ANAKRONISZTIKUS SZÉLJEGYZETEK

Három emeletnyi esszé, hirdeti Nacsinák Gergely András Széltornya című kötetének címlapja, s a fülszöveg gyorsan útbaigazít. A háromszor hét esszé a címadó építmény emeleteit összekötő háromszor hét lépcsőfok. Az emeletek, írja, nem téglákból, hanem szavakból állnak – ezek szerint nem a szerző szavaiból.

A lépcsők: szavakhoz vezető szavak.

A torony marad, ahol van: én meg csak leírom, ahogy találtam.

Hol találta? Közel is, távol is égtől és földtől egyaránt.

Maguk a megközelíteni kívánt szövegek (Hölderlin, Rilke, Yeats, Borges) és festmények, metszetek, litográfiák (Tang-Jin, Klimt, Schiele, Magritte, Michelangelo, Escher, Orosz István, Takáts Márton, Friedrich) vannak távol égtől is, földtől is.

 

Képzeljük úgy, hogy lebegnek a kettő között, mint Magritte képén a Kastély a Pireneusokban, félúton elakadt imák és visszhangtalan kinyilatkoztatások társaságában?

*

Weöres Sándor hét számozott részből álló címadó versének az esszékötet végére illesztett záró szakasza más értelmezést kínál.

Széltornya / változatlanság orma egy hegyen épült, vadszőlővel befuttatott ház. Közel a földhöz, hiszen azon áll. Közel az éghez, mert magasan fekszik, körötte égi derű-ború. Nevét is alighanem onnan kapta, hogy a természet erőinek kitéve magasodik a mélyben elterülő, füstben fuldokló város fölé. Tehát: távol a földtől. Az ég szeszélyesen változó időjárása közepette is az állandóságot hordozza, ebben az értelemben van távol az égtől.

A Weöres-vers nem idézett harmadik szakasza szerint örök forgás öleli a házat. Ám az évszakok váltakozása éppúgy nem érinti, mint a pártemberek szónoklatai. Csapkodják a szelek, a történelem viharai, a ház közönyösen elnéz felettük.

a megtestesült anakronizmus

Ami az idő fölött áll, az az örökkévalóság. A homlokán vadszőlő-koszorút hordó ódon épület, ez a megtestesült anakronizmus, platonikus mozdulatlanságba dermedve rezzenetlenül trónol a forgandó korok felett.

Kérdés, lehet-e anakronisztikusnak mondani azt, ami örök érvényű? Az utolsó versszak ugyanis idáig emeli Széltornyát: ő fenn a levegőben / csak tűri elnézően / időtlen zsámolya előtt / az önmagába maró időt.

A ház csak metafora. Elvégre az örökkévalóság mégsem valami dolog, ami mozdulatlanul áll mindenen kívül, hiszen éppenhogy ennek ellenkezője: az örökkévalóság mindent átfog, mert maga az egyetemes Lét, s ekként minden, csak nem mozdulatlan. De valóban nem csak mozgás, állandóság is: a keletkezés és pusztulás törvényeinek állandósága. E törvények híján az élet formáinak tarka kibontakozása sem gazdagodás volna, hanem széthullás.

Ha egy életrend az örökkévalóság szempontjait anakronizmusnak tekinti, s azt képzeli, hogy kiléphet a mulandónak ítélt törvények hatóköréből, nem állhat fenn sokáig. Betelik rajta végzete, és – saját létalapjait felélve – elenyészik. Ahogy Rilke mondja: bang und sinnlos sind die Zeiten, / wenn hinter ihren Eitelkeiten / nicht etwas waltet, welches ruht. Nemes Nagy Ágnes hangján: riadt és esztelen a század, / ha hívsága mögött nem állhat / valami mozdulatlanul.

Ez így aránylag kerek.

Mit kezdjünk viszont a befejezéssel? … ő nem törődik se éggel, se földdel, / neki mind rangján aluli: / önmaga császára, egymagában / trónol bárgyún és vidáman.

Jellegzetes – a túltengő magasztosságot ellensúlyozó – weöresi irónia. Vagy önirónia? Hiszen a záró sorok mintha nem sziklatetőn álló házat festenének elénk, hanem egy puha kanapén üldögélő együgyű figurát, aki gyanúsan emlékeztet a költő versben-prózában számtalanszor megrajzolt önarcképére. Az összhatás tehát ellentmondásos. Nézzük, mit ír az előzőekben!

A vers második szakasza szerint ebben a házban az öreg falióra / nem az elmúlást hirdeti / hanem az egyformaságot. Vagy inkább: a változatlanságot.

Weöres az előretörőben lévő nemzetiszocializmus és kommunizmus véres háborújának holtpontján, 1943-ban írta a verset. Fölkel a Piros Fej az égen / és elalszik, / fölkel a Zöld Fej az égen / és elalszik, de Szöcske, meg Anne-Marie / egészen sosem alszik / álmuk özönéből / a Piros Fej jajgatása hangzik, / álmuk özönéből / a Zöld Fej makogása hangzik. A ház lakói tehát nem élnek teljesen elszigetelt életet, a hírek – talán a rádión keresztül – az ő zárt világukba is behatolnak, a kertben futkározó vizslák, a pingponglabda-csattogás, Juszti néni kötőtűi, Gazsi bácsi szivarjai és a folyosót vigyázó szarvasagancsok közé.

esendő

A vers első hat szakaszában megrajzolt Széltornya nem metafora: ténylegesen létező ház. Egy kőből rakott épület „időn kívülisége”, „változatlansága” viszont nem lehet abszolút. Széltornya esendő: zárvány, ahol még mindig az első világháború előtti békeévek levegőjében élnek és kávézgatnak – s ez a második világégés kellős közepén menthetetlenül anakronisztikus. Ez a ház a változatlanság ormának, tehát az örökkévalóság hordozójának csakis ironikusan nevezhető. Másrészt lehet-e anakronizmus, s így gúny tárgya a béke és a harmónia vágya, a gondoskodás és az életszeretet? A negyedik szakasz hangsúlyozottan örök dolgokról ír: … benn a szobában / vén cselédek / mosdatják, öltöztetik / az apró-népet – // ők mosdattak minket is, / mikor kicsinyek voltunk, / hajukba kapaszkodtunk, / hasukon lovagoltunk // s majdnem azt hisszük: évezredeken át / ők mosdatták apát, nagyapát / és nincs is idő –

A háborús években mégis bekövetkezett, ami lehetetlennek tűnt. Az élet is anakronizmussá vált – zárvánnyá, takargatni, rejtegetni való titokká, melyet csak bonyolult konspirációval lehet átcsempészni a remélhetőleg engedékenyebb jövőbe.

Számomra a weöresi Széltornya a kérdések tornya. Ahol a változások újabb és újabb fenyegető eshetőségek valóra válását ígérik, ott a változatlanságba kapaszkodni nem feltétlenül célravezető, de tökéletesen érthető. Hiszen valami fontos összekötő, megtartó erő csakugyan elveszni látszik, szinte tapinthatóan fogyatkozik. Létezik-e olyan konzervativizmus, mely nem csak válságtünet, és nem a maga számára is kiürült formákba kapaszkodik? S ha úgy látnánk, hogy nem akad ilyen, nem érdemes-e az üres formát mégis kézről kézre adni, hátha közben megértjük, és kerül belé tartalom is? De vajon tényleg az a tartalom kerül-e belé, amit szeretnénk, ami hosszú távon megtart és összefog, vagy a múlt alakzatai már csak az öncsalás és hazug látszatkeltés díszleteiként hasznosulnak? Nem épp tartalom és forma kettéválása a legnagyobb baj?

Az anakronizmus áldozata nem a jelenben, nem annak a logikájába simulva él, hanem régi beidegződéseit követi, s mint aki rosszul lát, miközben egy félhomályos szobában kell közlekednie, rendre összevissza veri magát a kiálló sarkokon-éleken. Az irodalomban számtalanszor feldolgozott tragikomikus helyzet. Igazán tragikussá akkor válik, ha az új rend, melyhez az idejét múlt életformának alkalmazkodnia kellene, maga is vakon tántorog egyik katasztrófától a másikig.

A házban őrizgetett közelmúltat a gyerekkor, a teljességet hordozó aranykor fénye világítja be – s az a világ csakugyan többet őrzött az életből, mint a jelen, ez a közönyösen zakatoló vágóhíd. Ám a gyermeki szem nem láthatott a kert határain túlra, nem tudhatta, hogy a világ tartószerkezetében már korábban megroppant valami. A folyamatos gondoskodás közegében töltött idő utáni nosztalgia valami fontosra, elveszettre utal, ám ha megmarad nosztalgiának, mégis félrevezető. A békeévek, vagy általában „a boldogabb korok” idealizálása törvényszerűen tévútra visz, mert az elveszettet nem megérti, hanem bálványozza, s ezzel nem látótávolságba hozza, hanem elérhetetlen távolba tolja. Nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a visszatalálást az elveszett, sárba taposott értékekhez, s hasonlóan sztereotip reakciót szül: „az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni”.

*

Nacsinák Gergely András esszékötetének első, legfelső emeletén – a lépcsőkön ugyanis lefelé haladunk – a hamvasi esszék hagyományát folytató írásra bukkanunk. A Sziget és torony kihívó mondattal indul: „Egészen másképpen kellene élni”.

A felütést követő lírai futamok még csak esztétizáló választ adnak erre a lakonikus csehovi (rilkei?) mondatra.

Hogyan lehetne ennek a „másképpen”-nek a mélyére hatolni, hogy sürgetésének eleget tegyünk? Hogyan kell másképpen élni? Hát költőien, persze. Mert a világ prózája merő unalom és halál.

[…] ha a dolgok rendjén volnának, egy szigeten laknánk; mégpedig nem túl nagy szigeten, a mérsékeltnél melegebb égöv alatt. […] mindenki tudja, hogy bármire vágyik és bármit keres, szigetet keres: nem túl nagyot, és nem túl hideget. Rejtőző természetűt, melynek partját kicsiny, és egymásra semmiben sem hasonlító öblök és sziklaformák tagolják; és kell még rá hegy is, ahonnan az egészet belátni, és amely körül éjjel és nappal szüntelenül, szabadon jár a szél. […] Íráskor a szavakat a tengerparti kövek közül kell kikotorni, és úgy válogatni át egyesével […] A mítoszokban a teremtés folyamata gyakran szigettel veszi kezdetét: ezért aki a teremtés légkörében akar élni, menjen szigetre.

fékezhetetlen mindenhatóság-vágy

Hamvas Béla fiatalkori esszéinek többrétegű hanghordozása ez. Legalul egy gyerek fékezhetetlen mindenhatóság-vágya, közbül mintha egy piperkőc rendezgetné fürdőszobája polcán arcszeszeit, fésűit, borotváját, s osztogatná frivol tanácsait az előszobában állongó szegény sorsú évfolyamtársának, végül egy harmadik szelíd távolságtartással szemlélné mindezt – sajátos, fanyar humor a végeredmény.

A Sziget és torony a magányos élet, az izoláció két lehetőségét veszi fontolóra. Az egyik, a sziget, az elmerülés a folyton változóban, a szavak nélküli költészet, a felfedezés és önátadás világa. A másik a torony, a tudásra alapozó, szilárd fogalmakból építkező, a könyvtár csöndjében alkotó élet színtere. A szembeállítás hasonló ellentétpárra épül, mint Nietzschénél a dionüszoszi és apollói művészet fogalma, vagy Hamvas Bélánál a lét örvényszerű és kristályszerű jellegének felfedezése – az egyik a folytonos változást, a másik az örökkévaló rendet hangsúlyozza.

Eltűnni az önátadásban vagy eltűnni az elzárkózásban. De mindenképp: eltűnni a világból.

Az első világháború a korábbi életrendet gyökerestül felforgatta. A lövések hangjai elenyésztek ugyan, és az öldöklést felfüggesztették, a mozgósítás azonban folyt tovább: az élet üzemmé alakult. Egypár ostornak vagy mézesmadzagnak használható eszmét eszközként megtartottak ugyan, de a régebbi, nem technikailag konstruált életrend szempontjai mindinkább a könyvtárak skanzeneibe szorultak vissza. William Butler Yeats, Rainer Maria Rilke és Carl Gustav Jung is behúzódott a maga tornyába. Mindegyikük úgy ír a toronyba vonulásról, mintha ez lett volna a lehető legjobb, s az adott pillanatban talán az egyetlen megoldás.

A „szellem embere” vajon önként választja a magányt? A modernitásban kettős nyomás alatt áll: egyrészt ki kell vonnia magát a tömegszórakoztatás, a reklámok és a politikai propaganda üzemszerű harsogásából, másrészt a gondolkodás, mint tevékenység már önmagában elszigeteli őt a technikai problémamegoldásba merült civilizációtól, mely a tevékenykedés értelmére vonatkozó kérdésekkel nem tud mit kezdeni – ezek neki homályosak és anakronisztikusak. A Piros Fej és a Zöld Fej, meg a kapitalizmus „szabad világa” is kizárólag azért tart fenn homokozókat művészeknek és gondolkodóknak, hogy propagandacélokra használható termékeikből igényei szerint válogathasson vagy pénzt keressen rajtuk. Árucikkeihez kap így tetszetős csomagolást, pőre érdekeit öltöztetheti hol mélynek és humánusnak, hol figyelemfelkeltően radikálisnak szánt gondolatok álruhájába, hogy a média reflektorfényének ügyes mozgatásával a fejlődést követni képtelen, anakronisztikus gondolkodású tömegeket megfelelő útra terelje.

A homokozó lakói közül néhányan ki akarnak törni elszigeteltségükből, hogy amit megleltek, mindenkinek hirdessék. A kérdés már csak az, hogyan sikerül eljutni a profetikus igazság szenvedélyes kimondásától minden alkalommal viszonylag gyorsan a matricázott kávéscsészéig – írja a széthullás ellen tiltakozó, az élet egységét helyreállítani, az életet felemelni szándékozó szecesszió mozgalmáról Az álmok kufárai című esszé egy múzeumi bolt kínálata kapcsán. Hogyan lesz a mély, a megszenvedett, a személyes felszínesen személytelenné, miként változik a szellemi erőfeszítés adható-vehető divatcikké? És főleg miért?

feltámogatott hulla

Ahogy a bölcsességet kiszorította a tudás, a tudást a tudomány, ahogy a tudomány tudományágakra, a tudományágak szakterületekre bomlottak, úgy vált szét a szép, a jó és az igaz. Az igazság rideg, személytelen információvá fonnyadt: élőhalottá, akit a róla leszakadt szépség foszlányaival, sorozatban gyártott művirágjaival utólag kell felcicomázni, hátha tarka maskarájában némelyek még elevennek nézik a feltámogatott hullát, és nem veszik észre, hogy már csak tárgy.

A szebb, nemesebb, tartalmasabb, teljesebb élet után áhítozók rávetették magukat a szépség forradalmát hirdető mozgalomra, de tanulságát megemészteni már nem maradt idő: divattá lett, azaz megölték, majd széttépett cafatait aggatták magukra dísznek. Eddig jutottak az elidegenedett világ átlelkesítésében. Alapjában semmi sem változott. A világháborúk átnevelőtáboraiban kikísérletezték a technikai civilizáció új öntőformáit, az öntés új, gyorsabb és megbízhatóbb eljárásait. Az emberközi viszonyokat gazdasági vagy politikai érdekek mentén felszabdaló, s az emberi kapcsolatokat eltárgyiasító erőket aligha fékezhette meg Klimt közönségnek tükröt tartó, loboncos hajú papnője: különösebb következmények nélkül lehet tízezrével osztogatni a Nuda Veritas reprodukcióit.

Annál is inkább, mert a 21. század a hálózatok bűvöletében él. Most éppoly lelkesen ünnepli a szabadságot (pontosabban a határtalanságot), mint a szecesszió divatja idején a szépséget.

A hálózatok világában pedig nem a megőrzés, hanem a megosztás a fő szempont, írja Nacsinák. A klasszikus, kumulatív elven működő, emlékezésen, hozzáadáson, továbbcsiszoláson alapuló nyugati kultúra, amely előszeretettel érleli a szellemi tartalmakat, mielőtt továbbáramoltatná, ehhez túlságosan lassú. (Ilyen hosszú mondatokat egy türelmetlen hálózatfüggő nem is szívesen olvas végig.) A befogadásnak ez a sűrű tempója megöli az emlékezetet […] Márpedig a féltve őrzött tapasztalatokon, emlékeken, alaposan mérlegelt mondatokon át lepárolva születik meg a lélek – máshogy nemigen.

papíralapon

A könyv: szavakból rakott torony és papírból való sziget. Érthető, hogy ennek a Nacsinák-esszékötetnek, szemben az Óda Árkádiához nagyesszéjével, miért kellett papíralapon megjelennie. Anakronisztikus formája maga is mementó. Nem csak a könyv sziget és torony, azaz felfedezés és megalkotás egysége. Torony és sziget – mindinkább elavult metaforái a személyiségnek. A felismeréseket érlelő belső életnek nem kedvez a közlékeny kor, mely finom szálak ezreivel-millióival szövi a külvilághoz önmagát, és egyre azon igyekszik, hogy a lélek minden rezdülését és hangulatát nyilvánossá és azonnali reflexió tárgyává tegye. Átlyuggatott tornyok, elmosott szigetek, lapokra mállott könyvek, meghatározhatatlan szereplőkkel.

Számomra ez a kötet igazi magaslati pontja. Ahol a szerző hangja felforrósul.

Toronyban élni börtön, szigeten lakni számkivetettség. Csakhogy a háló is gúzsba köt, a sokaságot a nehézkedés törvénye uralja: mindenki lefelé igazodva él, a súlynak engedelmeskedik; tagjainkban a fáradtság, fülünk idegen hangoktól süket.

Itt térünk vissza a lakonikus csehovi mondathoz: „Egészen másképpen kellene élni”.

A megsejtett szellemhez igazodva. Nem lefelé, hanem fölfelé.

Két mesterem van, két tanítóm: a torony és sziget.

A sziget a létezés csodálatosságának, tágasságának, nyughatatlan pezsgésének átélésére tanít – ez a jelenvaló lét misztériuma. A torony a folyton változóban rejlő állandóságnak, benső világunk megbonthatatlan csöndjének átélésére tanít – ez a jelenvaló lét misztériuma.

Ott az igazi élet, oda tartanak mindenek.