt értenék halhatatlanságon?’

Mu-su így válaszolt: ’Ahogy én hallottam, ez örökölt rang és dicsőítés, nem halhatatlanság. Volt egyszer Lunak egy jelentős tiszttartója, Csang Wen-csung nevű. Szavai maradandóak halála után. Annak a régi mondásnak ez az értelme. Én úgy hallottam, legjobb az erényes erő [vagy „kiválóság”, nincs rá magyar szó – a fordító megjegyzése] megteremtése, második legjobb pedig a szavaké. Ha ezeket nem vetik idővel sutba, halhatatlanságnak mondható. Ami egy-egy család nevének és a nemzetség ágazataiban betöltött tagságának a fennmaradását illeti, annak érdekében, hogy az ősök áldozatai egyik korról a másikra szakadatlanul fennmaradjanak, nincs állam efféle praktikák nélkül. Halhatatlannak azonban még azok sem mondhatók, akiket nagyon dicsőítenek.’”

a fordítottja

Egy későbbi és még híresebb szövegben pedig ez áll: „Aki meghal, de nem pusztul el igazán, hosszú életet élvez.” Sokak szerint ezt a mondást az előbbiekkel lehet értelmezni. Marslakó és személyes véleményem szerint azonban a fordítottja is igaz. Az „élet” szóra gondolok és a vele járó kétértelműségre. Bölcs dolog azt hinni, hogy nemcsak egy-egy elmés test élete élet, hiszen még életében, azaz megszűnése előtt sem az. Ám megszűnése után beszélhetünk-e „élet”-ről? Úgy hiszem, a kínai bölcs mondást helyesbítette az a földi 20. századi gondolkodó, aki szerint a lét nem élet, és nem szűnik meg a léte valakinek, amikor testesült elméje és elmés teste megszűnik. Másként mondva, egy-egy sajátos esemény nem szűnik meg, amíg sajátos és esemény.

Lényegesen más-más, ha valaki létről és sajátos eseményről, nem halálról és halhatatlanságról gondolkodik, bár még ez is más, mint ahogy mi gondolkodunk a Marson. Az utóbb említett tudósnál is megtalálható egyféle elitizmus, ahogy a kínaiaknál is. A kiválóság, a teljesítmény és a fennmaradó szó csak kevesek „halhatatlanságát” biztosítja, így keveseket elégít ki. Csak kevesen tudják, mit jelent, kevesen elégednek meg vele. Ám mi lesz a többiekkel? Az efféle hit szerintem elkerülhetetlenül frusztrációba taszítja a többséget és a frusztrációból vakmerő felelőtlenségbe azokat, akik úgy érzik, belőlük nem marad semmi, vagy úgy, hogy örök szenvedésre vannak ítélve önnön elkerülhetetlen gyengeségük miatt. Így ami a mi hitvilágunkhoz legközelebb áll, még mindig áthidalhatatlan töréssel áll távol. Náluk a létbizonytalanság a meghalás utáni lét bizonytalanságából, illetve bizonyosságának elvárásából fakad; abból, hogy mi lesz a halál után olyan testesült elmékkel, melyek mindeddig képtelennek bizonyultak a megszűnés rejtélyének elfogadására. Nem tudják elfogadni, hogy nem biztosíthatják, mi lesz belőlük megszűntük után, holott a mi számunkra ez magától értetődő.

Beszámolómnak ez lehetne a vége, befejezése. A földlakókat megbabonázza mindaz, amit egyedül az elméjük talált ki, a halál; és ezért a halálfélelem. Vagy hisznek valamiben, ami a halál után lesz, valami halál utáni életben, vagy nem hisznek ilyesmiben, ám akkor azt hiszik, a halál után nem lesz semmi. Ez a halál utáni semmi hasonlít a megszűnéshez, csakhogy a megszűnés mindig környezetben történik, meglévők vonatkozásában, míg a semmi mindössze a valami ellentéte, abszolutizáló fogalom. Ha „semmi sem történt” más, mintha „megszűnt” vagy „megszűnés történt”: az mindig valami. A megszűnés azonban rejtélyes. Erről a rejtélyről csak rettegés nélkül ajánlatos gondolkodni. A földlakók azonban többnyire rettegnek, rettegésükben értetlenkednek, értésük ellenében hisznek, és mind meg vannak győződve, ha van hitük, hogy csak övék az igaz hit (s ha nincs, hogy mindaz, akinek van, szerencsés vagy szerencsétlen őrült).

Említettem az előbb, hogy az igaz hitről még szólni fogok. Most teszem.

Az „igaz” szó ellentéte a „nem igaz”. Ami nem igaz, hazug vagy téves; téves, ha szándéktalanul, hazug, ha szándékosan mondják. A kettő nem ugyanaz, ezért az „igaz” ellentéte csak tagadással vagy fosztóképzővel fejezhető ki. A „hamis” ugyanis harmadik szó, azt jelenti: „nem valódi”, vagyis a „valódi” ellentéte.

Az „igaz” és a „valódi” kapcsolata bonyolult. Az „igaz” mondásra vonatkozik, nyelvire, a „valódi” nem-nyelvire. Az „igaz hit” kifejezésben az „igaz” valami együttesben nyelvire vonatkozik, a „hit” nem-nyelvire, bár olyasmire, ami nyelviség nélkül nem jelezhető, sőt nem is lehetséges. Aki csak hisz, de nem tudja megmondani, miben, nem hisz, nem hihet igazán, azaz nincs valódi hite. Igaz például, hogy egy nyaklánc valódi ezüst. Az „igaz hit” viszont nem „valódi hit”, hiszen a valódi hit, az, amiben valaki valóban hisz, lehet téves is. Téves, ha nincs úgy. Mi nincs úgy? A hívés vagy a mondás, a kijelentés, ami jelzi, mit hisz, aki hisz? Egyik sem. Az nincs úgy, amire a mondás vonatkozik.

Ha elfogadom, hogy maga a hívés valódi, és amit mond róla valaki, igaz, nem téves, honnan veszem a bátorságot, hogy azt mondjam, a hit téves (vagy hazug)? Onnan, hogy azt hiszem, az nincs úgy, amire a mondás, a kijelentés vonatkozik. Ezt viszont csak akkor hihetem, ha úgy tudom, hogy nekem van igazam; hogy én mondom úgy, ahogy van. Ám mi van, ha ő is azt hiszi, úgy tudja, a magáéról?

A földlakók nem értik, sőt többnyire nem is érzik, hogy minden valódi hit igaz, annak, akinek valódi. A tévedés és tévelygés nemcsak abból származik, hogy nem tudom az igazit, hanem abból is, hogy az igaz csak többféle valódi–igazi között adódhat. [Az utolsó félmondat csak így adható vissza, de kérdésesen – a fordító megjegyzése.]

a beszéd testté válik

Amikor azt mondják: „igaz hit”, azonosítják egymással azt, ami van és azt, ahogy nyelvileg kifejezik. A hívőben azonosul egymással, hogy érzi és tudja, hogy hisz és hogy mi is az, amit hisz. Azonosítódik a hívés a mondással (ez a hívés esetében elkerülhetetlen), és az így azonosnak érzett és tudott vonatkozik arra, ami van, és ahogy van. Több hívő egyetértése csak megerősíti, hogy az, amit ki-ki szavakkal mond és amiben hisz, van, tehát nemcsak szó, nemcsak valódi beszéd szava, amit valaki, aki nem szó, mond és gondol is, amire, mint valósra utal, amiért is beszéde jelzése valaminek, ami nem szó, nem beszéd és van. Már amennyire értem, ezért lett annyira fontos sokak számára annak hite, hogy a szó, a beszéd testté válik és onnan-abból indul, ami nem beszéd. Test nélkül nincs beszéd, és a beszéd nem ér semmit, ha nem válik testté. A test egyfelől azé, aki beszél, másfelől az, amiről beszél, vagyis a beszéd értelme, például az, ami az adott szótól elvárható.

Ha egy nyelven több hit szól, vagy a nyelvvel van baj, vagy a hitekkel. A nyelvvel nem lehet baj (ha lenne, nem lehetne megállapítani), így hát a hitekkel van baj, s nem azzal, hogy hiszik őket, hanem hogy mást hisznek. Amikor mások beszélnek, mást mondanak. Aki nem hisz, tehát nem ismer bensőségesen egy másik hitet, és több hitet, nem is tudhatja, mit mondanak azon a nyelven, amely az övé és lám mégsem az. A hiteket pedig igen kevesen ismerik, még kevesebben jól. A jól ismeréshez nem kell ugyanúgy hinni, bensőségesen, de tudni és érezni kell mindazt, ami felfogható és megérezhető. A földlakók közül egyesek, az ún. etnográfusok tudják ezt, ők más, számukra idegen népek életét és hitvilágát szeretnék megérteni és megértetni. A más népek azonban többnyire más nyelvet beszélnek. A saját nyelvet beszélő vallásos szektákhoz viszont nemigen mennek etnográfusok és etnológusok, s a földlakók közül az ugyanegy nyelvet beszélők is olykor értetlenül állnak szemben egy-egy szektával, mely ráadásul talán saját hitviláguk egyik, szerintük elkorcsosult változata. Egy nyelven beszélnek, de nem ugyanegy nyelvet, és ez felettébb zavaró, sőt félelmet keltő.

Az ,,igaz hit” gondolata, mint már mondtam, általában nem egyeztethető össze a földlakóknál azzal a gondolattal, hogy vannak igazi hitek, valódiak, többes számban. Mindenki tudja, hogy vannak. Ám szinte mindenki azt szeretné, hogy ne legyenek. Közben mintegy megfeledkeznek arról, hogy az „ők” szó, akárcsak a „mi”, nemcsak úgy többes számú, hogy többekre vonatkozik, hanem többfélékre is. Nemcsak megismétli-megsokszorozza az „ő”-t, vagy az „én”-t, mintha klónozná, hanem variálja is, mint a kutyafajták a „kutyá”-t. Amikor az „én” segítségül hívja a többes számot, csak megismétli-megsokszorozza magát, mennyiségi alapon védve minőségét. „Nekik” mind nincs igazuk, s ez a „nekik”, ez az „ők” csakis azáltal lesz egy csoport, hogy sokféleségét eltünteti az „én” és a „mi” meggondolatlan egyfélesége. Ha ez igaz, az mind nem igaz.

A földlakók java része valamiképpen nem tudja elfogadni, sőt akár észrevenni, hogy a binaritás csak az egyik megnevezhető elv több másik között és mellett. Elsődlegesen nem az szükséges, hogy az elme a kettőt kibővítse egy harmadikkal, hanem az, hogy a kettőt a sokféle között különböztesse meg. A talán nem a langyosság vagy a bizonytalanság helye, ha tekintetbe vesszük az időt is, a temporalitást, hanem a sokféle sokféleségének érzékeléséhez szükséges hely, míg az igen–nem a kétféle kizárólagosság határátkelő helye. A földlakók nem tudják észrevenni, holott különféleképpen tudják, hogy a szintézis még a hidrogénatom szintjén sem tézis és az antitézis egysége. Még csak nem is tézisre kellene gondolni, nem is ilyen szót kellene használni. A legbölcsebb földlakók is többnyire csak azt értik, hogy az igaz és a nem-igaz, az igen és a nem összetartoznak és összetartozásuk valami harmadik. Nő nélkül nincs férfi, férfi nélkül nincs nő; éjjel nélkül nappal; hideg nélkül meleg; tél nélkül nyár; mgszületés nélkül meghalás. Valóban. Ám a Földön, akár a Marson, különböző helyeken különböző időben van tél és nyár; itt tél, amikor ott nyár; és van, ahol nincs se tél, se nyár, csak esős időszak meg száraz időszak. A legbölcsebbek sem szabadultak meg a nyelvben gondolkodásba abszolutizált binaritástól, a biztonság érdekében végzett leegyszerűsítéstől, még akkor sem, amikor egész tevékenységük arra irányult, hogy semlegesítsék a binaritást, vagyis hogy a nyelvet az ember és a világ érdekében maga ellen használják, illetve engedjék maga ellen is menni.

a rossz szó rossz

Szerintem (és meg vagyok győződve, csak gyarlón és töredékesen értem, amiről itt szóltam és szólok) a földlakóknál egybeesik az igaz és a nem-igaz binaritása az élet és a halál binaritásával, azt akarják legyőzni mind az örökélet, mind a nemlét vágyott és remélt békéje, boldogsága révén. Egy tőről fakad rettegésük a hamis hitektől, a haláltól és a szenvedéstől-kíntól. A rettegést már csecsemőkortól beléjük verik, hol ütleggel, hol rosszalló pillantással, később rossz szóval (ami azért is kijár, ha a gyerek rossz szót használ, különben hogyan is venné tudomásul, hogy a rossz szó rossz).

Beszámolóm végére értem. Vénusz-hitűként mondtam, amit mondtam. Tudom, Jupiter-hitű másként, vagy másként is, mondaná. Arra is szükség van, mondani kell azt is. A Jupiter-hitű azonban, úgy hiszem, egyetértene velem, amit Terra-hitű planétatársainak is el kell – sajnos, vagy szerencsére – fogadniuk, hogy a mi Mars bolygónk Terra-hitűinek hite egészen másféle, mint a Terrán, vagyis a Földön lakók hitei, s ha arra a bolygóra kerülnének, amelynek hitében életüket élik a Marson, rájönnének, a mi Terránk nem a földlakók Földje, s a földlakók nem tudják, mi is az a Föld, ami nekünk Terra lehet.

kép | Wen-Ying Tsai művei, wikiart.org