Anca Vlasopolos

TERMÉSZET ÉS SZADIZMUS AZ IPARI FORRADALOM HAJNALÁN

2009 október

TERMÉSZET ÉS SZADIZMUS AZ IPARI FORRADALOM HAJNALÁN

A természetet az idők kezdete óta a kizsákmányolás minden fajtájára nyitott nőként ábrázoljuk. Mint Chris Philo és Chris Wilbert írja, az „állatok természetrajza” elnevezésű tudomány megjelenésével az állatokat „különféle összefüggések alapján osztályokba soroltuk, aszerint, hogy melyik hasznosítható táplálékként, melyik háziállat vagy kártevő, hasznos vagy haszontalan, hal vagy rovar, érző vagy oktalan – ez utóbbi alatt nyilvánvalóan a nem emberi lényeket értettük”. Megkezdődött az állatok vizsgálata „természetes környezetükben”, és ez a környezet lehetett „képzeletbeli, irodalmi, pszichológiai vagy akár virtuális tér is”.

perverzió

Vajon mi torzította el a híres írók, mint Balzac és Melville érzékeit, s mi befolyásolhatott olyan kevésbé ismert szerzőket, mint Olmsted és Ely, vagy a japán szigetek madárvadászait, hogy az ember állatokhoz fűződő kapcsolatát perverzióként jelenítették meg? Hiszen a 19. században és a 20. század elején a természet meghódítása még tökéletesen biztonságos folyamatnak tűnik. Számos expedíció indul a tengerek, a távoli kontinensek és szigetek felfedezésére. A kereskedők vízi útvonalai kitágítják a világot, megismerjük a katonai elszigeteltségben élő Japánt, korallzátonyokat aprítunk fel, hogy új kikötőket nyissunk, és a kövekből hivatali és kereskedelmi épületeket, börtönöket és templomokat építsünk. A szárazföldi kereskedelmi útvonalak hegyeken vágnak át, völgyek és folyók felett függnek, még a vasutat is elbírják. Új fajokat fedezünk fel, és szinte azonnal ki is irtjuk. A teljes fauna és flóra az ipari méretekben zajló feldolgozás szabad prédája: kerekeket, dugattyúkat, golyóscsapágyakat, csigákat, emelőket és a gyárakban működő gépeket olajozzák velük, közlekedési eszközként szolgálnak, a háziipar kellékei vagy a nők, neves színészek, arisztokraták közszemlére tett testét és a messze földön állomásozó katonák ruházatát díszítik.

vlasopolos3_1127

A természeti akadályok felett aratott vitathatatlan győzelmek ellenére az itt tárgyalt írók, naplóírók és vadászok mind olyan gyanakvással viseltetnek a természet iránt, amelynek nyomán a szadizmus határán mozgó irodalmi alkotások és személyes beszámolók születtek. Elgondolkodtató, hogy egy olyan korban, amikor a hódításokkal egy időben a nők és a gyarmatosítottak a jogaikért küzdöttek, és a liberális középosztály körében terjedtek a rabszolgaság-ellenes nézetek, a nőként ábrázolt, gyarmatosított és alárendelt természet ilyen jelentős aggodalmat keltett. Ezek az aggodalmak jelennek meg az alábbiakban elemzett irodalmi alkotásokban és naplókban – de a természet fenyegetése, dacára az emberekben ébresztett félelmeknek, csupán lehetőségként merül fel, sosem realizálódik. Az elemzett szövegek: Balzactól a Sivatagi szenvedély; Melville Moby Dickjének két kulcsfontosságú fejezete; egy orvostanhallgató naplójának bejegyzése, aki melankóliáját azzal próbálta kúrálni, hogy csatlakozott egy bálnavadász hajó legénységéhez; és egy matróz bálnavadászatról szóló beszámolója. Emellett az 1920-as években készült filmfelvételről teszek még említést, amelyen japán albatroszvadászok felgyújtanak egy fészkén ülő rövidfarkú tojót. Ez a fekete-fehér felvétel Hiroshi Hasegawa japán ornitológus dokumentumfilmjében bukkan fel, aki a mára kihalófélben lévő rövidfarkú albatroszok megmentéséért küzd.

a halálos veszély lehetősége

Mind az öt példám kizárólag férfiközösségből származik. A két irodalmi mű főhőse túléli a találkozást az állatokkal, a fogak és körmök csupán a halálos veszély lehetőségét jelzik, de a valóságban nem fenyegetik az embert, csupán provokációjára reagálnak. A férfiak, akik tengerre szállnak, vagy ember nem lakta szigeteken kötnek ki, hogy bálnára vagy madarakra vadásszanak, veszélybe kerülhetnek, de ennek forrása általában nem az áldozatként megjelenő állat. Így aztán képtelenség megállni, hogy ne gondolkozzunk el az alárendelt természet keltette vágy tisztátalanságáról, ami arra ösztönzi a férfiakat, hogy szadista módon fitogtassák hatalmukat, és erőszakot tegyenek az állatokon. Ez a vágy egyben indíték is, amelynek hatására a civilizációból kiszakadt férfiak véres tetteket hajtanak végre, hogy kielégítsék és ugyanakkor elrejtsék vágyukat.

Sivatagi szenvedély történet a történetben, amit egy férfi mesél egy nőnek. Afféle tanmese a romantikus kapcsolatokról. A narrátor így szól a történetben meg nem nevezett hallgatójához: „Úgy végződött ez is, mint annyi más nagy szenvedély: egy félreértéssel. Mindkét fél azt hiszi, hogy a másik árulást követett el, és csupa büszkeségből senki se magyarázza ki a dolgot, míg végül merő konokságból összevesznek!”1 De ez a történet a történetben éppúgy szól a természetről és a gyarmatosított területről, mint a provence-i katona és a párduc közti szenvedélyről. Kezdetben, megszökve fogvatartóitól és elvágva a szakaszától, a fiatal férfi a sivatagot kietlen pusztaságként érzékeli:

„Az ég tiszta pompája, mint keleten annyiszor, kétségbeejtő, mert nem hagy helyet a vágynak és a képzeletnek.” Ez az égbolt idegen, „keleti”, higgadtan és dacosan ellenáll a gyarmatosító vágyának, hogy saját mintáit, ábráit vetítse rá. Végül a katona visszatér a korábbi megfigyeléshez: „… a sivatagban… ott minden van, és semmi sincs…”. Mégis, a párduchoz fűződő kapcsolata idején ráébred rokonságára a természettel, így az többé nem üres vagy embertelen:

Ez a társasviszony lehetővé tette a katonának, hogy gyönyörködni tudjon a sivatag fenséges szépségeiben. Amióta… talált… egy élőlényt, akivel törődhetett, lelkében ellentétes érzelmek kavarogtak… A magány feltárta előtte minden titkát, beburkolta szépségeibe. A napkelte és napnyugta olyan szemkápráztató látványosságokkal szolgált, amelyeket szinte senki sem ismert… Képzeletbeli zenét hallott az égbolt felől.

vlasopolos4_1127

A katona nem csupán a sivatag rejtett szépségeire vagy az égbolt zenéjére lesz nyitott: szexuális vágy ébred benne a párduc iránt, és azt hiszi, a készséges állat is viszonozza érzelmét. Ahogy a sivatag gúnyos pusztaságból élettel, zenével és hangokkal teli világgá változik, a vérszomjas ragadozóból nagyigényű szerető lesz. Balzac leírásai a katona szemén át rögzítik a párduc nővé alakulását. Az obsitos a tapasztalt szerető szemével veszi számba a nagymacska testét: „Kedvtelve nézegette az állatlányt és finom körvonalainak játékát, tetszett neki hasa fehérsége, feje kecses formája.” El is nevezi „Cicus”-nak egy korábbi szeretőjéről, akinek erőszakos természete miatt adta tréfából a becenevet, mert persze ugyanolyan erőszakosnak hiszi a párducot is. „Szőke szépségem”-nek, „kisasszony”-nak nevezi az állatot, és alakjáról azt írja, „olyan szép, mint egy asszony”. Ugyanakkor megfosztja vadállati identitásától azzal, hogy megjegyzi: „A párduc úgy játszott most vele, mint egy kölyökkutya a gazdájával, tűrte, hogy forgassák, verdessék, sőt, időnként ő kezdett ki vele, pajkosan előrenyújtva egyik mancsát kérő mozdulattal.” A férfi nyilvánvalóan legyőzte a ragadozóval szembeni félelmét, és kedvencévé tette a párducot a szó mindkét értelmében: házimacskaként és nőként.

fajok közti kapcsolat

Miközben a párduc szépségéről, feltételezett féltékenységéről és „megértő természetéről” elmélkedik, a katona azt a következtetést vonja le: „De hiszen ennek lelke van…” Ez jogosítja fel a férfit, hogy megtörje a fajok közti szexuális kapcsolatok tabuját. De mikor megpróbál szeretkezni az állattal, megsérti a nőstényt. Az okozott fájdalom jelzi a férfi számára, hogy a magányos macska szűz – ez a feltevés még a történet elején megjelenik, amikor a férfi azzal hízeleg magának, hogy ő az első a párduc életében, az „első szerelme”. Fel sem merül, hogy a férfi talán ügyetlen szerető ebben a fajok közti kapcsolatban. A párduc ösztönösen nekitámad, nem ellenségesen, de a katona ijedtében halálra döfi. Minthogy behatolási kísérletét azzal próbálja igazolni, hogy a párducot az emberi nő szintjére emelte, megbánást érez, amiért a kése, nemiszervével ellentétben, sikeresen hatol az állatba: „Mindent megtettem volna érte. Érdemkeresztemet is, amely még nem volt akkor, odaadtam volna, hogy életre keltsem. Úgy voltam vele, mintha embert gyilkoltam volna.” Miközben a férfi korholja magát, úgy próbál elhatárolódni az eseményektől és a vadállattól, hogy a párducot „valóságos emberi lényből” visszaváltoztatja állattá. Az embert az állattól elválasztó határvonal, a nőként értelmezett – azaz kiszámíthatatlan, vad és veszélyes – természet elidegenítő áthatolhatatlansága teszi lehetővé, hogy a katona megölje a barátkozó állatot, és ismét úgy tekintsen a sivatagra, mint kezdetben: „emberek nélküli” helyként. Nem hallunk többet a narrátor női hallgatójáról: mintha megadta volna magát a csendnek, „megszelídült” volna a szerelmi bűntény történetétől.

Melville ünnepelt fejezetei, az „Egy kézszorítás” és „A nagy armada” a perverzitás még szörnyűbb természetét tárják elénk, mert az ámbráscetekhez fűződő kapcsolat szükségszerűen kimeríti a halottgyalázás fogalmát (még messze vagyunk a manapság népszerű bálna megfigyelésektől és delfinekkel úszástól). Ismael boldogságát, hogy a bálna tetemében dagonyázhat, csak a termékeny anyatermészet iránti kegyetlensége múlja felül. Az „Egy kézszorítás’’ azzal ér véget, hogy a férfi a cetvelő megkeményedő gumóinak érzéki szorongatását egyéb örömök között a házassághoz hasonlítja: „Bár örökké nyomkodhattam volna azt az olajat! Mert ma, hosszú és ismételt tapasztalatok után rájöttem, hogy az embernek végül le kell szállítania vagy legalábbis meg kell változtatnia fogalmait az elérhető boldogságról; nem az értelemben vagy a képzeletben kell keresnie, hanem a feleségben, a szívben, az ágyban”2 .

vlasopolos5_1127

A házi boldogság dicsőítése ellenére Ismael az önkielégítésben és homoerotikus vágyakban talál gyönyört, és mindezt keblek és péniszek felidézésével fokozza az érzékek és testvnedvek formátlan orgiájában:

Préselninyomkodni! szorítaniegész reggel nyomkodtam a spermacetolajat, míg végül szinte magam is beleolvadtam; addig nyomkodtam, szorítottam, míg valami furcsa eszelősség fogott el; és azon vettem észre magam, hogy dolgozó társaim kezét szorítom benne, összetévesztve azt a lágy golyóbisokkal. Olyan túláradó, szeretetteli, baráti, ragaszkodó érzéseket ébresztett a foglalatosság, hogy végül már állandóan a kezüket szorongattam, és érzelmesen a szemükbe néztem, mintha azt mondanám: Ó, drága embertársaim, miért táplálnánk tovább társadalmi keserűségeket, miért nevelnénk a legkisebb rosszindulatot és irigységetGyertek, szorítsunk kezet körös-körbe; sőt, szorítsuk, préseljük magunkat egymásba, szorítsuk-préseljük magunkat egyetemesen a kedvesség tejébe és spermacetolajába.”

Az elképesztő felszólítás a közismert klisé, „a kedvesség teje” ijesztő átformálásával végződik: „a kedvesség spermacetolaja” lesz belőle, az anyatej átalakulás a férfi ejakulációjának eredményévé, ami – legalábbis az én olvasói tapasztalatom szerint – sehol másutt nem kapcsolódik a „kedvesség”-hez.

Ismael az érzéki szinesztéziában megidézi az aratás és az erdei séták örömét is: „ahogy megfürösztöttem kezemet ama puha, olajjal átitatott szövedékgolyóbisok között… ahogy dúsan szétpattantak ujjaim alatt, és kibocsátották gazdagságukat, mint egészen érett szőlőszemek a nedvüket… felszívtam azt a szennyezetlen aromát… mint a tavaszi ibolyák illata.” Vajon tudatában van-e az olvasó, míg erről a mámoros delíriumról olvas, hogy Ismael kezével egy döglött bálna fejnyílásán kiáramló, megkocsonyásodó olajban turkál?

érzékek fenséges lakomája

Ahogy a bálna testét az érzékek fenséges lakomájaként ábrázolja, a kannibalizmus gondolata is felvetődik. A „szilvapuding”-nak nevezett étel olyan bálnahús, amelyről még nem vált le a bálnazsír. Melville szavai azonban a kulináris élvezetek tárházát sejtetik, és nem egy bálna oszló tetemét: „Mint neve is érezteti, roppant élénk színű, foltos, az alapszíne csíkos hófehér és arany és mélyvörös, és bíbor pettyek vannak rajta. Csendélet: citromok között rubin szilvák”. A hús megkísérti Ismaelt, aki bevallja, hogy evett belőle: „Ilyen ízűnek képzelem el a Nagy Lajos combjából készült kotlettet, feltéve, hogy az uralkodót a vadászati évad első napja után ölik meg, s ez a vadászati évad egybeesik a champagne-i szőlők egyik szokatlanul jó szüretével.” A bálnavadászok által megölt tengeri emlős elfogyasztásában keverednek a vadászat és a civilizáció finomságai (vadhús, pezsgő) a kifinomult kannibalizmussal (a kövér király fenséges combja).

Ugyanez történik „A nagy armada” című fejezetben, ahol Ismaelt és bálnavadász társait egy sebesült bálna elvonszolja, és számos bálna gyűlik köréjük, hogy megvédjék társukat. A leírások váltakoznak: néhol az élő, szülő, borjukat nevelő és közösülő bálnák iránti együttérzésről tanúskodnak, máshol groteszken ábrázolják, ahogy a vadászok a szadista kulináris élvezetek érdekében az anyákat a szó szoros értelmében elvágják természetes funkciójuktól. A bálnavadász hajó váratlanul szinte varázslatosan békés tisztáson találja magát. Ahogy Ismael bepillantást nyer a bálnák intim életébe, ráébred az állatokhoz fűződő rokonságára, sőt, azonosul velük. A bálnaborjak „a vízi barlangokban” olyanok, mint az embergyerekek, akik „szopás közben nyugodtan és merően elnéznek a mell felett, mintha egyszerre két életet élnének, s amíg halandó táplálékot vesznek magukhoz, közben valami földöntúli emlékből lakomáznának”. Ismael elképzeli, hogy a bálnaborjak isteni eredetűek és emlékeznek a születés előtti mennybéli életükre. Ebben a passzusban kétszer is rádöbben az embergyerekek és a bálnaborjak közötti rokonságra.

vlasopolos6_1127

A kaland végére az ámbráscetek ismét „halak” lesznek. A fejezet szadista gasztronómiai ajánlással ér véget, amely túltesz a halott bálna zsíros húsának kifacsarásán és megkóstolásán, sőt, az elképzelt kannibalisztikus királyevésen is: „Ha a vadász lándzsája véletlenül elmetszi a szoptatós bálnának e fontos testrészeit, az anya kiömlő teje és vére több öl hosszan vetekedve festi meg az óceánt. A tej nagyon édes és zsíros: ember már kóstolta; jó lehet eperrel.” Ez a pár mondat nem minden kiadásban szerepel3, mert a jelenet perverzitása még a Moby Dick kontextusában is sokkoló, bár a könyvben az állatvadászat azért jelenik meg helytelen magatartásként, mert a szöveg emberként kezel egy bálnát, gyilkos szándékú ellenséggé torzítva azt, és nem azért, mert a férfiak egy szociálisan fejlett, intelligens lényt hajszolnak a kihalásba.

Nehogy azt higgyük, hogy Melville azzal próbálja Moby Dick haragját igazolni, hogy különösen szadista és perverz narrátort állít szembe vele. A bálnavadászok naplói arról tanúskodnak, hogy szerzőik természetfelfogása nem különbözött Ismaelétől. Az egyik eset cápákról szól, akiket a mai napig démonizál a tömegkultúra és a média. A bálnavadászoknak folyamatosan óvakodniuk kellett a cápáktól a vadászat idején, amikor behúzták a döglött bálnát, hogy feldarabolják. A sérült bálna vére rengeteg ragadozót vonzott, és a cápák gyakran megvadultak a bálnavértől és a szigonnyal, lándzsával és dárdával átdöfött bálnahústól, amit a hajó oldalánál daraboltak fel. A vízfelszínre eresztett pallókon dolgozó férfiak végtagjait állandóan vérszomjas cápák támadták. Sok bálnavadász veszítette el lábfejének egy darabját vagy akár az egész lábát, miközben bálnazsírt gyűjtött a tetemről és próbálta levágni a fejet, hogy a fedélzetre emelve feldolgozhassák.

élet egy bálnavadászhajón

Francis Olmsted Egy bálnavadászat eseményei című naplója a cápák és a bálnavadászok közti ellenségeskedésbe nyújt bepillantást. A napló az iskolázott, laikus férfi szemszögéből meséli el, milyen volt az élet egy bálnavadászhajón. Félbeszakítva orvosi tanulmányait, Olmsted kutatónak jelentkezett egy bálnavadász hajóra, hogy leküzdje depressziós rohamait, amelyeket akkoriban melankólia néven diagnosztizáltak. Megjegyzi, hogy egy bálnavadász szerint a cápák esetében „semmi sem elég szörnyű”. Ha a bálnavadászoknak sikerült lándzsával ledöfni és a fedélzetre rántani egy cápát, megölték és a bőrét smirglinek használták. A megölés azonban önmagában nem volt elég büntetés a cápának. Mivel olyan állatnak gondolták, amely „érzéketlen a fájdalomra”, bevett szokás volt, hogy felpeckelték a cápa száját egy léccel, és forró bálnaolajat öntöttek le a torkán. Olmsted leírásából nyilvánvaló, hogy állításuk ellenére a matrózok nagyon is tudatában voltak, mekkora fájdalmat okoznak a cápának, és nagyon élvezték. A büntetés módja – férfiak közössége szétfeszít egy nyílást, hogy behatoljon és az elképzelhető legnagyobb fájdalmat okozza az áldozatnak – szükségképpen a csoportosan elkövetett nemi erőszak képét idézi meg.

De nem minden alkalommal vadállat a fedélzeten megkínzott áldozat. Ben-Ezra Stiles Ely Ott lobog című beszámolójában elbeszéli, hogy matrózinasként egy bálnavadász hajóra jelentkezett a kaland kedvéért, és hogy megszabaduljon a családjától. Később, amikor Ely egyházi pályára lépett és politikai karrierbe kezdett, ez a napló lett a szónoki hordója. Párhuzamot vont a bálnavadász hajókon alkalmazott alsóbbrendűek és az amerikai társadalomban alkalmazott rabszolgák között, majd mindezt a háziállatok tartásához hasonlította – a hatalmukkal visszaélők kegyetlenkedései nem sokban különböztek. A fedélzeten uralkodó viszonyokról azt írja Ely, hogy „egyetlen szárazföldi rabszolga sem szenvedett el feleannyi igazságtalanságot sem, … mint amennyi bálnavadász hajóinkon történik”. Aztán elmesél egy esetet, amikor a kapitány megharagudott a fedélzeten szolgáló matrózokra. Megragadta a hajó macskáját, amit azért tartottak, hogy elpusztítsa a hajón élő számtalan rágcsálót, és így „tagja” volt a legénységnek. A macska ijedtében belemélyesztette karmát a kapitány karjába. A „függelemsértés” megtorlást követelt. Ely beszámol róla, hogy „a kapitány csaknem halálra korbácsolta a szerencsétlen jószágot”.

vlasopolos1_1127

Japán vállalkozók az 1800-as évek végén tollgyárakat létesítettek az akkor még lakatlan szigeteken, például Torishimán, mert úgy hitték, a természet kimeríthetetlen. Nincsenek pontos adatok az akkori madárpopuláció számáról, de a becslések szerint ötmillió rövidfarkú albatrosz fészkelt Torishima és Senkaku szigetén. Mire 1932-ben a japán kormány felismerte a madarak védelmének fontosságát, csupán háromezer példány maradt. A kormány a szárazföldre költöztette a dühödt tollkereskedőket, de addig annyi madarat gyilkoltak le, amennyit csak tudtak. A rövidfarkú albatroszt kihaltnak hitték, de később számos fiatal nyílttengeri pár tért vissza, hogy a hároméves érési folyamatot követően fészket rakjon. A fokozott erőfeszítéseknek köszönhetően jelenleg 1500-an vannak. Egy filmszalag rögzíti, hogyan bántak az albatroszokkal a madárvadászok az 1880-as és 1920-as évek között.

ostoba anyai ösztön

Az albatroszokat számos nyelven mamlasznak hívják, japánul ahodorinak, ostoba madaraknak nevezik őket. Mivel nem szokták meg az embert, védekező mechanizmusuk sem fejlődött ki. A vadászok megvetették a madarakat ostobaságukért. A dokumentumfilmen először fiatal fiúkat látunk, akik botokat hajigálnak a levegőbe, hogy leüssék az albatroszokat. Aztán férfiakat és fiúkat látunk, amint leütik a fészkelni jövő madarakat, és a tetemeket nagy halmokba rakják. Egy másik jelenetben a fészkelési időszak idején ötfős férficsoport veszi körbe a fészkén ülő tojót, hogy teszteljék a madarak túlélési ösztöneit. Az albatroszok a földön fészkelnek. A fészket magasra növő fűszálak veszik körül, amelyek az esős időszak végeztével elszáradtak. A férfiak meggyújtják a füvet a fészek körül, hogy lássák, a tojó elhagyja-e fészkét. Nem hagyja el. A filmen hallani a madár fájdalmas jajszavát, miközben a lángok elérik és elemésztik. A férfiak röhögnek. Kigúnyolják az ostoba anyai ösztönt. Végül eltapossák a tüzet, amely elemésztette a madarat és megsütötte a tojásait. A dokumentumfilm azt is bemutatja, hogyan dolgozzák fel ipari méretekben a madár bőrét és tollát, hogy aztán főként nyugatra exportálják, ahol évente több tonna tollat importálnak Ázsiából.

Az ember kitépte a természet fogát és körmét, így csodálatos bősége, amely Darwin számára a legrátermettebb túlélését bizonyította, könnyen és gyorsan kiirthatónak bizonyult. Ha élhető bolygón akarunk lakni, amelyen még van tere a nem emberi teremtményeknek, az egyetlen reményünk, hogy megismerjük a más élőlényekhez fűződő múltbeli és jelenkori kapcsolatainkat. A Szahara sivataga, a Csendes-óceán vize és az ember nem lakta szigetek nem üres vagy erotikusan sugárzó területek, mint ahogy Balzac katonája látta, hanem milliárdnyi lenyűgöző, az ember vágyaitól, problémáitól és kapzsiságától független faj élőhelye.

 
román származású Anca Vlasopolos nyolcéves volt, amikor politikai fogolyként őrzött apja meghalt. Kamaszkorában, Auschwitzot túlélő anyjával menekült Nyugat-Európába, majd az Egyesült Államokba, jelenleg a detroiti Wayne Állami Egyetem angol tanszékének professzora, emellett verset, novellát, krimit, regényt, memoárt ír. Alábbi tanulmánya, amelyet rövidített, szerkesztett formában közlünk, az Interdisciplinary Studies in Literature and Environment 2009/téli számában jelent meg.
kép | Biodiversity Heritage Library, flickr.com
1 Fedor Ágnes fordítása. H. Balzac: Sivatagi szenvedély, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1986 pp. 231–252.
2 Szász Imre fordítása. H. Melville: Moby Dick vagy a fehér bálna. Európa, 1989.
3 A magyar kiadásban a szerző lábjegyzeteként jelenik meg. (A ford.)