Kicsák Lóránt

AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK, AZ NINCS?

AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK, AZ NINCS?

A címbeli kérdéssel teremti meg Kiss Lajos András esszégyűjteményének terét. Olyan problémákhoz közelít, amelyek nem egyszerűen tovább lendítik Európáról folytatott beszédünket, de talán más, nem kívánatos tartalmat és irányt is adnak neki. És a kérdés mindvégig vissza-visszatér, szorongást keltve a szerzőben, a szerző pedig leplezetlenül meg is osztja ezt az olvasóval. Ettől reméli, hogy a nyugtalanságot keltő kérdéssel megnyitott „nagy térben” szóba hozhat olyan „gondolatokat”, amelyekről – eddig – nem beszéltünk.

 

1. A nem-beszélés stratégiái

A nem-beszélés aktusaira vetett futó pillantás is meggyőzhet bennünket, hogy nem csupán az általános kommunikációban, de a szellemtudományi közbeszéd dinamikájában is meghatározó ez a jelenség.

Pedig elsőre ellentmondásosnak hangzik a nem-beszélés tevékenységéről szólni, hiszen a fogalomkör aktivitás helyett passzivitásra, cselekvés helyett nem-cselekvésre, viszonyulás helyett visszahúzódásra és a viszony megszüntetésére, megszakítására, felszámolására utal. Csakhogy a nem-beszéléssel, ezzel a sokrétű szándék- és célintenciójú kommunikációs eszközzel nagyon is létrehozunk valamit. Itt van mindjárt a legnyilvánvalóbb forma: a hallgatás, mely lehet a kapcsolat megszakítását jelző elhallgatás, az érdektelenséget kifejező csendben maradás, a kémlelő hallgatózás, a kifejezhetetlenre, a tabura vagy a titokra utaló elhallgatás (egyszerre a csendben maradás és az elfedés értelmében). Az utóbbi esetben ráadásul beszélünk, csak nem arról, amiről kellene, nem hozunk szóba valamit, amit éppen a beszédünkkel (a beszéléssel és a benne mondottal) fedünk el. Máskor azért nem hozunk szóba valamit, mert elnézzük, és a félrenézésben talán éppen el is tűrjük. A nem-beszélésben rejtőzhetoda nem figyelés (a közömbösségtől a figyelmetlenségen át a figyelmen kívül hagyásig), ilyenkor valamiről nem veszünk tudomást, vagy valamit nem akarunk tudomásul venni, holott tudunk róla.

a nemlétnél is borzasztóbb

A mondat, hogy „Amiről nem beszélünk, az nincs”, akár állítás vagy kérdés, nem jelent semmit, ha úgy „fordítjuk”, hogy „valami nem létezőről nem beszélünk”. A két tagmondat következmény-viszonyban áll egymással: a tárgyi oldal nem-léte az aktusokban ható nem (az odafigyelés, mondás stb. hiányának) semmítő ereje révén jön létre, s olykor a nemlétnél is borzasztóbb következményekkel jár. Ezeket a viszonyulásmódokat legtöbbször taktikai céllal választjuk, hogy érvénytelenítsük, eljelentéktelenítsük vagy visszavonjuk a pszichés megszállásainkat attól, ami van. Vagy aki (jelen) van. Ilyenkor a figyelem és a szó megvonásával zárunk ki valakit/valamit – védekezésképpen nem engedjük belépni vagy engedjük kihullani – interszubjektív világunkból, mert pl. veszélyesnek, fenyegetőnek, kellemetlennek, zavarónak, érdektelennek, felfoghatatlannak, tapasztalatainkkal, elvárásainkkal, értékeinkkel összeegyeztethetetlennek stb. tartjuk, s ezt az elhallgatással fejezzük ki. A nemlétnél is súlyosabb, amivel sújtjuk így, hiszen a halálnál is megsemmisítőbb, ha valaki nem juthat szóhoz, ha semmibe veszik a szavait, megvonják jelenlététől a figyelmet, eltagadják előle az igazságot. Pusztító minden eltagadott érzés, gondolat, vágy, mindaz, amiről nem veszünk tudomást.

enricobaj6

A valódi létezőket ugyan nem teszi nem-létezőkké, de „pária-létre” kényszerítve „száműz” személyeket, az egyéni és társadalmi tudattalan mélyére kényszerít gondolatokat, élményeket, ösztönöket, vágyakat. Hogy aztán azok az eltagadás éjszakájából visszajáró szellemekként kísértsenek, várva az alkalmat a felbukkanásra, a feltámadásra. Ezekkel a szavakkal jellemzi Kiss Lajos András is a mai (nem csak) orosz újszélsőjobb ideológiájának előtörténetéhez tartozó elméleteket és alkotóikat: „E két irányzat [ti., az eurázsiaizmus és a bolsevizmus – K. L.] közös jellemzőjének lehet tekinteni, hogy mindkettő pária-létre kényszerített volt a forradalom előtti Oroszországban, s mindkét irányzat a nyugat-európai emigrációban fogalmazta meg legfontosabb téziseit.”[1]

Ma viszont – új nyelvbe bújtatva, a bolsevik internacionalizmus pusztító tapasztalatától elhatárolódva – az (erős nemzetek birodalmát) építő eurázsiaizmus egyéb Európa-eszmék komoly alternatívájaként lép fel.

mitikus-nacionalista történelemszemléletek

A címbe emelt kérdés ugyanis mindvégig az Európa jövőjével kapcsolatos, egyre hangosabb régi-új, szkeptikus érvek, zavaros, és emiatt fenyegető vagy elfogadhatatlan beszédek, történelmi tragédiákat idéző gondolatfutamok felbukkanására vonatkozik, melyek ma mindenekelőtt az új szélsőjobb ideológiájában törnek felszínre. Az európai integrációról szóló, a 20. század második felét uraló „optimista” beszédek takarásában felnőttek vagy visszatértek az Európa identitását deizintegráló mitikus-nacionalista történelemszemléletek, szakrális geográfiák, furcsa előfeltevésekre épülő szociológiai és előítéletekkel terhes politológiai elméletek, illetve a birodalmi keretbe ágyazott, összeesküvés-elméletekkel átszőtt, tradicionalista-rasszi(ali)sta metafizikákra hivatkozó reintegrációs „javaslatok”.

Igaz, ma nehezebb nem odafigyelni ezekre. Sokszor valós helyzetértékelésre épülnek, ám míg eddig kívül rekedtek a „komolyan vett” beszédeken, mára betörtek ebbe a térbe, nemegyszer azért, mert a „belül” használt nyelven szólalnak meg, és értelmezéseikkel revelatív befogadói élményt keltenek. Az európai és világpolitikai tendenciák számos mozzanata igazolja ezeket a beszédeket. Az eddig (meg) nem hallott szavuk könnyen az idő szavának tűnhet…

 

2. A beszéd – létbe hívás, feltárás és elrejtés

Ezeknek a politikai ideológiáknak és mozgalmaknak a feltámadása még inkább nyugtalaníthat bennünket, ha azt is megkérdezzük, van-e valójában az, amiről beszél(t)ünk. Képes volt-e az Európa jövőjéről szóló „optimista” beszéd, mely közben igyekezett elhallgatni árnyékvilágát, létrehozni azt, amiről szólt? Nemegyszer tapasztaljuk, hogy hiába a beszéd, mégsem akar azlenni, amit létre akarunkhozni. Nem érnek célt szavaink, nem idézik elő a kívánt hatást. Vagy létrehoznak valamit, de erőtlenségből vagy elvétésből, nem odafigyelésből, a meg nem értésből adódó félreértés nyomán nem azt, vagy nem úgy, ahogy szerettük volna. Létre jöhet-e az az Európa a régóta róla szóló beszédtől, melynek remélt erőterében megtehetjük, hogy optimista és pesszimista, fajsúlyos és perifériális, elfogadható és elfogadhatatlan, megnyugtató és nyugtalanságot keltő gondolkodás- és beszédmód között különbséget tegyünk?

enricobaj1

A beszélés persze nem szükségképpen a létre vonatkozik. Gyakran beszélünk olyasmiről, ami nincs, és csak beszélnünk lehet (lehetetlen létező, ideális objektum!), vagy egyenesen beszélnünk kell róla, hiszen – már vagy még – csak a beszédben van létezőként (emlékek, történelem és utópiák). De az is előfordul, hogy a beszélés idéz elő nem-létet. Amikor valaki arról beszél, amiről nem tudunk vagy nem szabad beszélni, ami kimondhatatlan vagy amit el kell elhallgatni, mert ha kimondhatnánk vagy kimondanánk, nem lenne többé (az, ami) (érzelmek, titok). Ilyenkor a beszélés éppen a kimondással semmisíti meg azt, aminek lényege a lappangás és a rejtőzés.

Ha úgy gondolnánk, mégsem jött létre ezaz Európa, vagy nem úgy jött létre, ahogyan beszéltünk róla, vajon a lehetetlen létező, az eszmei létező, a történelmi emlék(ezet) vagy az utópia, esetleg a szavakba nem önthető érzelmek, sőt egyenesen a titok módján (nem) létezik?

valóságteremtő erő

Minden eddigi példa arra a feltevésre épült, hogy a beszélés és a – soha nem csak az ellentétének tekinthető – nem-beszélés váltakozó játékában a beszéd nyilvánvalóvá tesz, még akkor is, amikor elhallgat. A beszéd valóságteremtő erővel rendelkezik, amennyiben a logosz az a „médium”, amelyben valami megjelenik, amiről a szóhoz jutása előtt nem lehet azt mondani, hogy van, sem azt, hogy nincs.

A logosz teremtőerejéről, a beszédtettek ki– és szétáradásáról van szó, ami nélkül hiábavaló, öncélú és üres minden gondolkodásra és beszédre törekvés. Ezek az erők azonban leválasztják a beszédet a szubjektumáról, és a beszédtettet vezérlő (jelentés)intenció ellenére uralhatatlanok maradnak: egyszerre hordozzák magukban sikerességük és sikertelenségük lehetőségét. S hogy melyik lehetőség, és miként valósul meg, arról nem a megnyilatkozó, hanem azok a (történeti-társadalmi) körülmények döntenek, amelyekbe a beszédtett (s elemeként a beszélő, aki esetenként hallgató) beágyazódik.

S mintha a mai körülmények azoknak a beszédeknek kedveznének, amelyeket eddig elhallgattunk.

 

3. A megbeszélendő Európa

Európa mindenkor megbeszélendő, mert a megbeszélésben az, ami; a logosz nélkül sem létező, sem nemlétező, láthatatlan lenne. Európa (ha van egyáltalán) az egyetemes történelembe (ha van ilyen) azzal a döntéssel írja be magát, hogy mindent (a létet) a logosz, a gondolkodás, a beszéd, a nyilvános megvitatás körébe von. Európa beteges beszélő. A már-már unásig hajszolt, őrületbe kergető önmeghatározási erőfeszítések helyének és terének neve, annak a helynek és térnek megnyitása és nyitva tartása, ahol a szabad szóhoz jut(tat)ás számít a legfőbb jónak. Az európai emberiség az Európát így megbeszélők közössége. És akkor az „amiről nem beszélünk, az nincs” egyben azt is jelenti, hogy „akinek nem hallatszik a hangja, az nincs”. Márpedig a felhívás a megszólalásra a modern kori európai terv, a felvilágosodás lényegi programeleme. A nagykorúság, amelyről Kant beszél, hogy ti. mások vezetése nélkül gondolkodjunk, azt a követelményt támasztja, hogy belépjünk a nyilvánosság terébe és megszólaljunk önmagunk nevében.[2]

enricobaj2

A láthatatlanság és hallhatatlanság, illetve a láthatatlanná tétel és hallhatatlanná tétel, a nyilvánosságtól való elzárkózás, illetve a megjelenés ellehetetlenítésének lehetőségei és taktikái, mind a szereplők kiskorúságának jelei. Még akkor is, ha gyakran azért nem engedünk szóba hozni valamit, hogy ne jusson nyilvánossághoz valaki. Hinni szeretnénk, hogy csak a gyűlöletbeszéd, az uszítás, az „ordas eszmék” kiötlői és terjesztői ellen védekezünk így, többé-kevésbé hatékonyan. De nagyon sokan mások sem jutnak szóhoz, hangjuk vagy mondandójuk nem része Európának, nem részesei a megbeszélők közösségének. Nemegyszer éppen azokból a kiskorúakból lesznek gyűlölködők és uszítók, vagy az ő híveik, akik nem tudnak bekapcsolódni a kommunikációba, nem jutnak érvényre a mondataik, a végeredményt tekintve mindegy, hogy azért, mert elhallgat(tat)ják őket, vagy mert nincsenek szavaik és nincs helyük, ahol megszólaljanak, ahol tudomást vennének róluk. Az emberek többsége a mai európai keretek között is két-három évente hallatja a hangját, amikor (némán) szavaz. (A szavazat szavunk ugyanúgy hordozza a hangzó szóra utalást, mint pl. az angol voice, a német Stimme vagy a francia voix.) Van-e Európa mint a logosz napvilágánál hangjukat hallatók és vitát folytatók közössége? Vagy az az Európa van, amelyikről a nyilvánosságba nem merészkedők, az otthon maradók, a helyükhöz ragaszkodók és a sehol otthon nem lévők is csak a néma szavazataikkal beszélnek, időnként – épp mostanában – nem kis nyugtalanságot keltve ezzel?

mágikus szemlélet

A beszéd és lét viszonya, a beszéd valóságteremtő és feltáró ereje olyan erőátvitelt tételez, melyet metaforikusnak nevezhetünk. Számos metaforából szeretnénk létre hívni Európát. (Valójában csak metaforánk van „a vén, öreg, beteg kontinens”-ről, „az egyetemes emberi történelem hajójának irányzéká”-ról, „az Eurázsia kontinens nyúlványá”-ról, „az értelmeadás kalandjá”-ról stb.) A metaforában testesül meg a nyelv mitikus-mágikus ereje. Beszéd- és létmódok korrelációjának elismerésével látszólag átadtuk magunkat a mágikus szemléletnek: amit gondolunk és mondunk, az van; úgy van, ahogy gondoljuk és mondjuk, s innen már csak egy ugrás, hogy van, mert mondjuk (vagy nincs, mert nem hozzuk szóba). Nem idegen a filozófiától sem (Nietzsche egyenesen erre alapozta az értékek átértékelésének programját), holott az egyetlen kísérlet a mágikus szemléletnek a megtörésére – a görögök szakítása a müthosszal és elköteleződése a logosz iránt – hívta létre és tartja életben.

 

4. Európa szellemi alkata – válságban lenni

Csakhogy a történelem azt mutatja, ennek a filozófiai logosznak a túlzott erőltetése éppúgy mítoszt, s belőle fakadóan mágikus életet teremt, mint a mitikus metaforákhoz ragaszkodás. Az európai szellem magára találását, a Szellem valódi feltámadását sürgető Husserl[3] is egyszerre szeretné távol tartani a filozófiától az irracionalitást (jelentkezzen mitikus-mágikus világkép vagy vallási-művészi rajongás formájában), melyben a 20. század első felének nem egy filozófiája a válságból való kilábalás útját látta, és amely áthatotta a kor politikai ideológiáját – meg az eredetétől elszakadt, elkorcsosult racionalitást, a kalkuláló, instrumentális racionalitást, a naturalizmust vagy objektivizmust, a természet matematizálásának sikerétől felbuzdult, pozitivisztikus tudományos-technikai szemléletmód kizárólagos érvényesülését a világfeltárásban és a szellemtudományokban. A kettő egymásra találása vetett alapot a Husserl előadása idején már erősödő totalitárius diktatúráknak. Valahol és valamiképpen mítosz és ráció határán szeretné a szellemet tartani – ahogy Vajda Mihály lényeglátó és méltánytalanul kevéssé ismert Husserl-könyvének címe mondja.[4] Ami radikális történelemszemlélettel érhető csak el, azaz ha felismerjük, hogy a szellem értelemadó, formateremtő, láthatóvá tevő, létteremtő erejének történeti kibontakozása, változó medialitása és objektivációi vannak.

Ennek a történeti kibontakozásnak a döntő pillanata volt, amikor a szellem az antik görög filozófiában önmaga megtapasztalásának legmagasabb fokára jutott (Scheler),[5]és a filozófiával egyidőben útjára indította az európai emberiségnek mint logoszt akaróknak a történelmét, mely az egyetemes emberiség történetébe íródik. Európa, megszületésének pillanatában és pillanatától az egyetemes emberiség számára irányadó, benne és általa a szellem jelöli ki önnön teloszát. Ezért akarnak Husserl szerint más embercsoportok, a nem európai népek európaivá válni, míg mi, „ha jól értjük magunkat, soha nem fogunk pl. elindiánosodni”. Ez a kétségkívül rasszi(ali)sta olvasatra is lehetőséget adó, eurocentrikus történelemfilozófia ma az egyik legerősebb metaforánk, melynek újabb áttörésével a Szellem főnixként támadhatna fel az összeomlás romjaiból. A Szellem és Európa identitása képződik benne és általa, hiszen Európát tisztán szellemi alkatként (a szellem tiszta alakzataként) mutatja fel. Az európai(vá lett) emberiség „történelmi létezését észeszmékből és végtelen feladatokból szabadon alakítva akar, és csak így tud élni”. Olyan metaforák (képek, ideák) szerint tehát, melyek az önmagát megragadni képes lélekrészből, az észből származnak, nem pedig a mágikus-mitikus (vallási-művészi) képzelet transzcendencia-vágyából. Végtelenségük miatt ugyanakkor kiemelkednek a naturalisztikus, objektivisztikus esetlegességből, és túlmutatnak rajta, soha nem redukálódnak arra, ami éppen van. De nem a földön túli transzcendens világba vezetnek, hanem a véges lét végtelen horizontját nyitják meg, melyen az ész önkibontakozásának története játszódik. A végtelen észeszme célt ad, és a végtelenbe tol, de mihelyt tudatossá lesz, „azon nyomban akarati célként gyakorlativá válik, megteremtve kibontakozásának új, magasabb fokát, mely normák, normatív eszmék irányítása alatt áll”.

enricobaj3 e1530706301144

Ha az észben elgondolt tehát normát teremt, a cselekvéssel az eszme valósággá válik. A nem azonosság és az időbeli elhalasztódás azonban lényeges eleme a szerkezetnek, és a végtelen észeszmék által kijelölt végtelen feladat semmilyen teljesítménye nem hozza létre teljes valóságában azt, ami az eszmében elgondolt. A végtelen horizonton a végtelen célok cselekvésre ösztönöznek, normákként cselekvéseket írnak elő, de – annak ellenére vagy éppen azért – ezek az eszmék soha el nem érhetők.

Az európai kultúra és az európai emberiség ennek a „maga választotta” teleologikus mozgásnak a pályáján nem tud nemválságban lenni. Válság-kultúra és válság-emberiség, mely azért kerül időről időre válságba, mert már alapjában válságba hozta magát. Gondolkodásának és világban létezésének két alappillére: a szabadság tételezése és a végtelen eszmék normativitása által vezérelt cselekvés. Ezzel a szabadsággal veszi magára a terhet – vagy adja meg önnön létezésének súlyát –, hogy a végtelen, abszolút, és ezért elérhetetlen eszmék fényében folyvást elégtelennek érzi a létezés minden teljesítményét. Ez a szabadság ára. Ezért kell tudomásul vennünk vagy elszenvednünk, de egyenesen akarnunk ezt a válság-létezést.

Ebben a szakadatlan, célra tartó és célt nem érő törekvésben, a válságból válságba bukdácsolásban lehet kudarcot, a gyengeség jelét látni. Talán ezért lépnek fel időről időre olyan cselekvésképzetek és céleszmék, melyek nem végtelen feladatot rónak az emberre, hanem beteljesedett állapotában jelenítik meg számára a világot, közel hozzák a történelem, az értelemkeresés emberi kalandjának végét. A Kiss Lajos András által szóba hozott történelemfilozófiák, legalábbis azok, amelyek nyugtalanságot keltenek bennünk, kivétel nélkül nem egyszerű értelmezései a történelemnek, hanem megfejtői, ismerni vélik a végcélját, a kiteljesedett állapotát.

 

5. A szóba hozás bátorsága

Nem az a valódi kérdés, hogy ki tudja drámaibban lefesteni a válságot, hanem hogy ki képes a drámában részt venni. Felismerni a válsághelyzeteket létrehívó eseményeket,[6] melyek kihívást intéznek a fennálló életkeretekkel, az uralkodó értékrenddel szemben, és ezek megvitatására és megváltoztatására, vagyis a politikum terének megnyitására és felelősségteljes döntésre ösztönöznek. Ma ennek a térnek a hiányában a döntés illúziójában (felelőtlenségben) élünk.

Talán Crouch írja le a legtalálóbban és legátfogóbban a jelenkor kihívását:

a valódi hatalom

„A felszínen (azaz a politika ontikus szintjén) még úgy tűnik, hogy minden a demokratikus szabályoknak megfelelően működik (léteznek a politikai pártok és a politikai szféra egyéb intézményei, vannak úgymond szabad választások stb.), de a mélyben (a politika ontologikus rétegében) a valódi hatalom a multinacionális vállalatok menedzsmentjénél és a médiaguruknál van. Vagyis a posztdemokráciában lényegében predemokratikus állapotok kelnek életre, hiszen senki által nem kontrollálható hatalmak irányítják, már nem is csak az egyes nemzetállamokat, hanem az egész világot.”[7]

Nem újkeletű a diagnózis. De Kiss Lajos András nyugtalansága abból fakad, hogy „paradigmaváltást” érzékel a válságirodalmon belül: a visszatérő jelenségekre ma másképpen kérdezünk és más válaszirányokat jelölünk ki. A válságirodalmi paradigmaváltással egyszerre értékátrendeződés zajlik az európai politikai és kulturális életben. A huszadik század második felét meghatározó liberális és baloldali gondolkodás- és beszédmód mellé a század végére felzárkózott a konzervatív jobboldali, majd az új évezred első évtizedének végére a nacionalizmusba, etnicizmusba, „rasszializmusba” és populizmusba hajló szélsőjobboldali gondolkodás-, beszéd- és cselekvésmódok szubkultúrája. Ezzel összhangban alakult át a politikai értéktábla, a hozzájuk tartozó politikai mozgalmakkal együtt. A 2010-es évektől világszinten zajlik ez a politikai-kulturális átrendeződés, amely a korábbi időszak baloldali, (neo)liberális ideológiáival és a hozzájuk kapcsolt progresszióval szemben, de a tőlük kölcsönzött diszkurzív eszközökkel ellenkultúraként és ellenpolitikaként értelmezi és teszi elfogadhatóvá magát. Sikertelennek ítéli, és nem a válság megoldásának, hanem a mai válság okának láttatja a korábban uralkodó ideológiák hegemóniáját, mely a történelem végének mint a liberális demokráciák világuralmának a bejelentésében ért csúcsára. Az újkonzervatív ideológia szerint ekkor nyílt tere az önmagában sem nem jogos, sem nem jogosulatlan, inkább lehetséges feltételezésnek, hogy az európai hagyomány értékeinek képviseletére és érvényre juttatására létezik olyan út, amely nem baloldali-liberális, de progresszív, és önértelmezése szerint a szabadságjogokat, a demokratikus berendezkedést, a társadalmi igazságosságot nem csorbítja, inkább kiteljesíti. Ha pedig mégsem – lépünk tovább a szélsőség irányában –, mindezt majd felülírja a történelem szükségszerű igazságának beteljesedése.

Amikor Kiss Lajos András úgy döntött, szakít a mágikus beállítódással, és szóba hozza, szóhoz engedi jutni bizonyos beszélők bizonyos beszédeit, vagy ami abból a megvitatható rendjébe illeszkedik, akkor eleget tesz az európai logosz követelményének, és az ész elé idézi ezeket az eszméket. Nem azért, hogy megcáfolja a mára elavultnak kikiáltott nézeteket, hanem mert tudja, az európai vállalkozás nem abban áll, hogy elfojtsa az irracionálisnak minősített folyamatokat, gondolatokat és cselekvéseket, hanem hogy semmit ne hagyjon elrejtőzni a logosz fénye elől.

enricobaj4

Ez magyarázza azt is, hogy egyáltalán paradigmákról és paradigmaváltásról beszélhetünk: ezzel elismerjük, hogy lehetséges több nézőpontból szemlélni helyzetünket. Szerzőnk nem a megszokott úton jár, amennyiben megszokottnak tartjuk (és ő több esszéjében sajnálja is, hogy ez így van), ha az elemző és gondolkodó értelmiségi elköteleződik valamilyen eszmerendszer, politikai ideológia és gyakran politikai párt mellett, vagy saját vágyképzetei bűvöletébe zárkózva ítélkezik és tanácsokat oszt. A jó szándék nem elvitatható, de a történeti tapasztalatokból eredő jogos félelmek nem gyengíthetik az önreflexió bátorságát. Az elhatárolódás és elzárkózás eltökéltségét a párbeszéd bátorságával akarja felváltani. Mert az értelmiségi körök „tartós és engesztelhetetlen szembenállás[a] (…) következményeképpen szinte teljesen hiányzik az objektivitásra törekvés (és az ehhez kapcsolódó elméleti reflexió) az ellentétes oldal szellemi-intellektuális teljesítményének megítélése kapcsán. […] A valódi argumentációt leginkább a hitelrontás, a személyeskedés és az olcsó zsurnalizmus pótolja. […] Az aprólékosabb elemző munkát mégsem lehet megspórolni, vagy legalábbis nem érdemes, mert hosszabb távon a struccpolitika kontraproduktív következményekkel jár.”[8]

Mivel az eszmék valóságformáló erejűek, a társadalmi-történelmi körülmények viszont, amelyek alkalmat teremthetnek, hogy tényekké váljanak, áttekinthetetlenek és uralhatatlanok, a kritikus gondolkodás ott reflektálhat rájuk, ahol megszületnek. Ahol a gondolatok más gondolatokkal vethetők össze. A kritikus gondolkodásnak lehetőségekkel van dolga, melyek többé-kevésbé koherens életformák kereteit jelölik ki. Ezekről nem azt kell kérdeznünk, hogy történelmi igazságok-e vagy sem, hanem hogy akarunk-e ezekben a formákban vagy ezekben a formákban akarunk-e élni. Ez a törekvés vezette a döntéshez, hogy többek között a Noomachia szerzőjének, Alexander Duginnak, az új, okkultista szélsőjobb apostolának „bizarr és kétségtelenül veszélyes geopolitikai, kultúrfilozófiai és vallásfilozófia nézeteivel” foglalkozzon – kritikusan, de nem cáfolva, hanem a racionális megértés és megvitatás igényével. Más nézetekkel és történelmi tapasztalatainkkal ütköztetve teszi próbára, mennyire koherens, ellentmondásmentes, értékeinkkel összeegyeztethető, vagyis valóban lehetséges világot javasolnak.

„[A] szövegből kell kiderülnie, mely nézetek azok (még ha sok szempontból vitathatók is), amelyek belül maradnak a „józan ész és a racionális megvitathatóság határain”, illetve mely álláspontok állnak szemben az európai (keresztény) humanizmus és a felvilágosodás alapértékeivel.”[9]

az alkalom elérkezett

Az eddig uralkodó beszéddel kirekesztett vagy elfedett gondolatoknak, a rasszelméletre, birodalmi álmokra, szakrális geográfiára, akaratmetafizikára, primordiális tradícióra, nyers erőre vagy éppen a szociáldarwinizmus alapeszméjére, a létért vívott küzdelem mindenek fölöttiségére támaszkodó írások említésével láthatóvá válik, hogy kultúránkból nem vesztek ki a természeti erők. Ösztöneinkben, törekvéseinkben semmit sem változtunk, s hogy szublimálni igyekszünk, és hol a beszéd korlátozásával, hol tényleges politikai tettekkel szerettük volna kiküszöbölni, nem jelent valódi változást az emberi természetben. Mintha csak az alkalom hiányzott volna, hogy felszínre törjenek, és ez az alkalom elérkezett: a demokrácia-deficit, a jólét javaiban osztozkodás motiválta migráció, a véges erőforrások fölötti ellenőrzésért vívott küzdelem újra fellángoltak, megmutatva, hogy a szellemi szublimáció csak ideig-óráig képes uralkodni a természeti erőkön.

A jelenkor egyre divatosabb „ideológusai” jól szemléltetik, hogy az európai demokráciák autoimmunitásuk miatt kerülnek szorult helyzetbe. A nyugati civilizáció comme il faut viselkedésformái, a racionális beszédmód, a felforgató eszmék eliminálásáért folytatott elméleti és kritikai tevékenység, a törekvés, hogy eszmetörténeti tények közé száműzzünk kultúránk alapjaiban feszülő erőkre épülő ideológiákat, gyakran kudarcot vallanak. Ezek kibeszélése talán nagyobb védettséget biztosít, mintha nem veszünk róluk tudomást, és csak akkor szembesülünk velük, amikor már politikai mozgalmak hajtóerejévé válnak.

Ahogyan ez manapság történik.

enricobaj5

A szóba hozás bátorságához, a komfortzónából kilépéshez ad biztonságot, hogy két kritériumból nem engedünk: az egyik a racionális megvitathatóság, a másik egy élhetőbb élet lehetősége. A szerzővel együtt ragaszkodunk az európai alapálláshoz, hogy ezeknek nem szabad szétválni: az ész ítélőszéke előtt csak az élhetőbb élet lehetőségét felvázoló racionális gondolatok állhatnak meg. A vitatérbe idézett gondolatokat, a történelmi szükségszerűség (szakrális, metafizikai) álruhája mögé bújtatott életforma-javaslatokat és megváltás-ígéreteket illetően oszthatjuk Kiss Lajos András teoretikus-kritikusi hitvallását:

„Ami engem illet, minden hibájával és erőtlenségével együtt magaménak vallom az utóbbi két és félezer év európai kultúrájának értékeit (a szabadságot, a keresztényi szeretetet, a humanizmust, az igazságosságot, a szolidaritást), mindazt, amit a primordiális tradíció hívei a rontott sudra-tudat szellemiségéhez sorolnak. Éppen ezért, amivel kecsegtetnek, nem vonz, ilyen áron még az apokalipszist sem szeretném túlélni.”[10]

 

[1]Kiss Lajos András: Nagy tér vagy nagy gondolat… 26.
[2]Peter Sloterdijk hívja fel a figyelmet arra, miként tanúskodik a Kant által is használt Mündigkeit szó a nagykorúság és a megszólalás közötti lényegi kapcsolatról. Lásd uő: ’Epochen der Beseelung’. In: Nach Gott.Suhrkamp, 2017. 229–258.
[3]Edmund Husserl: ’Az európai emberiség válsága és a filozófia’. In: uő. Válogatott tanulmányai. Ford.: Baránszky Jób László. Gondolat Kiadó Budapest, 1972.
[4]Vajda Mihály: Mítosz és ráció határán. Gondolat, Budapest, 1969.
[5]Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban.Fordította Csatár Péter. Osiris, Budapest, 1995.
[6]Jellemzően „nagy” eseményekről van szó: háborúk, népmozgások, civilizációk összecsapásai, melyek polgárháború formájában is jelentkezhetnek, status quo-állapotok megrendülése, egyensúlyi állapotok felbomlása. A legújabb kori történelmünkben az első világháború, az instabilitást eredményező békeszerződések, a második világháború, a dekolonizációs mozgalmak, a nagyhatalmi világrend kiépülésével elérkező hidegháború, majd ennek összeomlásával az új szövetségi rendszerek és integrációs formák kiépülése, köztük is mindenekelőtt az európai integráció lehetősége és kényszere motiválták a válságirodalmat. A jelenkori válságirodalomban az állandó téma: az európai identitás nagy dilemmái mellé a permanens válság újabb alakzataiként felzárkózik az európai integráció mikéntjének kérdése, a nemzetközi terrorizmusra hivatkozva állandósult, globális szükségállapot és az újabb nagymértékű népmozgás jelenségei.
[7]Idézi: Kiss Lajos András: Nagy tér vagy nagy gondolat… 9.
[8]Kiss Lajos András: Nagy tér vagy nagy gondolat… 202.
[9]Kiss Lajos András: Nagy tér vagy nagy gondolat…208.
[10]Kiss Lajos András: Nagy tér vagy nagy gondolat…215–216.
kép | Enrico Baj festményei